Higgyetek az Ő prófétáinak - július 17 - KEDD - Efézus 5

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 49. fejezet 1100. nap

Az ünnepségek kellős közepén, amikor a Vele kapcsolatos izgalom tetőfokára hágott, a sokaság színe előtt belépett a templomudvarba. Mivel hiányzott az ünnepről, azt hangoztatták, hogy nem merte kitenni magát a papok és vének hatalmának. Megjelenése mindenkit meglepett. Minden hang elcsitult. Mindenki csodálta bátor és méltóságteljes viselkedését hatalmas ellenségei közepette, akik az életére törtek.

Jézus ott állt a hatalmas tömeg érdeklődésének központjában, s úgy szólt hozzájuk, ahogy ember még sohasem. Szavaiból kitűnt, hogy sokkal jobban ismeri Izrael törvényeit, intézményeit, az áldozati szolgálatot és a próféták tanításait, mint a papok és rabbik. Áttörte a formalizmus és a hagyomány korlátait. Látszott, hogy a jövendő élet képe kitárul előtte. Mint aki látja a Láthatatlant, úgy beszélt földi és mennyei dolgokról, biztos hatalommal, emberiről és isteniről. Szavai a legtisztábbak és legmeggyőzőbbek voltak, s mint Kapernaumban, az emberek újra megdöbbentek tanításán, "mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). Különféle formában figyelmeztette hallgatóit a szerencsétlenségre, amely mindenkit sújtani fog, aki visszautasítja az Általa hozott áldásokat. Minden lehetséges módon bebizonyította, hogy Istentől jött, minden lehetséges erőfeszítést megtett, hogy bűnbánatra bírja őket. Saját nemzete nem utasította volna el és nem gyilkolta volna meg, ha megmenthette volna őket egy ilyen tett bűnétől.

Mindenki álmélkodott, mennyire ismeri a törvényt és a próféciákat. Szájról szájra járt a kérdés: "Mimódon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta?!" (Jn 7:15) Senkit sem tekintettek képzett vallási tanítónak, aki nem járta ki a rabbik iskoláját, ezért Jézust és Keresztelő Jánost is tudatlannak tekintették, hiszen nem részesültek ebben az oktatásban. Akik hallották őket, csodálkoztak Írás-ismeretükön, amit nem tanultak. Emberektől valóban nem, de a menny Istene volt tanítójuk, Tőle kapták a legmagasabb szintű bölcsességet.

Jézus beszéde a templom udvarán lenyűgözte a népet. Ugyanazok, akik a legerőszakosabbak voltak Vele, most képtelennek érezték magukat, hogy ártsanak Neki. Egy időre minden egyéb érdekükről megfeledkeztek.

Napról napra tanította a népet, míg elérkezett "az ünnep utolsó nagy napja" (Jn 7:37). A hosszú ünnepi időszak során e nap reggelére elfáradtak az emberek. Jézus hirtelen szólásra emelkedett, hangja végighömpölygött a templom udvarán:

"Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből" (Jn 7:37-38). A nép állapota igen erőteljessé tette ezt a felhívást. Állandóan a pompás, ünnepi látvány foglalkoztatta őket, szemüket elkápráztatták a fények és színek, fülükben zengett a csodálatos zene, de semmi sem volt a ceremóniák sorában, ami kielégítette volna a lelki szükségleteket, ami csillapíthatta volna a lélek szomjúságát a maradandó dolgok után. Jézus hívta őket, jöjjenek és igyanak az élet vizéből, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbennük.

Azon a reggelen a pap azt a szertartást végezte, mely a pusztai szikla megütésére emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden szomjazóra. Krisztus szava az élet vize. Az összegyűlt tömeg színe előtt elkülönítette magát: üssék meg, hogy az élet vize ömölhessen a világra. Krisztus megütésével Sátán az élet Fejedelmét akarta megsemmisíteni, de a megütött sziklából élő víz folyt. Amint Jézus beszélt az emberekhez, a szíveket különös tisztelet hatotta át, és sokan készek voltak együtt felkiáltani a samáriai asszonnyal: "Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam!" (Jn 4:15)

Jézus ismerte a lelki szükségleteket. Pompa, gazdagság, tisztesség nem elégítheti meg a szívet. "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám" (Jn 7:37). Szívesen fogadja a gazdagot, a szegényt, a magas és alacsony sorsút. Ígérete szerint könnyít a megterhelt lelken, megvigasztalja a szomorkodót, reményt önt a csüggedőbe. Jézus hallgatói közül sokan gyászolták szertefoszlott reményeiket, másokat titkos bánat emésztett, sokan világi dolgokkal, emberi dicséretekkel akarták kielégíteni szüntelen vágyakozásukat, de amikor mindent megnyertek, rájöttek, hogy repedezett kutat ástak, nem olthatják belőle szomjukat. Elégtelenül, szomorúan álltak az örömteli színtér csillogása közepette. A hirtelen kiáltás: "ha valaki szomjúhozik", kizökkentette őket szomorú meditálásukból, és amint hallgatták az ezután következő szavakat, új reménység gyúlt szívükben. A Szentlélek segítségével felismerték Jézus szavaiban az üdvösség mérhetetlen ajándékát.

Krisztus kiáltó szava ma is hangzik a szomjazó lélekhez, és még nagyobb erővel hív minket, mint azokat, akik a templomban, az ünnep utolsó napján hallották. A kút mindenki számára nyitva áll. A menny felajánlja a fáradt, megterhelt lelkeknek az örök élet üdítő vizét. Jézus még mindig kiáltja: "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék" (Jn 7:37). "Aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen" (Jel 22:17). "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14).

Mai Bibliai szakasz: Efézus 5

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Ef%C3%A9zusiakhoz+5&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Efezus+5&version=NT-HU

Ha az Efézusi levél 5. fejezetét az elején kezded el olvasni, nem fogod megtalálni a téma teljes erejét, amely aranyfonálként vonul végig. Ezért olvasd el figyelmesen Ef 4:32-5:2-t. Hívőkként arra hívattunk, hogy magatartásunkkal bemutassuk másoknak Isten megbocsátását és kegyelmét. Isten a követendő példaképünk (Mt 5:43-48).  

Pál ellentétbe állítja az isteni szeretet követésének az életformáját a pogány megközelítéssel. Ahelyett, hogy testvérként értékelnék egymást Isten családjában, gyakran szexuális élvezeteik eszközeként használják a másikat és még dicsekszenek is vele (3-4. vers). Arra figyelmeztet, hogy az ilyen hozzáállásnak nincs helye abban az új világban, amelyet Isten tervez (5-7. vers). 

Ehelyett a hívőknek el kell fordulniuk sötét múltjuktól és „éljenek úgy, mint a világosság gyermekei” (8-10. vers), követve az Atya szeretetét. Pál újra felhívja a figyelmet a „sötétség cselekedetei” ellen, amelyeket a „sötétben” követnek el (11-12. vers). Ezzel ellentétben nekünk a Krisztus világosságában kell élnünk (13-14. vers). Ahelyett, hogy ostoba részegségben tékozolnánk el az életünket, arra használjuk az alkalmas időt, hogy hálát mondunk Istennek az irántunk való szeretetéért (15-21. vers)!

Pál kitágítja az isteni szeretet példájának követését a keresztény férj és feleség tanácsolásával. Krisztus önfeláldozó szeretete egyháza irányában, a keresztény férj példája lesz (25-33. vers), miközben az egyház hűsége Krisztus iránt a keresztény feleség példájává válik (22-24. vers). Ahelyett, hogy az emberi szexualitás ajándékát romlott és önző módon használnák, a keresztény férj és feleség annyira arra összpontosítanak, hogy egymást megbecsüljék és értékeljék, hogy „egy testté” válnak (28-33. vers).  

„Isten szeretett gyermekei vagytok, ezért őt kövessétek” (1. vers, ERV). Isten kegyelméből arra hívattál ma, hogy éld meg ezt a buzdítást a másokkal való kapcsolatodban!

John McVay

153. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  49-50. fejezeteihez (július 15-21).

Legtöbben azt reméljük, hogy jobb hellyé tehetjük a világot – mégis olyan dolgokat üldözünk nap mint nap mint a pénz, a hatalom, az élvezetek, a megbecsültség, azt gondolván, hogy ezek beteljesedést hoznak, és általuk megtalálhatjuk az élet értelmét. Sajnos ezeknek a dolgoknak az üldözése a legtöbb esetben mohósághoz, kapzsisághoz, büszkeséghez és legfőképpen ürességhez vezet.

Ez nem jelent újat. A sátoros ünnep vége felé közeledve az emberek elfáradtak. Ezt megelőzően elkápráztatta őket a fény, a zene és az ünnepi hangulat, de semmi sem volt ezekben a ceremóniákban, ami az ő nagyobb szomjukat kielégítette volna az értelem és a remény után.

„Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.” Jézus átvágta a formaságokat, a megváltás reményét kínálva a bűn megkötözöttségétől való szabadulással együtt. Az embereket magához vonzotta, akik alig várták, hogy találkozhassanak a könyörületességgel, megbocsátással és igazsággal, amit csak Isten tud biztosítani. Sátán ugyanakkor nem adja meg magát harc nélkül.

Isten ajándéka annyira lenyűgöző volt, hogy Sátán egyetlen reménye az maradt, hogy elvakítsa az emberek szemét, nehogy meglássák azt. Azzal a kísértéssel jött, hogy arra bátorítsa az embereket, hogy a hagyományokba és a gonosz vágyaikba kapaszkodjanak, és ne keressenek valami jobbat. Ha az emberek imádságban tanulmányozták volna a Szentírást maguknak, könnyedén közel kerülhettek volna Jézushoz.

Ugyanez a kísértés zajlik napjainkban is. A Bibliák a polcokon porosodnak, miközben az emberek dolgoznak és kikapcsolódnak, szüntelenül keresve azt a békét, amit csak Isten adhat.

Válasszuk hát ehelyett inkább azt, hogy kinyitjuk Bibliánkat és egy lépéssel közelebb lépünk az örökkévaló boldogsághoz!

Lisa Ward

Cleburne, Texas, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 16 - HÉTFŐ - Efézus 4

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 49. fejezet 1099. nap

József fiai készülődtek a sátoros ünnepre, s észrevették: Krisztus semmi jelét nem adja, hogy részt szándékozna venni rajta. Nyugtalanul figyelték Őt. A bethesdai gyógyítás óta nem vett részt nemzeti ünnepeken. Elkerülte a fölösleges összeütközést a jeruzsálemi vezetőkkel, munkálkodását Galileára korlátozta. Látszólag nem vett tudomást a nagy vallási összejövetelekről, a papok és írástudók ellenségesek voltak Vele szemben - mindez megzavarta körülötte az embereket, még tanítványait és rokonait is. Tanításaiban hangsúlyozta az Isten törvénye iránti engedelmesség áldásait, s most Ő maga közömbösnek tűnt az isteni elrendelésű szolgálat iránt. Elvegyült vámszedőkkel és más, rosszhírű egyénekkel, semmibe vette a rabbik előírásait, szabadon kezelte a szombatra vonatkozó hagyományos követelményeket - mindez szembeállította az egyházi hatóságokkal, és számos kérdést vetett föl. Testvérei helytelenítették, hogy elzárkózik a nemzet nagy és tanult embereitől. Úgy érezték, ezeknek a férfiaknak igazuk van, s Jézus hibázik, ha szembehelyezkedik velük. Másfelől látták szeplőtlen életét, s bár nem csatlakoztak tanítványaihoz, mélyen érintette őket munkája. Galileai népszerűsége hízelgett becsvágyuknak, még mindig remélték, hogy bebizonyítja hatalmát, s a farizeusok belátják: Ő az, akinek mondja magát. És mi van, ha Ő a Messiás, Izrael Fejedelme! Büszke elégedettséggel dédelgették ezt a gondolatot.

Annyira izgalomban voltak, hogy sürgették Krisztust, menjen Jeruzsálembe. "Menj el innen, - javasolták - és térj Júdeába, hogy a te tanítványaid is lássák a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, aki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak" (Jn 7: 3-4). A "ha" kételyt és hitetlenséget fejezett ki. Gyávának, gyengének mondták. Ha tudja, hogy Ő a Messiás, miért ez a furcsa tartózkodás és tétlenség? Ha valóban rendelkezik ilyen erővel, miért nem megy bátran Jeruzsálembe, hogy alátámassza igényét? Miért nem viszi véghez Jeruzsálemben azokat a csodákat, melyek Galileában hírlenek felőle? Ne rejtőzz el félreeső tartományokban, mondták, hogy csodás tetteidet tudatlan parasztokra, halászokra pazarold! Mutasd meg magad a fővárosban, nyerd meg a papok és vezetők támogatását, egyesítsd a nemzetet, alapítsd meg az új országot!

Jézus testvéreit azok az önző indítékok vezérelték, melyek gyakran húzódnak meg a törtetők szívében. Ez volt az uralkodó szellem a világban. Megbotránkoztak, mert Krisztus ahelyett, hogy időleges trónra vágyna, az élet kenyerének jelentette ki magát. Nagyon letörtek, amikor oly sok tanítványa elhagyta. Maguk is elfordultak Tőle, hogy meneküljenek a kereszttől. Be kellett azonban látniuk: munkája nyilvánvalóvá tette, hogy Ő Isten Küldötte.

"Monda azért nékik Jézus: Az én időm még nincs itt; a ti időtök pedig mindig készen van. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek fel erre az ünnepre; mert az én időm még nem tölt be. Ezeket mondván pedig nékik, marada Galileában" (Jn 7: 6-9). Testvérei parancsoló hangon beszéltek Vele, megszabták az utat, melyen haladnia kell. Jézus visszafordította rájuk a megrovást: nem önmegtagadó tanítványai közé sorolta őket, hanem a világhoz. "Titeket nem gyűlölhet a világ, - mondotta - de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak" (Jn 7:7). A világ nem gyűlöli azt, aki hozzá hasonló lelkületű, hanem sajátjaként szereti.

Krisztus számára a világ nem a kényelem vagy a ragyogó pályafutás helye volt. Nem kereste az alkalmat, hogy mikor kaparinthatja meg hatalmát, dicsőségét. Ez nem lett volna kitüntetés számára. A világ az a hely volt, ahová Atyja küldte, Ő annak életéért adatott, hogy véghezvigye a megváltás nagy tervét. Elvégezte munkáját az elveszett fajért. Nem volt szabad veszélybe rohannia, vakmerőnek lennie, siettetnie a válságot. Munkásságában minden eseménynek megjelölt órája volt. Türelmesen kellett várnia. Tudta, hogy a világ gyűlöletét veszi magára, tudta, hogy munkája végén a halál várja, azonban mindennek idő előtt kitenni magát - ez nem egyezett Atyja akaratával.

Krisztus csodáinak híre mindenhová elterjedt Jeruzsálemből, ahová csak a zsidók szétszóródtak, s bár több hónapon át hiányzott az ünnepekről, az érdeklődés nem terelődött el Róla. A világ minden részéről sokan jöttek el a sátoros ünnepre abban a reményben, hogy találkoznak Vele. Az ünnep kezdetén sokan keresték. A farizeusok és vének figyelték, jön-e, mert remélték, itt az alkalom, hogy elítéljék. Zavartan kérdezgették: "Hol van Ő?" (Jn 7:12) - de senki sem tudta. Mindenkinek körülötte forogtak a gondolatai. Az írástudóktól és papoktól való félelmében senki sem merte Messiásnak elismerni Őt, de mindenütt csendes, komoly beszélgetés folyt Róla. Sokan védték, mint Isten küldöttét, mások azonban a nép megcsalójának bélyegezték.

Eközben Jézus csendben megérkezett Jeruzsálembe. Járatlan utat választott, hogy elkerülje a minden irányból Jeruzsálembe igyekvő utazókat. Ha csatlakozott volna valamelyik, az ünnepre feljövő karavánhoz, akkor a városba érve ráterelődött volna az általános figyelem, a nép hangos rokonszenvezése újból ellene fordítja a hatóságokat. Ennek elkerülésére döntött úgy, hogy egyedül utazik.

Mai Bibliai szakasz: Efézus 4

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Ef%C3%A9zusiakhoz+4&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Efezus+4&version=NT-HU

Az Efézusi levél 4. fejezete az egymás iránti szeretetre és különösen gondos törődésre való buzdítással kezdődik és fejeződik be (1-2, 32. vers). E két, egymás szeretetére felszólító tanács között Pál apostol kihangsúlyozza, mennyire nagy becsben kell tartanunk, és erősítenünk az egyházon belüli egységet. Az „egyek” felsorolásával kezdi: „Egy a test és egy a Lélek”, „Egy az Úr (Jézus Krisztus), egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja” (4-6. vers). Összekötnek minket ezek a lelki igazságok. Valóságos egységben élünk.

Bár az egység teológia bizonyosság, ám meglétéért állandóan munkálkodnunk kell. Tehát folyton igyekeznünk kell „megtartani a Lélek egységét” (3. vers). Ezt úgy teljesíthetjük, ha Krisztus testének aktív tagjaiként élünk (7, 16. vers). A test minden egyes tagjának megvan a maga funkciója, amihez tehetséget kapott, és amivel hozzá kell járulnia annak egészségéhez (7, 16. vers). Az apostolok, próféták, evangelizátorok, lelkészek és tanítók munkája által pedig mindnyájuknak épülniük, fejlődniük kell (11. vers). Mindezek, akár szervezetünkben az inak és szalagok, egyesítő funkciójukkal segítenek a Krisztusban való egységbe felnőni, aki a test feje (11, 15. vers).

Miközben a befejező felszólítás felé halad, miszerint: „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak…” (32. vers), Pál apostol arra kéri a hívőket, hogy kerüljék a régi életükre oly jellemző keményszívűséget (17-24. vers), és a haragot, a durva beszédet. Szavaik inkább a hallgatók áldására és épülésére szolgáljanak (25-31. vers).

Könnyű ezt a fejezetet akkor olvasni, amikor a dolgok békességben folynak. Sokkal fontosabb és ösztönzőbb azonban a tanulmányozása, amikor valamilyen konfliktusba kerülünk. Fontosnak tartod ma is Krisztus teste egységének megtapasztalását, az egységét, amiért Ő az életét adta?

John McVay

153. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  49-50. fejezeteihez (július 15-21).

Legtöbben azt reméljük, hogy jobb hellyé tehetjük a világot – mégis olyan dolgokat üldözünk nap mint nap mint a pénz, a hatalom, az élvezetek, a megbecsültség, azt gondolván, hogy ezek beteljesedést hoznak, és általuk megtalálhatjuk az élet értelmét. Sajnos ezeknek a dolgoknak az üldözése a legtöbb esetben mohósághoz, kapzsisághoz, büszkeséghez és legfőképpen ürességhez vezet.

Ez nem jelent újat. A sátoros ünnep vége felé közeledve az emberek elfáradtak. Ezt megelőzően elkápráztatta őket a fény, a zene és az ünnepi hangulat, de semmi sem volt ezekben a ceremóniákban, ami az ő nagyobb szomjukat kielégítette volna az értelem és a remény után.

„Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.” Jézus átvágta a formaságokat, a megváltás reményét kínálva a bűn megkötözöttségétől való szabadulással együtt. Az embereket magához vonzotta, akik alig várták, hogy találkozhassanak a könyörületességgel, megbocsátással és igazsággal, amit csak Isten tud biztosítani. Sátán ugyanakkor nem adja meg magát harc nélkül.

Isten ajándéka annyira lenyűgöző volt, hogy Sátán egyetlen reménye az maradt, hogy elvakítsa az emberek szemét, nehogy meglássák azt. Azzal a kísértéssel jött, hogy arra bátorítsa az embereket, hogy a hagyományokba és a gonosz vágyaikba kapaszkodjanak, és ne keressenek valami jobbat. Ha az emberek imádságban tanulmányozták volna a Szentírást maguknak, könnyedén közel kerülhettek volna Jézushoz.

Ugyanez a kísértés zajlik napjainkban is. A Bibliák a polcokon porosodnak, miközben az emberek dolgoznak és kikapcsolódnak, szüntelenül keresve azt a békét, amit csak Isten adhat.

Válasszuk hát ehelyett inkább azt, hogy kinyitjuk Bibliánkat és egy lépéssel közelebb lépünk az örökkévaló boldogsághoz!

Lisa Ward

Cleburne, Texas, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 15 - VASÁRNAP - Efézus 3

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 49. fejezet 1098. nap

49. A sátoros ünnepen

A zsidóknak évente háromszor Jeruzsálemben kellett összegyűlniük, vallási célzattal. Izrael felhőoszlopba öltözött láthatatlan Vezetője adott utasításokat az ilyen gyűlésekre vonatkozóan. Fogságuk alatt a zsidók nem tarthatták meg ezeket, de amikor a nép visszatért otthonába, újra elkezdődött az emlékünnepek megtartása. Isten terve az volt, hogy ezek az évfordulók idézzék Őt a nép emlékezetébe. Kevés kivétellel azonban a nemzet papjai és vezetői szem elől tévesztették ezt a célt. Aki ezeket a nemzeti ünnepeket elrendelte, és ismerte jelentőségüket, most látta elferdítésüket.

A sátoros ünnep az év záró összejövetele volt. Isten terve szerint ekkor a népnek az Ő jóságára, kegyelmére kellett gondolnia. Az egész ország az oltalma alatt állt, áldásaiban részesült. Gondviselése őrködött felettük éjjel-nappal. A nap és az eső megérlelte a föld gyümölcseit. Palesztina völgyeiben, síkságain learatták a termést. Az olajbogyót leszedték, a drága olajat edényekben tárolták. A pálmafák is átadták termésüket. A szőlő vörös gerezdjeit kipréselték a borsajtóban.

Az ünnep hét napon át tartott, Palesztina és más országok lakói is elhagyták otthonukat, és Jeruzsálembe jöttek, hogy részt vegyenek rajta. Közelről, távolról özönlött a nép, hozták az öröm jeleit. Öreg és fiatal, gazdag és szegény egyaránt elhozta a hálaadás ajándékát Neki, aki jóságával koronázta meg az esztendőt, s akinek nyomdokán kövérség fakadt. Mindent elhoztak az erdőből, ami csak kedves volt a szemnek, és kifejezhette az általános örömet, s a város gyönyörű ligetnek tűnt.

Ez az ünnep nemcsak aratási hálaadás volt, hanem emlékeztetett Isten oltalmazó gondoskodására a pusztában Izrael iránt. Sátoros életük emlékére az ünnep alatt az izraeliták zöld gallyakból formált sátrakban, hajlékokban laktak. Ezeket az utcákon, a templomudvarban vagy háztetőkön állították föl. Jeruzsálem körül a hegyeken, völgyekben is számtalan ilyen lombos hajlék volt, melyeket élettel töltöttek be az emberek.

A hívek szent énekekkel, hálaadásokkal ünnepelték meg ezt az alkalmat. Kevéssel az ünnep előtt volt a nagy engesztelési nap, amikor a nép megvallotta bűneit, és békességet szerzett a mennyel. Így készítettek utat az ünnep örömének. "Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az Ő kegyelme" (Zsolt 106:1) - hangzott diadalmasan, miközben sokféle zeneszó hozsánnakiáltásokkal együtt kísérte a közös éneklést. Az általános öröm központja a templom volt. Itt zajlottak a pompás áldozati szertartások. A szent épület fehér márvány lépcsőinek mindkét oldalán sorakozott fel a léviták kara, ők énekükkel szolgáltak. A hívek hada pálma és mirtuszágakat lengetve vette át a dallamot, s visszhangozta a kórust. Mind távolabbi és távolabbi hangok kapcsolódtak be, míg a környező hegyek is zengték a dicséretet.

Éjjel a templom és udvara fényben ragyogott. A zene, a lengő pálmaágak, a boldog hozsannák, a nép nagy felvonulása, fölöttük a függő lámpákból sugárzó fény, a papok öltözete és a szertartások magasztossága olyan képet alakítottak ki, amely nagy hatással volt a szemlélőre. Az ünnep legmeghatóbb szertartása - ami a legnagyobb örvendezést váltotta ki - a visszaemlékezés volt a pusztai vándorlás egyik eseményére.

Hajnalhasadáskor felharsant a papok ezüst kürtjének hosszú, átható hangja. A válaszoló kürtök, s a lombsátrakban lakozó emberek üdvrivalgása visszhangzott hegyen-völgyön - köszöntötték az ünnepnapot. Azután a pap merített egy korsó vizet a Kidron patakjának folyóvizéből, magasra emelte, s a kürtök zengésének közepette felvitte a templom széles lépcsőin, lassú, kimért léptekkel követte a zene ritmusát, s közben énekelt: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, ó Jeruzsálem!" (Zsolt 122:2).

A korsót a papok udvarának közepén levő oltárhoz vitte. Két ezüst medence volt itt, mindegyiknél egy pap állt. Az egyikbe beleöntötte a korsó vizet, a másikba a korsó bort. Mindkét medence tartalma egy csövön át a Kidronba, onnan a Holt-tengerbe jutott. A szentelt víz bemutatása jelképezte a kútfőt, mely Isten parancsára fakadt a sziklából, hogy oltsa Izrael gyermekeinek szomját. Ekkor felcsendült az ünnepi ének: "Erősségem és énekem az Úr, az Úr, [...] s örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből" (Ésa 12:2-3).

Mai Bibliai szakasz: Efézus 3

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Ef%C3%A9zusiakhoz+3&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Efezus+3&version=NT-HU

Mindig bátorítóan hat rám, ha a gyülekezeti tagok pozitív dolgokat mondanak az egyházról. Ugyanakkor közülünk a leglelkesebb is csak árnyéka lehet Pál Efézus 3-ban leírt kiemelkedő bizonyságtevésének az egyházról.

Pál kezdésként az efézusi hívekért mondott imáiról ír (1. vers, vö. 1:15-23), de mielőtt ezt befejezné (14-21. vers) kitérőt tesz, hogy Isten csodájáról tudósítson, amivel létrehozta az egyházat (2-13. vers). Útközben fontos dolgokat érthetünk meg Isten tervéből, és misztériumából.

Istennél öröktől fogva megvolt az egyház terve és titka (3-5,9,11 v.)

Jézus élete és halála által ez a sokáig rejtett terv végbe ment (11. v. vö. 2:11-22)

Kijelentés által Pál megérthette az egyház misztériumát és a lenyűgöző tényt, hogy a pogányok az egyház teljes értékű tagjai lehetnek (3-6.v.).

Pál mint prédikátor hirdeti a pogányoknak „Isten mérhetetlen gazdagságát” (8-9. vers).

A Krisztusnak megnyert lelkekkel az egyház, zsidó és pogány tagjaival együtt, „Isten sokféle bölcsességét” jelenti ki a „mennyei fejedelemségek és hatalmasságok” számára (10. vers) eléjük tárva a rájuk váró ítéletet (vö. 6:10-20). A Krisztusban való egység terve (1:10) teljesedőben van, és az idejük rövid.

Ez a megértés az egyházról Pált buzgó imára készteti a régi hívők iránt. Miért ne vonatkoztathatnád a 14-21. versekben leírt szívbéli imáját magadra? Azért is imádkozott, hogy Te „teljességre juthass, az Isten mindent átfogó teljességéig” (19. vers), és részese lehess az egységes egyház csodálatos, kibontakozó misztériumának.

John McVay

153. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  49-50. fejezeteihez (július 15-21).

Legtöbben azt reméljük, hogy jobb hellyé tehetjük a világot – mégis olyan dolgokat üldözünk nap mint nap mint a pénz, a hatalom, az élvezetek, a megbecsültség, azt gondolván, hogy ezek beteljesedést hoznak, és általuk megtalálhatjuk az élet értelmét. Sajnos ezeknek a dolgoknak az üldözése a legtöbb esetben mohósághoz, kapzsisághoz, büszkeséghez és legfőképpen ürességhez vezet.

Ez nem jelent újat. A sátoros ünnep vége felé közeledve az emberek elfáradtak. Ezt megelőzően elkápráztatta őket a fény, a zene és az ünnepi hangulat, de semmi sem volt ezekben a ceremóniákban, ami az ő nagyobb szomjukat kielégítette volna az értelem és a remény után.

„Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.” Jézus átvágta a formaságokat, a megváltás reményét kínálva a bűn megkötözöttségétől való szabadulással együtt. Az embereket magához vonzotta, akik alig várták, hogy találkozhassanak a könyörületességgel, megbocsátással és igazsággal, amit csak Isten tud biztosítani. Sátán ugyanakkor nem adja meg magát harc nélkül.

Isten ajándéka annyira lenyűgöző volt, hogy Sátán egyetlen reménye az maradt, hogy elvakítsa az emberek szemét, nehogy meglássák azt. Azzal a kísértéssel jött, hogy arra bátorítsa az embereket, hogy a hagyományokba és a gonosz vágyaikba kapaszkodjanak, és ne keressenek valami jobbat. Ha az emberek imádságban tanulmányozták volna a Szentírást maguknak, könnyedén közel kerülhettek volna Jézushoz.

Ugyanez a kísértés zajlik napjainkban is. A Bibliák a polcokon porosodnak, miközben az emberek dolgoznak és kikapcsolódnak, szüntelenül keresve azt a békét, amit csak Isten adhat.

Válasszuk hát ehelyett inkább azt, hogy kinyitjuk Bibliánkat és egy lépéssel közelebb lépünk az örökkévaló boldogsághoz!

Lisa Ward

Cleburne, Texas, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 14 - SZOMBAT - Efézus 2

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 48. fejezet 1097. nap

A megtérő bűnös szegezze tekintetét Istennek ama bárányára, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29), s Őt szemlélve elváltozik. Félelme örömre, kételye reményre fordul. Felbuzog a hála. A kőszív megtörik. A lelket szeretet árja tölti el. Krisztus örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne. Ha Jézust nézzük, a fájdalmak Férfiát, betegség ismerőjét, akit megvetnek, gúnyolnak, semmibe vesznek, úgy munkálkodik az elveszettek megmentéséért, űzik városról városra, míg küldetését bevégzi; ha nézzük Őt a Gecsemánéban, amint nagy cseppekben hull róla a véres veríték, majd a kereszten, amint halált szenved - ha ezt szemléljük, az én többé nem követeli, hogy rá hallgassunk. Ha Jézusra nézünk, elszégyelljük magunkat hidegségünk, levertségünk, önzésünk miatt. Hajlandóak vagyunk bármivé, semmivé válni, hogy szívből szolgálhassuk a Mestert. Örömmel visszük a keresztet Jézus nyomában, elviselünk próbát, szégyent, üldöztetést drága ügyéért.

"Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk" (Róm 15:1). Egy lelket sem szabad lebecsülni, aki hisz Krisztusban, legyen bár hite gyönge, lépte ingatag, mint a kisgyermeké! Mindennel, ami előnyt jelent számunkra másokkal szemben - legyen az műveltség, finomság, nemes jellem, keresztény nevelés, vallási tapasztalat - adósak vagyunk a hátrányosabb helyzetben élőknek, és amennyire csak erőnkből telik, szolgálnunk kell őket. Ha erősek vagyunk, emeljük föl a gyengék kezét. A dicsőség angyalai, akik mindig a mennyei Atya arcát szemlélik, örülnek, ha a kicsinyeket szolgálhatják.

Különös gondjuk van azokra a remegő lelkekre, akiknek jellemvonásaiban sok kifogásolnivaló van. Az angyalok mindig ott állnak, ahol a leginkább szükség van rájuk, azokkal harcolnak, akik a legkeményebb csatát vívják az énnel, akiknek körülményei a legkilátástalanabbak. Ebben a szolgálatban közreműködnek Krisztus igaz követői. Ha az egyik e kicsinyek közül csatát veszít és rosszat tesz neked, a te feladatod, hogy keresd a gyógyulását. Ne várj rá, amíg megteszi az első lépést a megbékélés felé. "Mit gondoltok? - kérdezte Jézus - Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik: vajon a kilencvenkilencet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, amelyik eltévelyedett? És ha történetesen megtalálja azt, bizony mondom néktek, inkább örvend azon, mint a kilencvenkilencen, amely el nem tévelyedett. Ekképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül" (Mt 18:12-14).

A szelídség lelkével "ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is" (Gal 6:1), menj a tévelygőhöz, és "dorgáld meg őt négy szem között" (Mt 18:15). Ne hozd szégyenbe, ne teregesd ki hibáját mások előtt, ne hozz gyalázatot Krisztusra olyan ember vétkének, tévedésének nyilvános feltárásával, aki az Ő nevét viseli. Az igazságot sokszor nyíltan el kell mondani a tévelygőnek, hogy belássa hibáját és megújulhasson. Nem szabad azonban bíráskodnod vagy ítélkezned. Ne próbáld magadat igazolni. Minden erőfeszítésed gyógyulására irányuljon. Lelki sebek kezelésekor a legtapintatosabb érintésre, a legkifinomultabb érzékenységre van szükség. Csakis a Kálvária Szenvedőjéből áradó szeretet győzedelmeskedhet itt. Gyöngéd szelídséggel kezelje testvér a testvért, mint aki tudja: ha sikert ér el, "lelket ment meg a haláltól" és "sok bűnt elfedez" (Jak 5:20).

Még ez az erőfeszítés is lehet hasztalan. Ekkor, mondotta Jézus, "végy magad mellé még egyet vagy kettőt" (Mt 18:16). Lehet, hogy együttes befolyásuk győzni fog ott, ahol az első rábeszélés nem ért el eredményt. Mivel nincsenek benne az ügyben, sokkal valószínűbb, hogy pártatlanok lesznek, tanácsuk nagyobb súllyal esik latba a tévelygő szemében.

Ha nem hallgat rájuk - de addig nem -, akkor az ügyet a hívők egész testülete elé kell hozni. A gyülekezet tagjai mint Krisztus képviselői egyesüljenek imában és szerető könyörgésben, hogy a kihágást elkövető észhez térjen. A Szentlélek szólni fog szolgái által, kérleli a tévelygőt, jöjjön vissza Istenhez. Pál apostol ihletett állapotban így szól: "Mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel" (2Kor 5:20). Aki ezt az egyesült kezdeményezést is visszautasítja, az elvágja a Krisztushoz fűződő köteléket, s kitépi magát a gyülekezet közösségéből. Ettől fogva, mondta Jézus, "legyen előtted olyan, mint a pogány, és a vámszedő" (Mt 18:17). Mégsem szabad rá úgy tekinteni, mint akit Isten kizárt kegyelméből. Korábbi testvérei ne vessék meg és ne hanyagolják el, hanem kezeljék szelíden, irgalommal, mint elveszett bárányt, melyet Krisztus még mindig vissza akar hozni nyájába.

Krisztusnak a vétkezőket illető tanítása kifejezettebb formában ismétli az Izraelnek Mózes által adott oktatást: "Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te felebarátodat nyílván, hogy ne viseljed az ő bűnének terhét" (3Móz 19:17). Vagyis, ha valaki elhanyagolja a Krisztus által ráruházott kötelességet, és nem próbálja helyreigazítani a tévelygőket, bűnösöket, a bűn részesévé válik. Azokért a vétkekért, melyeket megakadályozhattunk volna, éppoly felelősek vagyunk, mint ha magunk követtük volna el őket.

A hiba elkövetőjének kell elmondanunk a bűnt. Nem szabad megjegyzések, bírálat tárgyává tennünk magunk között, még azután sem ismételgethetjük másoknak, hogy elmondtuk a gyülekezetnek. A keresztények bűneinek megismerése csak botránkozás okozója lehet a hitetlen világban, s ha állandóan ezekkel a dolgokkal foglalkozunk, az csak kárunkra válhat, mert a szemlélés által változunk meg. Miközben egy testvér hibáit akarjuk kijavítani, Krisztus Lelke arra indít, hogy védelmezzük, amennyire csak lehet, saját testvéreinek bírálatától is, mennyivel inkább a hitetlen világ ítélkezésétől. Mi magunk is tévelygünk, szükségünk van Krisztus irgalmára, megbocsátására, s ahogyan szeretnénk, hogy Ő bánjon velünk, parancsa szerint nekünk is úgy kell bánnunk egymással.

"Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen" (Mt 18:18). A menny követeiként cselekesztek, az örökkévalóságra szól munkátok kimenetele.

Azonban nem egyedül kell hordoznunk ezt a nagy felelősséget. Krisztus ott lakozik, ahol a szavának őszinte szív engedelmeskedik. Nemcsak a gyülekezet összejövetelein van jelen, hanem ott is, ahol csak tanítványai - bármily kevesen is - nevében egybegyűlnek. Ő így szól: "Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám" (Mt 18:19).

Jézus mondja: "az én mennyei Atyám", ezzel emlékezteti tanítványait, hogy noha emberi természete hozzájuk köti, osztozik próbáikban, együttérez velük szenvedéseikben, istensége által kapcsolatban áll az Örökkévaló trónjával. Csodás biztosíték! A mennyei értelmes lények rokonszenveznek az emberrel, és együttmunkálkodnak vele az elveszettek megmentéséért. A menny minden ereje egyesül az emberi képességekkel, hogy lelkeket vonzzon Krisztushoz.

Mai Bibliai szakasz: Efézus 2

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Ef%C3%A9zusiakhoz+2&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Efezus+2&version=NT-HU

„De az Isten ...” Minden bizonnyal ez az a három szó, ami a lehető legtöbb reményt ad az emberiség számára. Az első 10 versben Pál felvázolja olvasóinak szomorú múltját. Osztozva az egész emberiség állapotában, ők is hajlamosak voltak Isten ellen lázadni, az ő életüket is a bűn és sátán uralta (1-3. vers). „De az Isten ...” És mit tett Isten értük és értünk? 1) Megelevenített együtt a Krisztussal – Krisztus feltámadása feltámadás a mi számunkra is; 2) És Krisztus Jézussal együtt bennünket is feltámasztott—Krisztus menybemenetele a mi menybemenetelünk záloga; 3) Krisztus Jézussal együtt ültetett a mennyekben – Krisztus megkoronázása a miénk is, Krisztus Jézusban (4-7. vers). Krisztus élete egész Világegyetemet átformáló eseményeinek nem csupán szemlélői vagyunk! Isten nem azért viszi véghez ezeket a figyelemre méltó cselekedeteket, mintha bármi érdemük volna, hanem kegyelme által (8-9. vers), és arra indítja a hívőket, hogy vállaljanak sorsközösséget Jézussal, és gyakorolják a „jó cselekedeteket” (10. vers).

Ha az első 10 vers arra tanít, hogy vállaljunk sorsközösséget Jézussal, akkor a 11-22. versig terjedő igeszakasz arra tanít, hogy mint egyházának tagjai vállaljunk sorsközösséget testvéreinkkel is. Jézus halálának egyik gyümölcse, hogy megalapozza a hívők kapcsolatát Istennel (1-10 vers), másrészt megszilárdítja az egymáshoz fűződő kapcsolatukat is (11-22. vers). Jézus kereszthalála által lerombol minden közbevetett válaszfalat, ami elválaszthatná egymástól a pogány és a zsidó hívőket, ideértve a Törvény téves alkalmazását, amely csak elmélyítené a szakadékot (11-18. vers). Jézus azonban épít is valamit – egy csodálatos, új templomot, amelynek maguk a hívők az élő építőkövei. A pogányok, akik egykor ki voltak zárva a templom szent helyén folytatott istentiszteletből, most csatlakoznak a zsidó hívőkhöz, és eggyé lesznek velük Krisztusban. És mi is Isten templomának, az „Úr szent templomának” részeivé leszünk.

Isten kegyelme által az a kiváltságunk ma, hogy Jézussal és hittestvéreinkkel sorsközösségben élhetünk.

John McVay

152. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  47-48. fejezeteihez (július 8-14).

A Jézussal a hegyen töltött éjszaka után a tanítványok lelkileg feltöltődtek, és készen álltak a szolgálatra, azonban az elhatározásukból hamarosan vetekedés lett a betöltött helyért. Micsoda lecke ez számomra! Nemrégiben egy ifjúsági táborba látogattam, ahol én is feltöltődtem lelkileg és felbátorodtam, hogy keressem az alkalmakat, amikor megoszthatom Krisztust másokkal. Azonban alig hogy elhagytam a tábort, az élet szükségletei elkezdték kiszorítani a célomat a helyéből. Elárasztottak a „sürgős” dolgok, jöttek az emberek, akikre figyelnem kellett, olyanok, akiknek semmi közük nem volt a küldetésemhez.

Talán téged is eltérítenek dolgok az isteni elhívástól. Talán az elismerés iránti vágyad az, ami akadályozza az Istenért végzendő munkádat, ahogyan történt a kiválasztott tizenkettő esetében is, önző ambíciójuk miatt. Talán a figyelem elkalandozását a hit hiánya okozza, mint ahogy azoknál a tanítványoknál volt, akik elmaradtak, és megpróbálták kiűzni a fiúból a démont, sikertelenül. Talán egy visszatérő bűn az, ami megcsapolja az energiádat, és amitől érdemtelennek érzed magad a szolgálatra. Bármi is térít el, tudjuk, hogy a gyógymód az Isten szavából való táplálkozásban rejlik.

A Szentírásban találunk utasítást arra, hogy Isten munkáját rangsoroljuk előre (Lukács 12:29–31), az alázat nagyszerű példáit (Filippi 2:3–8; Máté 18:3), lehetőséget a hit megújítására (Róma 10:17) és erőt arra, hogy ellenálljunk a kísértésnek (Zsolt. 119:11–16). Az imádság, illetve az Isten szava mellett eltöltött idő lehet a mi napi hegyi tapasztalatunk, amelyből erőt meríthetünk, amelyet megígért az Ő nevében, hogy segítségével sebeket kötöz be és foglyokat szabadít meg.

Cindy Blades

Barbados, jelenleg Új-Zélandon él

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 13 - PÉNTEK - Efézus 1

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 48. fejezet 1096. nap

Jézus újból elmagyarázta tanítványainak, hogy országát nem földi méltóság, ragyogás jellemzi. Jézus lábánál ezek a megkülönböztetések feledésbe merülnek. Találkozik egymással a gazdag és a szegény, a tanult és a tudatlan, s nem gondolnak hovatartozásra, világi elsőbbségre. Mindannyian véren megváltott lelkek, mindent Neki tulajdonítanak, aki megváltotta őket.

Az őszinte, töredelmes lélek drága Isten szemében. Pecsétjét nem rangja, gazdagsága, szellemi nagysága alapján helyezi az emberre, hanem annak alapján, hogy mennyire egy Krisztussal. A dicsőség Ura elégedett a szelídekkel és alázatos szívűekkel. "És adtad nékem, - mondotta Dávid - a te üdvösségednek pajzsát, [...] és a te jóvoltod (mint az emberi jellem egyik alkotója) felmagasztalt engem" (Zsolt 18:36).

"Aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, - mondta Jézus - engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott" (Mk 9:37). "Így szól az Úr: Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya: [...] hanem erre tekintek én, aki szegény és megtörött lelkű, és aki beszédemet rettegi" (Ésa 66:1 2).

A Megváltó szavai letörték a tanítványok magabiztosságát. A válasz senkit sem emelt ki személyesen, de János úgy érezte, meg kell kérdeznie, hogy egy esetben helyesen cselekedett-e. Gyermeki lelkülettel tárta föl az ügyet Jézus előtt. "Mester, - mondta - látánk valakit, aki a te neveddel ördögöket űz, és aki nem követ minket; és eltiltók őt, mivelhogy nem követ minket" (Mk 9:38).

Jakab és János azt hitték, hogy Uruk tisztességéért akadályozták ezt az embert, de most kezdtek rájönni: a magukét féltették. Belátták tévedésüket, és elfogadták Jézus dorgálását: "Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem" (Mk 9:39). Senkit sem szabad elutasítani, aki bármilyen módon barátságos Krisztus iránt. Sokakat mélyen megindított Krisztus jelleme és munkája, szívük hittel megnyílt Felé. A tanítványoknak, akik nem ismerik az indítékokat, vigyázniuk kell, nehogy elcsüggesszék ezeket a lelkeket. Amikor Jézus már nem lesz személyesen köztük, és a munkát rájuk hagyja, nem szabad szűklátókörű, kiváltságos lelkületet dédelgetniük, hanem ugyanazt a messzemenő rokonszenvet kell kinyilvánítaniuk, amit Mesterüknél láttak.

Csak az, ha valaki nem egyezik meg mindenben személyes elképzeléseinkkel, véleményünkkel, még nem jogosít fel minket arra, hogy eltiltsuk az Istenért végzett munkától. Krisztus a Nagy Tanító - mi nem ítélhetünk, nem parancsolhatunk, hanem mindannyian üljünk alázatosan Jézus lábához, és tanuljunk Tőle. Minden lélek, akit Isten készségessé tett, olyan csatorna, melyen át Krisztus kinyilatkoztatja megbocsátó szeretetét. Milyen körültekintőeknek kell lennünk tehát, nehogy kedvét szegjük valakinek, aki Isten világosságát hordozza, s ezzel elfogjuk a sugarakat, melyeknek a világra kellene ragyogniuk!

Ha egy tanítvány nyers, hűvös valakivel, akit Krisztus vonz - például János megtiltotta valakinek, hogy csodát tegyen Krisztus nevében -, ezzel az ellenség útjára térítheti, s egy lélek elvesztését okozhatja. Inkább, mint hogy ezt tegye valaki, mondotta Jézus, "jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik." Hozzátette: "Ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd le azt: jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a gyehennára" (Mk 9:43.45).

Miért ez a komoly hang, mely keményebb már nem is lehetne? Mert "az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett vala" (Mt 18:11). A tanítványok kevésbé törődjenek embertársaik lelkével, mint a menny fejedelme? Minden lélekért végtelen nagy volt az ár. Milyen szörnyű tehát a bűn, mely egyetlen lelket is elfordít Krisztustól, így érette a Megváltó szeretete, megaláztatása, kínszenvedése hiábavaló volt.

"Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek" (Mt 18:7). A Sátán által befolyásolt világ biztosan ellenáll Krisztus követőinek, s le akarja rontani hitüket, de jaj annak, aki felvette Krisztus nevét, s mégis ilyen munkában találtatik. Urunkra szégyent hoz, aki azt állítja, hogy szolgálja Őt, de hamisan mutatja be jellemét, s ezzel tömegeket csap be és vezet hamis útra.

Minden szokást, eljárást, mely bűnre vezet és gyalázatot hoz Krisztusra, el kell vetni bármi áldozat árán. Ami szégyent hoz Istenre, az nem használ a léleknek sem. A menny áldása senkire sem száll, aki megszegi az igazság örök elveit. Egyetlen dédelgetett bűn is elegendő a jellem megrontására, mások félrevezetésére. Ha valaki kezét, lábát vágná le, sőt szemét vájná ki, hogy megmentse testét a haláltól, mennyivel inkább el kell vetnie a bűnt, mely a lelket öli meg!

A rituális szolgálatban minden áldozathoz sót adtak. Ez a jó illat áldozatához hasonlóan kifejezte, hogy egyedül Krisztus igazsága teszi elfogadhatóvá a szolgálatot Isten számára. Erre a gyakorlatra utalt Jézus: "Minden áldozat sóval sózatik meg. [...] Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással" (Mk 9:49-50). Mindenkinek, aki odaszánja magát "élő, szent és Istennek kedves áldozatul" (Róm 12:1), részesülnie kell a megmentő sóban, Megváltónk igazságában. Ekkor az ilyenek lesznek "a földnek savai" (Mt 5:13), akik visszatartják a gonoszt az emberek között, ahogyan a só megóv a romlástól. Ám ha a só elveszti ízét, ha a kegyességnek csak a látszata marad Krisztus szeretete nélkül, akkor nincsen jótékony ereje. Az élet nem gyakorolhat megmentő befolyást a világra. Erőtök és sikeretek országom építésében - mondj a Jézus - attól függ, megkapjátok-e Lelkemet. Kegyelmem részesévé kell válnotok, hogy élet illata lehessetek életre. Akkor nem lesz versengés, önszeretet, sóvárgás a legfelső hely után. Az a szeretet tölt be, amely nem a maga hasznát, hanem mások javát keresi.

Mai Bibliai szakasz: Efézus 1

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Ef%C3%A9zusiakhoz+1&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Efezus+1&version=NT-HU

Valaki azt mondta, az Efézusi levél olyan az Újszövetségben, akár az Alpok. Serpánk, vagyis hegyi vezetőnk, Pál apostol igen gyors iramot diktál fölfelé. Hamar kifulladunk, és lenyűgöznek a távlatok, amelyek megnyílnak előttünk.

A 3-14. versek a hegytetőn elhelyezett térképhez hasonlítanak, mely azonosítja az onnét látható csúcsokat, hiszen itt Pál világosan rámutat, mennyire kiváltságos helyen is vagyunk a megváltás tervének hatalmas táján. A látkép tartalmazza a teljes megváltási tervet; Isten kegyelmes tetteit, amelyeket Krisztusban vitt véghez, valamint az örökkévalóság távlatait. A hívők megváltásának alapja az Atya kezdeményezése még „a világ teremtése előtt” (4. vers), ami csak most teljesedik életünkben (lásd 7-8., 13-4. vers). Ezek az előre eltervezett stratégiák a végidőben valósulnak meg, amikor az Úr terve teljességre jut (9-10. vers). Aztán „minden” „összegyűlik” vagy „egyesül’ majd Krisztusban, mind a „mennyben”, mind a „földön”; és az Isten terve „az idők teljességében” teljesül majd (10. vers). Akkor majd teljes mértékben meg fogjuk tapasztalni az Úr kifürkészhetetlen tervét (9. vers). A jelenben pedig biztosak lehetünk abban, hogy az a csodálatos, Krisztus-központú megváltás, aminek mi is részesei vagyunk, fontos részét képezi Isten mindent magába foglaló tervének, mely szerint „egybeszerkeszt magának mindeneket”.

Amikor a hegytetőn vagyunk, nem tudjuk megállni, hogy ne dicsőítsük a csodálatos Teremtőt.  A 15-19. versekben Pál hálát ad az Atyának imájában, melyben azt kéri, hogy a hívők tapasztalják meg a megváltást, amit Isten tervezett számukra. És immár egy újabb meredek emelkedő előtt állunk, amint Pál felfelé mutat a feltámadott, mennybe emelkedett és megkoronázott Krisztusra, akinek kezében összpontosul minden idők minden elképzelhető hatalma (20-23. vers).

Éljük ezt a napot a hegytetőn!

John McVay

152. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  47-48. fejezeteihez (július 8-14).

A Jézussal a hegyen töltött éjszaka után a tanítványok lelkileg feltöltődtek, és készen álltak a szolgálatra, azonban az elhatározásukból hamarosan vetekedés lett a betöltött helyért. Micsoda lecke ez számomra! Nemrégiben egy ifjúsági táborba látogattam, ahol én is feltöltődtem lelkileg és felbátorodtam, hogy keressem az alkalmakat, amikor megoszthatom Krisztust másokkal. Azonban alig hogy elhagytam a tábort, az élet szükségletei elkezdték kiszorítani a célomat a helyéből. Elárasztottak a „sürgős” dolgok, jöttek az emberek, akikre figyelnem kellett, olyanok, akiknek semmi közük nem volt a küldetésemhez.

Talán téged is eltérítenek dolgok az isteni elhívástól. Talán az elismerés iránti vágyad az, ami akadályozza az Istenért végzendő munkádat, ahogyan történt a kiválasztott tizenkettő esetében is, önző ambíciójuk miatt. Talán a figyelem elkalandozását a hit hiánya okozza, mint ahogy azoknál a tanítványoknál volt, akik elmaradtak, és megpróbálták kiűzni a fiúból a démont, sikertelenül. Talán egy visszatérő bűn az, ami megcsapolja az energiádat, és amitől érdemtelennek érzed magad a szolgálatra. Bármi is térít el, tudjuk, hogy a gyógymód az Isten szavából való táplálkozásban rejlik.

A Szentírásban találunk utasítást arra, hogy Isten munkáját rangsoroljuk előre (Lukács 12:29–31), az alázat nagyszerű példáit (Filippi 2:3–8; Máté 18:3), lehetőséget a hit megújítására (Róma 10:17) és erőt arra, hogy ellenálljunk a kísértésnek (Zsolt. 119:11–16). Az imádság, illetve az Isten szava mellett eltöltött idő lehet a mi napi hegyi tapasztalatunk, amelyből erőt meríthetünk, amelyet megígért az Ő nevében, hogy segítségével sebeket kötöz be és foglyokat szabadít meg.

Cindy Blades

Barbados, jelenleg Új-Zélandon él

Fordította Gősi Csaba