2016. május 31., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 31 - KEDD - 2 Királyok 12

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezet 324. nap

Mózes és Józsué lejött a hegyről. Mózes hozta magával "[...] a bizonyság két tábláját" (2Móz 32:15). Már messziről meghallották az izgatott sokaság kiáltásait és rivalgását. A táborban zűrzavar uralkodott. Józsuénak, a katonának az első gondolata az volt, hogy ellenséges hadsereg támadta meg a tábort. "Harckiáltás van a táborban" (2Móz 32:17) - mondta. Mózes azonban a valóságnak megfelelően ítélte meg a helyzetet. A lárma nem harci kiáltásokból eredt, hanem a dorbézolás zsivaja volt. "Nem diadalmasoknak, sem meggyőzötteknek kiáltása ez, éneklés hangját hallom én" - mondta Mózes Józsuénak.

Amikor közelebb értek a táborhoz, meglátták, hogy a nép táncol és ujjong a bálvány körül. Pogány tivornya jelenete tárult szemük elé, az egyiptomi bálványimádó ünnepségek utánzata, ami egyáltalán nem hasonlított Isten ünnepélyes és tisztelettel teljes imádatához. Mózest teljesen megrendítette ez a látvány. Éppen most érkezett Isten dicsősége jelenlétéből. Bár Isten tudtára adta, hogy mi történik a hegy lábánál, mégis váratlanul érte ez a szörnyű kép, Izrael lealjasodásának rettenetes valósága. Izzó harag támadt szívében. Hogy kimutassa népe bűne iránt érzett irtózatát, földhöz vágta a kőtáblákat, amelyek széttörtek az egész nép szeme láttára. Így fejezte ki azt, hogy mivel az izraeliták ezzel a tettükkel megszegték Istennel való szövetségüket, Isten is felbontotta velük kötött szövetségét.

Miután Mózes belépett a táborba, átment a dorbézoló tömegen, megragadta a bálványt és a tűzbe vetette. Azután porrá zúzta azt, és a port beleszórta a hegyről lefolyó patakba, majd a népet megitatta a patak vizéből. Mózes így mutatta meg annak a bálványistennek teljes értéktelenségét, amelyet imádtak.

A nagy vezető magához szólította vétkes testvérét és szigorúan megkérdezte tőle: "Mit tett néked e nép, hogy ilyen nagy bűnbe keverted?" (2Móz 32:21). Áron a nép követelőzéseinek elbeszélésével igyekezett magát mentegetni és védeni. Azt mondta, hogyha nem teljesítette volna kívánságukat, akkor megölték volna. "Ne gerjedjen fel uram haragja: ismered e népet, hogy gonosz" - mondta - "Mert azt mondák nékem: Csinálj nékünk isteneket, akik előttünk járjanak; mert ama férfiúnak Mózesnek, ki minket Egyiptom földéről kihozott, nem tudjuk mint lőn dolga. Én pedig felelék: Kinek van aranya? Szedjétek le: és nékem ide adák, én pedig a tűzbe vetettem és e borjú formáltaték" (2Móz 32:22-24). Áron el akarta hitetni Mózessel, hogy csoda történt, mert amikor az aranyat a tűzbe vetette, akkor azt valami természetfeletti erő borjúvá formálta. Áron mentegetőzései és kifogásai azonban hasztalanok voltak. Mózes őt tartotta a legfőbb bűnösnek.

Az a tény, hogy Isten Áront magasan a nép fölé helyezte, megáldotta és megtisztelte, mindennél förtelmesebbé tette bűnét. Áron volt "az Úr szentje" (Zsolt 106:16). És éppen ő készítette el a bálványt és rendelte el az ünnep megtartását. Áron volt az, akit Isten arra jelölt ki, hogy ő legyen Mózes szóvivője, és akiről ilyen tanúbizonyságot tett: "Tudom, hogy ő ékesen szóló" (2Móz 4:14). Éppen ez az ember nem akadályozta meg a bálványimádókat istenkáromló szándékuk végrehajtásában. Ez az ember, akit Isten arra használt fel, hogy ítéletet mondjon az egyiptomiak és isteneik felett, nyugodtan hallgatta az öntött bálvány előtt elhangzott kijelentést: "Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földéről" (2Móz 32:4). Áron volt az, aki ott volt Mózessel a hegyen és látta az Úr dicsőségét, és tudta, az azt nem lehet megformálni. Mégis ő volt az, aki az isteni dicsőséget felcserélte az ökör képmásával. Áron, akire Isten rábízta a nép kormányzását - Mózes távollétében -, volt az az ember, aki jóváhagyta a nép lázadását. "Áronra is igen megharagudott vala az Úr, és el akará őt is pusztítani" (5Móz 9:20). Válaszul Mózes komoly könyörgésére Isten megkímélte Áron életét. Miután pedig Áron bűnbánatot tartott nagy bűnéért és megalázkodott, újból elnyerte Isten kegyelmét.

Ha Áronnak lett volna elegendő bátorsága ahhoz, hogy kiálljon Isten ügye mellett, tekintet nélkül a következményekre, akkor megakadályozta volna a nép hitehagyását. Ha tántoríthatatlanul fenntartotta volna Isten iránti hűségét; ha emlékezetükbe idézte volna a Sinai hegy lábánál átélt veszélyeket és figyelmeztette volna őket az Istennel kötött szövetségük ünnepélyes fogadalmára, akkor engedelmeskednek Jahve törvényének s a bűn elkövetését megakadályozta volna. A nép kívánságával szemben tanúsított engedékenységével és magabízó nyugalommal, amellyel terveiket megvalósította, messzebb vitte őket a bűn útján, mint ahogy előzetesen gondolták.

Amikor Mózes visszatért a táborba és felelősségre vonta a lázadókat, akkor szigorú dorgálásai és méltatlankodásai, amelyeket a törvény tábláinak összetörésével nyilvánított ki, éles ellentétben álltak testvére kellemes beszédével és méltóságteljes viselkedésével. A nép természetesen Áron mellé ált. Áron a maga igazolása érdekében a népet igyekezett felelőssé tenni saját gyengeségéért és azért, hogy engedett követelésüknek. A nép csodálta Áron gyengeségét és türelmét. Isten azonban nem úgy lát, ahogy az emberek látnak. Áront engedékeny lelkülete és a nép tetszésének elnyerése iránti vágya vakká tette az elkövetett szörnyű bűnnel szemben, amelyet magatartásával jóváhagyott. Befolyása bűnbe vitte Izraelt, s ez ezrek életébe került. Milyen ellentétes ezzel Mózes eljárása, aki miközben hűségesen végrehajtotta Isten ítéletét, megmutatta, hogy számára Izrael jóléte drágább saját jóléténél és életénél.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 12

Jóás az Úr házának felújítására felbuzdulva megparancsolta a papoknak, hogy gyűjtsenek e célra pénzt és adományokat. Évek teltek el, de a felújítás terén nem történt semmi, ezért Jóás megparancsolta a papoknak, hogy azonnal kezdjék el a munkát.
Érdekes megfigyelni, hogyan kezelték a pénzt a királyok idejében. „Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete, amely után sóvárogva némelyek eltévelyednek a hittől, és sok gyötrelmet szereznek maguknak.” (1Tim 6:10)  A rosszul kezelt pénz nyomorúságot és pénzsóvárságot okozhat. A Biblia megörökítette a lépéseket, amelyeket az elszámolás és a helyes felhasználás fenntartására tettek:
1.   Speciális ládát állítottak a felajánlások gyűjtésére.
2.   Papok őrizték a bejáratot.
3.   A templomba hordott pénzt megszámolták, és zsákokba tették.
4.   Meghatározták a munkások bérére szánt összeget.
5.   Munkavezetőknek adták a pénzt, hogy a munkabéreket és a felújításhoz szükséges eszközöket kifizessék.
6.   A pénz felhasználása meghatározott volt, és attól nem lehetett eltérni.
Mindezeket a körültekintő intézkedéseket azért hozták, hogy biztosak legyenek benne, hogy az Úr pénzét megfelelően költik el. Mindemellett a legérdekesebb a 15. vers:  „Nem számoltatták el azokat az embereket, akikre a pénzt bízták, hogy a munkásoknak adják, mert ők hűségesen jártak el.” Ezek a munkavezetők voltak a legjobb helyen, hogy munkásaikat megcsalhassák, de mivel megbíztak bennük, ők is szemlátomást becsületesen és tisztességesen bántak munkásaikkal.
Hogyan tudjuk fejleszteni munkakörnyezetünkben a bizalomnak, becsületességnek ezt a légkörét? Vajon nem úgy, hogy  egyen-egyenként mi is becsületesen kezeljük a pénzt?
Daniel Jiao

44. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezetéhez (máj. 29-jún 4.).

Áron példája, amikor Mózes felment a hegyre, arra késztet, hogy a saját választásaim fölött tűnődjek el. Amikor nyomással szembesülök, a tömeggel tartok, vagy kitartok az elveim mellett? Az a vágyam, hogy olyan ember legyek, aki arra ösztönzi a körülötte lévőket, hogy azt tegyék, ami a helyes, az Istennek tetsző dolgot. Hihetetlenül fontos, hogy a vezetők számonkérhetők legyenek.

Beleborzongok, amikor olyanokról hallok, akik nyilvános bűnbe esnek, főképp, ha egyházi vezetőkről van szó. Ez Krisztus testére, az egész egyházra kihatással lesz: „Isten szemében nincs szörnyűbb gonoszság, mint mások bűnre való ösztönzése.” (PP 323)

Hála Istennek az Ő kegyelméért! Isten kegyelme lélegzetelállító, ahogy Áronnal bánt. Áron nem vállalt felelősséget Izrael bűnéért. „Az emberek – ők tették. Bedobtam az arany fülbevalókat a tűzbe, és hoppá, már el is tűntek! És lett belőlük aranyborjú!” Mégis, amikor Áron bűnbánatot tartott, Isten visszaállította őt a főpapi tisztségbe. Ez lenyűgöző! Csak azok lesznek megbüntetve, akik megmaradnak a lázadásban,. Isten irgalmassága elképesztő.

Őrizzük meg szívünkben mára ezt a régi dicsőítést: „Merj Dániel lenni, merj a tömegből kitűnni. Merj biztos céllal bírni, merd ezt másokkal tudatni!”

Jan White
Associate Pastor
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

2016. május 30., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 30 - HÉTFŐ- 2 Királyok 11

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 28. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezet 323. nap

Napjainkban is milyen gyakran megtörténik, hogy az élvezet vágyát a "kegyesség látszata" mögé rejtik. Az a vallás, amely megengedi, hogy az istentisztelet szertartásai közben az emberek átadják magukat az önző vagy érzéki vágyak kielégítésének, ma épp úgy elnyeri a sokaság tetszését, mint Izrael napjaiban. Még mindig vannak ingadozó Áronok, akik miközben tekintélyes helyet töltenek be az egyházban, engednek a nem megszenteltek kívánságainak, így bátorítják őket a bűn elkövetésére.

Csak néhány nap telt el azóta, hogy a héberek ünnepélyes szövetséget kötöttek Istennel és engedelmességet fogadtak neki. Félelemtől remegve álltak a hegy előtt az Úr szavaira figyelve: "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem" (2Móz 20:3). Isten dicsősége még mindig ott lebegett a Sinai hegy fölött a gyülekezet szeme láttára. Az izraeliták azonban elfordultak Tőle és idegen isteneket kértek. "Borjút csináltak a Hóreb alatt, és hajlongtak az öntött bálvány előtt. Felcserélték az ő dicsőségöket; ökörnek képével, amely füvet eszik" (Zsolt 106:19-20). Mivel mutathattak volna ki nagyobb hálátlanságot vagy vakmerőbb sértést Isten iránt, aki gyengéd Atyaként és mindenható királyként jelentette ki magát nekik?

Mózest az Úr a hegyen figyelmeztette a táborban lejátszódó hitehagyásra és utasította, hogy késedelem nélkül térjen vissza. "Eredj, menj alá" - mondotta az Úr - "mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből. Hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nékik, borjúképet öntöttek magoknak, azt tisztelik és annak áldoznak" (2Móz 32:7-8). Isten még kezdetben megakadályozhatta volna ezt a mozgalmat. Hagyta, hogy idáig jusson, hogy az árulásra és hitehagyásra kiszabott büntetésből mindenki tanuljon.

Isten népével kötött szövetsége érvényét veszítette e hitehagyás miatt, és ezt mondta Mózesnek: "[...] hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törüljem el őket: Téged azonban nagy néppé teszlek" (2Móz 32:10). Izrael népe - különösképpen a velük jött elegy nép - hajlamos volt az Isten elleni lázadásra. Vezetőjük ellen is mindig zúgolódtak és gyakran megszomorították őt hitetlenségükkel és nyakasságukkal. Nem kétséges, hogy nagyon fáradságos és nehéz feladat volt az ígéret földjére való elvezetésük. Bűneikkel máris átlépték Isten türelmének határát, és az igazság megkövetelte eltörlésüket. Az Úr ezért elhatározta megsemmisítésüket, és Mózesből szándékozott hatalmas nemzetet létrehozni.

"[...] hagyj békét nékem [...] hadd [...] törüljem el őket". Ezek voltak Isten szavai. Ha Istennek az volt a szándéka, hogy elpusztítja Izraelt, vajon ki esedezhetett volna értük: Nagyon kevesen lennének olyanok, akik nem hagynák a bűnösöket sorsukra. Nagyon kevesen lennének olyanok, akik nem cserélnék fel boldogan a gürcöléssel, teherrel, áldozattal, hálátlansággal együttjáró sorsukat egy könnyű és megbecsült életre, amikor Isten maga kínálja fel ezt a lehetőséget nekik. Mózes azonban Isten haragjában is reményt látott. Isten szavai ezek voltak: "Hagyj békét nékem". Mózes ezt nem közbenjárása megtiltásának, hanem bátorításának értette. Arra következtetett, hogy semmi más, hanem csak az ő [Mózes] imája mentheti meg Izraelt. Mert Isten megkíméli népét, ha valaki imádkozik érte. Mózes könyörgött az Úrhoz, és ezt mondta: "Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről?" (2Móz 32:11).

Isten tudtára adta, hogy ő is megtagadta népét. Úgy beszélt róluk mint: "[...] a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből" (2Móz 32:7). Mózes azonban alázatosan lemondott népe vezetéséről. Izrael népe nem az övé, hanem Istené: "Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről? Miért mondanák az egyiptomiak" - érvelt Mózes - "mondván: Vesztökre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között és eltörülje őket a föld színéről?" (2Móz 32:11-12).

Néhány hónap telt el azóta, hogy Izrael elhagyta Egyiptomot. Szabadulásuk híre elterjedt az őket körülvevő népek és nemzetek között. Félelem és rettenetesen rossz előérzet fogta el a pogány népeket. Mindnyájan azt figyelték, vajon Izrael Istene mit tesz az ő népéért. Ha most Isten elpusztítaná Izraelt, ellenségeik ujjonganának, és Isten meg lenne gyalázva. Az egyiptomiak azt állítanák, hogy az ő vádjaik igazak voltak, mert ahelyett, hogy áldozatot mutattak volna be Istennek, maga a nép lett az áldozat. Nem mérlegelnék Izrael bűneit; annak a népnek az pusztulása okát, amelyet ő, az Úr olyan feltűnő módon kitüntetett, és amely nép mégis szégyent hozott az ő nevére. Milyen nagy felelősség nyugszik azokon, akiket Isten megtisztelt azzal, hogy dicsőségessé tegyék az ő nevét a földön. Milyen nagy gonddal kellene őrizkedniük attól, hogy ne kövessenek el olyan bűnt, amely Isten ítéletét vonja rájuk és óvakodniuk attól, hogy szégyen érje Isten nevét. Amikor Mózes közbenjárt Istennél Izraelért, félénksége feloldódott mély felindultságában és szeretetében azokért, akikért Isten vezetésével olyan sok mindent megtett. Az Úr meghallgatta könyörgését, és elfogadta önzetlen imáját. Isten próbára tette szolgáját. Megpróbálta tévelygő és hálátlan népe iránt érzett hűségét és szeretetét. Mózes nemesen hordozta el ezt a próbatételt. Izraelért való fáradozása nem önző indítékból fakadt. Isten választott népének jóléte drágább volt számára saját személyes méltóságánál. Még annál a kiváltságnál is drágább volt, hogy atyjává válhatott volna egy hatalmas nemzetnek. Isten meg volt elégedve Mózes hűségével, szívének egyszerűségével és becsületességével, és mint hűséges pásztorra, rábízta azt a nagy feladatot, hogy Izraelt az ígéret földjére vezesse.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 11

Amikor Athália úgy érezte, hogy ő irányít, hirtelen eljött a végső órája. Az Isten elleni cselekvés mindenképpen bukáshoz vezet. Athália úgy gondolta, hogy mindenkit megöletett, és a királyság élén a pozíciója megdönthetetlen, de nem vette észre, hogy Isten Jóást már a születésétől fogva védelmezte. Isten nem engedte, hogy a bűn győzedelmeskedjen.

Másrészről viszont, Isten irányítása csak addig érvényes, amíg mi is hajlandóak vagyunk együttműködni vele. Istennek megvan a kiválasztott népe minden időkben. A mai történetben Jójada volt Isten eszköze arra, hogy visszavezesse a királyságot Isten kiválasztott népének a törvényeihez. Jól kigondolt terve volt, hogy hogyan védje meg Jóást, és felülről kapott bölcsessége, hogy gondoskodjon Jóás megkoronázásáról, és átadja neki az ország irányítását.

Néha úgy gondoljuk, hogy mivel Isten irányít, megtehetjük, hogy mindent Istenre hárítsunk, abban bízva, hogy minden jól és gördülékenyen halad majd előre. Ez nem igazságos sem Istennel, sem embertársainkkal szemben, hogy mi magunk nem tervezünk, és nem szervezünk meg semmit. Valójában Isten akarata akkor teljesül legjobban, amikor mi is tesszük a saját dolgunkat.

Amikor a bűn vereséget szenved, fontos, hogy Istennel kössünk szövetséget, úgy, ahogy Jójada tette. „És kötést tőn Jójada az Úr, a király és a nép között, hogy ők az Úrnak népe lesznek" (17. vers). A földi ígéretek gyakran megbuknak, de az eltökéltség, hogy Istent követjük, és az Ő kiválasztott népéhez akarunk tartozni, az első lépés az Istennel való kibékülés útján.

Daniel Jiao

44. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezetéhez (máj. 29-jún 4.).

Áron példája, amikor Mózes felment a hegyre, arra késztet, hogy a saját választásaim fölött tűnődjek el. Amikor nyomással szembesülök, a tömeggel tartok, vagy kitartok az elveim mellett? Az a vágyam, hogy olyan ember legyek, aki arra ösztönzi a körülötte lévőket, hogy azt tegyék, ami a helyes, az Istennek tetsző dolgot. Hihetetlenül fontos, hogy a vezetők számonkérhetők legyenek.

Beleborzongok, amikor olyanokról hallok, akik nyilvános bűnbe esnek, főképp, ha egyházi vezetőkről van szó. Ez Krisztus testére, az egész egyházra kihatással lesz: „Isten szemében nincs szörnyűbb gonoszság, mint mások bűnre való ösztönzése.” (PP 323)

Hála Istennek az Ő kegyelméért! Isten kegyelme lélegzetelállító, ahogy Áronnal bánt. Áron nem vállalt felelősséget Izrael bűnéért. „Az emberek – ők tették. Bedobtam az arany fülbevalókat a tűzbe, és hoppá, már el is tűntek! És lett belőlük aranyborjú!” Mégis, amikor Áron bűnbánatot tartott, Isten visszaállította őt a főpapi tisztségbe. Ez lenyűgöző! Csak azok lesznek megbüntetve, akik megmaradnak a lázadásban,. Isten irgalmassága elképesztő.

Őrizzük meg szívünkben mára ezt a régi dicsőítést: „Merj Dániel lenni, merj a tömegből kitűnni. Merj biztos céllal bírni, merd ezt másokkal tudatni!”

Jan White
Associate Pastor
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

2016. május 29., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 29 - VASÁRNAP - 2 Királyok 10

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 27. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezet 322. nap

28. Bálványimádás a Sinai-hegynél

Mialatt Mózes távol volt, Izrael izgatottan várt. A nép tudta, hogy Mózes Józsuéval ment fel a hegyre és egyedül lépett be a sűrű sötét felhőbe, amely látható volt az alul elterülő síkságról, melyet időről-időre az isteni jelenlét villáma világított meg. Sóváran várakoztak Mózes visszatérésére. Egyiptomban hozzászoktak az istenség látható ábrázolásához. Nehéz volt most egy láthatatlan Istenben bízni. Ezért hitük fenntartása érdekében Mózeshez fordultak, hogy legalább reá támaszkodhassanak. Most azonban Mózest is elvették tőlük. Nap nap után, hét hét után telt el, és Mózes még mindig nem tért vissza. A felhőt szemük előtt tisztán láthatták. A táborban sokan már azt gondolták, hogy Mózes elhagyta őket, vagy pedig megemésztette őt a tűz.

A várakozás időszaka alatt volt idejük az elmélkedésre, a hallott isteni törvények feletti gondolkozásra, és szívük felkészítésére a további kijelentések számára, amelyeket Isten még ad nekik. Nem volt túl sok idejük erre a munkára. Ha Isten követelményeinek világosabb megértésére fordították volna idejüket és megalázták volna előtte szívüket, akkor védve lettek volna a kísértéstől. Azonban nem ezt tették és ezért hamarosan gondatlanokká, figyelmetlenekké és törvényszegőkké lettek. Különösen vonatkozott ez a hozzájuk csatlakozott "gyülevész" népre. Türelmetlenekké váltak az ígéret földje felé vezető úton, nem tudták kivárni, hogy eljussanak a tejjel és mézzel folyó földre. Ezt a jó földet azonban Isten csak az engedelmesség feltétele mellett ígérte nekik. Az ígéret földjének látványát elvesztették szemük elől. Voltak közöttük olyanok, akik ajánlották, térjenek vissza Egyiptomba. A nép többségének mindegy volt, hogy előre mennek-e Kánaánba, vagy visszatérnek Egyiptomba, azt azonban elhatározták, hogy nem várnak tovább Mózesre.

Miután vezetőjük távollétében tehetetlennek érezték magukat, visszatértek régi babonáikhoz. Elsőként a "gyülevész nép" engedte meg magának, hogy zúgolódjék és türelmetlenkedjék, és ők voltak a vezérei az ezt követő hitehagyásnak is. Azon tárgyak között, amelyeket az egyiptomiak az istenség jelképeinek tartottak, szerepelt az ökör és a borjú. Azoknak ajánlatára, akik a bálványimádásnak ezt a formáját gyakorolták Egyiptomban, most borjút készítettek és azt imádták. Isten ábrázolására a nép képmást kívánt csinálni magának, hogy Mózes helyett ez menjen előttük. Isten a hasonlatosság semmiféle képét nem adta magáról. Megtiltotta személyének bármiféle tárgyi ábrázolását. Az Egyiptomban és a Vörös-tengernél véghez vitt hatalmas csodák mind azt a célt szolgálták, hogy az izraeliták úgy higgyenek benne, mint a láthatatlan Istenben, aki mégis Izrael mindenható segítője, az egy igaz Isten. Jelenléte látható megnyilvánulása után való vágyakozásukat Isten a felhőoszloppal és a tűzoszloppal elégítette ki, amelyek seregeiket vezették és amelyben dicsősége megnyilvánult a Sion hegyén. Még mindig előttük volt Isten jelenléte a felhő- és tűzoszlopban, szívükben mégis visszatértek Egyiptom bálványimádásához és a láthatatlan Isten dicsőségét egy ökör hasonlatosságával cserélték fel.

Mózes távollétében a bírói hatalom Áronra ruházódott át. A hatalmas tömeg a sátor körül gyülekezett össze és ezzel a követeléssel álltak elő: "Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk mint lőn dolga ama férfiúnak Mózesnek, aki minket Egyiptom földéből kihozott" (2Móz 32:1) (Lásd Függelék 4. sz. megjegyzését.) Azt mondták, hogy a felhő, amely eddig vezette őket, most állandóan a hegyen nyugszik és nem vezeti őket többé. Helyette egy képmásra van szükségük; és ha - amint egyesek ajánlották - úgy döntenének, hogy visszatérnek Egyiptomba, akkor elnyernék az egyiptomiak jóindulatát azzal, hogy a képmást vinnék maguk előtt és azt ismernék el istenükként.

Ebben a válságban olyan szilárd jellemű, rendíthetetlen bátorságú emberre volt szükség, aki Isten tiszteletét többre becsülte a népszerűség kegyénél, személyes biztonságánál, sőt saját életénél is. Izrael jelenlegi vezetője azonban nem ilyen jellemű ember volt. Áron tiltakozott ugyan a nép véleménye ellen, de ingadozása és félénksége csak azt eredményezhette, hogy a válságos pillanatban az emberek csak még határozottabban adtak hangot kívánságuknak. A zűrzavar növekedett. Úgy látszott, hogy vak, oktalan őrület keríti hatalmába a sokaságot. Voltak azért néhányan, akik hűségesek maradtak Istennel kötött szövetségükhöz, de a nép nagyobb része csatlakozott a hitehagyókhoz. Azokat a keveseket, akik bátorkodtak bálványimádásnak bélyegezni a képmás készítését, azokat megtámadták, durván bántalmazták, és a keletkezett zűrzavarban életüket vesztették.

Áron féltette saját biztonságát és ahelyett, hogy nemesen kiállt volna Isten tekintélye és tisztelete mellett, engedett a sokaság követeléseinek. Az volt az első cselekedete, hogy elrendelte az arany fülbevalók összegyűjtését minden embertől. Abban a reményben tette ezt, hogy a hiúságuk ráveszi majd őket ennek az áldozatnak a megtagadására. Az emberek azonban készségesen adták oda ékszereiket. Ezekből Áron öntött borjút készített Egyiptom isteneinek utánzásaként. A nép felkiáltott: "Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földéről" (2Móz 32:4). Áron eltűrte Jahvénak ezt a megsértését. Ennél többet is tett. Mivel látta, hogy az arany borjút milyen megelégedéssel fogadták, oltárt épített előtte és kihirdette: "Holnap az Úrnak innepe lesz!" (2Móz 32:5). Ezt a közleményt a hírnökök trombitákkal adták tovább csoportról csoportra az egész tábor területén. "Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani" (2Móz 32:6). Azzal az ürüggyel, hogy "ünnepet tartanak az Úrnak" átadták magukat a falánkságnak és a kicsapongó dorbézolásnak.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 10

Jéhu reformja valójában Akháb bűneinek a büntetése és Baál szolgáinak a kivégzése volt. Bárcsak tartósak maradtak volna reformjai, és Izrael népe megfordult volna, és követte volna Istent!

Sajnos „Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneitől, aki vétekbe ejté az Izráelt, nem szakadt el Jéhu, az arany borjúktól, melyek Béthelben és Dánban valának” (2Kir 10:29). Jéhu erőlködésének eredménye semmibe veszett, és az emberek újra a bálványokat kezdték imádni.

Miért nehéz a helyes ösvényen maradnunk? Pál azt mondja: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 7:24, 25). Gyengék vagyunk és hajlamosak vagyunk kísértésbe esni, és ha bárki azt hiszi, hogy elég okos, és szembe tud szállni a sötétség támadásával, az el fog bukni.

Senkinek ezen a földön nincs olyan sok tapasztalata, mint az ördögnek, és több ezer évnyi kísértéssel a tarsolyában, ő a legravaszabb bűnöző, aki valaha élt. Isteni segítség nélkül nincs esélyünk sátán ellen. De a jó hír az, hogy nem kell egyedül szembeszállnunk vele. Az Egyetlen, aki sokkal hatalmasabb az ördögnél a mi oldalunkon áll, de nekünk is döntenünk kell, hogy mellette maradunk.

Hogyha kifogásokat keresel, hogy meghátrálj, ne tedd! Kiálts Istenhez segítségért, és Ő a te oldaladra áll, hogy megvédjen!

Daniel Jiao

44. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 28. fejezetéhez (máj. 29-jún 4.).

Áron példája, amikor Mózes felment a hegyre, arra késztet, hogy a saját választásaim fölött tűnődjek el. Amikor nyomással szembesülök, a tömeggel tartok, vagy kitartok az elveim mellett? Az a vágyam, hogy olyan ember legyek, aki arra ösztönzi a körülötte lévőket, hogy azt tegyék, ami a helyes, az Istennek tetsző dolgot. Hihetetlenül fontos, hogy a vezetők számonkérhetők legyenek.

Beleborzongok, amikor olyanokról hallok, akik nyilvános bűnbe esnek, főképp, ha egyházi vezetőkről van szó. Ez Krisztus testére, az egész egyházra kihatással lesz: „Isten szemében nincs szörnyűbb gonoszság, mint mások bűnre való ösztönzése.” (PP 323)

Hála Istennek az Ő kegyelméért! Isten kegyelme lélegzetelállító, ahogy Áronnal bánt. Áron nem vállalt felelősséget Izrael bűnéért. „Az emberek – ők tették. Bedobtam az arany fülbevalókat a tűzbe, és hoppá, már el is tűntek! És lett belőlük aranyborjú!” Mégis, amikor Áron bűnbánatot tartott, Isten visszaállította őt a főpapi tisztségbe. Ez lenyűgöző! Csak azok lesznek megbüntetve, akik megmaradnak a lázadásban,. Isten irgalmassága elképesztő.

Őrizzük meg szívünkben mára ezt a régi dicsőítést: „Merj Dániel lenni, merj a tömegből kitűnni. Merj biztos céllal bírni, merd ezt másokkal tudatni!”

Jan White
Associate Pastor
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

2016. május 28., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 28 - SZOMBAT - 2 Királyok 9

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 27. fejezet 321. nap

A hetedik napon, amely a szombat napja volt, Isten behívta Mózest a felhőbe. A sűrű felhő egész Izrael szeme láttára megnyílt, és az Úr dicsősége emésztő tűzként tört elő abból. "És beméne Mózes a felhő közepébe, és felméne a hegyre, és negyven nap és negyven éjjel vala Mózes a hegyen" (2Móz 24:18). A negyven napi időzés a hegyen nem foglalta magában az előkészület hat napját. A hat nap folyamán Józsué Mózessel volt és együtt ették a mannát, és itták a hegyről alázuhanó patak vizét. Józsué azonban nem lépett be Mózessel a felhőbe. Kívül maradt és naponta evett és ivott, mialatt Mózes visszatérésére várakozott. Mózes azonban böjtöléssel töltötte el a negyven napot.

A hegyen való tartózkodása alatt Mózes utasításokat kapott az Úrtól annak a szentélynek a felépítésére, amelyben Isten jelenléte majd rendkívüli módon nyilatkozik meg. "És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttük lakozzam" (2Móz 25:8). Ez volt Isten parancsa. Harmadik alkalommal kötötte Isten a lelkükre a szombat megtartását. "Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez - mondotta az Úr, - hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek. Megtartsátok azért a szombatot, mert szent az ti néktek [...] Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül" (2Móz 31:17.13-14). Isten utasításokat adott Mózesnek a sátor felállítására, hogy ez álljon Isten szolgálatára a pusztában. A sátor elkészítését azonnal el kellett kezdeni. Az a cél, amelyet a szemük előtt kellett tartaniuk, elsősorban Isten dicsőségének a szolgálata volt, de igen nagy szükségük volt istentisztelet tartására alkalmas és méltó helyre. Ennek a mielőbbi megvalósítása, felépítése érdekében még a szombatnapi munkavégzést is igazoltnak, megokoltnak tartották volna. Isten azonban, hogy megóvja őket ettől a tévedéstől, figyelmeztette őket, hogy még az Isten számára végzett munka szentsége és sürgőssége miatt sem szabad megszegniük Isten szent napjának nyugalmát.

Ettől kezdve a népet a mennyei Királynak állandó jelenlétével tüntette ki Isten. "Az Izráel fiai között lakozom, és nékik Istenük lészek"; "És megszentelem a gyülekezetnek sátorát és az oltárt"; " "[...] és megszenteltetik az én dicsőségem által" (2Móz 29:45.44.43). Isten ezt a biztosítékot adta Mózesnek. Isten, hatalma jelképeként és akarata megtestesüléseként. átadta Mózesnek a Tízparancsolatnak a másolatát, amelyet Isten saját ujjával vésett rá két kőtáblára (5Móz 9:10; 2Móz 32:15-16), hogy gonddal helyezzék el és őrizzék meg azokat a szentélyben, amelynek elkészülte után szemmel látható központja lesz majd a nemzet istentiszteletének.

Az izraelitákat Isten rabszolga népből emelte ki és helyezte minden népek fölé, hogy a királyok Királyának legnagyobb kincse, választott népe legyen. Isten elkülönítette őket a világtól, hogy rájuk bízhassa szent letétét. Törvénye letéteményeseivé tette őket. Az volt a szándéka, hogy általuk őrizze meg az emberek között az önmagáról adott, kijelentett ismeretet. Így kellett a menny világosságának felragyognia ebbe a sötétségbe burkolt világba, és Isten minden néphez intézett szava így vált hallhatóvá a népek és nemzetek között, hogy elfordítsa őket a bálványok imádásától és rávezesse őket az egy igaz és élő Isten szolgálatára. Ha az izraeliták hűségesek maradnak megbízatásukhoz és örökségükhöz, akkor nagy hatalommá válnak ebben a világban. Isten lenne a védelmük, Isten emelné fel őket minden más nép és nemzet fölé. Isten világossága és igazsága láthatóvá válna általuk és Isten bölcs és szent uralma alatt példaképe lennének annak, hogy Fenségének imádata mennyire felette áll minden bálványtiszteletnek.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 9

A szabad döntés és igazság témája tovább folytatódik ebben a fejezetben. Királyok lépnek trónra és buknak el, de Isten szava mindig teljesedik.

Jézabel hírhedt volt ördögi tetteiről, és amikor véres kezét rátette Nábót szőlőmezejére, Illés így jövendölt felőle: „És Jézabel felől is szóla az Úr, mondván: Az ebek eszik meg Jézabelt Jezréel kőfala előtt” (1Kir 21:23).

Most – sok évvel később –, Jéhu Jezréel kapujában odakiáltott neki, majd két-három főember a király felszólítására kidobta Jézabelt az ablakból a földre, ahol azonnal szörnyethalt, és a kutyák gyorsan felfalták a testét.

Gyakran, amikor lehangoltak vagyunk, és úgy érezzük, hogy végtelenül szenvedünk, akkor Istenhez kiáltunk:  „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6:10) Isten igazságos, ismeri szenvedéseinket, és biztosít arról, hogy a bűntettek nem maradnak büntetlenül.

Ugyanakkor sok-sok lehetőséget is ad az embereknek, hogy megváltoztathassák útjaikat, és a Jézus Krisztus által megszerzett megváltás révén hajlandó elszenvedni bűneink következményeit. Valójában Jézabelnek rengeteg lehetősége volt bűnbánatra, és ezért nem következett be büntetése közvetlenül Illés jövendölésekor.

Istenünk, áldunk Téged igazságos ítéleteidért!

Daniel Jiao

43. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 27. fejezetéhez (máj. 22-28.).

Amit elviszek ebből a fejezetből, az a szörnyű kezdőjelenete. A rettenetes mennydörgés és a sötétség leírása, a földrengés és a villámok, amelyek nem világítottak be a behatolhatatlan sötétségbe, amely körbezárta a Sínai-hegyet. A hegy lábánál valamennyi ember, Mózest is beleértve, reszketett, mielőtt Isten mennydörgő hangjával lassan kijelentette a tíz  parancsolatot, amelyet elvárt a népétől, hogy megtartsanak.

Néhányan csodálkozhatnak, hogy miért volt szükséges ez a földet megrengető színpadiasság? De tényleg színpadias volt ez? Nem hinném, hogy az lett volna. Amit Isten tett, az azért volt, hogy véget vessen annak a versengésnek, amit az egyiptomi istenek támaszthattak, és amely megfertőzhette az Izráel népét. Itt volt az Ő teremtő Istenük!

Mitől is félünk? Bármilyen nagy is a fülsüketítő lárma, sosem lesz akkora, mint az Istenünk hatalma. Bármekkora kihívásokkal szembesülünk is életünk során, és van sok ilyen, a Teremtő Istenünk nagyobb. Istenünk mindössze egy hívásnyi távolságra van. Ismeri a felfordulást az életünkben, és kész cselekedni értünk, a lehető legjobb érdekünkben, ha látnánk a véget a kezdettől fogva. Ismeri valamennyiünk szívét név szerint és szükséglet szerint, és képes beavatkozni. Amit kér az mindössze a bizalom. Ha már minden más elveszett, bízz benne! Látni fogjuk őt szemtől szembe és érezni fogjuk a meleg ölelését.

Mert hűséges Ő nagyon!

Elaine Pugh, gyülekezeti vén
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

2016. május 27., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 27 - PÉNTEK - 2 Királyok 8

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 27. fejezet 320. nap

Ezeket a törvényeket Mózesnek fel kellett jegyeznie és a Tízparancsolattal együtt, - mely Isten Izráelnek adott ígérete beteljesülésének a feltételét szemlélteti - gondosan meg kellett őriznie a nemzet törvénye alapjaként.

Most Jahve a következő üzenetet küldte: "Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat, mert az én nevem van őbenne. Mert ha hallgatándasz az ő szavára; és mindazt megcselekedénded, amit mondok: akkor ellensége lészek a te ellenségeidnek, és szorongatom a te szorongatóidat" (2Móz 23:20-22). Izrael egész vándorlása alatt a felhő vagy tűzoszlopban Krisztus volt a vezetőjük. Voltak jelképek, amelyek az eljövendő Üdvözítőre mutattak, de az Üdvözítő már ott volt közöttük, aki parancsokat adott Mózesnek a nép számára, és aki úgy járt előttük, mint az áldás egyetlen forrása.

Miután Mózes leereszkedett a hegyről, "[...] elbeszélé a népnek az Úr minden beszédét és minden rendelését; az egész nép pedig egyező szóval felele, mondván: Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekesszük" (2Móz 24:3).,

Ezt a fogadalmat az Úr mindazon szavaival együtt, amelyek engedelmességre kötelezték őket, Mózes megírta könyvben.

Azután következett a szövetség jóváhagyása. Oltárt építettek fel a hegy lábánál és mellette tizenkét oszlopot állítottak fel "[...] az Izráel tizenkét nemzetsége szerint" (2Móz 24:4), a szövetség elfogadásának a tanúbizonyságául. Ezután erre a szolgálatra kiválasztott ifjak áldozatokat mutattak be.

Miután az oltárt meghintették az áldozati állatok vérével, Mózes "vevé a szövetség könyvét és elolvasá a nép hallatára" (2Móz 24:7). Így Mózes ünnepélyesen megismételte a szövetség feltételeit. Mindenkinek szabadságában állott választani, hogy vajon elfogadja-e vagy nem a szövetség feltételeit; alkalmazkodik-e azokhoz vagy pedig nem; hajlandó-e teljesíteni azokat vagy pedig nem. Először megígérték, engedelmeskednek az Úr szavának, és miután meghallgatták a kihirdetett törvényt, és annak alapelveit Mózes részletezte előttük; így megtudhatták mindazt, amit ez a törvény magában foglal, akkor a nép ismét egyöntetűen azt felelte: "[...] Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk" (2Móz 24:7). "Mikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vevén a borjúknak és a bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt magát a könyvet is és az egész népet meghintette, mondván: "Ez azon szövetség vére, amelyet Isten számotokra rendelt" (Zsid 9:19-20).

Most előkészületeket kellett tenniük a választott nép teljes beiktatására királyuk Jahve uralma alá. Mózes ezt a parancsot kapta az Úrtól: "Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izrael vénei közül hetvenen, és hajtsátok meg magatokat előtte távolról. És csak Mózes közeledjék az Úrhoz" (2Móz 24:12). Mialatt a nép imádkozott a hegy lábánál, Isten ezeket a kiválasztott embereket felhívta a hegyre. A hetven vénnek kellett segédkeznie Mózesnek Izrael kormányzásában. Isten pedig Lelkét helyezte reájuk és megtisztelte őket hatalmának és nagyságának látványával. "És láták az Izráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég" (2Móz 24:10). Nem látták az Istent, de meglátták jelenléte dicsőségét. Ezelőtt nem tudták volna elviselni ezt a jelenetet, de Isten hatalmának előzetes szemlélése bűnbánatra késztette őket. Isten dicsősége, tisztasága és irgalma felett elmélkedtek mindaddig, míg közelebb tudtak menni ahhoz az Istenhez, aki elmélkedésük tárgya volt.

Isten felszólítására "[...] Mózes és az ő szolgája Józsué" (2Móz 24:13) felmentek az Isten hegyére, hogy találkozzanak Istennel. Ezért, mivel egy ideig távol kellett maradniuk a tábortól, Mózes Áront, Húrt és segítségükként a hetven vént rendelte ki, hogy helyette tevékenykedjenek. "Akkor felméne Mózes a hegyre; és felhő borítá el a hegyet. És az Úr dicsősége szálla alá a Sinai hegyre" (2Móz 24:15-16). Hat napig felhő borította be a hegyet Isten különleges jelenlétének jeleként. Isten azonban nem adott semmiféle kinyilatkoztatást magáról vagy közlést akaratáról. Ez idő alatt Mózes ott maradt a hegy egyik ormán és arra várt, hogy a Magasságos Úr Isten majd megjelenik neki. Isten mondta: "Jöjj fel hozzám a hegyre és maradj ott". Bár Isten próbára tette türelmét és engedelmességét, de Mózes mégsem fáradt bele a várakozásba és nem hagyta el helyét. A várakozásnak ez az időszaka az előkészület és az alapos önvizsgálat ideje volt. Még Istennek ez a kedvelt szolgája sem léphetett be azonnal Isten jelenlétébe és viselhette el dicsősége megmutatását. Ezt a hat napot arra kellett felhasználnia, hogy szíve megvizsgálásával, elmélkedéssel is imádsággal teljesen átadja magát Istennek, mielőtt el tudott volna készülni Teremtőjével való közvetlen beszélgetésre.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 8

Isten ismeri a múltat és a jövőt. Ebben a fejezetben két történet is bizonyítja ezt az igazságot. A sunemita asszony otthagyta otthonát és földjét, hogy máshol vészelje át az éhínség idejét, ám amikor hét év múlva visszaérkezett, azt találta, hogy már sem a ház, sem a föld nem az övé. Elizeus próféta segítségével azonban mindent visszakapott.

Hazáel története nagyon megdöbbentő; olyan az egész, mintha éppen annak a folyamatnak lennénk tanúi, vajon képes-e az önvizsgálatra és a változásra. Amikor Elizeus könnyek között mondja el neki, hogy mivé válik majd, ő nem hisz a próféta szavainak. Amikor azonban hazamegy, meggyilkolja a királyt, és ezzel kezdetét is veszi Elizeus próféciájának teljesedése. 

Isten nem manipulálja a történelmet, de végtelen bölcsességében kezdettől fogva ismeri a véget. Mindnyájunknak megadja a szabad választás jogát, de mindig reménykedik abban, hogy bölcs döntéseket fogunk hozni. Amikor lehetőséget kapunk arra, hogy bepillantsunk a jövőbe, mindig dönthetünk, hogy az Urat követjük, vagy engedetlenek leszünk. Bárhogy döntünk is, ha készek vagyunk az Ő vezetésére figyelni, a végeredmény jó lesz, és Isten biztosít arról, hogy olyan elbánásban részesülünk majd, mint a sunemita asszony. Másrészről, ha saját kezünkbe vesszük az irányítást, és vágyainkat követjük, akkor el kell szenvednünk a következményeket. 

Istenem, segíts, hogy Rád tudjak figyelni, és a Te utasításaidat kövessem, bármily’ nehezek is azok!

Daniel Jiao
Kínai Misszió
Hong Kong

43. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 27. fejezetéhez (máj. 22-28.).

Amit elviszek ebből a fejezetből, az a szörnyű kezdőjelenete. A rettenetes mennydörgés és a sötétség leírása, a földrengés és a villámok, amelyek nem világítottak be a behatolhatatlan sötétségbe, amely körbezárta a Sínai-hegyet. A hegy lábánál valamennyi ember, Mózest is beleértve, reszketett, mielőtt Isten mennydörgő hangjával lassan kijelentette a tíz  parancsolatot, amelyet elvárt a népétől, hogy megtartsanak.

Néhányan csodálkozhatnak, hogy miért volt szükséges ez a földet megrengető színpadiasság? De tényleg színpadias volt ez? Nem hinném, hogy az lett volna. Amit Isten tett, az azért volt, hogy véget vessen annak a versengésnek, amit az egyiptomi istenek támaszthattak, és amely megfertőzhette az Izráel népét. Itt volt az Ő teremtő Istenük!

Mitől is félünk? Bármilyen nagy is a fülsüketítő lárma, sosem lesz akkora, mint az Istenünk hatalma. Bármekkora kihívásokkal szembesülünk is életünk során, és van sok ilyen, a Teremtő Istenünk nagyobb. Istenünk mindössze egy hívásnyi távolságra van. Ismeri a felfordulást az életünkben, és kész cselekedni értünk, a lehető legjobb érdekünkben, ha látnánk a véget a kezdettől fogva. Ismeri valamennyiünk szívét név szerint és szükséglet szerint, és képes beavatkozni. Amit kér az mindössze a bizalom. Ha már minden más elveszett, bízz benne! Látni fogjuk őt szemtől szembe és érezni fogjuk a meleg ölelését.

Mert hűséges Ő nagyon!

Elaine Pugh, gyülekezeti vén
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba

2016. május 26., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 26 - CSÜTÖRTÖK - 2 Királyok 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 27. fejezet 319. nap

Izrael népén erőt vett a rettegés. Isten kinyilatkoztatásának félelmetes hatalma több volt annál, mint amennyit a remegő szívek el tudtak hordozni. Mert amikor Isten a jog és az igazság nagy szabályát elébük tárta, akkor azonnal felfogták azt, és oly mértékben tudatára ébredtek a bűn támadó jellegének és saját bűnüknek is, mint soha azelőtt a szent Isten szemei előtt. Félelemmel és rettegéssel húzódtak vissza a hegytől. A sokaság így kiáltott Mózeshez: "Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk" (2Móz 20:19). Mózes pedig ezt válaszolta: "Ne féljetek, mert azért jött az Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek" (2Móz 20:20). A nép bizonyos távolságra maradt a hegytől és rettegéssel tekintett a jelenetre, mialatt Mózes "[...] közelebb méne a felhőhöz, melyben az Isten vala" (2Móz 20:11).

A nép elméje, amelyet megvakított és durvává tett a rabszolgaság és a pogányság, nem készült fel arra, hogy teljes mértékben meg tudja érteni Isten Tízparancsolatának messze ható alapelveit. Isten azért, hogy a Tízparancsolatot az izraeliták jobban megérthessék és érvényre juttathassák, további előírásokat adott, hogy ezekkel szemléltesse a Tízparancsolat alapelveit. E törvényeket ítéletnek mondták, egyrészt mert Isten végtelen bölcsesség és jogosság keretébe foglalta ezeket, másrészt mert az elöljáróknak ezek szerint kellett az ítéletet meghozniuk. A Tízparancsolattól eltérően azonban ezeket a rendeleteket Isten nem nyilvánosan adta át Mózesnek, de neki kellett azokat közölni a néppel.

E törvények közül az első a rabszolgákra vonatkozott. Az ősi időkben a gonosztevőket néha rabszolgáknak adatták el a bírák. Néhány esetben a hitelezők adták el rabszolgáknak adósaikat. Sokszor a szegénység kényszerítette rá a szülőket arra, hogy rabszolgáknak adják el magukat vagy gyermekeiket. A héber embert azonban nem lehetett, nem volt szabad egész életére rabszolgának eladni. Rabszolgaságának időtartamát hat évre korlátozták. A hetedik évben szabadon kellett bocsátani. Az emberrablást, a szándékos gyilkosságot és a szülői tekintély elleni lázadást halállal kellett büntetni. A nem izraelita születésű rabszolgák tartása megengedett dolog volt, de életüket és személyüket szigorúan meg kellett védeni. A rabszolgák gyilkosait meg kellett büntetni. Ha pedig a rabszolgát az ura részéről valamiféle testi sérelem érte, mint fogának a kiverése, akkor ez feljogosította szabadsága visszanyerésére.

Eddig maguk az izraeliták is rabszolgák voltak. Most, amikor olyan helyzetbe kerültek, hogy maguk is tarthattak rabszolgákat, óvakodniuk kellett az olyan kegyetlenkedéstől és kizsákmányolástól, amelytől maguk is sokat szenvedtek az egyiptomi munkavezetők velük szemben gyakorolt eljárása során. Saját keserű szolgaságuk emléke arra kellett indítsa őket, hogy a rabszolgák helyzetébe képzeljék magukat és ezért igyekezzenek azokhoz kedvesek és könyörületesek lenni. Úgy viselkedjenek velük szemben, amiként szeretnék, hogy velük szemben mások viselkedjenek.

Az özvegyek és árvák jogait különösképpen meg kell védelmezniük. Tehetetlen helyzetük gyengéd tekintetbevételét az Úr nagyon a lelkükre kötötte. "Ha nyomorgatod azt, és hozzám kiált, meghallgatom az ő kiáltását. És felgerjed haragom és megöllek titeket fegyverrel, és a ti feleségeitek özvegyekké lésznek, a ti fiaitok pedig árvákká" (2Móz 22:23-24). Azokat az idegeneket is meg kellett oltalmazniuk minden rossztól és elnyomástól, akik egyesültek Izraellel. "A jövevényt ne nyomorgasd, hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földén" (2Móz 23:9).

Isten az uzsorakamat szedését is megtiltotta a szegényektől. Ha valaki egy szegény ember ruháját vagy takaróját zálogba vette, még naplemente előtt vissza kellett azt neki adnia. Attól, aki lopott, megkövetelték, hogy az ellopott tárgyaknak a kétszeresét adja vissza. Isten a nép lelkére kötötte az elöljárókat és a főembereket megillető tisztelet megadását; a bírókat pedig óva intette az ítélet elferdítésétől és attól, hogy hamis ügyet támogassanak és megvesztegethetők legyenek. Isten a rágalmazást és a becsületsértést is megtiltotta. Ellenben lelkére kötötte népének, hogy viselkedjék kedvesen mindenkivel, még az ellenségeivel is.

Isten azután ismét emlékeztette a népet a szombat megtartásának szent kötelességére. Az évenkénti ünnepeket is kijelölte, amelyeken a nemzet minden férfiának össze kellett gyülekeznie az Úr előtt és elhoznia neki hálaáldozatait és termésének első zsengéit, gyümölcseit. Isten mindezeknek az előírásoknak a célját is közölte velük. Ezek egyike sem származott korlátlan egyeduralma gyakorlásából. Isten ezen előírások mindegyikét Izrael javára adta. Az Úr azt mondta: "Szent emberek legyetek én előttem" (2Móz 22:31) - méltók arra, hogy elismerjen benneteket a szent Isten.

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 7

A 7. fejezet a samáriai súlyos éhínség történetével folytatódik, amely az előző fejezetben kezdődött a szíriaiak Izrael elleni ostromával. Az éhínség olyan méreteket öltött, hogy egyes anyák saját gyermekeik megölésére és elfogyasztására vetemedtek. Az Úr Mózesen keresztül előre megmondta, hogy ez történik, ha a népe elpártol tőle és más isteneket imád (5Móz 28:53).

Az első versekben Elizeus megjósolja, hogy 24 órán belül bőségesen lesz élelem a városban. A következő versek elmondják, hogyan használta Isten a városkapunál táborozó négy leprást, hogy beteljesítse ezt a próféciát – semmi kétség, a többi leprás már éhen halt. Ez a négy ember különösen nehéz helyzetben volt. Leprájuk miatt nem mehettek be otthonukba, Szamária városába, és nem mehettek messzebb a szíriai hadsereg által körülvett várostól sem. Annak tudatában, hogy hamarosan ők is meghalhatnak, úgy döntöttek, hogy megközelítik a szíriai sereget, irgalmukban reménykedve, de felkészülve a halálra.

A keresztény csata az egyetlen háború, amely megadással nyerhető meg. Miután mindent átadtunk Jézusnak, nyerjük el a győzelmet. „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt” (Mk 8:35-36 - új prot. ford.).

Amikor a leprások reszketve bemerészkedtek a szíriai táborba, azt üresen találták, az összes katona elment. Pánikba estek és megrémültek egy képzelt hadseregtől. „A gonoszok elfutnak, még ha nem is üldözik őket, az igazak pedig bátrak, mint az ifjú oroszlán” (Péld 28:1). A kiéhezett leprások bementek egy sátorba, ahol ételt találtak, és ott ettek és ittak. Aztán úgy döntöttek, hogy magukkal viszik az aranyat, ezüstöt és a felszerelést, amit találtak a samáriai városfalhoz, és ott elrejtik. Nem tudván, hogy az éhínség és az ostrom meddig fog tartani, óvatosan merészkedtek vissza az ellenség táborába. Azt még mindig üresen találván, más sátrakba is bementek és újabb adag kincset gyűjtöttek. Ez így ment egész éjszaka, a négy leprás összehordta és elrejtette az élelmiszerkészletet, amit csak el bírtak cipelni. Végül egyiküknek eszébe jutott, hogy Samária városában kiéhezett barátaik és rokonaik vannak,  ők pedig megtartják maguknak a jó híreket. A zsidó történetíró, Josephus leírása szerint a négy leprás egyike Géházi volt, Elizeus volt szolgája, aki a szíriai parancsnoktól, Naámántól kapta el a leprát, mert kapzsi volt. Úgy tűnik, ő lehetett, akit vádolt a lelkiismerete a harácsolás miatt, és így szólt: „Ez a jó hír napja, és mi megtartjuk azt magunknak?”

Barátom, mit jelent az evangélium szó? Jó hír! Ez az örömhír napja? Azért adta Jézus a jó hírt és egy új életet, hogy megtartsuk magunknak? A leprás ezt mondta: „Ha hallgatunk és megvárjuk a virradatot, büntetés ér bennünket. Jertek azért, menjünk és mondjuk el ezt a királyi palotában!” (2Kir 7:9 – új prot. ford.) Nem tarthatjuk meg magunknak a jó hírt anélkül, hogy továbbadnánk. Körbe vagyunk véve az élet kenyerének morzsáira éhezőkkel. Igen, az Úr a gyengék leggyengébbjeit használta, hogy elvigyék a jó hírt a kiéhezett városnak, és Ő téged is használni tud, hogy megoszd a jó hírt éhező barátaiddal. A leprások megosztották a csodálatos örömhírt a királlyal, és hamarosan egész Samária ünnepelt.

Drága Jézus, segíts állandóan észben tartanunk, hogy ma van az üdvösség napja. A holnap kötelezvény, a tegnap érvénytelen csekk, de csak ma van birtokunkban a keresztényi szeretet. Segíts nekünk, hogy használni tudjuk ezt az erős valutát, hogy megosszuk a bővölködő életet, és az éhező lelkek örvendezhessenek az igazság felett! Ámen.

Doug Batchelor

43. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 27. fejezetéhez (máj. 22-28.).

Amit elviszek ebből a fejezetből, az a szörnyű kezdőjelenete. A rettenetes mennydörgés és a sötétség leírása, a földrengés és a villámok, amelyek nem világítottak be a behatolhatatlan sötétségbe, amely körbezárta a Sínai-hegyet. A hegy lábánál valamennyi ember, Mózest is beleértve, reszketett, mielőtt Isten mennydörgő hangjával lassan kijelentette a tíz  parancsolatot, amelyet elvárt a népétől, hogy megtartsanak.

Néhányan csodálkozhatnak, hogy miért volt szükséges ez a földet megrengető színpadiasság? De tényleg színpadias volt ez? Nem hinném, hogy az lett volna. Amit Isten tett, az azért volt, hogy véget vessen annak a versengésnek, amit az egyiptomi istenek támaszthattak, és amely megfertőzhette az Izráel népét. Itt volt az Ő teremtő Istenük!

Mitől is félünk? Bármilyen nagy is a fülsüketítő lárma, sosem lesz akkora, mint az Istenünk hatalma. Bármekkora kihívásokkal szembesülünk is életünk során, és van sok ilyen, a Teremtő Istenünk nagyobb. Istenünk mindössze egy hívásnyi távolságra van. Ismeri a felfordulást az életünkben, és kész cselekedni értünk, a lehető legjobb érdekünkben, ha látnánk a véget a kezdettől fogva. Ismeri valamennyiünk szívét név szerint és szükséglet szerint, és képes beavatkozni. Amit kér az mindössze a bizalom. Ha már minden más elveszett, bízz benne! Látni fogjuk őt szemtől szembe és érezni fogjuk a meleg ölelését.

Mert hűséges Ő nagyon!

Elaine Pugh, gyülekezeti vén
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

Fordította: Gősi Csaba