Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 31 - SZERDA - 1 Királyok 1

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 49. fejezet 1479. nap

49. Pál utolsó levele

A legfelsőbb ítélőszék előtt történt kihallgatása után, Pál cellájába tért vissza. Tudta, hogy csak rövid halasztást nyert és ellenségei addig nem nyugszanak, amíg halálra nem adják. Azonban azt is tudta, hogy egyelőre az igazság aratott diadalt. Az, hogy hirdethette a megfeszített és feltámadott Üdvözítőt a figyelmesen hallgató tömeg előtt, már egymagában győzelmet jelentett. Azon a napon olyan munka kezdődött, amely növekszik és erősödik, amelyet sem Néró, sem Krisztus valamennyi ellensége sem tud megakadályozni, vagy elpusztítani.

Mialatt Pál nap nap után sivár cellájában ült, és jól tudta, hogy Néró egyetlen szavára vagy intésére életét feláldozhatják, sokat gondolt Timótheusra. Elhatározta, hogy magához hívatja. Mielőtt elindult utolsó útjára Rómába, az efézusi gyülekezet gondviselésével bízta meg. Pált és Timótheust a szeretet mélységes és erős, szinte rendkívüli köteléke fűzte össze. Timótheus megtérése óta osztozott az apostol munkájában és szenvedéseiben; a köztük lévő barátság folyton erősbödött, bensőségesebbé és szentségesebbé vált, míg Timótheus, a megöregedett, agyonfáradt apostolnak mindazzá vált, ami a gyengéd fiú a szeretett, tisztelt atyjának. Nem is csoda, hogy Pál elhagyatottságában és egyedüllétében vágyva vágyott arra, hogy őt láthassa.

A legkedvezőbb viszonyok között is több hónap telhet el, amíg Timótheus Kis-Ázsiából Rómába érhet. Azonban Pál tudta, hogy napjai meg vannak számlálva, félt tehát, hogy Timótheus esetleg későn érkezhetik, és őt már nem találja életben. Fontos tanácsokkal és útbaigazításokkal akarta ellátni, mert Timótheust súlyos felelősségek terhelték. Míg egyrészt haladéktalan útra kelését sürgette, egyszersmind leíratta utolsó akaratát, arra az esetre, ha személyesen már nem közölhetné vele. Lelke telve volt aggódó szeretettel Timótheusért, szeretett fiáért az evangéliumban, és a reá bízott gyülekezetért; azért óhajtotta mélyen a szívébe vésni, szent hivatása iránti hűséget.

Pál ilyen üdvözlettel kezdi levelét: "Timótheusnak, az én szeretett fiamnak; kegyelem, irgalmasság, békesség az Atya Istentől és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád könyörgésemben éjjel és nappal."

Az apostol buzdította Timótheust a hitben való állhatatosságra: "Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem az ő foglyát; hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint." Pál azután kérte, gondolja meg, hogy Isten "szent hívással" hívta el, hirdetni annak hatalmát, aki "világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az evangélium által." Önmagáról pedig kijelentette: "Amelyre nézve tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává. Amiért szenvedem ezeket is; de nem szégyenlom, mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra."

Hosszú szolgálatának évei alatt Pál sohasem ingott meg; hűséges maradt Üdvözítőjéhez. Bárhol volt is - akár sötét lelkű farizeusok, vagy római hatalmasságok előtt; akár a listrai dühöngő csőcselék, vagy a macedóniai börtön bűnösei között; akár a megrémült hajósokkal érvelt a zátonyra futott hajón, avagy mindenkitől elhagyatva, kihallgatáson Néró előtt - sohasem szégyellte azt az ügyet, amelyet képviselt. Kereszténységének egyetlen nagy célja volt: hogy mindenkor Neki szolgáljon, kinek Nevét egykor ugyan megvetette. E célja elérésétől sem ellenállás, sem üldöztetés eltántorítani többé sohasem tudta. Hite, mely a gyakorlatban megerősödött és áldozat által megtisztult, tartotta fenn és erősítette meg.

"Te annakokáért én fiam" - folytatta Pál - "erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben. És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek. Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze."

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 1

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kir%C3%A1lyok+1&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kir%C3%A1lyok+1&version=NT-HU

Az egyik legnagyobb probléma a történelem során a királyok örökösödése volt.  Mindig vannak, akik hatalomra éhesek, és trónra akarnak lépni. Dávid megöregedett és gyengévé vált. Az emberek Salamon beiktatását és megkoronázását várták. Adónia, Dávid fia, feltehetőleg a legidősebb valamennyi közül, megragadja a lehetőséget, hogy fellázadjon és Izrael királyi trónjára üljön. Absolon bátyja volt, és feltételezte, joga van az uralkodói székhez. Azt mondják, mindenben Absolont utánozta. Nyilvánvalóan úgy vélte, hogy szépsége és kiállása feljogosítja őt, mint ahogy Saul esetében történt. Az apja által elkényeztetettként azt gondolta, mivel ő a legidősebb, övé lesz a királyság, ha kell, akár erőszakkal is. Idősebb volt Salamonnál, de sokkal kevésbé alkalmas, mint ő. Adónia élvezte Joáb támogatását, és remélte, hogy a sereg az ő oldalára áll. Azt is remélte, hogy Abjátár, a főpapok egyike, szintén támogatni fogja őt. Szomorú látni, hogy ez a két ember, akik Dávid jó barátai voltak, Adóniához csatlakozik a hatalom utáni hajszában.

Adónia minden követ megmozgat, nagy ünnepséget szervez, ahová meghívja az egész családját, a király fiait, Júda férfiait, és a király szolgáit. Figyelemre méltó, hogy nem volt jelen Nátán, a próféta, Benája és a tekintélyes emberek, és Salamon, a fivére. Tudta, hogy Dávid Salamont akarja örökösévé koronázni. Nátán nem akart még egy katasztrofális szituációt, mint amilyet Absolon teremtett. Eleget tett prófétai elhívásának, és figyelmeztette Betsabét. Ő bement a király elé, és mindketten elmondták neki, hogy Adónia Izrael királyának kiáltotta ki magát. Dávid behívatta Sádók papot, Benáját és Nátánt, akiket Adónia nem hívott meg, és bár öreg volt és beteges, ugyanúgy Lélekkel teljes volt, mint fiatal korában, és gyorsan cselekedett. Salamont egy öszvéren Gihónba küldte. Ott Sádók pap felkente őt, és amint megkoronázták, mindenki felkiáltott „Éljen Salamon király!”, mivel ő lett Izrael új királya. Amikor ennek híre elért Adóniához, ő életét féltve bemenekült a szentélybe, és megragadta az oltár szarvait. Itt is láthatjuk Salamon nagyságát. Megtehette volna, hogy lázadásáért halállal fizet fivérének. Mindazonáltal megbocsát neki, és megparancsolja, miként viselkedjen: az élete attól függ, megígéri-e, hogy közönséges polgár lesz és hűséges az új királyhoz.

Mindannyiunk számára van mit tanulni ebből a fejezetből. Istennek megvan a módszere, hogy megalázza azokat, akik felmagasztalják magukat.

Leo Ranzolin

208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).

A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.

„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó eredményekért.”

Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem, kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?

Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz? Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan Onesiforus tette?

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 30 - KEDD - 2 Sámuel 24

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 48. fejezet 1478. nap

Pál tehát még egyszer alkalmat nyert, hogy a csodálkozva figyelő tömeg előtt a kereszt zászlaját fennen lobogtassa. Mialatt tekintete átfogta a körötte hullámzó tarka tömeget - zsidókat, görögöket, rómaiakat és más országok idegenen -, lelkében felizzott a vágy, hogy üdvösségüket munkálja. Nem gondol a védekezésre, nem törődik a környező veszélyekkel, sere rettenetes sorsával, mely vár reá. Egyedül csak Jézust látja, a Közbenjárót, aki Isten trónja előtt könyörög a bűnös emberért. Emberfölötti ékesszólással és erővel tárja hallgatósága elé az evangélium igazságait. Rámutat a bukott emberiségért hozott nagy áldozatra. Kijelenti, hogy az ember megváltásáért végtelen ár fizettetett le. Isten gondoskodott arról, hogy az emberrel megoszthassa trónját. Angyali hírnökök kötik össze a földet a mennyel és így az ember minden cselekedete, akár rossz, akár jó, nyíltan feltárul az igaz Bíró szeme előtt.

Így harcol, küzd az igazság szószólója! Hívő a hitetlenek, hűséges a hűtlenek között. Ott áll mint Isten képviselője, szava, mint a menny szózata. Hangjában, tekintetében semmi szomorúság, semmi félelem, semmi csüggedés. Ártatlanságának biztos tudatában, felövezve az igazság vértjével, ujjong, hogy Isten gyermeke: Szava: győzelmi kürthang, mely túlharsogja a csata zaját. Hirdeti, hogy az ügy, amelynek életét szentelte, az egyetlen, mely sohasem bukhat el. Ő ugyan eleshet - de az evangélium nem veszhet el. Isten él, és igazsága győz! Sokan, kik e napon Pálra tekintettek, "olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." (Apcs. 6, 15.)

A jelenlevők soha azelőtt nem hallottak hasonló szavakat. Még a legkeményebb szíven is átrezdültek, visszhangzottak. A tiszta, meggyőző igazság diadalmaskodott a tévelygések felett. Sokan, kiknek szívébe most hatolt a világosság, később örömmel jártak fényében. Igazságok, melyek ezen a napon elhangzottak, hívatva voltak, hogy nemzeteket remegtessenek meg. Igazságok, melyek idő felettiek, s még akkor is hatnak emberi szívekre, amikor azon ajkakat, melyek hirdették, már régen elnémította a mártírhalál.

Néró sem hallotta még úgy az igazságot, mint ez alkalommal. Sohasem látta még ilyen nyíltan életének rettenetes bűneit. A menny világossága hatolt be lelke rejtekeibe; megremegett a rémülettől azon ítélőszék gondolatára, mely elé végül őt is, a világ uralkodóját megidézik, hogy elnyerje cselekedetei igazságos jutalmát. Félt Pál Istenétől és nem merte az apostolt elítélni, mivel az ellene felhozott vádak közül egy sem volt bizonyítható. Néró vérszomját e pillanatban szent félelem tartotta féken.

Egy pillanatra feltárult a menny Néró, a megátalkodott gonosztevő előtt is; békéje és tisztasága kívánatosnak látszott előtte. Ebben a pillanatban hozzá is szólt a kegyelmi meghívás. De csak egy pillanatra lobogott fel benne a bűnbocsánat sóvárgó vágya. Utána közvetlenül kiadta a parancsot, hogy Pált vigyék ismét vissza tömlöcébe. Midőn a börtönajtó bezárult Isten követe mögött, Róma császára előtt is örökre bezárult a bűnbánat kapuja. A mennynek egyetlen fénysugara sem hatolt át többé lelke sötétségén, amely körülvette. Isten megtorló ítéletei csakhamar utol is érték.

Ezután nemsokára Néró elindult Görögországba, hírhedt hadjáratára, melyen méltatlan és lealjasító kicsapongásaival szégyent hozott magára és országára. Nagy pompával tért vissza Rómába, s udvaroncaival együtt a legfelháborítóbb módon tobzódott. Tivornyáik közepette hirtelen zaj hallatszott fel az utcáról. A hírnök, akit a zaj okának megtudakolására küldtek ki, azzal a rémhírrel tért vissza, hogy Galba, hadserege élén, gyors ütemben közeledik Róma ellen. A városban is lázadás tört ki, felháborodott tömeg zúg az utcákon, fenyegetőleg közeledik a palota felé, hogy a császárt és kíséretét megölje.

Néró, a veszély, a szükség ez órájában nem támaszkodhatott a hatalmas és irgalmas Istenre, mint a hithű Pál. A szenvedésektől és az esetleges kínzástól, melyet a csőcseléktől elvárhatott, megfélemlett ez a nyomorult zsarnok. Elhatározta, hogy inkább önkezével vet véget életének, azonban a kellő pillanatban bátorsága elhagyta. Rettegésében fejét vesztette és gyáván, szégyenteljesen menekült el a városból, közeli birtokára. Mindhiába! Rejtekét csakhamar felfedezték. És miközben az üldöző lovasok mindjobban közeledtek, szolgálattevő rabszolgájával halálos sebet ejtetett magán. Így pusztult el Néró, a zsarnok, fiatal életének harminckettedik esztendejében.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 24

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+24&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+24&version=NT-HU

Ennek a fejezetnek van egy szövegpárja a Biblliában. A Szentlélek bölcsnek tartotta, hogy másodszor is említést tegyen Dávid izraeli és júdabeli népszámlálásáról az Krónikák első könyvének 21. fejezetében. Itt sátán szerepét is meg akarta említeni a népszámlálásban. Ezt csak a szövegpár teszi világossá. Míg az írnok ebben a fejezetben azt írta, hogy „haragra gerjedt az Úr Izrael ellen” (1. vers), addig a Krónikák első könyve 21. fejezetének lejegyzője azt írja az 1. versben, hogy „Sátán Izrael ellen támadt” (új prot. ford.) Az Úr nem együttműködik sátánnal, hanem ellene küzd. A bűn Isten elleni tett, és amikor Ő kimutatja haragját, az szabad utat enged sátánnak, hogy színre lépjen és cselekedjen.

Dávid felelőtlenül rendelte el a népszámlálást, és amikor Isten félreállt, Dávid átengedte az uralmat a gonosznak és vétkezett, amikor elrendelte Júda és Izrael gyermekeinek megszámlálását. Isten azt ígérte, hogy az Ő gyermekei sokasodni fognak, Dávid pedig ellenőrizni akarta, hogy Isten betartja-e a szavát. Ezen kívül Dávid Isten áldásaival akart kérkedni, hogy ezzel is bizonyítsa magának, hogy ő egy jó vezető. Joáb ellenezte a népszámlálást. De vajon miért térnek el a számok? Itt, a 9. versben 800 ezer illetve 500 ezer emberről van szó, míg a Krónikák első könyvének 21. fejezetében 1,1 millió és 470 ezer ember áll. Az okot az 1Krónikák 21:6 adja meg, ahol azt olvassuk, hogy Joáb nem mondta el a teljes számokat Dávidnak. Isten meggyőzte Dávidot a bűnéről, aki ezután megvallotta azt Neki és bűnbocsánatot kért (10. vers).

Másnap reggel Gád próféta a bűnéért való három büntetés közül választási lehetőségét ajánlotta fel Dávidnak: 1) hét év éhínség, 2) az ellenségei által való üldöztetés; 3) három napig tartó dögvész. Dávid ez utóbbit választotta, minek következtében 70 ezer ember halt meg. Amikor azonban Isten angyala Jeruzsálem ellen nyújtotta ki a kezét, Dávid ezt meglátva így szólt az Úrhoz: „Bizony én vétkeztem, és én követtem el bűnt, de az én nyájam nem követett el semmit. Sújtson le kezed inkább énrám ...!” (17. vers - új prot. ford.). Ezután Gád ezt mondta Dávidnak: „... állíts oltárt az Úrnak” ezen a helyen! (18. vers). Ezért Dávid meg akarta venni azt a földet, ahol álltak, hogy oltárt építsen oda. A föld tulajdonosa azonban ingyen akarta azt nekiadni. Ezt Dávid elutasította, mert nem akart olyat áldozni az Úrnak, ami neki nem került semmibe. A tulajdonos végül elfogadta Dávid ajánlatát, aki így megvette tőle a földet és az állatokat rajta. Két különböző számot találunk itt, a 25. versben illetve az 1Krónikák 21:24-ben. A megoldás az írnokok által feljegyzett üzlet figyelmes elolvasásában rejlik: a földért 600 sekel súlyú aranyat fizettek (1Krónikák 21:24), a marhákért pedig 50 sekel ezüstöt (25. vers).

Más eltérések is vannak e fejezet és a Krónikák első könyvének 21. fejezetében található szövegpár között, ám ezen események közül egyik sem akadályozta meg a Szentlelket abban, hogy figyelmünket a bűn problémájára terelje, ami szenvedést okozott a túlélőknek. Ennek ellenére az igazság megmaradt tökéletesnek és feddhetetlennek a Szentlélek munkája nyomán, aki az Ige mindent átfogó szerkesztője.

Mindenható Urunk, aki soha nem maradsz távol tőlünk, tökéletlen emberektől, tiszta szívből imádunk és szeretünk Téged! Te nem rejtegetsz semmit senki elől, és mi arra az elképesztő felismerésre jutunk, hogy – bármit is mondanak vagy tesznek mások – Te, Urunk így szólsz hozzánk: „Én hiszek benned.” Jézus nevében. Ámen!

Koot van Wyk

208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).

A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.

„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó eredményekért.”

Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem, kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?

Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz? Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan Onesiforus tette?

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 29 - HÉTFŐ - 2 Sámuel 23

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 48. fejezet 1477. nap

48. Néró ítélőszéke előtt

Midőn Pált kihallgatásra Néró elé idézték, csak halálos ítéletre volt kilátása. Az a súlyos bűn, amellyel vádolták, valamint a keresztényekkel szemben tanúsított gyűlölet, nem nyújtott reményt ügyének kedvező kimenetelére.

A görög-római jog szerint, a vádlott védőügyvédet fogadhatott, aki ügyét a törvényszék előtt képviselte. Az érvelések súlya, bizonyítékok, szenvedélyes szónoklatok, kérelmek, könyörgések és könnyek hatása alatt a védőnek gyakran sikerült kedvező ítéletet kieszközölni védence részére, vagy legalábbis az ítélet súlyosságát enyhíteni. Azonban, amikor Pált Néró elé idézték; ügyét mint tanácsadó, vagy védő, senki sem merte elvállalni; egyetlen barátja sem volt jelen, aki összefoglalta volna az ellene felhozott vádakat, avagy a védelmére felhozott bizonyítékokat. A római keresztények között nem volt egyetlenegy sem, aki ebben a nehéz órában mellé álljon.

Erről az eseményről az egyetlen megbízható jelentést maga Pál adja a Timótheushoz intézett második levelében: "Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr mellettem állott és megerősített engem; hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, és hallják meg az összes pogányok; és megszabadultam az oroszlán szájából." (2. Tim. 4, 16. 17.)

Pál, Néró előtt - micsoda ellentét! A gőgös uralkodó - előtte pedig: Isten gyermeke, aki hitéért felel. Néró a világi hatalom, tekintély és gazdagság csúcspontját érte el - de egyszersmind a bűn és gonoszság mélységét. Hatalma és nagysága egyedülálló volt. Tekintélyét senki sem vitathatta, sem akaratának nem állhatott ellen. Fejedelmek koronáikat rakták lábaihoz. Hatalmas seregek meneteltek parancsára. Flottájának zászlói győzelmet hirdettek. Szobra ott díszelgett a törvényszékek termeiben és a szenátorok rendeletei, a bírák határozatai akaratát visszhangozták. Milliók hajoltak meg engedelmesen parancsai előtt. Neve megremegtette az egész világot. Kegyét veszteni annyit jelentett, mint elveszteni vagyont, szabadságot és életet. Sötét pillantásától jobban féltek, mint a dögvésztől.

Az agg fogoly, pénztelenül, barátok, tanácsadók nélkül állt ott Néró előtt. Róma császára előtt, akinek arcvonásaira a benne dúló gyalázatos szenvedélyek ültek ki. A Fogoly arcáról Isten békessége, szíve nyugalma, szeretete sugárzott. Pál élete szegénység, önmegtagadás és szenvedés volt. Annak ellenére, hogy ellenségei megrágalmazták, szidalmazták, meg akarták félemlíteni, mégis bátran emelte magasra a kereszt zászlaját. Mint Mestere, hontalan vándor volt ő is, és Hozzá hasonlóan életét embertársai boldogítására szentelte. Hogy is érthette volna meg, hogyan is méltányolhatta volna Néró, ez a szeszélyes, szenvedélyes, bűnös zsarnok, Isten e fiának jellemét és indítékait?

A törvényszék tágas csarnokát megtöltötte a kíváncsi, nyugtalan embertömeg, mely zúgott, tolongott, hogy mindent, ami történik, lásson és halljon. Magas rangúak és alacsonysorsúak, gazdagok és szegények, műveltek és tudatlanok, büszkék és alázatosak, valamennyien, akik ott szorongtak, egyformán tudatlanok voltak. Az élethez, az üdvösséghez vezető utat egyikük sem ismerte.

A zsidók, mint előzetesen, a lázítás és eretnekség vádjait hozták fel Pál ellen. A rómaiakkal együtt pedig megvádolták, hogy a város felgyújtására bujtogatott. Miközben a vádak ellene elhangzottak, Pál megőrizte rendíthetetlen nyugalmát. A nép és a bírák meglepetten bámulták. Már sok törvényszéki tárgyaláson vettek részt, és számtalan gonosztevőt figyeltek meg; azonban ilyen férfiút, akinek arcvonásain olyan szent nyugalom tükröződött, mint az előttük álló fogolyén, még sohasem láttak. Az éles szemű bírák, akik megszokták, hogy olvassanak a foglyok arcvonásaiban, hiába kutatták Pál arcán a bűn nyomait. Mindannyian feszülten figyeltek szavaira, midőn engedélyt nyert, hogy védekezését előadja.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 23

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+23&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+23&version=NT-HU

Ez a fejezet is a kétszeresen, vagy párhuzamosan feljegyzett bibliai igeszakaszok egyike. Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek úgy gondolta, bölcs dolog megismételni ezt a leírást a Krónikák első könyvének 11. fejezetében, amely fejezetből azonban hiányzik „Dávid király utolsó szavainak”, a vég idejére szóló kijelentéseinek feljegyzése, amit Sámuel második könyve 23. fejezetének 2-7. verseiben olvashatunk. Nyilvánvaló, hogy ezekben a versekben Dávid a földi történelem legvégső eseményeiről beszél, mivel a 6. és 7. versben egyértelmű és erőteljes kifejezéseket használ a gonosz végleges megsemmisítésére és kiirtására vonatkozóan: „az istentelenek mindnyájan... tűzzel égettessenek meg”.

Ebben a szakaszban azt láthatjuk, hogy a Szentháromság szól Dávidhoz, ugyanis a 2. versben azt mondja, hogy „az Úr lelke (ruah) beszélt általam, az ő szava (Igéje) volt nyelvemen”, majd a 3. versben: „Izráel Istene mondotta, Izráel kősziklája (cúr) így szólt hozzám” (új prot. ford.). A Dávidnak szóló isteni üzenetben a messiási királyság gondolata tárul elénk a 3. és 4. versben. Az 5. versben pedig már Dávid reménnyel teli értelmezését találjuk, miszerint a jövendölés az ő „házára” vonatkozik. Izraelben a királyság rendszere, amely Saullal kezdődött, nem egyezett meg Isten eredeti tervével, Isten azonban kegyelmesen eltűrte ezt az emberi intézményt egy ideig, az igazi királyság megalapításáig – a Messiás uralma alatt.

 
Még egy fontos dolog ötlik szemünkbe, ahogy Sámuel 2. könyvét olvassuk, mégpedig az, hogy az embereknek abban az időben nem csak egy nevük volt: Jóséb-Basebetet Adinónak* is hívták. A Krónikák első könyve 11:11-ben Jósébnek egy másik névváltozatát is megtaláljuk: Jásobeámnak nevezi őt az Írás. Dávidot és Salamont uralkodásuk alatt több írnok is szolgálta, akik más és más betűformákat és helyesírási szabályokat alkalmaztak. A krónikások különbözősége a számok területén is megmutatkozott. Krónikák első könyve 11:11-ben a testőrök vezéréről azt olvassuk, hogy „felemelte a kopjáját háromszáz ellen, akiket egyszerre megsebesíte”, míg Sámuel könyve szerint „egy ízben nyolcszázat sebesített meg” (8. vers). Mondhatnánk, hogy ez ellentmondás, azonban az ókori keleten - ahogy sokszor ma is - háborúban, valamit természeti csapások idején természetes volt, hogy az áldozatok összeszámlálásakor gyakran eltérő eredmények kerültek feljegyzésre. Azt se feledjük, hogy amikor az időben jóval későbbi írnok feljegyezte, amit egy korábbi krónikából (mint pl. 2Sám 23) felolvastak neki, akkor a különböző kiejtési formák és azok esetleges félrehallása is szerepet jászhatott. 

A Szentlélek azt akarja, hogy figyeljünk fel az emberi tévedések valóságára, az emberi nyelvek, fülek, kezek, és az emberi emlékező tehetség gyarlóságára, amelyek az írnokok másolási gyakorlatában is megmutatkoztak. Mondhatjuk, hogy Isten Igéje még mindig létező valóság? Igen! És megbízhatónak is nevezhetjük a Bibliát? Teljes mértékben! A kétszeresen feljegyzett, azaz párhuzamos bibliai igeszakaszokban az említett jelenség nem rendkívüli. Egyes beszámolók békeidőben íródtak, míg mások szorongattatás és háborús idők közepette. A Szentlélek, mint a Szentírás ihletője mély együttérzést mutat az emberiség iránt, készséget mutat arra, hogy engedje az embert emberi módon szólni az emberhez, még ha ez tökéletlen is. Mindezen tökéletlenség ellenére Isten Lelkének az emberi elmére és szívre gyakorolt hatása az, ami igazán számít: az a világosság, ami csak Tőle származhat.

Ahogy Dávid mondta: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105). És ezt is: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened” (Zsolt 119:11).

Szerető Istenünk!

 
Szentlélek Isten, Aki emberi kezek által szerkesztetted egybe Isten Igéjét, Te vagy egyedül hatalmas arra, hogy elvedd a tökéletlent, és elménkbe és szívünkbe tökéletes megértést adj, a teljes igazságot. Állandóan szükségünk van útmutatásodra. Jézus nevében jöttünk Hozzád. Ámen

Koot van Wyk

208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).

A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.

„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó eredményekért.”

Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem, kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?

Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz? Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan Onesiforus tette?

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 28 - VASÁRNAP - 2 Sámuel 22

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 46. fejezet 1475. nap

47. Ismét börtönben

Felmentése után, Pál működése a gyülekezetek érdekében, nem kerülhette el ellenségei figyelmét. Mióta Néró megkezdte az üldözést, a keresztényeket mindenfelé számkivetett felekezetnek tartották. Nemsokára a hitetlen zsidóknak az az eszméjük támadt, hogy bevádolják Pált, mint bujtogatót, Róma felgyújtásának bűntettével. Noha Pál bűnösségében egy pillanatig sem hitt egyikük sem, mégis tudták, hogy ez a vád, a valószínűség legcsekélyebb látszatával, sorsát megpecsételné. Mesterkedéseik következtében Pált újból elfogták és gyorsan börtönbe vetették - utoljára.

Erre a második útjára több régi munkatársa is elkísérte Pált Rómába. Mások is komolyan óhajtottak sorsában osztozni, ellenben Pál nem engedte meg nekik, nehogy életüket veszélyeztessék. Kilátásai sokkal rosszabbak voltak most, mint előző fogságának idején. Néró alatt az üldözések a keresztények számát Rómában jelentékenyen csökkentették. Ezrek szenvedtek mártírhalált hitükért. Sokan eltávoztak a városból; a visszamaradtak pedig megfélemlettek és elcsüggedtek.

Megérkezése után Pált, Rómában sötét föld alatti börtönbe zárták, ahol pályafutását be is Fejezte. A szörnyű vád miatt, hogy a legaljasabb és legborzalmasabb gonosztettet követte el a város népe ellen, közutálat volt a sorsa.

Néhány barátja, aki segített hordozni terheit, lassankint elhagyta. Egyesek elmenekültek; másokat az apostol megbízásokkal küldött a különböző gyülekezetekhez. Pigellus és Hermogenes voltak az elsők, akik távoztak. Azután Démás is elhagyta az üldözött apostolt, mert megfélemlett a viszontagságok és veszélyek mindinkább tornyosuló felhőitől. Krescenst pedig Pál küldte a galátziai gyülekezetekbe; Titust Dalmácziába, Tikhikust pedig Efézusba. Ezen élményeiről Pál írja Timótheusnak: "Egyedül Lukács van velem." (2. Tim. 4,11) Az apostol még sohasem érezte annyira szükségét hittestvérei támaszának, mint éppen most, midőn öregségtől, fáradtságtól és betegségtől legyengülve, a nyirkos-dohos, sötét, római börtön rabja volt. Lukács, a szeretett tanítvány és hűséges barát szolgálatai nagy vigaszára szolgáltak Pálnak. Csakis ez tette lehetségessé számára a hittestvérekkel és a külvilággal való érintkezést.

E válságos napokban nagy örömöt okozott Pálnak Onésiforus gyakori látogatása. Ez a melegszívű efézusi hívő mindent megtett, ami módjában állott, hogy enyhítse Pál fogságát. Szeretett tanítója bilincseket hord az igazságért, mialatt ő maga szabadon jár-kel; semmi fáradságot sem sajnált tehát, hogy elviselhetőbbé tegye Pál sorsát.

A szeretet és részvét utáni vágyat Isten ültette az emberi szívbe. Krisztus is, Gethsemáné kertjében, nagy lelki küzdelmeinek órájában, vágyott tanítványai részvétére. Pál, noha a szenvedéseket és nehézségeket panasz nélkül viselte el, szintén sóvárgott emberi részvét és társak után. Onésiforus látogatásai - hűségének bizonyítéka - éppen az elhagyatottság és egyedüllét idején, boldoggá és vidámmá tették az apostolt, aki egész életét embertársai szolgálatára szentelte.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 22

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+22&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+22&version=NT-HU

Ebben a fejezetben Isten szaváról tudunk meg többet. Miért tartja a Szentlélek ezt a fejezetet ismétlésre méltónak a Bibliában? Szövegét ugyanis a Zsoltárok könyvében is megtalálhatjuk, igaz, van köztük különbség, és talán itt fedezhetjük fel a tanulságot. A Zsoltárok könyve 18. fejezete sokkal inkább liturgikus. Bevezetése is így hangzik: „az éneklőmesternek, az Úr szolgájától, Dávidtól.” Sámuel 2. könyve  22. fejezete azonban sokkal tárgyilagosabb, és így kezdi a leírást: „Dávid pedig ezt az éneket mondotta az Úrnak.” A történetíró Sámuel második könyvében arról tudósít, hogyan menti meg az Úr Dávidot Saul kezéből (1. vers), de a Zsoltárok 18-ban Sault nem említi. 2Sámuel 22:5-ben ezt olvashatjuk: „halál hullámai vettek engem körül” míg a Zsoltárok 18:5 „halál kötelei"-ről „istentelenség árjai”-ról beszél. 2Sámuel 22:8-ban azt olvassuk: „az égnek fundamentumai”, a Zsoltárok 18:7-ben pedig, a „hegyek fundamentumai” rendültek meg. 2Sámuel 22:11-ben ez áll: „a Khérubon ment és röpült”, Zsoltárok 18:11-ben pedig: „Kérubon haladt… a szelek szárnyán suhant”. Tehát a későbbi korokban, amikor az írnok átmásolta Sámuel könyvéből a fejezetet, kiigazított néhány szót, hogy egy liturgikus éneket készíthessen.

A szavak cseréje és ütemhez, dallamhoz igazítása, hogy énekben is használható legyen, napjainkban is így történik. Megszokott az egyházakban, hogy egy ének komponálásakor a Bibliát is felhasználják, például a Zsoltárok könyvének 23. fejezetét is sokszor átszövegezték és hangszerelték már. A sorokat úgy módosították, hogy illeszkedjenek a zenéhez és a várható közönség képességeihez/igényeihez. A régies szavakat modern, köznyelvi szavakra cserélték. Mindenki ezeket énekli, és senki sem panaszkodik miattuk. Tehát amiatt sem szabad panaszkodnunk, hogy a Szentlélek úgy döntött, ez a később keletkezett himnusz is szerepeljen Isten Igéjében.

2Sám 22:33-ból például – az eredeti héber szövegben – a másoló kihagyott négy betűt, a 34. versből két betűt, és a 37. versből is két betűt. Talán a 33. vers mellé, a margóra írhatta őket, mert úgy tűnik, mintha a Zsoltárok 18:33 szerzője nem tudta volna, mit kezdjen a széljegyzetben található javítással, hiszen a következő versek szavaiból itt-ott kihagyott betűket mind a 2Sám 22:33 mellett találta. Így hát a Sámuel könyvéből kimaradt betűket pontosan felsorakoztatta a Zsoltárok 18:33-ban.

Amikor a Zsidók Ninive mellett voltak száműzetésben, akkor Isten Igéjének iratait kezelni nem volt könnyű. Birodalmak egész könyvtárakat vittek el a nemzetektől, és volt egy asszír könyvtár Ninivében Asszúrbanipál idejében. Az apjáról szóló szöveget az utolsó babiloni király napjaiban másolták. A tudósok rámutattak, hogy vannak rövidítések és közbeszúrt szavak, amik érthetőbbé teszik a dolgokat. Ezért találhatunk például párhuzamos leírásokat a négy evangéliumban is.

Milyen  tanulságot vonhatunk le ebből? Azt, hogy mennyire fontos óvatosnak lennünk az életben, hogy mit írunk és mit mondunk, mert mindez hatással lehet arra, hogy mások miként értik meg Isten Igéjét.


Szerető Istenünk!

Életmódunk hatással van gondolkodásunkra, és ahogy gondolkodunk, az hatással van cselekedeteinkre, cselekedeteink pedig meghatározzák mit érünk el. Segíts, hogy érted élhessünk minden nap, így tevékenységünk miatt nem fog kárt vallani Igéd. Jézus nevében kértünk. Ámen.
 

Koot van Wyk

208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).

A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.

„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek, imádkozzatok a jó eredményekért.”

Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem, kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?

Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz? Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan Onesiforus tette?

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 27 - SZOMBAT - 2 Sámuel 21

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 46. fejezet 1475. nap

46. Szabadlábon

Mialatt Pál Rómában áldásosan működött és sok lélek megtérésére, valamint a hívők bátorítására szolgált, a láthatáron sötét felhők tömörültek, melyek nem csupán az ő biztonságát, hanem az egyház létét, fejlődését is fenyegették. Rómába érkezésekor a császári testőrség századosának adták át, aki jóravaló, igazságos ember volt. Jószívűsége folytán Pál aránylag szabadon mozoghatott és fejleszthette az evangélium művét. Azonban mielőtt még kétévi fogsága letelt volna, ezt a századost olyan hivatalnok váltotta le, akitől Pál nem várhatott különösebb jóindulatot.

A zsidók most még tevékenyebben áskálódtak Pál ellen, mint valaha; jó segítőre találtak Néró második feleségében. Ez az elvetemült asszony prozelita volt, aki felhasználta minden befolyását, hogy gonosz szándékukat pártfogolja, a kereszténység buzgó harcosával szemben.

A császártól, akire Pál hivatkozott, nemigen várhatott igazságos ítéletet. Néró életmódja züllöttebb, jelleme elvetemültebb volt, mint valamennyi elődjéé; sőt fokozott kegyetlenkedéseket hajtott végre. A kormányzatot nála erőszakosabb uralkodóra már nem lehetett volna bízni. Uralkodásának első esztendejében fiatal mostohaöccsét, a jogos trónörököst mérgeztette meg. Néró azután fokról fokra süllyedt, mind mélyebbre a bűnök és gonosztettek posványában, míg saját édesanyját és azután feleségét is meggyilkolta. Nem volt olyan gaztett, amelyre képes ne lett volna, vagy olyan jellemtelenség, melyre nem lett volna kapható. Minden nemesen érző lélekben csak undort és megvetést keltett.

Udvarában végrehajtott gonosztettek részletei sokkal aljasabbak és borzalmasabbak, hogysem leírhatók volnának. Aljas rémtettei még azokban is undort és iszonyatot keltettek, akik kényszerítve voltak részt venni bennük. Állandó rettegésben tartotta őket az, vajon legközelebb milyen új borzalmat eszel ki. De még ezek a gonosztettek, melyeket Néró elkövetett, sem ingatták meg alattvalói hűségét. Az egész civilizált világ teljhatalmú uralkodójának ismerték el. Sőt, úgy tisztelték és dicsőítették, mint Istent.

Emberi megítélés és mérlegelés szerint ilyen bíró előtt, Pál halálos ítélete teljesen biztos volt. Az apostol azonban tudta, hogy addig, amíg Istenhez hű marad, nincs mitől félnie. Isten, Aki megőrizte a múltban, megóvhatja most is a zsidók gyűlölete és a császár hatalma elől.

És valóban, Isten megoltalmazta szolgáját. Pál kihallgatásakor, az ellene felhozott vádakat nem tudták bizonyítani. Az általános várakozás ellenére, jellemével össze nem egyeztethető igazságérzettel, Néró kijelentette, hogy a fogoly ártatlan! Az apostol béklyóit leoldozták; ismét szabad emberré lett.

Ha Pál kihallgatását tovább halasztják, vagy őt valamilyen okból a következő évig visszatartják Rómában, akkor minden bizonnyal életét veszti a kitört üldözés alkalmával. Fogsága alatt ugyanis annyira magnövekedett a keresztény hitre tértek száma, hogy felkeltette a hatóságok figyelmét és ellenségeskedését. A császár haragját különösen az szította fel, hogy udvartartásának tagjai közül többen megtértek; csakhamar talált is módot rá, hogy a keresztényekkel kegyetlenkedjék.

Akkortájt Rómában borzalmas tűzvész ütött ki, mely majdnem a fél várost elpusztította. Az a hír járta, hogy Néró maga gyújtotta fel a várost. Hogy a gyanú árnyát is eloszlassa, igyekezett különösen nagylelkűen bánni a tűzvész áldozataival, amennyiben bőkezűen segítségére sietett a hajléktalanoknak és tehetetleneknek. Mindamellett őt vádolták ezzel a gonosztettel. A nép izgatott volt és feldühödött; tehát hogy minden gyanút eltereljen, és egyszersmind megszabaduljon attól a néprétegtől, melytől félt és amelyet gyűlölt, Néró a gyújtogatással a keresztényeket vádolta meg. Fondorlata eredményes volt; Krisztus követőinek ezreit - férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkolták le a legborzalmasabb mádon.

Ettől a borzalmas üldözéstől Pál megmenekült; mert szabadlábra helyezése után azonnal eltávozott Rómából. Ezt az utolsó, rövid szabadságát arra használta fel, hogy szorgalmasan munkálkodjék a gyülekezetekért. Különösen arra törekedett, hogy a görög és a keleti gyülekezetek között szorosabb egységet, kapcsolatokat létesítsen; a hívők lelkületét megerősítse, ellenállóbbá tegye a beszivárgó hamis tanokkal szemben, melyek a hitet veszélyeztették.

Az a sok viszontagság és aggodalom, melyet Pál elszenvedett, felőrölte testi erejét. Az öregség törődöttsége érezhetővé vált nála. Tudta, hogy munkássága vége felé közeleg. De minél rövidebb idő állott rendelkezésére, annál inkább fokozta igyekezetét. Buzgósága nem ismert határt. Céltudatosan, gyors elhatározással, erős hittel utazgatott mindenfelé, gyülekezetről gyülekezetre. Igyekezett megerősíteni a hívőket, hogy kitartó, hűséges munkát végezzenek a lelkekért, kiket Krisztusnak nyernek meg. Bátorította a testvéreket, hogy az előttük álló nehéz időkben is, hűségesen, állhatatosan vallják meg Urukat, Jézus Krisztust.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 21

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+21&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel+21&version=NT-HU

Ebben a fejezetben még többet tudunk meg Dávid életrajzíróiról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy rendezetlenül, nem kronologikus sorrendben írtak, de mégis volt egy bizonyos időrendi sorrendjük. Például, Dávid hét és fél éven keresztül Hebronból irányította az országot, majd Jeruzsálembe tette át székhelyét, ahol még évekig uralkodott, egészen a haláláig (2Sám 5:5). Dávid egészen addig nem gondoskodott Méfibósetnek, Jonatán fiának, Saul unokájának a szükségleteiről, amíg nem költözött Jeruzsálembe, de ezt követően – ahogy a Biblia 2Sám 9:13-ban mondja: „állandóan a király asztalánál étkezett”.

Mindezek előtt egy kellemetlen helyzetről szerezhetünk tudomást, amelynek során Saulnak és fiainak ellenségeit bábként használták fel, politikai elismerés céljából, de Méfibósetet megkímélték ettől. A gibeoniták, az amoriták maradéka kölcsönös egyezséget kötött az izrealitákkal még Józsué ideje alatt. Annak ellenére, hogy városaik Benjámin törzsének területén voltak, Saul indokolatlanul lemészárolta a lakók egy részét. Az éhínség Isten büntetése volt Saul öldöklése miatt. Később Dávid a gibeoniták kérése szerint hét embert adott nekik Saul családjából, hogy felakaszthassák őket viszonzásként azért, amit Saul tett velük. Dávid gyorsan cselekedett a béke érdekében, de Méfibósetet nem adta oda nekik. Az árpaaratás első napjaiban (2Sám 21:9) akasztották fel a hét embert egy hegyen annak bizonyítékaként, hogy az „életet életért” elvet beteljesítették. Aja leányának, Rispának két fiát szintén felakasztották (Rispa Saul király ágyasa volt). Rispa letáborozott a szikla tetején, és éjjel-nappal távol tartotta a madarakat és más állatokat a holttestektől (10. vers).

A korábbi történetekből tudjuk, hogy Jábes-Gileád lakói elmentek Bethsánba éjszaka, ahol a filiszteusok kiakasztották Saul és Jonatán holttestét a falra, levették a testeket, hazavitték, és tisztességesen eltemették azokat. A gibeonitákkal való tapasztalata után Dávid elment Jábes-Gileádba, felvették Saul és Jonatán hamvait, és a másik hét halottal együtt eltemették őket Saul édesapjának a sírboltjában. Ezek után Isten meghallgatta az ország népének imáját (2Sám 21:12-14). De vajon miért tűnik úgy, hogy Isten megelégedett Saul hét leszármazottjának a halálával, és ezután már meghallgatta az ország imáját? Valójában nem Isten, hanem a gibeoniták elégedtek meg az ítélettel, és fordultak vissza Istenhez, és Isten erre a lépésükre válaszolt.

A történetírónak van még egy információja, amit közölni akar velünk, mégpedig az, hogy a filiszteusok háborúba bonyolódtak Izraellel. Az egész lényege, hogy a katonák nem akarták, hogy Dávid továbbra is velük tartson a heves csatába, mert már fáradékony volt. Tehát a történetíró leírja azokat a férfiakat, akik Dávid helyébe léptek az óriásokkal való küzdelmekben. Például Séruja fia, Abisai megölte Jisbi Bénóbot, máshol Sibbékai megöli Sábot. Egy másik csatában  Elkhanán megölte a gitteusi Góliát testvérét. Az utolsó a listán az a csata Gáthban, ahol Jonatán, Simeán fia megölte azt az óriást, akinek hat ujja volt mindkét kezén és mindkét lábán. Mindegyik óriás az összes elképzelhető fegyverrel fel volt fegyverezve. Bár az Úr nevét nem említi a szöveg ezekben a csatákban, de le tudjuk vonni a következtetést, hogy az Úr oltalmazta Dávidot, és Ő adott neki győzelmet ellenségei felett a királyi sereg katonái által.

Szerető Istenünk!

Egy olyan világban élünk, ahol mindennaposak a válások, elszakadások és keveredések. Az igaz vallás hívei is minden szinten kompromisszumokat kötnek, de mindezek közepette biztosítasz bennünket arról, hogy a hűségeseket vezetni és védeni fogod, és mindennapi szükségleteinkben is megsegítesz minket. Ámen. 

Koot van Wyk

207. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  45-46. fejezeteihez (július 21-27.).

„… a keresztény a nyomorúság vesszője alatt néha többet tehet Mesteréért, mint amikor tevékeny szolgálatban dolgozik.” Ez az oximoront tartalmazó mondat kihívást jelent az önazonosságunk számára.

Gyakran úgy gondoljuk: a hasznosságunk határozza meg, mennyire szilárd az önazonosságunk. Úgy hisszük, hogy az értékünk abból származik, ha Isten királyságáért cselekszünk és mutatunk fel dolgokat. Isten azonban mennyei szemüveget visel. Időnként megengedi, hogy az élet kegyetlen ütéseket mérjen ránk, megfosztva minket az egészségünktől, önállóságunktól vagy a karrierünktől. Mi pedig viharverten azt hisszük, vége a hasznavehetőségünknek, és megkérdőjelezzük, hogy vajon Isten miért engedné meg, hogy félreállítsanak a csapások.

Pál bizonyosan csodálkozott rajta, hogy miért lett akadályoztatva abban, hogy végezze hittérítői munkáját Európa-szerte. A börtönben írt levelei mégis mélységesen reményt keltőek. Több szívhez jutott el a levelein keresztül, mint az utazásai során.

Isten munkája néha megköveteli, hogy egy lépést visszalépjünk a tevékenységeinktől, hogy Isten nagyobb céljai elérhetővé váljanak. Néha Isten bennünk akar elvégezni valamit, amihez mozdulatlanságra van szükség.

Ideggyógyászati sérülésemnek köszönhetően az elmúlt három és fél évet házhoz kötve éltem; veszteségek tömegét gyászolhatom azóta: jövedelemkereső képességemet, azt, hogy autót vezethessek, lehetőségeket, hogy tanácsot adjak, prédikáljak és tanítsak, a képességet, hogy utazzak és felfedezzek helyeket. Mindattól, ami „Lorivá” tett, megfosztott a fájdalom-sújtotta állapotom.

Isten azonban áldások csokrát és a kegyelem kincsét juttatta nekem. A belső átalakulás megérte a külső pusztítás áldozatát. A nyereség meghaladja a fájdalmat.

A cselekvőképtelenség Isten kegyelmének legnagyobb eszköze lehet, nem az Ő legrosszabb átka. Hiszen amíg én képtelen vagyok, ő képes!

Lori Engel

lelkész (jelenleg rokkantnyugdíjas)

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba