Higgyetek az Ő prófétáinak - november 30 - VASÁRNAP - Bírák könyve 17. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Bírák könyve 17. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k%2017&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k%2017&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Az előző történetekben újra és újra emlékeztettek minket, hogy akkoriban mindenki „azt cselekedte, amit jónak látott.” (17:6) . A következő fejezetek világosan bemutatják, hogy hogyan is történt ez, és mik voltak az erkölcsi következményei (a politikaiak mellett) Izrael népe számára.

A legtöbb bibliafordítás ennek a fejezetnek a „Mika bálványimádása” nevet adja. A korábbi történetekből már tudjuk, hogy a bálványimádás virágzott Izraelben a Bírák idejében. Ami azonban ebben a történetben figyelemre méltó az az, hogy mennyire nagyon szűklátókörűek a szereplők azt illetően, hogy bármit is rosszul tennének: a hamis imádat középpontjában álló bálványt (3-4. vers) az Úrnak szentelték! Mi több, a Mika által emelt törvénytelen oltár Efraim hegyén áll, ugyanott, ahol a silói törvényes oltár is (Józsué 18). Még a történetben szereplő lévita se tudja (vagy nem érdekli), hogy egy törvénytelen imádati helyet felállítani faragott képekkel problémának számít, és boldogan elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van (11. vers). Egy igazi lévita alkalmazásával Mika úgy gondolja, hogy az oltára nemcsak hogy törvényes, hanem az Úrnak tetsző is: „Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az ÚR, mert egy lévita lett a papom.” (13. vers – új prot. ford.)

Mika megfontolatlan tetteinek az egész izraeli nemzetre több generáción át kiható következményei lesznek. És a dologban az a valóban elkeserítő, hogy ő nincs is tudatában mindennek. Az Úr szomorúan jelenti ki: „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal” (Hós 4:6 - új prot. ford.).

Ez egy lecke a mi számunkra, hiszen mi vagyunk a választott nemzedék. Isten kihívott minket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára, hogy királyi papság, szent nemzet, az Ő elkülönített népe legyünk; azt tegyük, ami igaz, és megtartsuk az Ő parancsait (1Pt 2:9 és Jel 14:12).

Justo E. Morales 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 45-46. fejezet

45. fejezet – JERIKÓ BEVÉTELE (1. rész)

Józsué 5:13-15; 6; 7.

A héberek behatoltak Kánaánba, de nem győzték le azt; emberi szemszögből tekintve még hosszú, nehéz küzdelmet kellett megvívniuk, hogy az országot birtokukba vehessék. Hatalmas népek lakták, akik készen álltak, hogy a területükre beözönlőknek ellenálljanak. A különböző törzseket a közös veszélytől való félelem kötötte össze. Lovaik és vas harci szekereik, helyismeretük és harci gyakorlatuk nagy előnyt nyújtott nekik. Továbbá az országot erődítmények, "[...] nagy és az égig megerősített városok" (5Móz 9:1) őrizték. Az izraeliták nem remélhettek a maguk erejének birtokában sikert a küszöbön álló harcban.

Az ország egyik legerősebb vára - Jerikó, a nagy és gazdag város - közelükben, gilgáli táboruk előtt feküdt. A termékeny síkság határán fekvő, a trópusok gazdag és változatos termékeiben bővölködő, a tömör lőrések mögötti büszke város palotáival és templomaival a fényűzés és a bűn lakhelye volt, ami kihívást jelentett Izrael Istene ellen. Jerikó a bálványimádás egyik központja volt és a holdistennőnek, Astarótnak szentelték. Itt összpontosult mindaz, ami a kánaániták vallásában a leggonoszabb és leglealjasítóbb volt. Izrael népe, amelynek a bál-peóri bűn félelmetes következménye még frissen élt emlékezetében, csak irtózattal és utálattal nézhetett e pogány városra.

Józsué látta, hogy Jerikó legyőzése az első lépés Kánaán elfoglalásához. Mindenekelőtt az isteni vezetés biztosítékát kereste és ez megadatott néki. Midőn elmélkedésre és imádkozásra visszavonult a táborból, hogy Izrael Istene a népe előtt járjon, egy sudár termetű, parancsoló tekintető fegyveres harcost látott kivont karddal a kezében maga előtt állni. Józsué felszólítására: "[...] Közülünk való vagy-e te, vagy az ellenségeink közül?" - a válasz ez volt: "Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem." Ugyanaz a parancs, melyet Mózes kapott a Hóreben: "[...] Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent a hely, amelyen állasz" (Józs 5:15) nyilatkoztatta ki a titokzatos idegen igazi jellemét. Krisztus volt az a fenséges, aki Izrael vezére előtt állt! Szent félelemmel borult arcra, imádkozott és hallotta a biztatást: "[...] Lásd! Kezedbe adtam Jérikhót és királyát a sereg vitézeivel együtt" (Józs 6:2). Aztán oktatást kapott a város elfoglalására.

Az isteni rendelkezésnek engedelmeskedve vezette Józsué Izrael seregét. Nem kellett támadást intéznie, egyszerűen meg kellett kerülniük a várost, hordozva Isten ládáját és fújva a kürtöket. Először jöttek a harcosok, válogatott férfiak serege, akiknek nem képzettséggel, sem vitézséggel, hanem az Isten rendelése iránti engedelmességgel kellett győzniük. Hét pap kürtökkel követte őket. Aztán az Isten dicsőségétől övezett frigyláda következett, amit a papok hordtak olyan öltözetben, mely szent tisztüket hirdette; végül pedig Izrael serege, törzsenként ki-ki a maga zászlója alatt. Ilyen volt az a menet, amely körüljárta az elítélt várost. Semmi hang nem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépése és a kürtök ünnepélyes visszhangja a dombok és Jerikó utcái között. A város megkerülését befejezve a sereg csendben visszatért sátorához és a ládát helyére tették a sátorban.

A város őrei ámulattal és aggodalommal figyeltek minden mozdulatot és jelentették feletteseiknek. Mindeme látványosság jelentőségét nem ismerték; de amikor látták, hogy a hatalmas sereg naponként megkerüli a várost a szent ládával és a kísérő papokkal, a jelenet titokzatossága a papok és a nép szívét megrémítette. Erődítményeiket újból megszemlélték, és biztosak voltak abban, hogy sikeresen ellen tudnak állni a legerősebb támadásnak. Sokan gúnyolódtak azon az elgondoláson, hogy ilyen különös felvonulással valamit is árthatnak nekik. Mások megijedtek, amikor látták a menetet, mely naponként megkerülte városukat. Emlékeztek, hogy a Vörös-tenger egykor kettévált e nép előtt és a Jordán folyón át is út készült. Nem tudták elgondolni, milyen további csodát készül tenni Istenük.

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 29 - SZOMBAT - Bírák könyve 16. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Bírák könyve 16. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k%2016&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k%2016&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Sámson ismét figyelmen kívül hagyja isteni elhívását (vagy Isten parancsát), ezzel veszélyezteti saját életét és küldetését. Az utolsó alkalommal, amikor egy filiszteus nő után vágyakozott, a következmények szerencsétlen kimenetelűek voltak. Mivel Sámson tudja, hogy senki sem tudná megállítani, ezért pimaszul a filiszteusok földjének belseje felé nyomul, hogy bűnös vágyait kielégíthesse. Akárcsak korábban, lázadozása ellenére is erőt ad neki Isten, hogy megmentse magát. Ám éppen ez a probléma Sámsonnal: az Istentől kapott erőt saját érdekében használja. Nagy hőstettei közül egyet sem azért vitt véghez, hogy megmentsen akár csak egy izraelitát is az elnyomás alól.

Sámson bukása nem annak az eredménye, hogy a rossz személyben bízott meg. Nem megtévesztés hatására fedte fel erejének titkát.  Önként adta át, és tudta, hogy valószínűleg fel fogják használni ellene. Oly’ sokáig élt lázadásban, és oly’ sokszor szegte már meg Istennek tett nazireusi fogadalmát, hogy már nem érzékelte, milyen következményei lehetnek bűnének. Mint megannyi alkalommal, most is azt gondolta, Isten meg fogja szabadítani ellenségeitől. De lázadásának végső pillanatával utoljára pazarolta el Isten áldását. „Jóllehet ereje nem hosszú hajában rejlett, de ez Isten iránti hűségének jele is volt. És amikor a jelképet feláldozta szenvedélye kielégítésének, elveszítette az ezzel járó áldást” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 527. oldal).

A Bibliában szereplő összes bíra és hős közül Sámsonban volt meg a legtöbb lehetőség. Ha Sámson hűséges maradt volna isteni elhivatásához, Isten célja megvalósulhatott volna az Úr dicsőségére és Sámson becsületére. De Sámson engedett a kísértésnek, és hűtlennek bizonyult feladatához, ezért küldetése vereséggel, szolgasággal és halállal végződött (lásd: Pátriárkák és próféták 528. oldal). Sámson élettörténete azt mutatja be, hogy Isten elvégzi akaratát – Sámson ellenére is.

Justo E. Morales 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 43-44. fejezet

44. fejezet – ÁTKELÉS A JORDÁNON (3. rész)

Az elkövetkezendő nemzedék e csodát illetően nem maradt bizonyíték nélkül. Amikor a papok a ládát tartva a Jordán közepében álltak, az előzetesen kiválasztott tizenkét férfi - nemzetségenként egy-egy - mindegyike felvett a folyó medréből egy követ, ahol a papok álltak, és átvitték a nyugati partra. Ezekből a kövekből első táborozásuk helyén emlékoszlopot állítottak. A népnek megparancsolták, hogy mondják el gyermekeiknek és gyermekeik gyermekeinek a szabadulás történetét, amit Isten cselekedett érettük, amint Józsué mondta: "Hogy megismerje a földnek minden népe az Úrnak kezét, hogy bizony erős az: hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben" (Józs 4:24).

E csoda hatása nagy jelentőségű volt úgy a héberekre, mint ellenségeikre. Ez Isten folyamatos jelenlétének és védelmének biztosítéka volt Izrael számára és bizonyíték, hogy Józsué által éppúgy fog cselekedni érettük, mint Mózes által. Szükséges volt ez a biztosíték szívük megerősítésére, amint elindulnak az ország meghódítására, e hatalmas feladatra, mely negyven évvel ezelőtt az atyák hitét megingatta. Józsuéhoz így szólt az Úr, még mielőtt átkeltek volna: "E napon kezdelek téged felmagasztalni az egész Izráel szemei előtt, hogy megtudják, hogy amiképpen vele voltam Mózessel, teveled is veled leszek" (Józs 3:7). Az eredmény megfelelt az ígéretnek. "Azon a napon felmagasztalá az Úr Józsuét az egész Izráel szemei előtt, és félék őt, amint félték vala Mózest, életének minden napjaiban" (Józs 4:14).

Az isteni hatalom eme cselekedete Izrael érdekében azt a célt szolgálta, hogy az őket környező nemzetek félelmét növelje, és így előkészítse a könnyebb és teljesebb győzelem útját. Amikor az emoreusok és a kanaániták királyai meghallották, hogy Isten megállította a Jordán vizét Izrael előtt, szívük megolvadt. Az izraeliták már a midiániták öt királyát, továbbá Szihont, az emoreusok hatalmas királyát és Ógot, Básán királyát megverték. Most a megáradt és sebes Jordánon való átkelés rémületbe ejtett minden környező nemzetet. Mindez a kanaánitáknak és az izraelitáknak, de magának Józsuénak is félreérthetetlen jelét adta annak, hogy az élő Isten, a menny és föld Királya népe között van, és hogy ő népét sem el nem hagyja, sem attól el nem marad (Józs 1:5).

Az izraeliták Kánaánban a Jordán közelében ütötték fel először sátraikat. Itt Józsué "[...] körülmetélte Izráel fiait [...] És Gilgálban táborozának Izráel fiai és megkészíték a páskhát" (Józs 5:3.10). A kádesi lázadás óta a körülmetélés szertartásának felfüggesztése állandó bizonysága volt Izraelnek, hogy az Istennel való szövetségüket - amelynek ez elrendelt jegye volt - megtörték. Az egyiptomi szabadulásuk emlékének, a páskának szüneteltetése azt bizonyította, hogy a szolgaság földjére való visszatérési vágyuk az Úrnak nem tetszett. De most vége szakadt az elvettetés éveinek. Isten újra népévé fogadta Izraelt, és a szövetség jegyét visszaállították. Mindenkit körülmetéltek, aki a pusztában született. Így szólt az Úr Józsuéhoz: "Ma fordítottam el rólatok Egyiptom gyalázatát" (Józs 5:9). És erre való utalással táborozásuk helyét Gilgálnak: elfordításnak nevezték el. {PP 485.2}

A pogány nemzetek ócsárolták Istent és népét, mert Izrael nem volt képes bevenni Kánaánt mindjárt Egyiptom elhagyása után, úgy, ahogy elvárták volna. Ellenségeik ujjongtak, hogy a héberek oly sokáig vándoroltak a pusztában, s gúnyolódva állapították meg, hogy a héberek Istene nem képes bevinni őket az ígéret földjére. Az Úr most jelentőségteljesen megmutatta hatalmát és kegyelmét, megnyitotta népe előtt a Jordánt és ellenségei nem ócsárolhatták többé őket.

"[...] és megkészíték a páskhát, a hónapnak tizennegyedik napján, estve, Jérikhónak mezején. És evének a föld terméséből a páskhának másodnapján kovásztalan kenyeret és pörkölt gabonát, ugyanezen a napon. És másnaptól kezdve, hogy ettek vala a föld terméséből, megszűnék a manna, és nem volt többé mannájok az Izráel fiainak; hanem Kánaán földének gyümölcséből evének" (Józs 5:10-12). Pusztai vándorlásuk hosszú évei véget értek. Izrael az ígéret földjére ért.

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 28 - PÉNTEK - Bírák könyve 15. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Bírák könyve 15. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k%2015&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k%2015&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Amíg az előző fejezet Sámsonnak, mint Isten emberének a bukását fedi fel előttünk, addig ez a fejezet azt emeli ki, hogy hogyan bukik meg mint vezető. A  filiszteusok elleni támadásra nem az a vágy késztette, hogy véget vessen az izraeliták elnyomásának, hanem saját önző vágya, hogy megmutassa, milyen erős. Sámson cselekedetei még az akkori mértékekkel mérve is túlzottak és indokolatlanok voltak.  Az előző bírákkal összevetve, akik az Úr nevében csatába mentek, Sámson egyszer sem hívta segítségül az Urat, de ennek ellenére Isten Lelke erővel ruházta fel, hogy legyőzze ellenségeit (14. vers). Büszkélkedik a győzelmével ahelyett, hogy Istennek tulajdonítaná azt. Csak akkor hívja segítségül Istent, amikor szüksége van rá, és akkor is csak panaszkodik ahelyett, hogy könyörögne Istenhez.

Sámson látszólag mégis megússza, mert Isten továbbra is megáldja őt –lázadozásai ellenére. Bár az életét megmentette, a küldetése, hogy Isten népét megmentse, meghiúsult a saját önzősége és éretlen hozzáállása miatt. „Amiképpen cselekedtek ők velem, én is úgy cselekedtem velük”. Júda emberei ahelyett, hogy összefognának Sámsonnal, hogy lerázzák a filiszteusok igáját, inkább meghunyászkodnak a fenyegetés előtt, és nincsen lelkiismeret-furdalásuk, amikor saját embereik közül feladnak egyet (9-13. vers).  Sámson fél attól, hogy nekitámadnak, és így meg kell ölnie a saját embereit. A kiválasztott szabadítónak megvan az ereje, hogy megöljön ezer embert, de hiányzik az erkölcsi tartása, ami tiszteletet parancsolna, és megbízzon benne akár csak egy izraelita is. A saját igazságérzete vezeti, így nem különbözik a filiszteusoktól, akik ellen harcol.

Sokan közülünk Sámson életét élik. Meghívást kaptunk, hogy Isten népének vezetői legyünk. Isten olyan tulajdonságokkal és képességekkel áldott meg, amikkel nagy tetteket vihetünk végbe Őérte. De Sámsonhoz hasonlóan mi is önfejűek vagyunk, a saját képességeinkben vagy helyzetünkben bízunk, hogy megvalósítsunk dolgokat.  Sikereink miatt talán nem vesszük észre, hogy mi akarunk irányítani ahelyett, hogy engednénk: Isten vegye át a vezetést. Ne felejts el imádkozni Jézushoz ma, hogy a Szentlélek vezesse az életedet!

Justo E. Morales 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 43-44. fejezet

44. fejezet – ÁTKELÉS A JORDÁNON (2. rész)

Néhány mérföldnyire a folyón túl éppen a táborral szemben terült el a nagy és jól megerősített város: Jerikó. Ez a város az egész ország kulcsa volt és félelmes akadálya Izrael előrehaladásának. Ezért Józsué kiküldött két ifjút, mint kémet, hogy e várost szemléljék meg és valamennyire tájékozódjanak a lakosságról, az erőforrásokról és erődítményeik erejéről. A város ijedt és bizalmatlan lakói állandóan éberek voltak, így a hírnökök nagy veszélybe kerültek. Mégis Ráháb, egy jerikói asszony, saját élete kockáztatásával megőrizte őket. Szívességének viszonzásául védelmük ígéretét adták neki a város elfoglalásakor.

A kémek biztonságban tértek vissza az üzenettel: "Bizony kezünkbe adta az Úr azt az egész földet; meg is olvadt már a földnek minden lakosa miattunk" (Józs 2:24). Jerikóban kijelentették nekik: "Hallottuk, hogy megszárította az Úr a Veres-tenger vizét előttetek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy mit cselekedtetek az Emoreusok két királyával, akik túl voltak a Jordánon, Szihonnal és Óggal, akiket megöltetek. És amint hallottuk, megolvadott a mi szívünk, és nem támadt többé bátorság senkiben miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön" (Józs 2:10-11).

Most parancsot adtak ki felkészülni az indulásra. A népnek fel kellett készülnie háromnapi eledellel. A hadsereg harcra fegyverkezett. Vezetőjük rendelkezésének mindnyájan örömmel engedelmeskedtek, segítségükről és bizalmukról biztosították: "Mindent megcselekszünk, amit parancsoltál nekünk, és ahová küldesz minket, oda megyünk. Amint Mózesre hallgattunk, éppen úgy hallgatunk majd tereád, csak legyen veled az Úr, a te Istened, amiképpen vele volt Mózessel" (Józs 1:16-17).

Amikor a Sittim akácosaiban levő táborhelyet elhagyták, levonult a sereg a Jordán partjára. Mindnyájan tudták, hogy isteni segítség nélkül az átkelést nem remélhetik. A Jordán ebben az évszakban - tavasszal - a hegyek hóolvadása következtében annyira megáradt, hogy a folyó kilépve medréből lehetetlenné tette a szokásos gázlókon való átkelést. Isten azt akarta, hogy Izrael átkelése a Jordánon csoda legyen. Isteni utasításra Józsué megparancsolta a népnek, szenteljék meg magukat. El kellett távolítaniuk minden bűnüket és minden külső tisztátalanságtól szabaddá kellett tenni magukat. "Mert holnap" - mondotta - "az Úr csodákat cselekszik köztetek" (Józs 3:5). Rendelkezésére a frigyláda a sereg előtt kellett járjon. Ha látják Jahve jelenlétének a papok által hordozott jegyét elindulni a tábor közepén lévő helyéről és a folyó felé haladni, akkor induljanak el helyeikről és menjenek utána. Az átkelés körülményeit előre pontosan megmondták. Józsué így szólt: "Ebből tudjátok meg, hogy az élő Isten van köztetek, és hogy kétség nélkül elűzi előletek a kananeust, [...] Ímé az egész föld Urának frigyládája előttetek megy át a Jordánon!" (Józs 3:10-11).

A meghatározott időben indultak el, a papok vállán vitt frigyláda vezette az élcsapatot. A népnek a rendelkezés szerint vissza kellett maradnia, úgy hogy közte és a láda között majdnem egy kilométer távolság kellett legyen. Mindenki feszült érdeklődéssel nézte, mint mennek le a papok a Jordán partjához. Látták, hogy a szent frigyládával egyre közelednek a haragos, háborgó folyamhoz, végül a hordozók beléptek a vízbe. Akkor a felső vízáradat megállt, míg az alsó rész tovább folyt és a folyamágy üresen maradt.

Isteni parancsra a papok a meder közepébe mentek és ott megálltak, míg a nép leszállt a mederbe és átment a túlsó partra. Így vésődött az egész Izrael tudatába az a tény, hogy a Jordán vizét visszatartó hatalom ugyanaz, mint amely negyven évvel ezelőtt atyáik előtt a Vörös-tengert nyitotta meg. Mikor az egész nép átkelt, a frigyládát is átvitték a nyugati partra. Még alig érte a biztos partot és éppen csak érintette a papok talpa a szárazföldet, a bezárt víz szabadon engedve lezúdult visszatarthatatlan áradatként a folyó természetes medrébe.

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 27 - CSÜTÖRTÖK - Bírák könyve 14. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Bírák könyve 14. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k%2014&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k%2014&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ez a fejezet elénk tárja Sámson jellemét, és megalapozza egész további életének történetét. Sámsont indulatai vezérlik, testileg erős ugyan, de lelkileg gyenge. A szándéka, hogy egy filiszteus nőt vegyen feleségül, ellenkezik mind szülei kívánságával, mind a bibliai törvénnyel, mind a saját, Istennek szentelt nazír státuszával. Sámsonnak azonban ezek az áldások mind nem számítanak, csak az érdekli, ami a szemének tetszik (3. vers).

Isten már születésétől fogva olyan szabályrendszert adott Sámson életébe, ami fegyelemre és önuralomra tanította őt. Egy olyan személy számára, aki elég erős volt ahhoz, hogy puszta kézzel széttépjen egy vadállatot (6. vers), a mértékletesség és az önuralom elmulaszthatatlanul megtanulandó leckék voltak. Ennél is fontosabb azonban, hogy Izrael bírájaként és megszabadítójaként Sámson népének lelki vezetője volt. Míg mindenki úgy tett, ahogy saját maga jónak látta, addig Sámsonnak úgy kellett tennie, ahogy azt Isten jónak látta és egyesítenie kellett Izraelt az Úrért. Sajnos éppen szemek kívánsága miatt („Láttam ... egy nőt”), bukik el már első alkalommal elhívásának teljesítésében.

Az Úr mégis Sámson által viszi véghez akaratát, szolgájának gyenge jelleme ellenére is. Az Úr Lelke kétszer is rászáll, és erőt ad neki bámulatos tettek véghezvitelére. Ez, a Sámson és a filiszteusok közti, kezdeti összetűzés előrevetíti azokat az eseményeket, amik által az Úr a szabadításról gondoskodik az Ő népe számára. Sámson törvénytelen bizalmaskodása a filiszteusokkal azonban végül a saját vesztét okozza majd.

Istennek célja van az életünkkel. Sámson tudatában volt a saját elhívásának, de ez a tudat nem befolyásolta abban életvitelében. Mennyivel többet tudott volna Isten Sámsonon keresztül elérni, ha úgy dönt, hogy alárendeli akaratát Urának! Nekünk is megvan ez a döntési lehetőségünk ma: a szenvedélyeink rabjai legyünk, vagy engedjük Istent, hogy szent edényekké formáljon bennünket Szentlelke számára.

Justo E. Morales 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 43-44. fejezet

44. fejezet – ÁTKELÉS A JORDÁNON (1. rész)

Józsué 1-5:12

Az Izraeliták halott vezetőjüket mélyen gyászolták és emlékének harminc napig tartó, rendkívüli istentisztelettel adóztak. Amíg el nem vették tőlük, sohasem ismerték fel bölcs tanácsai értékét, atyai gyöngédségét és rendíthetetlen hitét. Új és mély megbecsüléssel idézték fel a drága leckéket, melyeket Mózes akkor adott, amikor még velük volt. {PP 481.1}

Mózes meghalt, de befolyása nem halt meg vele. Annak tovább kellett élni és újra kellett éledni a nép szívében. Sokáig becsben kellett tartani szent és önzetlen élete emlékét, és csendes meggyőző erővel még azokat is befolyásolta, akik életében semmibe vették szavait. Amiképpen a leáldozó nap utolsó sugarai bearanyozzák a hegyek ormait - bár a nap rég letűnt a hegyek mögött - úgy a tiszta, szent és jó cselekedetek fényt vetettek a világra, miután maguk a cselekvők már rég elköltöztek. Tetteik, szavaik és példájuk örökre élnek! "Örök emlékezetben lesz az igaz" (Zsolt 112:6).

Mialatt nagy veszteségük fájdalommal töltötte el őket, a nép tudta, hogy nem hagyattak magukra. Nappal a felhő-, éjjel a tűzoszlop nyugodott a sátor felett bizonyságul, hogy Isten még mindig vezetőjük és segítőjük, ha parancsolata útján járnak.

Most Józsué volt Izrael elismert vezetője. Főként mint harcos volt ismeretes, adottságai és erényei különösen értékesek voltak népe történetének eme idejében. Bátor, határozott és kitartó, gyors, meg nem vesztegethető, inkább a rábízottakról gondoskodó, mint a maga előnyét kereső, mindenek előtt Istenbe vetett élő hittől buzgó - ilyen volt annak a férfiúnak jelleme, akit Isten kiválasztott, hogy Izrael seregeit vezesse az ígéret földjére. A pusztai tartózkodás idején Mózes első tanácsadója volt és nyugodt, igénytelen hűségével, állhatatosságával - mikor mások meginogtak -, és határozottságával, mellyel a veszélyben is az igazság mellett állt; - mielőtt még Isten szava elhívta volna erre a tisztségre - már akkor bizonyítékát adta, hogy Mózes utóda lesz.

Józsué az előtte lévő feladatra nagy aggodalommal és önmagával szembeni bizalmatlansággal tekintett. De félelmeit Isten bíztatása eloszlatta: "[...] amiképpen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled. [...] te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak, hogy nékik adom azt. [...] Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktek adtam, amiképpen szólottam Mózesnek" (Józs 1:5-6.3). A Libánon magaslatáig a messze távolban, a nagy tenger partjáig és keleten az Eufrátes partjáig minden az övék kellett legyen.

Az ígérethez e parancs adatott: "Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe." Az Úr utasítása így szólt: "El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, [...] attól se jobbra, se balra ne hajolj: mert akkor leszel jó szerencsés a te utaidban és akkor boldogulsz" (Józs 1:7-8).

Az izraeliták még mindig a Jordán keleti partján táboroztak, amely Kánaán elfoglalásának első akadálya volt. Az Úr első parancsa így szólt Józsuénak: "[...] kelj fel és menj át ezen a Jordánon te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nékik" (Józs 1:2). Utasítást nem kaptak az utat illetően, hogy merre haladjanak, de Józsué tudta: ha Isten valamit parancsol, a véghezvitelhez utat is készít a nép számára. És ebben a hitében a rettenthetetlen vezető azonnal intézkedett a továbbvonulásra.

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 26 - SZERDA - Bírák könyve 13. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Bírák könyve 13. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k%2013&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k%2013&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Sámson nem hasonlítható össze sem az előtte, sem az utána uralkodó bírák egyikével sem, hiszen az ő elhívásának nincsen párja. Valójában a kiválasztása már fogantatása előtt, a szülein keresztül történt. Bár a Biblia említ még más meddő asszonyokat, akiknek Isten előre megígérte a gyermekáldást (Sára és Izsák, Anna és Sámuel, Erzsébet és János), de Sámson édesanyja az egyetlen közülük, akit Isten angyala személyesen látogatott meg. Ezután az Úr elküldte isteni hírnökét másodjára is, ezúttal azért, hogy Manoahval, Sámson édesapjával beszéljen. A másik olyan alkalom a Bibliában, amikor mindkét szülő személyes üzenetet kap Istentől, az Mária és József, Jézus földi szüleinek az esetében történt (Máté evangéliuma 1. fejezete és Lukács evangéliuma 1. fejezete).

 Habár Manoah felesége teljes egészében, pontosan idézett mindent, amit az angyal mondott neki, Manoah mégis kételkedett. Nem arról van szó, hogy nem hitt a feleségének, hanem mint Gedeon, bizonytalan volt abban, felkészült-e az előtte álló feladatra. Biztosan kell, hogy legyen még több utasítás, mint amennyi volt. Biztosan van még valami azon kívül, hogy engedelmeskedjenek Isten egyszerű parancsainak, és azok alapján neveljék fel a megígért gyermeket. Manoahnak szüksége volt egy jelre, és azt csodálatos módon meg is kapta Istentől (13:19-20).

Biztató számunkra, hogy Isten akkor is tovább akar velünk dolgozni, ha kételkedünk szavaiban. Akár alkalmatlannak érezzük magunkat, akár csak bizonytalanok vagyunk az Ő akaratával szemben, az Úr találni fog egy megoldást, hogy megadja számunkra a szükséges biztonságot és útmutatást. Manoahból hiányzott a lelki tisztánlátás, hogy észrevegye Istent, amikor Ő megjelent előtte. Ahhoz azonban eleget tudott, hogy útmutatásért imádkozzon, és az Úr válaszolt imájára.

Justo E. Morales 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 43-44. fejezet

43. fejezet – MÓZES HALÁLA (4. rész)

A kép lassan elhomályosodott előtte és szeme a messzeségben elterülő Kánaán földjén nyugodott meg. Azután mint egy fáradt vándor, lefeküdt pihenni. "És meghala ott Mózes, az Úrnak szolgája a Moáb földén, az Úr szava szerint. És eltemeté őt a völgyben, a Moáb földén, Béth-Peórral átellenben; és senki sem tudja az ő temetésének helyét e mai napig" (5Móz 34:5-6). Sokan, akik életében nem voltak hajlandók Mózes tanácsára figyelni, bálványimádást vittek volna véghez holtteste felett, ha ismerték volna temetésének helyét. Ez okból volt az emberek elől elrejtve. De Isten angyalai eltemették hűséges szolgájának testét és őrködtek a magányos sír felett.

"És nem támadott többé Izráelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről-színre: Mindazokban a jelekben és csudákban, amelyekért küldötte vala őt az Úr, [...] És mindama hatalmas erőben, és mindama nagy rettenetességben, amelyeket véghez vitt Mózes az egész Izráel szemei előtt" (5Móz 34:10-12).

Ha Mózes életén az az egy folt nem esik a bűn miatt, amikor Kádesben vizet fakasztva a kősziklából elmulasztott Istennek dicsőséget adni, akkor bemehetett volna az ígéret földjére, azután halált nem látva ragadtatott volna el! De nem sokáig maradt a sírban! Krisztus maga jött le a mennyből azokkal az angyalokkal, akik eltemették Mózest, és előhívta az alvó szentet. Sátán örvendezett, amikor sikerült Mózest Isten elleni bűnre vinnie, amely által a halál uralma alá került. A nagy ellenség kinyilatkoztatta, hogy az isteni ítélet: "por vagy te és ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19) neki adta a halál uralmát. A sír hatalmát még sohasem törték meg és mindazokat, akik a sírban vannak, foglyaiként követeli, hogy sohase szabadulhassanak sötét börtönükből.

Most először szándékozott Krisztus életet adni a holtnak. Mikor az élet fejedelme és a fénylő angyalok a sírhoz közeledtek, Sátán féltette hatalmát. Gonosz angyalaival ott állt, hogy vitatkozzék a területére való behatolásról, amelyet sajátjának tekintett. Azzal kérkedett, hogy Isten szolgája az ő foglya lett. Kijelentette, Mózes sem volt képes megtartani Isten törvényét, mert jogot formált Jahvét illető dicsőségre, amely a legnagyobb bűn, hiszen ő is ezért száműzetett a mennyből, és ezzel a törvényszegéssel Mózes az ő hatalmába került. Megismételte az eredeti vádakat, amiket az isteni uralom ellen felhozott, és megint kifogásolta Istennek vele szembeni igazságtalanságát.

Krisztus nem bocsátkozott vitába Sátánnal. Felemlíthette volna neki gonosz munkáját, amit csalásával idézett elő a mennyben, annak lakói közül sokaknak romlását okozván, rámutathatott volna édeni hazugságára, amellyel Ádámot és Évát bűnbe vitte és halált hozott az emberiségre; emlékeztethette volna Sátánt hogy saját munkája vitte Izraelt zúgolódásra és lázadásra, ami gyengítette vezetőjének türelmét, és ami miatt a halál hatalmába került. De Krisztus mindent Atyjára bízott, mondván: "Dorgáljon meg téged az Úr!" (Júd 9). Az Üdvözítő nem bocsátkozott vitába ellenfelével, hanem akkor és ott megkezdte a bukott ellenfél hatalmát megtörő, valamint a halottat életrekeltő munkáját. Itt volt Isten Fia felsőbbségének bizonyítéka, amit Sátán nem vonhatott kétségbe. A feltámadás mindörökre bizonyossá lett. Sátántól elragadták a zsákmányt, a megholt igazak ismét élhetnek.

Mózes a bűn következtében jutott Sátán hatalmába. Saját érdeme szerint jogos foglya volt a halálnak, de mégis feltámadt halhatatlan életre, mert ehhez joga volt a Megváltó nevében. Megdicsőülve jött elő sírjából és Szabadítójával Isten városába emelkedett.

Krisztus áldozatának bemutatásáig Isten igazságosságát és szeretetét a legvilágosabban Mózessel való bánásmódja szemlélteti. Isten kizárta Mózest Kánaánból, ami által felejthetetlen tanítást adott: ő tökéletes engedelmességet kíván, és azt, hogy az ember ne akarja magának tulajdonítani a Teremtőt illető dicsőséget. Mózes buzgó könyörgését, hogy részese legyen Izrael örökségének, nem hallgathatta meg, de nem felejtette el és nem hagyta el szolgáját! A menny Istene megértette azokat a szenvedéseket, amelyeket Mózes eltűrt. A küzdelem és a próbák hosszú évei alatt hűséges szolgálatának minden tettét feljegyezte. A Piszga tetején Isten hívta el Mózest a földi Kánaánnál dicsőbb örökségbe.

A megdicsőülés hegyén ott volt Mózes Illéssel. Az Atya küldte őket a Fiúhoz, a világosság és dicsőség hordozóiként. Így teljesedett be végül Mózes imája, amelyet évszázadokkal azelőtt mondott. Ott állt a "jó hegyen" népe örökségén belül, bizonyságot tévén róla, akiben Izraelnek minden ígéretei összpontosultak. Az emberi szemnek kinyilatkoztatott utolsó jelenet ilyen a menny által nagyra becsült ember történetében.

Mózes Krisztus előképe volt. Ő maga jelentette ki Izraelnek: "Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!" (5Móz 18:15). Isten jónak látta a szenvedés és a megaláztatás iskolájában nevelni Mózest, mielőtt felkészült volna arra, hogy Izrael seregét a földi Kánaánba vezesse. És bár Isten mennyei Kánaánba zarándokló Izraelét olyan fejedelem vezeti, akinek isteni küldetéséhez emberi iskoláztatásra nincs szükség, mégis szenvedések által lett tökéletessé. "Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek" (Zsid 2:18). Megváltónk nem tanúsított emberi gyengeséget vagy tökéletlenséget, mégis meghalt, hogy bemenetelt szerezzen nekünk az ígéret földjére.

"Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga, a hirdetendőknek bizonyságára, Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és reménységnek dicsekedését mindvégig erősen megtartjuk" (Zsid 3:5-6).

Higgyetek az Ő prófétáinak - november 25 - KEDD - Bírák könyve 12. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Bírák könyve 12. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k%2012&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k%2012&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ahelyett, hogy hálásak lettek volna neki az Izrael elnyomói felett kivívott győzelemért, az efraimiták irigyek voltak, hogy Jefte nélkülük vezette győzelemre seregét. Az előzőekből már tudjuk, hogy az efraimiták hajlamosak voltak az alaptalan önteltségre, és ez alkalommal sebzett büszkeségük szükségtelen konfliktushoz vezetett.

Jefte helytállóan érvel, hogy az efraimiták haragja nem jogos. Az ammonitákkal folytatott korábbi tárgyalása adott alapot Jeftének arra, hogy értelmes és igazságos magyarázatot adjon tetteire. Ám ellentétben azzal, amit az Ammon fiainak kijelentett, Jefte ez alkalommal nem mondja azt, hogy az Úr tegyen ítéletet Gileád és Efraim között. Arról sem kapunk jelentést, milyen választ adtak az efraimiták. Jefte egyszerűen összegyűjtötte a gileádi sereget, és hadba vonult Efraim ellen. Gedeon annak idején szóbeli érvekkel csillapította le az efraimitákat (8:2-3), Jefte úgy dönt, megbünteti izraelita testvéreit arrogáns viselkedésükért. Nem csak a csatában győzték le az efraimitákat, hanem hidegvérrel ezreket mészároltak le közülük (12:5-6).

Csábító az az elgondolás, hogy az efraimiták csak azt kapták, amit érdemeltek. A kérdés nem is igazán az, hogy mit érdemeltek, hanem az, hogy Isten akarata volt-e büntetésük. Jeftéhez hasonlóan mi is gyakran elítéljük testvéreinket, akik ártottak nekünk. Nem engedjük, hogy Isten bánjon el az életünket megkeserítő „ammonitákkal”, hanem habozás nélkül háborút indítunk testvérünk ellen, aki megtámadott bennünket.

Amikor Krisztus követői egymásra támadnak, sátán diadalt ül. Amikor engedjük, hogy a büszkeség uralja szívünket, meghazudtoljuk Jézus bizonyságtételét bármennyire is úgy véljük, hogy igazunk van.  Ha naponként alárendeljük Istennek énünket, azzal nem csak szívünket óvjuk meg a bűntől, de attól is megmenekülünk, hogy fegyverekké váljunk, amiket sátán könnyűszerrel fel tud használni saját hittestvéreink ellen.

Justo E. Morales 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 43-44. fejezet

43. fejezet – MÓZES HALÁLA (3. rész)

Mózes látta a választott népet Kánaánban letelepedve és minden törzset saját tulajdonában. Bepillantott az ígéret földjén való letelepedés utáni történetükbe, a hitehagyás hosszú, szomorú eseményeibe, feltárult előtte annak megbüntetése is. Látta őket bűneik miatt a pogányok között szétszórva; látta miként távozik el Izraeltől a dicsőség, látta szép városaikat romokban és a népet fogolyként idegen országokban. Látta őket atyáik országába visszahelyezve és végül Róma uralma alatt.

Végignézhetett az idők romlásán és megláthatta Megváltónk első eljövetelét. Látta a csecsemő Jézust Betlehemben. Hallotta az angyali sereg hangját felcsendülni: "Dicsőség Istennek és e földön békesség." Látta az égen a keleti bölcsek Jézushoz vezérlő csillagát, és nagy világosság töltötte be értelmét, amint visszaidézte a prófétai szavakat: "Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izráelből" (4Móz 34:17). Látta Krisztus alázatos életét Názáretben, szeretetének, együttérzésének szolgálatát, gyógyítását, és a büszke, hitetlen nemzettől való megvetését. Megdöbbenve figyelte, miként magasztalják kérkedve Isten törvényét, de ugyanakkor megvetették és visszautasították őt, aki a törvényt adta. Látta Jézust az Olajfák hegyén, amint sírva búcsúzott szeretett városától. Amint Mózes a menny által oly gazdagon megáldott nép végső elvetését látta, - amelyért munkálkodott, imádkozott, feláldozta magát és amelyért kész volt, hogy saját nevét kitöröljék az élet könyvéből - és amint hallotta a vészjósló szavakat: "Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok" (Mt 23:38), szívét fájdalom gyötörte és keserű könnyek hullottak szeméből Isten Fia fájdalmával való együttérzéseként.

Követte a Megváltót a Gecsemánéba, látta a kertben lelki gyötrelmét, az elárulást, a kigúnyolást, megkorbácsolást és a keresztrefeszítést. Mózes látta, hogy amiképpen ő felemelte az érckígyót a pusztában, akképpen kell Isten Fiának felemeltetnie, "[...] hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:15). Mózes szívét fájdalom, felháborodás és iszonyat töltötte be, amint látta a zsidó nemzet képmutatását és sátáni gyűlöletét Megváltójuk, ama hatalmas Angyal ellen, aki atyáik előtt járt. Hallotta Jézust haláltusájában így kiáltani: "Én Istenem, én Istenem,! miért hagyál el engemet?" (Mk 15:34). Azután arimathiai József új sírboltjában látta őt feküdni. Ekkor úgy látszott, reménytelen kétségbeesés sötét fellege borítja be a földet. De újból odatekintve győzőként látta őt diadalmasan előjönni és a halálból megszabadult foglyok és az őt imádó mennyei angyalok kíséretében bevonulni a mennybe. Látta a fogadására megnyíló ragyogó kapukat és hogy a mennyei seregek győzelmi énekkel fogadják parancsnokukat. Kinyilatkoztatták neki, hogy ő - Mózes - is egyike lesz azoknak, akik szolgálnak a Megváltónak és megnyitják neki az örökkévaló kapukat. Amint e jelenetet látta, orcája szent fényben ragyogott. Mily csekélynek látszott élete, küzdelme és áldozata, amikor összehasonlította azt Isten Fiáéval és milyen csekélynek ellentétben az "igen-igen nagy örök dicsőség"-gel (2Kor 4:17). És örvendezett, mert ha csekély mértékben is, - részese lehetett Krisztus szenvedéseinek.

Mózes látta Jézus tanítványait, amint elvitték az evangéliumot a világnak. Látta, hogy a test szerinti Izrael elhibázta magasztos küldetését, melyre Isten elhívta; hitetlensége miatt elmulasztotta, hogy a világ világossága legyen. Bár Isten kegyelmét megvetették és elveszítették a választott népnek járó áldást - Isten mégsem vetette el Ábrahám magvát; a dicsőséges célnak, amit Izraellel végre akart hajtani, teljesülni kell! Mindenki, aki Krisztus által a hit gyermekévé lesz, Ábrahám magvához tartozik. Ők a szövetség ígéreteinek örökösei - mint Ábrahám -, elhívattak, hogy őrizzék és a világ számára ismertté tegyék Isten törvényét és Fiának evangéliumát. Mózes látta az evangélium világosságát Jézus tanítványai által a "sötétségben ülők"-re (Mt 4:16) kisugározni és, hogy a pogányok országaiból ezrek sereglenek annak ragyogó fényéhez. Ezt látva örvendezett Izrael növekedésének és felvirágzásának.

Ezután más jelenet tárult szeme elé. Isten megmutatta néki Sátán munkáját: miként vezette félre a zsidókat, hogy Krisztust elvessék, mialatt vallják, hogy az Atya törvényét tisztelik. Most a keresztény világot látta hasonló tévedésben: vallják Krisztus elfogadását, de elvetik Isten törvényét. Hallotta a papok és vének őrjöngő kiáltását: "El vele!" "Feszítsd meg! Feszítsd meg!" és most magukat a kereszténység tanítóinak vallóktól hallotta a kiáltást: "El a törvénnyel!" Látta, hogy a szombatot lábbal tiporják és helyébe hamis szokást iktatnak be. Mózes ismét ámulattal és rémülettel telt el. Hogyan tudják azok, akik hisznek Krisztusban, megvetni a törvényt, amelyet saját szavával hirdetett ki a szent hegyen? Aki az Istent féli, hogyan teheti félre törvényét, amely mennyen és földön uralmának alapja? Mózes örömmel látta, hogy néhány hűséges ember még mindig tiszteli és magasztalja Isten törvényét. Látta a földi hatalmak utolsó nagy igyekezetét, hogy elpusztítsák a törvén megtartóit. Előretekintett arra az időre, amikor Isten felkel, hogy gonoszságukért megbüntesse a föld lakóit, és azokat, akik félték az ő nevét, betakarja és elrejti haragjának ama napján, Hallotta Isten békeszövetségét törvénye megtartóival, amikor szent hajlékából kibocsátja hangját és a menny és a föld megrendülnek. Látta Krisztus második eljövetelét dicsőségben, az igazak halhatatlan életre való feltámadását, az élő szentek elváltozását anélkül, hogy meglátnák a halált, és együttes, boldog énekléssel való felemelkedésüket Isten városába.