Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes első könyve 43. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20M%C3%B3zes%2043&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20M%C3%B3zes%2043&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1Móz 43 hosszú történetében néhány dolgot látok, ami a Jelenések könyvére emlékeztet. Például az „utálatosság” szó először ebben a fejezetben fordul elő. Az egyiptomiak így tekintettek a pásztorokra, és ez két csoportra való szétváláshoz vezetett. Szerencsére Isten nem tartotta utálatosnak a hébereket. Jel 21:27-ben találjuk a szó utolsó előfordulását – azok, akik utálatosságot cselekszenek, nem találhatók meg az élet könyvében.
Az a jelenet, amikor József testvéreivel együtt étkezik, emlékeztet engem a Bárány csodálatos menyegzői vacsorájára, ahol a kiválasztottak egy hosszú ezüst asztalnál ülnek, hogy elfogyasszák a Jézus király által felszolgált vacsorát. Ennél az asztalnál a gonoszoknak nem lesz helyük. Nem léphetnek be a mennybe, mert olyan dolgokat tettek, amelyeket Isten „utálatosnak” nevez.
Emellett lenyűgöző látni, hogy Ruben és Júda hajlandóak voltak olyan sok áldozatot hozni, hogy megmentsék kisöccsüket. Átmentek József próbáján, és nem is tudták, hogy próbára vannak téve! Önfeláldozó lelkületük eszembe juttatja ezt a verset: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” (Lk 9:24).
Timothy Chin
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy az ő életében is olyan változások menjenek végbe, mint Jákob fiainak életében, Jézus nevében. Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 7. fejezet
7. fejezet – AZ ÖZÖNVÍZ (5. rész)
Az emberek először csak nézték saját kezük munkájának pusztulását. Pompás építményeiket, a gyönyörű kerteket és ligeteket, ahova bálványaikat helyezték, elpusztították az égből lesújtó villámok, a romok pedig szerteszét szóródtak. Összeomlottak az oltárok, amelyeken áldoztak. Az élő Isten hatalma megremegtette a bálványimádókat és ráébresztette őket, saját romlottságuk okozta pusztulásukat.
A vihar egyre vadabbul dühöngött és minden irányba fák, épületek, sziklák és földdarabok repültek. Leírhatatlan volt az emberek és állatok rémülete. A vihar üvöltését túlharsogta az Isten tekintélyét semmibe vevő emberek jajveszékelése. Sátán maga is, aki kénytelen volt a háborgó elemek között maradni, féltette életét. Gyönyörűséggel irányította a hatalmas embertömeget, és szerette volna, ha életben maradva, folytatják szentségtelen dolgaikat és az ég Ura elleni lázadásukat. Sátán most átkokat szórt Istenre, igazságtalansággal és kegyetlenséggel vádolta őt. Sátánhoz hasonlóan sokan káromolták Istent, és ha tehették volna, lerántják hatalma trónjáról. Mások magukon kívül voltak félelmükben, és kezüket a bárka felé nyújtva könyörögtek bebocsátásért. De hiába esedeztek. Végre felébredt lelkiismeretük. Megtudták, hogy van Isten, aki uralkodik a mennyben. Komolyan kiáltottak hozzá, de füle nem volt nyitva kiáltásukra. Ebben a rettenetes órában meglátták, hogy Isten törvényének áthágása okozta végromlásukat. A büntetéstől való félelem miatt beismerték ugyan bűneiket, de nem igazán bánták meg azokat, nem utálták meg a gonoszságokat. Az ítélet megszűntével újra dacoltak volna a mennyel. Épp úgy, ahogyan a tűz általi pusztulás előtt Isten ítélete a földre sújt, a megátalkodottak pontosan tudni fogják, hol, miben vették semmibe Isten törvényét. De bűnbánatuk nem lesz őszintébb, a régi világénál.
Egyesek végső kétségbeesésükben megpróbáltak betörni a bárkába, de az erős építmény ellenállt kísérletüknek. Voltak, akik belekapaszkodtak a bárkába, amíg el nem sodródtak a háborgó vízben, vagy letépte őket egy szikla, vagy fa, amelybe beleütköztek. A masszív bárka minden rostjában remegett, amikor az irgalmatlan széltől csapkodva hullámról hullámra lendült. Az állatok belül kiáltásaikkal fejezték ki félelmüket és fájdalmukat. De a háborgó elemek között a bárka biztonságban haladt tovább. Végtelenül erős angyalok kaptak megbízást megőrzésére.
A viharban a védtelen állatok az emberekhez rohantak, mintha tőlük várnának segítséget. Egyes emberek gyermekeiket és magukat hatalmas állatokhoz kötötték, tudva, hogy ezek szívósan ragaszkodnak az élethez, még a legmagasabb helyekre is felmásznak, hogy megmeneküljenek az emelkedő víztől. Mások a dombok vagy hegyek csúcsán álló magas fákhoz erősítették magukat, de a fák gyökerestől kiszakadtak, és élő terhükkel a háborgó habokba zuhantak. A biztonságot ígérő helyek egymás után elárvultak. A víz egyre emelkedett, és az emberek a legmagasabb hegyeken kerestek menedéket. Gyakran ember és állat egyszerre küzdött egy talpalatnyi helyért, mígnem mindketten lesodródtak.
Az emberek a legmagasabb csúcsokról is mindenfelé csak parttalan óceánt láttak. Isten szolgájának ünnepélyes intése most már nem tűnt nevetségesnek és megvetendőnek. Azok az elveszett bűnösök hogy vágytak a semmibe vett alkalmak után! Hogy könyörögtek egy órányi kegyelemidőért, még egy kis irgalomért! Noé egyetlen hívó szaváért! De a kedves hangot, a kegyelem szavát ők már nem hallhatták. A szeretet, nem kevésbé, mint az igazság, megkövetelte, hogy Isten büntetése határt szabjon a bűnnek. A megtorlás vize elmosta az utolsó menedéket is, és azok, akik Istent semmibe vették, elpusztultak a fekete mélységben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése