2018. június 19., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 19 - KEDD - 1 Korinthus 12


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 40. fejezet 1071. nap

Azt hiszik, a jelenség pusztulásuk előhírnöke, s megrettenve kiáltanak fel. Jézus úgy közeledik, mintha el akarna menni mellettük, ők azonban felismerik, s kiáltanak, segítségért esdekelnek. Szeretett Mesterük odafordul, hangja eloszlatja félelmüket: "Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!" (Mt 14:27) Amint hitelt adhattak a csodának, Péter szinte magánkívül volt a boldogságtól. Mintha még mindig alig hinné, felkiáltott: " Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel!" (Mt 14:28)

Péter Jézusra tekint, s biztosan jár, de amikor visszanéz a hajóban lévő társaira, szemét elfordítja a Megváltóról. Fékevesztett szél fúj. A hullámok magasra tornyosulnak, épp Péter és a Mester közé emelkednek - az előbbi megijed. Egy pillanatra Krisztus eltűnik a szeme elől, hite elhagyja. Süllyedni kezd. Amikor a hullámok már a halált hozzák, Péter felemeli szemét a dühödt vizekről, Jézusra tekint és felkiált: " Uram, tarts meg engem!" (Mt 14:30) Jézus azonnal megragadja a kinyújtott kezet, és így szól: "Kicsinyhitű, miért kételkedél?" (Mt 14:31)

Egymás mellett haladtak, Péter fogta Mestere kezét, így léptek a hajóra. Péter engedékennyé és csendessé vált. Nem volt már miért dicsekednie társainak, mert hitetlensége és önmagasztalása majdnem az életébe került. Amikor elfordította tekintetét Jézusról, nem tudott többé járni, s a hullámokba merült.

Ha bajba kerülünk, milyen sokszor hasonlítunk Péterre! A hullámokat nézzük, ahelyett, hogy tekintetünket a Megváltóra szegeznénk. Lábunk megcsúszik, a büszke vizek elöntik lelkünket. Jézus nem azért hívta Pétert, hogy elveszítse. Minket sem azért hív követésére, hogy azután megfeledkezzék rólunk. "Ne félj, - mondja – mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izraelnek Szentje, a te megtartód (Ésa 43:1-3).

Jézus ismerte tanítványai jellemét. Tudta, hitüknek milyen kemény próbát kell kiállnia. A tengeri események által meg akarta mutatni Péternek saját gyengeségét és azt, hogy biztonsága azon múlik, állandóan aláveti-e magát az isteni erőnek. A kísértés viharaiban csak akkor járhat bizton, ha tökéletes önmegtagadással a Megváltóra hagyatkozik. Péter éppen akkor volt gyenge, amikor erősnek hitte magát, és amíg fel nem ismerte gyengeségét, addig nem jött rá, hogy szüksége van a függőségi viszonyra Jézussal. Ha a tengeren átélt tapasztalatból tanult volna, akkor később hite nagy próbájában nem bukott volna el.

Isten naponta tanítja gyermekeit. Mindennapi körülmények között készíti fel őket, hogy elvégezzék feladatukat azon a szélesebb területen, melyet gondviselése számukra kijelölt. Ez az értelme a naponkénti próbáknak, melyek meghatározzák, hogy az élet nagy válságában győznek-e vagy veszítenek.

Akik nem ismerik föl állandó függőségüket Istentől, azokat leteríti a kísértés. Hihetjük, hogy biztos lábakon állunk, és sosem ingunk meg. Mondhatjuk magabiztosan: tudom, kiben hiszek, semmi sem ingathatja meg Istenbe és igéjébe vetett hitemet. Sátán terve azonban az, hogy kihasználja öröklött és szerzett jellemvonásainkat, és megvakítsa szemünket, hogy ne lássuk szükségünket, hibáinkat. Csakis akkor járhatunk biztonságban, ha felismerjük gyengeségeinket, és szilárdan Jézusra tekintünk.

Alighogy Jézus beszállt a hajóba, megszűnt a szél, "és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének" (Jn 6:21). A borzalmak éjét felváltotta a hajnal pírja. A tanítványok, és mások, akik még velük voltak a fedélzeten, hálatelt szívvel borultak Jézus lábához, mondván: "Bizony, Isten fia vagy!" (Mt 14:33).

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 11

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ebben a fejezetben Pál a „tudatlanság"  ellen tanácsolja a korinthusi gyülekezetet (1. vers). Ez eszembe juttatja C.S. Lewis kijelentését a Keresztény vagyok című könyvében, ahol a hívőket a bölcsesség elvére emlékezteti:

A bölcsesség nem más, mint a gyakorlati józan ész, amelynek segítségével az illető veszi magának a fáradságot, hogy átgondolja, mit fog tenni, és nagy valószínűséggel mi lesz annak az eredménye. Manapság az emberek aligha gondolnak a bölcsességre, mint az egyik »erényre«. Sőt, mivel Krisztus azt mondta, hogy csak akkor mehetünk be az ő országába, ha olyanok leszünk, mint a gyermekek, sok keresztény úgy képzeli, hogy ha valaki jó, nem számít, hogy együgyű. Ám ez félreértés! Először is a legtöbb gyermek nem csekély »bölcsességet« tanúsít, amikor valami olyat csinál, ami igazán érdekli, s azt igazán okosan eszeli ki. Másodszor, ahogy Pál rámutat, Krisztus nem úgy értette, hogy értelmileg maradjunk gyermekek, intelligenciánk tekintetében, sőt éppen ellenkezőleg. Nemcsak azt mondta nekünk, hogy legyünk »ártalmatlanok, mint a galambok«, hanem azt is, hogy legyünk »bölcsek, mint a kígyók«. Krisztus gyermeki szívet, de felnőtt fejet kíván tőlünk. Azt akarja, hogy egyszerűek, céltudatosak, szeretetre méltók és taníthatók legyünk, mint a jó gyermekek, de azt is, hogy értelmünk minden szikrája készenlétben és elsőrendű harckészültségben legyen... Mindenki, aki őszintén igyekszik keresztény lenni, hamarosan úgy találja, hogy esze élesebb lett" (108-109. oldal).  

Így a fejezetben illusztrált lelki ajándékok el kell, hogy vezessék a keresztényt a bölcsesség erényéhez, és ahhoz, hogy használják józan eszüket. 

Egy másik fontos kérdés, ami zavarta a hívőket az, hogy egyesek, akik azt állították, hogy Isten Lelke által beszélnek, Jézust átkozottnak nevezték, vagy átkozták Jézust (3. vers). Sok éven keresztül gondolkoztam ezen szöveg gyakorlati értelmén és Pál tanácsán az ilyen emberek ellen. Bruce Winter teológus felfedezett legkevesebb 27 ősi átok táblácskát. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy Pál intette a korai keresztény hívőket, hogy ne kérjék Jézust, hogy átkozza meg ellenfeleiket. A keresztény közösség egy szorosabb közösségre kell, hogy elvezessen, amelyben nincs helye a lelki erőszaknak az által, hogy a gyülekezet tagjai Jézust és a keresztény teológiát arra használnák, hogy egymásnak ártsanak.

Pál a lelki ajándékok sokféleségére is emlékezteti a hívőket, amit a Szentlélek idéz elő (4-11. vers). Ezek együttesen elvezetnek a nevezetes szakaszig, amely összehasonlítja a lelki ajándékokat az emberi testtel (12-31. vers). Mindennek az eredménye az, „hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok" (25. vers). Felismerve azt, hogy mindenkinek egyedi lelki ajándékai vannak és az a szükségletünk, hogy a legjobbat adjuk testvéreinknek; ez az igazi „kiváltképpen való út" (31. vers). Ennek eredményeként megtanuljuk, hogy hogyan lehetünk sokkal „szeretőbb és szeretetre méltóbb keresztények" (Ministry of Healing, 470. oldal).

Michael W. Campbell, Ph.D

149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  40-41. fejezeteihez (június 17-23).

Jézus közvetlen közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét, kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.

Sajnos túl gyakran alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk, hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.

Krisztus érzelmeit alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban, hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.

Úgy gondolom, az nagyon vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető jelenlétét a próbák közepette.

Ha fájdalom gyötör minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére, aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt. Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát ad a szomorúság kezelésére.

Találjuk meg ezt Immánuelben – Velünk az Isten!

Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

2018. június 18., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 18 - HÉTFŐ - 1 Korinthus 11


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 40. fejezet 1070. nap

Lelki gyötrelmek és vívódások között imádkozott tanítványaiért. Súlyos próbákat kellett kiállniuk. Népszerű ábrándokból táplálkozó, régen dédelgetett reményeikben a legfájdalmasabb, legmegalázóbb módon kellett csalódniuk. Ahelyett, hogy Dávid trónjára látnák Őt emelkedni, keresztre feszítésének lesznek a tanúi. Ez lesz valójában az igazi koronázás. Azonban ők ezt nem értették meg, s emiatt súlyos kísértések jöttek rájuk, melyekről nehezen ismerték föl, hogy kísértések. Ha a Szentlélek nem világosítja meg értelmüket, nem élesíti felfogásukat, a tanítványok elbuknak. Fájt Jézusnak, hogy országáról alkotott elképzeléseik oly nagymértékben a világi gazdagodásra, tisztességre korlátozódnak. Az érettük hordozott teher nyomta a szívét, s keserves kínok, könnyek között öntötte ki lelkét esedezésében.

A tanítványok nem távoztak a szárazföldről azonnal, amikor Jézus megparancsolta nekik. Egy darabig vártak, remélték, hogy Jézus utánuk jön. Ám gyorsan sötétedett, s ők "beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba" (Jn 6:17). Elégedetlen szívvel hagyták el Jézust, még soha nem nehezteltek reá ennyire, amióta Uruknak ismerték el, mint most. Zúgolódtak, amiért nem engedte, hogy királlyá kiáltsák. Magukat vádolták, amiért oly hamar engedtek parancsának. Úgy vélték, ha erélyesebben lépnek fel, véghezvihették volna szándékukat.

A hitetlenség hatalmába kerítette elméjüket, szívüket. A becsvágy megvakította őket. Tudták, hogy Jézust gyűlölik a farizeusok, és szerették volna már látni Őt olyan dicsőségben, amilyen szerintük jár neki. Olyan tanítóhoz szegődni, aki hatalmas csodákat művel, miközben őket csalóknak gúnyolják - ezt a próbát nem tudták elviselni. Mindig hamis próféta követőinek tekintették őket? Krisztus sohasem nyilvánítja ki királyi hatalmát? Miért nem mutatja meg igazi jellemét, akinek ilyen hatalma van, miért nem teszi útjukat kevésbé fájdalmassá? Miért nem mentette meg Keresztelő Jánost az erőszakos haláltól? Így okoskodtak a tanítványok, mígnem óriási lelki sötétség borult rájuk. Azt kérdezték, lehet-e Jézus csaló, ahogy a farizeusok állítják?

A tanítványok aznap látták Krisztus csodatetteit. Úgy tűnt, a menny leszállt a földre. E drága, dicsőséges nap emléke hittel és reménnyel tölthette volna el őket. Ha szívük teljességéből ezekről a dolgokról beszélgettek volna, nem estek volna kísértésbe. Csalódásuk azonban elfedte gondolataikat. Krisztus szavai: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen" (Jn 6:12) - hatástalanok maradtak. A tanítványok teljesen megfeledkeztek a nagy áldás óráiról. Nyugtalan vizeken hajóztak. Gondolataik viharosak, ésszerűtlenek voltak, s az Úr valami mást adott, ami befolyásolja lelküket, elfoglalja gondolataikat. Isten gyakran teszi ezt, amikor az emberek saját maguknak okoznak bajt és gondot. A veszély már rohamosan közeledett.

Heves vihar lepte meg őket - erre nem voltak felkészülve. Váratlan időváltozás történt a csendes nappal után. Amikor a szél nekik csapódott, megrettentek. Elfeledték elégedetlenségüket, türelmetlenségüket. Mindenki próbálta menteni a hajót a süllyedéstől. Vízen nem volt messze Bethsaidától az a hely, ahol Jézussal kellett találkozniuk. Rendes időben az út mindössze néhány órát vett igénybe, most azonban egyre messzebb és messzebb sodródtak a célponttól. Az éj negyedik órájáig küszködtek az evezőkkel. Ekkor az elcsigázott emberek megadták magukat a vésznek. Viharban, sötétségben a tenger megtanította őket gyámoltalanságukra, s vágytak Mesterük jelenlétére.
Jézus nem feledkezett meg róluk. Az Őrálló a partról látta a megrémült férfiakat, amint küzdenek a viharral. Egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől tanítványait. A legmélyebb szerető gondoskodással figyelte a vihartól hányódó hajót és annak drága terhét - ezek az emberek lesznek a világ világossága. Mint a szelíden szerető anya gyermekét, úgy nézte az irgalmas Mester tanítványait. Amikor szívük megtört, szentségtelen becsvágyuk lelohadt, és alázatosan imádkoztak, a segítség megadatott.

Abban a pillanatban, amikor elveszettnek hiszik magukat, fénysugár villan, rejtélyes alak közeledik a vízen. Ők azonban nem tudják, hogy Jézus az. Aki segítségül jő, ellenségnek hiszik. Elönti őket a rettegés. A kezek, amelyek oly keményen tartották az evezőket, mint a vas, elernyednek. A hajó a hullámok kénye-kedve szerint hányódik, minden szem annak az embernek a látványára szegeződik, aki a fehér tarajú hullámokon jár a háborgó tengeren.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 11

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ebben a fejezetben Pál több gyakorlati kérdésről beszélget a gyülekezeti tagokkal Korinthusban. Emlékezteti őket arra, hogy „legyetek követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1. vers). A fejezet további részében két fő témát tárgyal: a fej befedésének kérdését (2-16. vers), és az úrvacsora szertartásának részleteit (17-34. versek). Ezeket használja példaként arra, milyen a helytelen imádat; s miközben beszél ezekről a kérdésekről, emlékezteti őket arra, hogy a helyes viselkedésnek Jézus Krisztust kell tükröznie.

Az első példában emlékezteti a korai hívőket, hogy vegyék figyelembe a nemek közti különbséget mind a „hagyományok”, mind a „tanok” betartásánál az istentisztelet során. A szakasz emlékeztet bennünket arra, hogy minden tekintély Istentől származik (3. vers). Korinthusban a fej befedése jelentette a nemek közti különbséget. Abban a szexuálisan túlfűtött környezetben az a nő, aki nem fedte be a fejét, egyértelműen azt jelezte, hogy prostituált. Imádatunkkal vagy tiszteletünket fejezzük ki Isten iránt, vagy szégyent hozunk rá. Ezért Pál úgy érvel, hogy – legalábbis az ókorban – egy férjes asszonynak be kell fednie a fejét (10. vers). Ezt a szöveget sokféleképpen értelmezték a kereszténység történelmének során. Korai hetednapi adventista úttörők inkább az elvek mellett foglaltak állást, mintsem amellett, hogy minden asszony befedett fejjel járjon a gyülekezetbe. A korai vezetőkhöz hasonlóan James White is tiltakozott azon gondolat ellen, hogy a nők ne beszélhessenek a nyilvánosság előtt (lásd a megjegyzést: Spiritual Gifts, 3. fejezet, 24. oldal).

Egy másik „megosztottsághoz” vezető kérdés Korinthusban az úrvacsora módja volt. Ez talán a legkorábbi beszámoló arról, hogy a korai keresztény egyházban gyakorlat volt az úrvacsora (23-26. vers), és ezen szövegeket használják a lelkészek ma is e keresztény szertartás során. Pál arra emlékeztet, hogy ezek a jelképek szentek, hiszen a keresztre feszített Jézus Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik. Lelkészként tanúja voltam gyülekezeten belüli konfliktusok megoldásának; ahol, ha mindkét fél követte a tanácsot, hogy „vizsgálja meg” magát (28. vers), ott a felek meg tudtak békélni egymással. Ellenben láttam embereket, akik elsodródtak az egyháztól, szívük telve volt keserűséggel, képtelenné váltak arra, hogy megküzdjenek a bűnnel, s ennek egyik jele az volt, hogy szándékosan kerülték az úrvacsorát. Régi lelkészek bölcs gondolata, melyre rátaláltam, és ami hasznos lehet fiatal lelkészek számára, úgy hangzott, hogy a helyi gyülekezet egészségét meg lehet állapítani abból, hogy tagjai mennyire készségesen vesznek részt az úrvacsorán. Az igazság ma is ugyanaz marad, hiszen ez a szertartás megerősíti a Krisztus áldozata által szerzett engesztelésébe vetett hitünket, valamint a Jézus Krisztus második adventjével kapcsolatos reménységünket is (26. vers). Nem hiába jegyezte meg James White, hogy az úrvacsorát „adventi szertartásnak” kellene nevezni.
Michael W. Campbell, Ph.D

149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  40-41. fejezeteihez (június 17-23).

Jézus közvetlen közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét, kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.

Sajnos túl gyakran alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk, hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.

Krisztus érzelmeit alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban, hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.

Úgy gondolom, az nagyon vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető jelenlétét a próbák közepette.

Ha fájdalom gyötör minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére, aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt. Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát ad a szomorúság kezelésére.

Találjuk meg ezt Immánuelben – Velünk az Isten!

Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

2018. június 17., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 17 - VASÁRNAP - 1 Korinthus 10


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 40. fejezet 1070. nap

40. Egy éj a tavon

Az emberek ültek a füves síkságon a tavaszi alkonyatban, és ették az eledelt, melyről Krisztus gondoskodott. Az aznap hallott szavakat Isten hangjaként fogadták. A látott gyógyításokat csak isteni erő vihette véghez. A kenyerekkel történt csoda pedig mindenkit foglalkoztatott a hatalmas sokaságban. Mindenki részesült annak áldásában. Mózes idejében Isten mannával táplálta Izraelt a sivatagban, ki tehát az, aki ma jóllakatta őket, ha nem Ő akiről Mózes jövendölt? Nincs emberi erő, mely öt árpakenyérből és két kis halból éhes emberek ezreinek elegendő ételt teremthetne. Ezt mondogatták egymás közt: "Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra" (Jn 6:14).

Meggyőződésük a nap folyamán egyre erősödött. Az eddigieket megkoronázó tett bebizonyította, hogy a régvárt Szabadító köztük van. A nép reménye mind magasabbra szárnyalt. Ő az, aki Júdeát földi paradicsommá, tejjel-mézzel folyó földdé teszi. Ő minden kívánságot teljesíthet. Megtörheti a gyűlölt rómaiak hatalmát. Megszabadíthatja Júdát és Jeruzsálemet. Meggyógyíthatja a csatában megsebesült katonákat. Egész hadseregeket láthat el élelemmel. Legyőzheti a nemzeteket, s hozzájuttathatja Izraelt a vágyva vágyott uralomhoz.

Lelkesedésében a nép kész azonnal királlyá koronázni Őt. Látják, hogy nem igyekszik felhívni a figyelmet, vagy tisztességet szerezni Magának. Ebben alapvetően különbözik a papoktól és vénektől, s attól tartanak, hogy sohasem fogja Magának követelni Dávid trónját. Tanácskoznak, és abban egyeznek meg, hogy erőszakkal elragadják Őt, és kikiáltják Izrael királyának. A tanítványok is csatlakoznak a sokasághoz, és kijelentik, hogy Dávid trónja Mesterük jogos öröksége. Krisztus - mondják - csak szerénysége miatt utasít vissza ilyen megtiszteltetést. Hadd emelje trónra a nép Szabadítóját! A gőgös papok és vének kényszerüljenek tisztelni Őt, aki Isten hatalmába öltözötten jő.

Buzgón szervezkednek céljuk véghezvitele érdekében. Jézus azonban látja, mi van készülőben, és tudja, amit ők nem, hogy mi lenne az eredménye egy ilyen mozgalomnak. A papok és vének már így is fejvadászatot indítottak ellene. Azzal vádolják, hogy elvonja a népet tőlük. Ha trónra akarnák emelni, azt erőszak, lázadás követné, s a lelki ország munkálása akadályokba ütközne. Késlekedés nélkül véget kell vetni a mozgalomnak. Jézus magához szólítja tanítványait, s megparancsolja, hogy szálljanak hajóra, s azonnal térjenek vissza Kapernaumba, Ő pedig majd elbocsátja a népet.

Krisztusnak egyetlen eddigi parancsát sem volt ilyen nehéz teljesíteni. A tanítványok rég vártak egy olyan népi megmozdulásra, amely Jézust trónra emeli - nem tudták elviselni a gondolatot, hogy lelkesedésük semmivé váljék. A húsvét megünneplésére összegyűlt tömeg látni akarta az új prófétát. Követői számára ez a legmegfelelőbb alkalomnak látszott, hogy szeretett Mesterüket Izrael trónjára ültessék. Ennek az új, hő reménynek a fényében nehezükre esett távozni, s Jézust otthagyni egyedül a kietlen parton. Tiltakoztak a rendelkezés ellen, de Jézus most olyan hatalommal beszélt, amit még sohasem alkalmazott velük szemben. Tudták, hogy hasztalan lenne részükről a további ellenkezés, és csöndben a tenger felé fordultak.

Jézus most megparancsolja a sokaságnak, hogy oszoljanak. Viselkedése olyan határozott, hogy azonnal engedelmeskednek. A dicséret, magasztalás szavai elhalnak ajkukon. Épp mikor közelednek Felé, hogy megragadják Őt, megtorpannak, a boldog várakozás pírja eltűnik arcukról. A tömegben vannak éles elméjű, igen határozott emberek, de Jézus királyi magatartása, néhány nyugodt parancsszava lecsillapítja a rajongást, s meghiúsítja terveiket. Felismerik Benne a minden földi tekintély fölött álló hatalmat, s szó nélkül engedelmeskednek.

Amikor magára maradt, Jézus "felméne a hegyre, magányosan imádkozni" (Mt 14:23). Órákon át könyörgött Istenhez. Nem magáért, hanem az emberért imádkozott. Erőt kért, hogy bemutathassa az embereknek küldetésének isteni jellegét, s Sátán ne homályosíthassa el értelmüket, ne ronthassa meg ítélőképességüket. A Megváltó tudta, hogy személyes földi szolgálata végéhez közeledik, és kevesen fogadják el Őt.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 10

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Pál apostol a fejezet elején „a bizonyságok fellegéről” beszél, melyek „példaképpen, a mi tanulságunkra” írattak meg (1. és 11. vers). Csodálatos a Biblia feljegyzéseiben, hogy Isten népének nemcsak a győzelmeit, hanem a szent történelem során elszenvedett kudarcait is rögzítik. Ezért a történelem tanulmányozásának alázatra kell késztetnie bennünket.

A történészeknek van egy kifejezésük arra, amikor ez az őszinte vizsgálat nem történik meg. Legendáriumnak nevezik a szentek életének tanulmányozását. A kifejezés egy ember élettörténetének kritikátlan tanulmányozását jelenti. Mozgalmak résztvevői gyakran teszik ezt, amikor vezetőjüket magasztalják, vagy ilyen vezetők csoportját emelik piedesztálra, azok jellemhibáinak felismerése nélkül. A Biblia viszont éppen ezért nem legendárium. Amint Ellen G. White is megállapítja, a Biblia feljegyzései tényeken alapulnak, Isten népének sikereit és kudarcait egyaránt bemutatják, ami lenyűgöző bizonyítéka a Szentírás ihletettségének.  (Bizonyságtételek 4. kötet)

Ezért késztet alázatosságra minket a szent történelem tanulmányozása.  „Azért, aki azt gondolja, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (12. vers). S ami még ennél is több: a Biblia reményt ad jelen életünkhöz is: „Nem emberi erőn felüli kísértés esett rajtatok, mert Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadja majd, hogy el tudjátok hordozni” (13. vers).

Egy régebbi kérdéssel is foglalkozik itt ismét az apostol, a bálványáldozati állatok húsának fogyasztásával. Óva inti a hívőket attól, hogy ne törődjenek mások lelkiismeretével (29. vers). „Tehát – figyelmeztet Pál – akár esztek, akár isztok, akármit cselekedtek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (31. vers). Összefoglalóul azt tanácsolja, minden tőlünk telhetőt tegyünk meg, hogy ne botránkoztassuk meg hittestvéreinket (32. vers).

Michael W. Campbell, Ph.D

149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  40-41. fejezeteihez (június 17-23).

Jézus közvetlen közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét, kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.

Sajnos túl gyakran alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk, hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.

Krisztus érzelmeit alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban, hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell tapasztaljuk Krisztus vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.

Úgy gondolom, az nagyon vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek és engem utasítanak vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető jelenlétét a próbák közepette.

Ha fájdalom gyötör minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére, aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt. Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát ad a szomorúság kezelésére.

Találjuk meg ezt Immánuelben – Velünk az Isten!

Lori Engel
Lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba

2018. június 16., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 16 - SZOMBAT - 1 Korinthus 9


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 39. fejezet 1069. nap

Krisztus országa építésének munkája haladni fog, noha látszólag minden arra mutat, hogy a fejlődés lassú, lehetetlennek tűnik a haladás. A mű Istené, Ő gondoskodik eszközökről, küld segítőket, igaz, komoly tanítványokat, akiknek keze tele lesz eleséggel az éhező tömeg számára. Isten nem feledkezik meg azokról, akik szeretettel munkálkodnak, hogy átadják az élet igéjét a veszendő lelkeknek. Ezek, mikor itt az ideje, szintén kinyújtják kezüket eledelért más éhező lelkek számára.

Istenért végzett munkánk azt a veszélyt hordozza, hogy túlságosan bízunk abban, amit az ember saját képességeivel, tehetségével elvégezhet. Így szem elől tévesztjük az egyetlen Mesterművest. Krisztus munkása nagyon gyakran nincs tisztában személyes felelősségével. Az a veszély fenyegeti, hogy terhét különféle szervezetekre helyezi át, ahelyett, hogy Abban bízna, Aki minden erő kútforrása. Isten művének végzésekor súlyos hiba emberi bölcsességben vagy számokban bízni. A Krisztusért tett dolgok sikere nem annyira számokon vagy tehetségen múlik, hanem a szándék tisztaságán, a komoly, bízó hit igaz őszinteségén. El kell hordozni a személyes felelősséget, el kell vállalni a személyes kötelességet, személyesen kell erőfeszítéseket tenni azokért, akik nem ismerik Krisztust. Ahelyett, hogy áthárítanád felelősségedet olyasvalakire, akiről azt hiszed, hogy tehetségesebb nálad, dolgozz képességed szerint!

Amikor szívedben felvetődik a kérdés: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?" (Jn 6:5), válaszod ne a hitetlenség felelete legyen. Amikor a tanítványok meghallották a Megváltó utasítását: "Adjatok nékik ti enni" (Lk 9:13), minden nehézség eszükbe jutott. Megkérdezték: Elmenjünk a falvakba eledelt vásárolni? Így most is, mikor az emberek híján vannak az élet kenyerének, az Úr gyermekei megkérdezik: Elküldjünk valakiért a távolba, hogy jöjjön és megetesse őket? Ezzel szemben mit mondott Krisztus? "Ültessétek le az embereket" (Jn 6:10) - s ott helyben megetette őket. Amikor olyan lelkek vannak körülöttetek, akik szűkölködnek, tudjátok, hogy Krisztus ott van. Lépjetek érintkezésbe Vele! Hozzátok árpakenyereiteket Jézushoz!
A rendelkezésünkre álló eszközök látszólag nem elegendőek a munkához, de ha hitben előrehaladunk, bízunk Isten mindent megelégítő erejében, akkor bőséges források tárulnak fel számunkra. Ha a mű Istené, akkor Ő Maga fog gondoskodni az elvégzéséhez szükséges eszközökről. Megjutalmazza a Belé vetett őszinte, egyszerű bizodalmat. A kevés, ha bölcsen, takarékosan használják föl a menny Urának szolgálatában, megsokasodik a szétosztás során. Krisztus kezében nem fogyatkozott meg a kevés élelem, míg az éhező sokaság meg nem elégedett. Ha a minden erő Forrásához járulunk, s kinyújtjuk hit-kezünket, hogy kapjunk, meg fogunk erősödni munkánkban még a legfenyegetőbb körülmények között is, és képesek leszünk átadni másoknak az élet kenyerét.

Az Úr így szól: "Adjatok, néktek is adatik" (Lk 6:38). "Aki szűken vet, szűken is arat. [...] Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek, amint meg van írva:

"Szórt, adott a szegényeknek;
Az ő igazsága örökké megmarad."

Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül ád, és megsokasítja a ti vetéstekei és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek" (2Kor 9:6-11).

"Elméne Jézus, [...] mondván: Bétölt az idő,
és elközelített az Istennek országa; térjetek
meg, és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1:14-15).

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 9

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Miután rengeteg kérdést érint a szexualitástól kezdve az ételekig, Pál emlékezteti a korinthusi hívőket a mozgatórugóra, amelynek viselkedésüket meg kell határoznia. Cselekedeteik mögött az önmegtagadás lelkületének kell meghúzódnia. Ez nagyon fontos, mivel akik saját jogaikat követelik, rosszul járnak el (4. vers). Az egyéni jogok követelése helyett inkább úgy kellene tenniük, ahogy Pál is: mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. (12. vers – új prot. ford.).

A középpontban az evangéliumnak kell állnia. Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! (16. vers). Keresztény vezetőként emlékezteti őket, hogy szent felelőssége nem visszaélni hatalmával (18. vers).

A 19-23. versekben Pál apostol rámutat, hogy az igazi vezető szolgálatközpontú. Az ilyen szolga lelke alakítható és alkalmazkodó, mert a szolgálat nem a vezetőről szól, hanem Jézusról! „…mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. (22. vers).

A Pál apostol által leírt szolgálat és önfeláldozás lelkülete volt az, ami megmutatkozott William A. Spicer-ben, a Generál Konferencia korábbi elnökében. Talán sok adventista számára ismeretlen, hogy egyházunk történelmének egyik legszokatlanabb Generál Konferenciai ülésére 1922-ben került sor. Az egyházban afelett kívántak dönteni, hogy újraválasszák-e A. G. Daniellst a Generál Konferencia elnökévé, vagy pedig W. A. Spicer kapja ezt a megbízást, aki – noha részt vett az ülésen – megígérte feleségének, hogy nyugdíjba vonul. Az egyik leglenyűgözőbb dokumentum az adventista történelemben a levél, amelyben feleségének magyarázza, hogyan is lett mégis ő a Generál Konferencia elnöke. E szavakkal zárja írását: „Isten országában nincsenek tiszteletbeli posztok, csak szolgáló pozíciók.” E szavak fényében kell élnünk, ha a kereszténység igazi önmegtagadó lelkületét keressük.

Zárásképp Pál apostol arra hív, hogy magatartásunk legyen mindenben önmegtartóztató (25. vers). Ha fontossági sorrendünk helyes, akkor hajlandóak leszünk a szolgálatnak alávetni magunkat (27. vers). Így érhetjük el az egyensúlyt, ami indítékainkkal kezdődik, és átformálja életünk minden területét Krisztusban.

Michael W. Campbell, Ph.D.

148. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  38-39. fejezeteihez (június 10-16).

Jézus mélységesen törődött a tanítványai teljes jólétével. Látta, hogy szükségük van fizikai élelemre, „oktatásra szorulnak” a szolgálatban és pihenésre is – valójában „kötelesek voltak pihenni.” (360. o.)

Mit is jelent pihenni? Hogyan néz ki az elegendő és hathatós pihenés? Egy dolog biztos, azt olvassuk, hogy „a természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást jelentettek az érzékszerveknek.” (361. o.) Azt is észrevehetjük, hogy „ez a pihenő nem önző élvezetet szolgált”, hanem azt a célt, hogy merengjenek rajta, és okuljanak a téren, hogy hogyan tehetnék eredményesebbé a küldetésüket. Jézus nem a „szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére”.

Sajnálatos módon napjainkban úgy tűnik, hogy az alapján érdemel ki valaki világi tiszteletet és jó hírnevet, hogy mekkora mennyiségű munkát végzett el – még akkor is, ha ez olyan szintre jut el, hogy a személyes egyensúly és egészség csorbát szenved. Ha azonban ezt az utat követjük, „a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az emberi gyengeségeket”. (362. o.)

„Mihelyt fokozódik az ember aktivitása…egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit.” (362. o.) Voltál már valaha annyira elfoglalt az Isten munkájában, hogy nem maradt elég időd, hogy imádkozz hozzá, vagy megismerd Őt – aki minden hatalom, energia, hatékonyság és még a pihenésnek is a végső forrása? Nem csupán arra vágyik, hogy pihenni menjünk hozzá, de tanulni is tőle, amint keressük imában és tanulmányozzuk az ő Igéjét – a lélek élő vizét.

Rosanna Laredo
általános iskolai tanár
Melbourne, Victoria, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba

2018. június 15., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 15 - PÉNTEK - 1 Korinthus 8


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 39. fejezet 1068. nap

A kenyerek csodája az Istentől való függés tanulságát hordozza. Amikor Krisztus megelégítette az ötezret, az élelem nem volt azonnal kéznél. Látszólag semmilyen eszköz nem állt rendelkezésére. Ott állt a pusztában ötezer férfival, azonkívül asszonyokkal és gyerekekkel. Nem hívta a nagy sokaságot, hogy kövessék - hívás vagy parancs nélkül jöttek. Tudta, hogy miután oly sokáig hallgatták tanítását, bizonyára éhesek és kimerültek, hiszen hozzájuk hasonlóan Neki is szüksége volt táplálékra. Távol voltak otthonuktól, s az éj már-már leszállt. Sokaknak nem is volt pénzük, hogy élelmet vásároljanak. Aki az ő érdekükben negyven napot böjtölt a pusztában, nem tudta volna elviselni, hogy éhezve térjenek haza. Isten gondviselése helyezte Jézust arra a helyre, s Ő mennyei Atyjára bízta az eszközt, mellyel a szükséget kielégítheti.

Amikor szorult helyzetbe kerülünk, Istenre kell hagyatkoznunk. Az élet minden percében józanul, bölcsen kell cselekednünk, nehogy megfontolatlan lépéssel próbának tegyük ki magunkat. Nem szabad előidéznünk a nehézségeket Isten eszközeinek figyelmen kívül hagyásával, a Tőle kapott képességek helytelen fölhasználásával. Krisztus munkásainak maradéktalanul be kell tartaniuk az Ő utasításait. A mű Istené, s ha mások áldására akarunk élni, az Ő terveit kell követnünk. Az én nem állhat a központban, nem illeti tisztelet. Ha saját elgondolásaink szerint tervezünk, az Úr megengedi, hogy beleessünk hibáinkba. Ha azonban az Ő útmutatását követve kerülünk szorult helyzetbe, Ő megszabadít. Nem kell kétségbeesnünk, hanem vészhelyzetben mindig Tőle kérjünk segítséget, akinek végtelen tartalékok állnak rendelkezésére. Sokszor vesznek majd körül kísértő körülmények, olyankor a legteljesebb hittel Istenre kell bíznunk magunkat. Ő minden lelket megtart, aki azért keveredett bajba, mert megpróbált az Úr útjához igazodni.

Krisztus megparancsolta nekünk a próféta által: "Az éhezőnek megszegd kenyeredet", és "ha meztelent látsz, felruházzad", és "a szegény bujdosókat házadba bevigyed" (Ésa 58:7). Ő parancsolja nekünk: "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15). Mégis hányszor elbátortalanodik szívünk, hitünk cserbenhagy, s mi látjuk, mily nagy a szükség, és mily csekélyek eszközeink. Akárcsak András, amikor az öt árpakenyérre és a két kis halra tekintett, mi is felkiáltunk: "Mi az ennyinek?" (Jn 6:9) Gyakran habozunk, nem vagyunk hajlandóak mindent odaadni, amink van, mert félünk áldozni és feláldoztatni másokért. Jézus azonban megparancsolta nekünk: "Adjatok nékik ti enni" (Lk 9:13). Parancsa ígéret: mögötte ugyanaz az erő áll, mint amely megvendégelte a sokaságot a tengerparton.

Krisztus cselekedete, az éhező sokaság jelenvaló szükségleteinek kielégítése mély lelki tanulságot rejt minden munkása számára. Krisztus a kenyeret az Atyától kapta, és a tanítványoknak adta át, azok a sokaságnak, az emberek pedig egymásnak. Így mindenki, aki egy Krisztussal, Tőle kapja az élet kenyerét, a mennyei eledelt, és szétosztja másoknak.

Jézus teljesen Istenre hagyatkozott, elvette a néhány kenyeret, s bár az csak egy kis adag lett volna saját családjának, azaz a tanítványoknak, Ő mégsem őket hívta enni, hanem kezdte szétosztani köztük, s meghagyta, hogy szolgálják ki a népet. Az étel megsokasodott kezében, s a tanítványok keze, mely Krisztus, az Élet Kenyere felé nyúlt, sohasem ürült ki. A kis készlet mindenkit megelégített. Miután a népet ellátták, a maradékot összeszedték, s Krisztus és tanítványai együtt ettek a drága mennyei eledelből.

A tanítványok jelentették a közvetítő csatornát Krisztus és az emberek között. Ez nagy bátorítás mai tanítványainak is. Krisztus a hatalmas központ, minden erő forrása. Tanítványai Tőle kapják, amire szükségük van. A legértelmesebb, lelki gondolkodású ember is csak annyit használhat fel; amennyit kap. Magától nem elégítheti ki a lelki szükségleteket. Csak azt oszthatjuk szét, amit Krisztustól kapunk, s csak aszerint kaphatunk, ahogyan másoknak adunk. Ha szüntelen adunk, szüntelen kapunk is, és minél többet adunk, annál többet kapunk. Így állandóan hihetünk, bízhatunk, kaphatunk és adhatunk.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 8

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Pál apostolt teljesen lefoglalják a korinthusi gyülekezet tagjainak problémái. A hívők első generációjának legszélesebb körben ismert vezetőjeként most a „bálványáldozati hús” (1. vers) problémás témája felé fordítja figyelmét. A válasz látszólag egyértelmű volt, hiszen az apostolok megtiltották bármi olyannak a fogyasztását, amit bálványoknak ajánlottak fel (lásd ApCsel 15:20-29).

Bár ez a keresztény életvitelre vonatkozó elvárás nagyon is ismert volt, Pál mégis vitába száll azokkal, akik ennek engedelmeskedve nem esznek bálványáldozati húst, és emiatt elégedettek magukkal, sőt büszkévé kezdenek válni a viselkedésükre. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz” (1b vers) – figyelmezteti őket, mert ezek a bálványok egyszerű ember alkotta tárgyak, amiket sátán arra használ, hogy széthúzást szítson, és a lelki növekedést gátolja (ahogy azt korábban, a 4. fejezetnél megjegyeztük). Pál ezt a vitát használja fel arra, hogy mélyebben gyökerező problémákhoz jusson el, mint hogy a keresztényeknek hogyan kellene viszonyulniuk egymáshoz.

Ez a helyzet egy vegetáriánus személyre emlékeztet, akit régen ismertem: ő mindig megvizsgált minden fogást a gyülekezeti közös étkezések alkalmával, áldását adva azokra, amiket rendben talált. Mindenki mást, aki nem elfogadható ételt hozott, megdorgált, mert ők nem követték megfelelően a Prófétaság Lelkét (azaz Ellen White profetikus tanácsait). Vegetáriánus lelkészként aggódni kezdtem, mert voltak néhányan újak köztünk, akik csak akkor ismerkedtek az egyházzal, és néha halat vagy húst hoztak ezekre az összejövetelekre. Amikor megkérdeztem ezt a személyt, hogy mit mond arra, hogy Jézus evett halat, azt mondta: „Jézus nem volt a teljes igazság birtokában, nem ismerte a Prófétaság Lelkét.” Más szavakkal, ha Jézus ismerte volna Ellen White egészségügyi tanácsait, Ő is vegetáriánus lett volna. E kijelentés merészsége még ma is megdöbbent.

Pál apostol megfigyelte, hogy nem az általunk fogyasztott ételek által jutunk közelebb Istenhez (8. vers). Először is a fontossági sorrendünket kell rendbe tennünk! Ha ezt megtesszük azáltal, hogy Krisztus-központú életet élünk, egy valóban érett hívő úgy fog élni, hogy ne váltson ki „megütközést az erőtlenek között” (9. vers), akik újonnan jutottak hitre.

Michael W. Campbell, Ph.D

148. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  38-39. fejezeteihez (június 10-16).

Jézus mélységesen törődött a tanítványai teljes jólétével. Látta, hogy szükségük van fizikai élelemre, „oktatásra szorulnak” a szolgálatban és pihenésre is – valójában „kötelesek voltak pihenni.” (360. o.)

Mit is jelent pihenni? Hogyan néz ki az elegendő és hathatós pihenés? Egy dolog biztos, azt olvassuk, hogy „a természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást jelentettek az érzékszerveknek.” (361. o.) Azt is észrevehetjük, hogy „ez a pihenő nem önző élvezetet szolgált”, hanem azt a célt, hogy merengjenek rajta, és okuljanak a téren, hogy hogyan tehetnék eredményesebbé a küldetésüket. Jézus nem a „szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére”.

Sajnálatos módon napjainkban úgy tűnik, hogy az alapján érdemel ki valaki világi tiszteletet és jó hírnevet, hogy mekkora mennyiségű munkát végzett el – még akkor is, ha ez olyan szintre jut el, hogy a személyes egyensúly és egészség csorbát szenved. Ha azonban ezt az utat követjük, „a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az emberi gyengeségeket”. (362. o.)

„Mihelyt fokozódik az ember aktivitása…egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit.” (362. o.) Voltál már valaha annyira elfoglalt az Isten munkájában, hogy nem maradt elég időd, hogy imádkozz hozzá, vagy megismerd Őt – aki minden hatalom, energia, hatékonyság és még a pihenésnek is a végső forrása? Nem csupán arra vágyik, hogy pihenni menjünk hozzá, de tanulni is tőle, amint keressük imában és tanulmányozzuk az ő Igéjét – a lélek élő vizét.

Rosanna Laredo
általános iskolai tanár
Melbourne, Victoria, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba