Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 52. fejezet 1112. nap
52.
A jó pásztor
"Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a
juhokért. [...] Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is
ismernek az enyéim, amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és
életemet adom a juhokért" (Jn 10:11.14-15).
Jézus újból megtalálta az utat hallgatói értelméhez,
számukra jól ismert példák segítségével. A Lélek befolyását a hideg, üdítő
vízhez hasonlította. Úgy mutatkozott be, mint aki a világosság, az élet
forrása, öröm a természetnek és az embernek. Most gyönyörű pásztorképben
mutatja be kapcsolatát a Benne hivőkkel. Hallgatói számára nem találhatott
volna ennél ismerősebb képet. Ez Krisztus szavai által örökre összekapcsolódott
személyével. Sohasem nézhették a tanítványok a nyájukat terelő pásztorokat
anélkül, hogy ne emlékeztek volna a Megváltó tanítására. Minden hű pásztorban
Krisztust látták. Minden gyámoltalan, tehetetlen nyájban önmagukat látták.
Ésaiás próféta ezt a jelképet alkalmazta a Messiás
küldetésére a vigasztaló szavakkal: "Magas hegyre menj fel, örömmondó
Sion! emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! emeld föl, ne félj!
mondjad Júda városinak: Ímhol Istenetek! [...] Mint pásztor, nyáját úgy legelteti,
karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza"(Ésa 40:9.11). Dávid így
énekelt: "Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm" (Zsolt 23:1). A
Szentlélek Ezékiel által kijelentette: "És állatok föléjük egyetlenegy
pásztort, hogy legeltesse őket. [...] Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet
visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. [...] És szerzek
ővelük békességnek frigyét. [...] És nem lesznek többé prédául a pogányoknak,
[...] és laknak bátorságosan, s nem lesz, aki felijessze őket" (Ez
34:23.16.25.28).
Krisztus magára alkalmazta ezeket a próféciákat, és
megmutatta, milyen ellentét feszül a saját- és Izrael vezetőinek jelleme
között. A farizeusok éppen kirekesztettek valakit az akolból, mert volt
bátorsága tanúsítani Krisztus erejét. Elszakítottak egy lelket, akit az igaz
Pásztor magához vonzott. Ezzel kimutatták, mennyire nincs fogalmuk a rájuk
bízott munkáról, mennyire méltatlanok megbízatásukra, hogy a nyáj pásztorai
legyenek. Jézus most elébük tárta köztük és a Jó Pásztor közötti ellentétet, és
önmagára mutatott, mint az Úr nyájának valódi őrizőjére. Még mielőtt ezt tette
volna, egy másik jelkép segítségével beszélt önmagáról.
Így szólt: "Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába,
hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok
pásztora az" (Jn 10:1-2). A farizeusok nem vették észre, hogy ezek a
szavak ellenük irányulnak. Szívükben még ennek értelmén töprengtek, amikor
Jézus világosan kijelentette: "Én vagyok az ajtó: ha valaki énrajtam megy
be, megtartatik, és bejár és kijár majd, és legelőt talál. A tolvaj nem
egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy
életük legyen, és bővölködjenek" (Jn 10:9-10).
Krisztus Isten aklának ajtaja. Ősidőktől fogva minden
gyermeke ezen az ajtón át léphetett be. Az előképek mutatják, a jelképek
előrevetítik, a próféták kinyilatkoztatásai jelzik, a tanítványoknak adott
leckék feltárják, az ember fiaiért művelt csodák beszélik, hogy Jézusban látták
Istennek ama bárányát, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29), s az
emberek általa kerültek kegyelmének nyájába. Sokan jöttek, akik egyéb dolgokra
irányították a világ figyelmét. Ceremóniákat, vallási rendszereket találtak ki,
mert ezek által reméltek megigazulást, megbékélést Istennel, így akartak
bejutni aklába. Az egyetlen ajtó azonban Krisztus, és aki valami mást próbál
Krisztus helyére beékelni vagy más úton akar az akolba jutni, az tolvaj, rabló.
A farizeusok nem léptek be az ajtón. Más úton hatoltak az
akolba, nem Krisztus által, nem végezték az igaz pásztor munkáját. A papok és
főemberek, írástudók és farizeusok tönkretették az élő legelőket, beszennyezték
az élő vizek forrásait. Az ihletett ige híven írja le a hamis pásztorokat:
"A gyöngéket nem erősítettétek, és a beteget nem gyógyítottátok, s a
megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok, [...] hanem
keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk" (Ez 34:4).
Filozófusok, tanítók minden korban elméleteket adtak elő a
világnak, hogy kielégítsék a lélek szükségleteit. Minden pogány népnek megvoltak
a maguk nagy tanítói és vallási rendszerei, melyek Krisztusétól eltérő
megváltást ajánlottak. Az emberek szemét elfordították az Atya arcáról, s
szívük félt Attól, Akitől csak áldást kaptak. Munkájuk arra irányult, hogy
megfosszák Istent attól, ami a teremtés és megváltás jogán az Övé. Ezek a hamis
tanítók az embereket is megrabolják. Emberi lények milliói kötődnek szorosan
hamis vallásokhoz szolgai félelem rabságában, lélektelen közömbösségben
robotolnak mint az igavonó barmok, megfosztva reménytől, örömtől, kilátásoktól
itt a földön, tompa félelemmel a túlvilágra nézve. Egyedül Isten kegyelmének
evangéliuma emelheti föl a lelket. Ha Istennek Fiában megnyilvánuló szeretetét
szemléljük, szívünk megmozdul, s a lélek erői semmi máshoz nem hasonlíthatóan ébrednek
föl. Krisztus eljött, hogy újraalkossa Isten képmását az emberben, s aki az
embert elfordítja Krisztustól, az az igazi fejlődés forrásától fordítja el:
megfosztja az élet reménységétől, céljától és dicsőségétől. Tolvaj és rabló
tehát.
"Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az"
(Jn 10:2). Krisztus az ajtó is, a pásztor is. Önmaga által lép be. Saját
áldozata árán válik a juhok pásztorává. "Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és
a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és
kivezeti őket, és mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik
őt, mert ismerik az ő hangját" (Jn 10: 3-4).
Az összes teremtmény közül a juh a legbátortalanabb,
leggyámoltalanabb. Keleten a pásztornak fáradhatatlanul, szüntelen gondoskodnia
kell nyájáról. A régi időkben - csakúgy, mint ma - rossz volt a közbiztonság a
fallal körülvett városokon kívül. Körös-körül a határszéli nomád törzsek
rablói, sziklák rejtekében meghúzódó ragadozók lesik, hogy megdézsmálhassák a
nyájat. A pásztor őrhelyén vigyáz, tudja, hogy saját élete is veszélyben forog.
Jákób, aki Lábán nyájait őrizte Hárán pusztáin, így írja le fáradhatatlan
munkáját: "Nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol
maradt szemeimtől" (lMóz 31:40). Az ifjú Dávid, midőn atyja nyáját őrizte,
egyedül találkozott az oroszlánnal és a medvével, s megmentette karmaik közül
az elveszett bárányt.
Mai Bibliai szakasz: 1
Thesszalónika 3
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ennek a fejezetnek és
az előző végének is (2:13-3:13) fő témája a barátság. Pált és a
thesszalonikaiakat mély érzelmi szálak kötötték össze. Kapcsolatuk azonban több
volt érzelmi kötődésnél, örök barátság volt (2:19-20; 3:13). Ez a kapcsolat nem
csak a megfelelés miatt történt az evangélium érdekében. Pál az egész
örökkévalóságon át közel akar lenni hozzájuk.
Pál azért vágyik
annyira, hogy találkozzon a thesszalonikaiakkal, mert bennük látja szolgálata
szentesítését. Amikor Jézus visszajön, a thesszalonikaiak lesznek az ő öröme és
dicsekedése Jézus előtt (2:19-20). Pál nem elégedett meg csupán azzal, hogy
üdvösséget nyert, látni akarta a bizonyítékát annak is, hogy az ő élete milyen
áldást jelentett másoknak. A gyülekezetnek szüksége volt Pálra, de Pálnak is
szüksége volt a gyülekezetre.
Miközben az evangélium
(amit Jézus rólunk gondol) erőteljes módja annak, hogy stabil önértékelést
építsünk ki, gyenge emberi természetünk vágyik a siker jeleire. Úgy tűnik, hogy
Pál apostol sem kivétel ebben. Bizonyos mértékig az ő önértékelése is
összekapcsolódott missziós kezdeményezései sikeréhez (3:6-8). Bátorítónak
találom azt, hogy még az apostolok is fontosnak tartották azt, hogy mások mit
gondolnak róluk.
A végső cél azonban az,
hogy feddhetetlennek találtasson Isten előtt az utolsó ítéletben (3:11-13). De
ugyanolyan fontos Pálnak az is, hogy Jézus második eljövetele dicsőséges
találkozást fog jelenteni a családok és barátok számára, akiknek a közössége
örökké fog tartani annak köszönhetően, amit Jézus értük tett. A keresztény
kapcsolatoknak nincs szavatossági ideje. Az örökkévalóságra lettek tervezve.
Jon Paulien
155. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
52-53. fejezeteihez
(július 29 – augusztus 4).
Pár évvel ezelőtt egy
hosszú autóutat szakítottam meg azzal, hogy megálltam egy parkolóban, és egy
kis szünetet tartottam a vezetésben. Azzal, hogy kicsit kinyújtózhattam a
furgonomban, máris visszanyertem az erőmet, és hamarosan készen álltam rá, hogy
folytassam az utat. Kiszálltam a furgonból, odaálltam a zsúfolt játszótér
szélére, és elkiáltottam magam: „Fiúk, gyertek, itt az ideje, hogy induljunk!”
Kis arcok egész sokasága fordult felém, láttam rajtuk, hogy felfogták
szavaimat, de mindössze hárman hagyták el a játszóteret, és indultak a furgonom
irányába. Próbálhattam volna hangosabban kiabálni, lehetett volna
állhatatosabba kérlelésem, vagy akár könyörgő a hangom, mégsem hiszem, hogy
több gyerek válaszolt volna a hívásomra.
Miben volt más ez a
három? Ők az én fiaim voltak, és ismerték a hangomat. Csak az én fiaim jöttek a
kisteherautóhoz. A többiek elfordultak az idegen hangtól. Abban a pillanatban
felfogtam, milyen sok is múlik a kapcsolatokon. Oly sok függ attól, hogy fel
tudjuk-e ismerni a hangját azoknak, akiket a legjobban szeretünk.
„Nem a büntetéstől való
félelem, sem nem az örökkévaló jutalom reménye készteti Krisztus tanítványait
arra, hogy kövessék Őt. Szemlélik a Megváltó végtelen szeretetét, amely
megnyilvánul földi vándorútjában a betlehemi bölcsőtől a Kálvária keresztjéig,
s az Ő látványa vonzza, lágyítja meg, és bírja engedelmességre a lelkeket.
Szeretet ébred a szemlélők szívében. Hallják hangját és követik Őt.” JÉ 480.3
Karen Lifshay
Hermiston, Oregon (USA)
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése