Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 31 - VASÁRNAP - Mózes negyedik könyve 20. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 20. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2020&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2020&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

A vezetői pozícióban tett dolgainknak nagy a jelentőségük, mert mások minket követnek. A Sínai-hegyet elhagyva a nép Mózest kérte meg, hogy Istennel beszéljen, mert ők közvetlenül nem bírták elviselni Isten jelenlétét. Ez nagy felelősség volt Mózes számára. Ebben az esetben azonban nem sikerült úgy tükröznie Isten jellemét a nép felé, ahogy azt neki kellett volna. Mivel haragudott rájuk, felnagyította a hibájukat, és semmissé tette a kegyelem és szeretet azon leckéjét, amelyet Isten ez alkalommal a nép felé közölni akart. Ez figyelmeztetés minden vezetőnek: nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy helytelenül bánjunk azokkal, akiket vezetünk.

 

Valójában mindannyian vezetők vagyunk a körülöttünk lévők számára. Ők tudják, hogy mi kit képviselünk. Vannak, akik számára mi vagyunk az egyetlen bizonyíték arról, hogy milyen is Isten. Tehát a tanulság minden hívőnek szól.

 

Mózes és Áron számára a büntetés az volt, hogy nem vezethették be a népet az ígéret földjére. Az első lecke mindig fontos, és szükséges volt, hogy a nép belépését erre az új földre ne rontsa meg egy olyan vezetés, ami nem sokkal korábban helytelenül mutatta be Istent és az Ő emberiséggel való bánásmódját.

 

Te is megengedtél magadnak mostanában olyan viselkedést, ami összezavarhatja az embereket Istennel kapcsolatban? Ahogy az ének mondja: „Az egész világ lássa, / hogy Lelked bennem él!”

John Beckett

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy bármilyen vezető szerepben legyen, Téged híven be tudjon mutatni, hogy az emberek valós képet kapjanak Rólad az ő életén és bizonyságtevésén keresztül, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezet

26. fejezet – A VÖRÖS-TENGERTŐL A SINAI-HEGYIG (1. rész)

2 Mózes 15:22-27; 16-18.

A Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger terült el, amelynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele szívük és az elégedetlenség elcsitult bennük.

Utazásuk első három napja alatt azonban nem találtak sehol sem ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel olthatták volna égő szomjúságukat, amint fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen, a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását: "Víz! víz" - visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük - a víz keserű volt.

Ijedtségükben és kétségbeesésükben korholni kezdték Mózest, hogy miért vezette őket ilyen úton. Nem gondoltak arra, hogy tulajdonképpen nem Mózes, hanem a felhőoszlopban lakozó isteni jelenlét vezette Mózest is éppen úgy, mint őket. Nehéz helyzetük miatt érzett fájdalmában Mózes nagyon komolyan Istenhez kiáltott segítségért: "[...] és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék" (2Móz 15:25). Ezután Mózes útján Isten ilyen ígéretet adott a népnek: "Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód" (2Móz 15:26). {PP 291.3}

Márából Élimbe vonult a nép, ahol "[...] tizenkét forrás vala és hetven pálmafa" (2Móz 15:27). Mielőtt bevonultak volna Szin pusztaságába, néhány napig itt maradtak. Már egy hónapja távol voltak Egyiptomtól, amikor először letáboroztak a pusztaságban. Az élelmiszer fogytán volt. Miként lássák el élelemmel ezt a hatalmas sokaságot? Kétség támadt a szívekben és zúgolódni kezdtek. Még a nép kormányzói és vénei is csatlakoztak azokhoz, akik panasszal voltak tele az Isten által kijelölt vezetők ellen: "Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, amikor a húsos fazék mellett ültünk vala, amikor jól lakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg" (2Móz 16:3).

Eddig még nem szenvedtek éhségtől. Jelenlegi szükségleteikről is gondoskodott Isten, de féltek a jövőtől. Nem tudták elképzelni, hogy miként fog majd megélni ez a hatalmas sokaság a pusztában, amelyen át kell vonulniuk. Képzeletükben már maguk előtt látták éhező gyermekeiket. Az Úr pedig megengedte a nehézségeket, az élelem csökkenését, hogy teljes szívvel hozzá forduljanak, aki mindeddig Szabadítójuk volt. Ha szükségükben őt hívják segítségül, akkor megajándékozza őket szeretete és gondoskodása nyilvánvaló jeleivel. Isten megígérte nekik, hogyha engedelmeskednek parancsainak, akkor nem betegednek meg. Részükről bűnös hitetlenség volt az, amikor előre úgy látták, hogy ők és gyermekeik éhségtől halnak meg.

Isten megígérte, hogy Istenük lesz nekik, hogy népeként magához fogadja őket, és hogy elvezeti a "jó tágas földre". Ők azonban mindig készek voltak minden akadály láttán, - amellyel találkoztak a megígért országba vezető úton - a csüggedésre. Isten csodálatos módon kihozta őket az egyiptomi rabszolgaságból, hogy felemelje és nemessé tegye őket, s így áldássá legyenek a földön. Azonban szükségük volt a nehézségekre, a szűkölködés elhordozására. Isten az emberi méltóságtól megfosztott állapotukból hozta ki őket, hogy megtisztelő helyet foglaljanak el a népek és nemzetek között, és átvehessék fontos és szent megbízatásukat. Ha lett volna hitük benne mindazért, amit érettük cselekedett, akkor szívesen elhordoztak volna minden kényelmetlenséget, éhséget, még a szenvedést is. Azonban nem bíztak az Úrban továbbra sem, bár látták hatalmának és jóságának jeleit. Már elfelejtették a keserű szolgálatukat Egyiptomban. Elfelejtették Istennek azt a jóságát és hatalmát, amelyet érettük a rabszolgaságból való kiszabadításukban megmutatott. Elfelejtették, hogy gyermekeik megmenekültek, biztonságban voltak, amikor a pusztító angyal minden elsőszülöttet megölt Egyiptomban. Elfelejtették az isteni hatalom nagyszerű megnyilatkozását a Vörös-tengernél. Elfelejtették azt, hogy mialatt ők biztonságban keltek át a tengeren azon az ösvényen, amelyet Isten nyitott meg számukra, ugyanakkor ellenségük hadseregét a tenger vize elborította és mindenestől maga alá temette. Csak mostani kényelmetlenségeiket és megpróbáltatásaikat látták és érezték. Ahelyett, hogy ezt mondták volna: "Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr, mert rabszolgák voltunk, de nagy nemzetté emelt bennünket", az út nehéz voltáról beszélgettek, és azt szerették volna tudni, vajon mikor is ér már véget vándorlásuk.

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 30 - SZOMBAT - Mózes negyedik könyve 19. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 19. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2019&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2019&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Isten itt nagyon konkrét utasításokat ad az izraelitáknak a tiszta és tisztátalan közötti különbségtételre vonatkozóan. Jézus a Márk evangéliuma 9:45-ben elmondta nekünk, hogyan kell ezt alkalmazni a modern életben: mindazt, ami hajlamos elválasztani minket Istentől, el kell távolítanunk az életünkből.

Annak a személynek, aki ceremoniálisan tisztátalanná vált, egy időre el kellett különülnie a közösségtől. Ez a gondolkodásra szánt szünet fontos, különösen a mai, igencsak zűrzavaros életünkben. Ha azt észleljük, hogy életünkben valami nem illeszkedik Isten kívánalmaihoz, itt az ideje, hogy visszavonuljunk, és felülvizsgáljuk a helyzetet. Talán el kell távolítanunk valamit, ami rossz az életünkben; vagy az is lehet, hogy vissza kell fordulnunk egy útról, ami távol vinne bennünket Istentől.

Szerencsére van segítség. A profi sportolóknak személyi edzőjük van, hogy egyénre szabott edzéstervvel hozzák ki belőlük a legjobb teljesítményt. A Szentlélek a legnagyszerűbb személyi edző. Ő pontosan tudja, mit kell legközelebb tennünk az Isten országa felé vezető úton. Mindössze annyit, hogy elfordítjuk tekintetünket a világról, Isten Igéjében keressük az útmutatást, és figyelünk.

A fejezet figyelmeztetéssel zárul: ha valaki nem tisztítja meg magát, ki kell zárni Izraelből. Ha mi nem fordulunk vissza Istenhez, hanem engedtük, hogy a világi hatások elválasszanak Tőle, annak biztosan katasztrófa lesz a következménye!

John Beckett

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy mindig vissza tudjon fordulni Hozzád, amikor valami beszennyezi a Veled való kapcsolatát, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

24. fejezet – KIVONULÁS (4. rész)

Mint a nagy mélységek hangja, úgy tört fel Izrael hatalmas seregének ajkáról ez a fenséges ének. Izrael asszonyai vették ajkukra, akiknek énekét Miriam, Mózes nővére vezette. Éneküket kézi dobbal tánccal kísérték előrehaladásuk közben. A puszta és a tenger fölött zengett, zúgott az ének vidám refrénje; és a hegyek visszhangozták dicséretük szavait: "Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő" (2Móz 15:1).

Ez az ének és az a nagy szabadulás, amelyre ez emlékeztette őket, olyan mély benyomást tett a népre, amelyet soha senki és semmi sem törölhetett ki emlékezetükből. Izrael prófétái és énekesei korszakról korszakra visszhangozták ennek az éneknek a szavait, amelyek bizonyságot tesznek arról, hogy egyedül Jahve az ereje és szabadítója a benne bízóknak. Ez az ének nemcsak a zsidó nép tulajdona. Előre mutat az igazság ellenségeinek pusztulására és Isten Izraelének a végső győzelmére. Pathmos prófétája látta a fehér ruhába öltözött sokaságot, amely kivívta a "győzelmet" és az üvegtenger partján, kezükben Isten hárfáival énekelték "Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét" (Jel 15:2-3).

"Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hívségedért" (Zsolt 115:1). Ez volt az a lelkület, amely áthatotta Izraelnek a szabadulásról szóló énekét és ez az a lelkület, amely ott lakozik mindazok szívében, akik szeretik és félik Istent. Amikor Isten kiszabadítja lelkünket a bűn bilincséből, akkor a Vörös-tengernél történt szabadításnál sokkal nagyobban részesít. Ekkor a héberekhez hasonlóan nekünk is dicsérnünk kell az Urat szívünkkel és lelkünkkel, nagy csodáiért, amelyeket "az emberek fiai iránt" tesz (Zsolt 107:8). Azok, akik tudják, hogy csak Isten nagy kegyelméből élnek és ebben a kegyelemben lakoznak, nem feledkezve meg Isten egyetlen ajándékáról sem, boldogan övezik fel derekaikat és szívükben mindig dicséretet zengenek az Úrnak. A naponkénti áldások, amelyeket Isten kezéből kapunk, és mindenekfelett Jézus áldozata, amely elhozta nekünk a boldogságot és elérhetővé tette számunkra a mennyet, állandó hálára kell késztessen bennünket. Végtelen nagy könyörületet és páratlan szeretetet mutatott meg Isten irántunk, elveszett bűnösök iránt azzal, hogy összekapcsolt bennünket önmagával és különleges tulajdonává és drága kincsévé tett bennünket. Megváltónk igen nagy áldozatot hozott érettünk azért, hogy minket, bűnösöket Isten gyermekeinek mondhasson. Dicsérnünk kell Istent azért az áldott reménységért, amelyet a megváltás nagy tervének ismerete ébresztett szívünkben. Dicsérnünk kell Istent mennyei örökségünkért és nekünk is szóló gazdag ígéreteiért. Mindenekfelett pedig azért kell dicsérnünk Istent, mert Jézus azért jött el, azért halt meg, azért támadt fel, azért lakozik most is közöttünk Igéjében Szentlelkével, azért ment fel a mennyekbe, hogy közbenjárjon érettünk Istennél.

"Aki hálával áldozik" - mondja a Teremtő, - "az dicsőít engem" (Zsolt 50:23). A menny összes lakói egyesülnek Isten dicséretében. Tanuljuk meg az angyalok énekét már most, hogy majd mi is énekelhessük, amikor ott leszünk a mennyei fényes szentek soraiban. Mondjuk együtt a zsoltáríróval: "Dicsérem az Urat, amíg élek; éneklek az én Istenemnek, amíg vagyok" (Zsolt 146:2). "Dicsérnek téged a népek, óh Isten, dicsérnek téged a népek mindnyájan" (Zsolt 67:6).

Isten gondviselése vezette el a hébereket a tenger előtti hegyekbe, hogy kinyilváníthassa hatalmát megszabadításukban és rendkívüli módon megalázhassa ellenségük büszkeségét, gőgjét. Más úton-módon is megvédhette volna őket, de Isten ezt a módszert választotta azért, hogy próbának vesse alá hitüket és megerősítse benne való bizodalmukat. Az emberek fáradtak és megrettentek voltak. Ha vonakodnak a tovább meneteltől, amikor Mózes ezt parancsolta meg nekik, akkor Isten sohasem nyitotta volna meg számukra a szabadulásuk felé vezető utat. "Hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön" (Zsid 11:29). Amikor lementek a tenger vizéhez, világosan megmutatták, hogy elhitték Isten üzenetét, úgy, ahogy azt Mózes átadta nekik. Mindazt megtették, amit meg tudtak tenni saját erejükből és azután Izrael mindenható Istene kettéválasztotta a tengert, hogy ösvényt készítsen nékik.

Az itt tanított lecke minden időre szól. Gyakran keresztény életünk tele van veszedelmekkel és olyan kötelességekkel, amelyeket felettébb nehéz vagy szinte lehetetlen teljesítenünk. Képzeletünk sokszor küszöbön álló romlást, sőt halált láttat velünk. Isten hangja azonban tisztán csendül a fülünkbe: "Indulj előre!" Engedelmeskednünk kell ennek a parancsnak még akkor is, mikor nem látunk át a lelki vagy testi szemeink előtt leereszkedett sötétségen és a hideg hullámokat már érezzük lábunk körül. Azok az akadályok, amelyek meg akarják gátolni előrehaladásunkat, sohasem tűnnek el előlünk, ha a lelkünk ingadozik, vagy kételkedik. Ha nem tudunk engedelmeskedni addig, amíg a bizonytalanság minden árnyéka el nem tűnik előlünk és a vereség veszélye el nem hárul, akkor nem fogunk engedelmeskedni sohasem. A hitetlenség ezt suttogja fülünkbe: "Várjunk addig, amíg az akadályok el nem tűnnek és világosan látjuk azt az utat, amelyen járnunk kell!" A hit előre ösztönöz, mert mindent hisz, mindent remél.

Az a felhő, amely a sötétség fala volt az egyiptomiak számára, fényár volt a hébereknek, megvilágítva az egész tábort és ragyogó fényt vetve az előttük lévő útra. Így az isteni gondviselés is, amíg sötétséget és kétségbeesést hoz a hitetlenek számára, addig az Istenben bízók lelkét világossággal és békességgel tölti el. Az az út, amelyen Isten vezet bennünket, akkor is a biztonság ösvénye, ha pusztaságon vagy tengeren visz keresztül.

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 29 - PÉNTEK - Mózes negyedik könyve 18. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 18. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2018&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2018&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Annyira biztos, hogy van egy hely számunkra Isten szolgálatában, mint amilyen biztos volt a szolgálat annak idején egy pap vagy egy lévita számára. Vágynunk kell arra, hogy megtaláljuk ezt a helyet, és az Isten által ránk bízott feladatot teljesítsük. Fontos volt, hogy Áron és családja azonnal elfoglalják papi helyüket, mert Isten közvetlenül szólt hozzájuk. Nálunk ez a folyamat sokkal fokozatosabb lehet. Nem a munka nagysága számít a leginkább, hanem a lelkület, amellyel a munkát végezzük. Ahogy egyre többet tudunk meg Isten velünk kapcsolatos szándékáról, és alkalmazzuk azt, amit megtudtunk, Isten egyre tovább vezet bennünket az Ő országába vivő úton.

Az egyik áldás, amelyet Isten mindnyájunknak ad, a bőkezűség előjoga. Terve, hogy a lévitákat a tizeddel támogassa, lehetővé tette az Úr számára, hogy az egész Izraelt, mint nemzetet megáldja. De a léviták sem voltak kivételek, jövedelmük tizedét nekik is vissza kellett juttatniuk a papok számára.  

Egy másik tanulság ebből a fejezetből, hogy ne válogassuk ki ajándékainkat Isten számára, akár az állatok, akár kertünk terményei közül, hanem a legjobbat kell adnunk, amivel rendelkezünk. Hasonlóképpen a Vele töltött időnk sem a maradék kell, hogy legyen, miután sok mindent elvégeztünk azon a napon. Ez napunk legjobb része kell hogy legyen. Jézus mondja Máté 6:33-ban: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek."

Hasonló elvek vonatkoznak pénzkezelésünkre is. Követői újra és újra megtapasztalták, hogy ha Őt helyezik az első helyre, a többi résszel előbbre jutnak. Ha más kötelezettségekkel foglalkozunk elsőként, valószínű, hogy kevés marad Isten számára!

John Beckett

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy tudja, ahogyan helye volt minden Izraelitának és lévitának Isten művében, és ahogy Te egy helyet készítettél számára a Te országodban, úgy neki is helye van a te szolgálatodban. Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

24. fejezet – KIVONULÁS (3. rész)

Ekkor visszatért a reménység Izrael szívébe. Mózes pedig felemelte szavát az Úrhoz. "És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izráel fiainak, hogy induljanak el. Te pedig emeld fel a te pálcádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger közepén" (2Móz 14:15-16). {PP 287.1}

A zsoltáríró, amikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így énekel: "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével" (Zsolt 77:20-21). Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából világosság vetődött a tajtékosan feltornyosuló hullámokra és megvilágította az utat, amelyet hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és amely a távolabbi túlsó part homályában veszett el. {PP 287.2}

"Az Egyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból és megzavará az Egyiptombeliek táborát" (2Móz 14:23-24). A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Visszhangzottak a mennydörgések és cikáztak a villámok. "A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjel futkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld" (Zsolt 77:18-19). {PP 287.3}

Az egyiptomiakat zavar és rémület szállta meg. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött és elnyelték őket a tenger fekete mélységei. {PP 287.4}

A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból - a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege, - az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger és mögöttük Egyiptom előrenyomuló hatalmas hadserege - meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Isten Lelke Mózesen nyugodott meg, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idő legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség.

"Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.

Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.

Vitéz harcos az Úr; az ő neve Jehova.

A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harcosai belefúltak a Veres tengerbe.

Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe.

Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör.[...] Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?

Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csudatévő? [...] Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre.

Meghallják ezt a népek és megrendülnek; [...] Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram!

Míg átvonul a nép, a te szerzeményed.

Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe.

Az Úr uralkodik mind örökkön örökké" (2Móz 15:1-18)

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 28 - CSÜTÖRTÖK - Mózes negyedik könyve 17. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 17. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2017&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2017&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Isten az Ő kegyelméből újabb bizonyítékot adott Izraelnek akaratára vonatkozóan, hogy változtathassanak eltorzult nézeteiken; ugyanis még mindig meg voltak győződve arról, hogy Mózes és Áron ölte meg az Úrnak népét (lásd: 4Móz 16:41). 

Isten azt parancsolta, hogy mindegyik törzs vegyen egy vesszőt, és írják rá atyáik házának nevét. A vesszőket ezután ott kellett hagyni a bizonyság sátorában, ahol az Úr megjelenik. Ekkor Isten olyan csodát tett, ami már elhallgattatta az izraeliták panaszáradatát, s ami maradandó bizonyítéka és jelképe lett annak, hogy kire is helyezte Isten a papi szolgálatot. A vesszőn minden jelentős változás egyetlen éjszaka leforgása alatt történt meg, és ez meggyőzte a népet arról, hogy Isten szent szolgálatra különítette el Áront Izrael többi törzsétől. 

Az isteni hatalom e csodás megnyilvánulását követően a papság tekintélyét nem vonták többé kétségbe. A csodavesszőt megőrizték, és időről időre bemutatták a népnek, hogy emlékeztesse őket a múltra, és megóvja őket a panaszkodástól, valamint attól, hogy megkérdőjelezzék, kire is bízta Isten a papság szent szolgálatát. Miután Izrael fiai valódi fényében látták meg lázadásukat, megrémültek. „Ímé pusztulunk, veszünk, mi mindnyájan elveszünk!” (12. vers). Végül rákényszerültek arra, hogy elfogadják a kellemetlen igazságot, miszerint sorsuk az, hogy ott haljanak meg a pusztában. Miután ráébredtek, hogy valóban az Úr mondta ki, hogy nem mehetnek be az ígéret földjére, elismerték, hogy a Mózes és Áron tekintélye elleni lázadással Izrael Istene ellen vétkeztek.

Mindig nagyon nehéz jobb belátásra bírni azokat a személyeket, akik megengedték maguknak a lázadást; ezt láthatjuk abból az esetből is, mennyire bonyolult volt ráébreszteni az izraelitákat arra, hogy ők tévednek, Mózesnek és Áronnak pedig igazuk van – még azután is, hogy Kórét és társait elnyelte a föld.

 

Ellen G. White is említést tesz erről az esetről. Megállapítja, hogy Kóré lázadását „figyelmeztetésként jegyzi fel az Ige Isten népe számára, különösképpen azok számára, akik a vég idején élnek a Földön. … A kegyelmes Isten leereszkedett hozzájuk, hogy csodát tegyen Áron vesszejével, és ezzel győzze meg őket a papsággal kapcsolatban – mindörökre.” (Spiritual Gifts [Lelki ajándékok], 4A kötet, 35-38. oldal.) 

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy odafigyeljen útmutatásaidra és ne kérdőjelezze meg azokat, Jézus nevében, Ámen!

Nancy Costa

 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

24. fejezet – KIVONULÁS (2. rész)

Ésaiás próféciájának versei közül az egyik legszebb és legvigasztalóbb szakasz utal a felhőoszlopra és a tűzoszlopra, mint olyanra, amely Istennek népéről való gondoskodását ábrázolja a gonosz hatalmasságokkal való végső nagy küzdelem idején: "Akkor teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt, s lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen; És sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől" (Ésa 4:4-5).

Izrael népe sivár, sivatagszerű nagy területen vonult át. Csodálkoztak, vajon hová is vezet útjuk. Elfáradtak a sok vesződséggel együttjáró fárasztó meneteléstől. Néhányan féltek, hogy esetleg az egyiptomiak majd üldözőbe veszik őket. A felhő azonban továbbra is elől ment, ők pedig követték. Az Úr most arra utasította Mózest, hogy térjen le a sziklás hegyszorosba és táborozzon le a tenger mellett. Isten kijelentette Mózesnek, hogy a fáraó üldözőbe vette őket. De Isten nevét megdicsőíti majd megszabadításuk.

Egyiptomban eközben elterjedt az a hír, hogy Izrael gyermekei a pusztában való időzés és Isten imádása helyett továbbmennek előre a Vörös-tenger irányában. A fáraó tanácsosai jelentették a királynak, hogy rabszolgáik megszöktek és sohasem fognak visszatérni. Az egyiptomiak sajnálkoztak, hogy balgaságukban az elsőszülöttek halálát Isten hatalmának tulajdonították. A nagy emberek, félelmük elmúltával, a csapásokat természeti okokkal magyarázták. "[...] Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a mi szolgálatunkból?" (2Móz 14:5) - kérdezgették egymástól.

A fáraó összegyűjtötte haderőit: "És vőn hatszáz válogatott szekeret és Egyiptom minden egyéb szekerét és hárman-hárman valának mindeniken" (2Móz 14:7). Maga mellé vette: a lovasokat, a vezetőket és a gyalogosokat. Maga a király, akit birodalmának nagyjai kísértek, vezette támadó hadseregét fővezérként. Azért pedig, hogy isteneik kegyét és vállalkozásuk sikerét biztosítsák, a papok is csatlakoztak hozzájuk. A király elhatározta, hogy nagyszerű haderejének megmutatásával megfélemlíti az izraelitákat. Az egyiptomiak attól féltek, hogy egy újabb - esetleg kikényszerített meghódolás Izrael Istene előtt, más nemzetek gúnyolódásának tárgyává tenné őket. Ha azonban most hatalmuk megmutatásával mennek előre és visszahozzák a szökevényeket, akkor visszaszereznék dicsőségüket és rabszolgáik szolgálatát.

A héberek a tenger mellett táboroztak, amelynek vize látszólag áthidalhatatlan akadályt jelentett számukra. Déli irányban durva, göröngyös hegység akadályozta a továbbmenetelt. Ekkor hirtelen a távolban megpillantották az egyiptomi katonák csillogó fegyvereit, és feltűntek a feléjük robogó harci szekerek is, a nagy hadsereg előőrsei. Mikor közelebb értek, rádöbbentek, hogy az egyiptomi sereg üldözőbe vette őket. Izrael szívét rémület töltötte be. Néhányan az Úrhoz kiáltottak segítségért, a nép nagyobb része azonban Mózeshez sietett panaszával: "[...] Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból? Nem ez volt-é a szó, amit szóltunk vala hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombelieknek, mert jobb volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg" (2Móz 14:11-12).

Mózest igen bántotta, hogy népének ilyen kevés hite van Istenben; pedig tapasztalták Isten érettük való hatalmának megnyilvánulásait. Hogyan vádolhatják őt veszedelmes és nehéz helyzetükért, amikor ő mindig Isten kifejezett parancsa szerint járt el? Igaz, hogy semmi lehetőségük nem volt a szabadulásra, hacsak Isten közbe nem lép szabadon bocsátásuk érdekében. Miután azonban Isten utasításának engedelmeskedve kerültek ebbe a helyzetbe, azért Mózes nem félt a következményektől. Nyugodtan és bíztatóan szólt: "[...] Ne féljetek, megálljatok! És nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek; mert amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek" (2Móz 14:13-14).

Nem volt könnyű Izrael seregeit az Úr szabadítására várakoztatni. A fegyelem és az önuralom hiányában hamar erőszakosak lettek. Valószínűnek tartották, hogy hamarosan ellenségeik, elnyomóik kezébe esnek. Ezért hangosan jajgattak, siránkoztak. A csodálatos felhőoszlopot Isten jelenlétének jeleként követték mindeddig; most azt kérdezgették maguk között: vajon ez a felhőoszlop nem vetíti-e előre valami nagy szerencsétlenség árnyékát? Vajon nem vezette-e be őket a hegy oldalán ebbe az átjárhatatlan útba, amelyből nincs menekvés? Így Isten angyala a szerencsétlenség előhírnökeként jelent meg félrevezetett elméjükben.

Most azonban, amikor az egyiptomi hadsereg már megközelítette őket abban a reményben, hogy Izrael népét könnyen zsákmányul ejtik, a felhőoszlop fenségesen az égbe emelkedett, átment az izraeliták feje fölött és leereszkedett az izraeliták és az egyiptomi sereg közé. Sötét fal támadt az üldözők és üldözöttek között. Az egyiptomiak nem láthatták többé az izraeliták táborát és így kénytelenek voltak megállni. Azonban az éjszaka legsötétebb szakában, a felhőfalból világosság áradt a héberekre és fénnyel árasztotta el az egész tábort.

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 27 - SZERDA - Mózes negyedik könyve 16. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 16. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2016&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2016&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Kóré lévita volt, Mózes unokatestvére, sok képességgel megáldott, befolyásos ember. Noha megbízatása volt a szentsátor szolgálatára, elégedetlenné vált pozíciójával, és papi méltóságra törekedett. Irigy volt Áronra, és titokban ellenállt neki és Mózesnek. Végül egy tervet készített, hogy megfosztja őket tisztségüktől, és könnyen talált szimpatizánsokat. 

A nép keserűségében és csalódottságában a kanaánitáktól elszenvedett vereség miatt – s mert nem voltak hajlandók alávetni magukat az ítéletnek, hogy a pusztában kell meghalniuk –, készek voltak megragadni az alkalmat és megerősödni abban a meggyőződésükben, hogy nem Isten, hanem Mózes volt az, aki az ítéletet felettük kimondta.

Azok számára, akik a rossz oldalon állnak, és dorgálást érdemelnek, semmi sem vonzóbb annál, hogy szimpátiára találjanak, és dicséretet kapjanak. Kóré megtévesztette a népet azzal, hogy figyelemben részesítette őket és szeretetet mutatott irányukban, amiből ők azt a következtetést vonták le, hogy ő jó, Mózes és Áron pedig rosszak. Önmagukról is elhitték, hogy ők valóban jó emberek, akiket Mózes megtévesztett és most meg is fenyít. Ha elismerik, hogy Koré tévedett és Mózesnek igaza volt, akkor ez meggyőzte volna őket arról, hogy el kell fogadniuk az ítéletet, hogy meg kell halniuk a pusztában.

Kóré elhitte, hogy Isten iránti buzgalomból cselekszik, és hogy Isten az ő oldalán áll. Azzal áltatta magát, hogy ő igaz és a gyülekezet szent. Úttörőnek tartotta magát, aki radikális változásokat idéz elő a kormányzatban, és kijavítja Mózes és Áron vezetési módszereit. Mózes nem vitatkozott, és nem védte önmagát, hanem gyorsan közbenjárt a népért Isten előtt, mivel rájött arra, hogy milyen szörnyű bűnt követtek el. Kóré lázadásában ugyanazt a lelkületet látjuk, ami Lucifert is lázadásra késztette a Mennyben.          

Kóré és társai visszautasították a világosságot egészen addig, míg annyira meg nem vakultak, hogy Isten hatalmának leglenyűgözőbb megnyilvánulásai sem voltak már elegendőek ahhoz, hogy őket meggyőzzék; emberi vagy sátáni megnyilvánulásnak vélték azokat. A nép ugyanezt tette, és miután Kóré és társai meghaltak, Mózeshez és Áronhoz jöttek és ezt mondták: „megöltétek az Úr népét." Az ámításuk olyan nagy volt, hogy még mindig a lázadókkal szimpatizáltak. Ezzel megpecsételték sorsukat.             

Isten a Szentlélek által munkálkodik, hogy megfeddje és meggyőzze a bűnöst, de ha a Lélek munkáját végérvényesen visszautasítják, Isten már semmit sem tehet érte. Senkit sem azért ítél majd el az Úr, mert egy hazugságnak hitt, hanem azért, mert visszautasította, hogy higgyen az igazságnak.           

Imádkozzunk alázatos lélekért, hogy amikor dorgálásban részesülünk, elfogadjuk az Úr helyreigazítását, tudva azt, hogy Ő mindig megmentésünkért dolgozik! 

Nancy Costa

 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

24. fejezet – KIVONULÁS (1. rész)

2 Mózes 12:34-51; 13-15.

Izrael népe derekaikat felövezve, lábaikat felsaruzva és botjukkal a kezükben elcsendesedve, félelemmel, de mégis reménykedve állott és várta a királyi parancsot, amely megadja nekik az engedélyt az indulásra. Még mielőtt felkelt volna a nap, már úton voltak. A csapások folyamán Isten hatalmának a kinyilatkoztatása lángra gyújtotta a hitet a rabszolgák szívében és ugyanakkor rémülettel verte meg elnyomóikat. Az izraeliták fokozatosan összegyülekeztek Gósenben. Menekülésük hirtelensége ellenére azért némileg gondoskodtak már a szükséges szervezésről és a vonuló sokaság ellenőrzéséről. A népet csoportokba osztották és kijelölt vezetők irányítása alá rendelték.

Kivonultak Izrael fiai "[...] mintegy hatszázezeren gyalog, csupán férfiak a gyermekeken kívül. Sok elegy nép is méne fel velök" (2Móz 12:37-38). Ebben a sokaságban nemcsak olyanok voltak, akik hittel elfogadták Izráel Istenét, de nagy számban voltak egyiptomiak is, akik csak el akartak menekülni a csapások elől, vagy pusztán kíváncsiságból csatlakoztak a menetelőkhöz.

Az emberekkel "juh is, szarvasmarha is, felette sok barom" is ment. Ezek az izraeliták tulajdonai voltak, akik sohasem adták el vagyonukat a királynak, mint ahogy az egyiptomiak tették. Jákób és fiai elhozták magukkal a nyájaikat és a csordáikat Egyiptomba, ahol ezek nagyon megszaporodtak. Egyiptom elhagyása előtt a nép Mózes utasítására megkövetelte, hogy az ingyen végzett munkájukért kárpótolják őket. Az egyiptomiak annyira vágytak megszabadulni jelenlétüktől, hogy nem utasították vissza követelésüket. A rabszolgák az elnyomóiktól elvett zsákmánnyal megrakodva vonultak ki.

Azon a napon beteljesedett az a történet, amelyet Isten évszázadokkal előbb prófétikus látomásban jelentett ki Ábrahámnak: "Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutána kijőnek nagy gazdagsággal" (1Móz 15:13-14). A négyszáz év beteljesedett és "ugyanazon napon hozá ki az Úr az Izráel fiait Egyiptomnak földéről, az ő seregeik szerint" (2Móz 12:51). Egyiptomból való eltávozásuk alkalmával Izrael fiai értékes örökségüket, József csontjait is magukkal vitték, amelyek olyan régóta várakoztak Isten ígéretének beteljesedésére, és amelyek rabszolgaságuk sötét évei alatt mindig a szabadulásra emlékeztették őket.

A Kánaánba vezető közvetlen út követése helyett - amely a filiszteusok országán vitt át -, az Úr dél felé irányította őket, a Vörös-tenger partja irányába. "[...] mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba" (2Móz 13:17). Ha megkísérlik, hogy Filiszteán átmenjenek, akkor ellenállásba ütköznek. Mert a filiszteusok uruktól menekülő rabszolgáknak tekintették volna őket, és nem haboztak volna a megtámadással. Az izraeliták nem voltak felkészülve, hogy megütközzenek a filiszteusok hatalmas, harcos népével. Az izraelitáknak nagyon kevés ismeretük volt Istenről, és benne való hitük is nagyon gyenge volt, és így minden bizonnyal elvesztették volna bátorságukat. Nem voltak felfegyverkezve és nem szoktak hozzá a háborúskodáshoz. A hosszú évtizedekig tartó rabszolgaság bátortalanná tette őket és kiölte belőlük a harcias szellemet, ezen kívül az is megnehezítette helyzetüket, hogy feleségeik, gyermekeik, nyájaik és csordáik is velük voltak. Isten azzal, hogy a Vörös-tenger felé vezető úton vitte őket, tulajdonképpen nemcsak az ítélet, hanem a könyörület uraként is kijelentette magát.

"És elindulának Szukhótból és táborba szállának Ethámban, a puszta szélén. Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől" (2Móz 13:20-23). A zsoltáríró mondja: "Felhőt terjeszte ki, hogy befedezze őket, és tüzet, hogy világítson éjjel" (Zsolt 105:39; lásd: 1Kor 10:1-2). Láthatatlan vezetőjük zászlója mindig velük volt. Nappal a felhő irányította menetelésüket, mutatta útjuk irányát és napvédő sátorként terjedt szét fölöttük. Egyfelől védelmül szolgált a nap égető sugarai ellen, másfelől árnyékának hűvössége, páratartalma felüdülést nyújtott a szikkadt, víztelen pusztában. Éjjel tűzoszloppá vált, hogy megvilágítsa táborozásuk helyét, és biztosítsa őket Isten jelenlétéről.