2016. február 29., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 29 - HÉTFŐ - Ruth 1

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 12. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezet 232. nap

Ábrahámot a környező népek hatalmas fejedelemként, bölcs és tehetséges vezetőként tisztelték. Nem zárta el befolyását szomszédai elől. A bálványimádókétól élesen elütő élete és jelleme kedvező benyomást keltett az igaz hitről. Ábrahám rendíthetetlenül hű volt Istenhez; kedvessége és jóindulata pedig bizalmat és barátságot ébresztett; a lényéből áradó nagyság tiszteletet parancsolt, és megbecsülést vívott ki.

Vallását nem őrizte féltékenyen értékes kincsként, amelyet csak tulajdonosa élvez. Az igazi vallást az ember nem tarthatja meg csak önmagának, mert ez a lelkület ellentétben áll az evangélium elveivel. Ha Krisztus lakik a szívben, lehetetlen elrejteni vagy elhomályosítani jelenlétének fényét. Ellenkezőleg, egyre ragyogóbbá válik, amint a lelket körülvevő önzés és bűn ködét napról napra szétoszlatják az igazság napjának fényes sugarai.

Ábrahámot a környező népek hatalmas fejedelemként, bölcs és tehetséges vezetőként tisztelték. Nem zárta el befolyását szomszédai elől. A bálványimádókétól élesen elütő élete és jelleme kedvező benyomást keltett az igaz hitről. Ábrahám rendíthetetlenül hű volt Istenhez; kedvessége és jóindulata pedig bizalmat és barátságot ébresztett; a lényéből áradó nagyság tiszteletet parancsolt, és megbecsülést vívott ki.

A hitben gazdag, a kivételesen nagylelkű, az engedelmességben rendíthetetlen és zarándok életében egyszerű és alázatos Ábrahám bölcs diplomata is volt, valamint bátor és ügyes a harcban. Annak ellenére, hogy új vallás tanítójaként volt ismert, három királyi testvér, akik Ábrahám lakóhelyének, az emoreusok síkságainak urai voltak, barátságukat azzal fejezték ki, hogy a nagyobb biztonság érdekében szövetséget ajánlottak fel, mert az országban erőszak és zsarnokság uralkodott. Csakhamar alkalom nyílt arra, hogy Ábrahám hasznát vegye ennek a szövetségnek.

Khédorlaomer, Élám királya tizennégy évvel korábban betört Kánaánba, és azt adófizetőjévé tette. A fejedelmek közül most többen fellázadtak, és az elámita király négy szövetségesével ismét bevonult az országba, hogy meghódolásra kényszerítse. Öt kananeus király egyesítette seregét, és Siddim völgyében megütköztek a támadókkal, de azok legyőzték őket. A sereg nagy része darabokra hullt, és akik megmenekültek, a hegyekben kerestek menedéket. A győzők kifosztották a síkság városait, és gazdag zsákmánnyal és sok fogollyal távoztak. Lót és családja is a foglyok között volt.

Ábrahám, aki békében élt Mamré tölgyesében, egy menekülttől megtudta a csata történetét, és azt, hogy unokaöccse milyen bajba került. Ábrahám nem ápolgatta Lót hálátlanságának kellemetlen emlékét. Szeretete felébredt iránta, és elhatározta, hogy kiszabadítja. Istentől kérve tanácsot, Ábrahám felkészült a harcra.

Saját táborából háromszáztizennyolc kiképzett szolgát hívott össze; Isten félelmére, gazdájuk szolgálatára és fegyverhordozásra megtanított embereket. Szövetségesei - Mamré, Eskol és Áner - egyesítették vele csapataikat, és együtt indultak el a támadók üldözésére. Az elámiták és szövetségeseik Kánaán északi határán, Dánnál táboroztak. Nem félve legyőzött ellenségeik támadásától, diadalittasan tivornyáztak. A pátriárka csapatokra osztotta seregét, hogy különböző irányból közelíthessék meg az ellenséget. Éjszaka törtek a táborra. A heves és váratlan támadása gyors győzelmet aratott. Élám királya meghalt, pánikba esett serege megfutamodott. Lót és családja az összes fogollyal és javaikkal kiszabadult. Gazdag zsákmány került a győztesek kezére. Ábrahámot, akit Isten vezetett, illette meg a győzelem. Jahve híve nemcsak nagy szolgálatot tett az országnak, hanem azt is bebizonyította, hogy bátor ember. Látható volt, hogy az igaz élet nem jelent gyávaságot, és hogy Ábrahámot vallása felbátorította az igaz ügy támogatására és az elnyomottak megvédésére. Hősi tettével nagy befolyásra tett szert a környező törzsek között. Visszatértekor Sodoma királya kíséretével eléje jött, hogy tisztességet tegyen a győztesnek. A király kérte Ábrahámot, hogy tartsa meg a javakat, és csak a foglyokat adja vissza. A háborús szokások szerint a zsákmány a győzteseké volt. Ábrahám azonban ezt a hadjáratot nem nyereségért vállalta, és nem akart hasznot húzni a szerencsétlenekből. Csak azt kötötte ki, hogy szövetségesei kapják meg az őket megillető részt.

Mai Bibliai szakasz: Ruth 1

Nincs édesebb rövid történet a világon, mint Ruth könyve. Ez az egyszerű beszámoló megszólítja az olvasókat, hogy legyenek tanúi Isten szerető előrelátó gondoskodásának. A három főszereplő élete egyedi reménytelenségből közös bőségbe fordul négy rövid fejezet alatt. Ez a történet egy gyöngyszem. A hagyomány szerint szerzője Sámuel volt, akinek a születése válasz volt édesanyja kétségbeesett imájára.

A történet három özvegy, gyermektelen nő bemutatásával kezdődik, akik Moáb földjén éltek. „Naomi”, akinek a neve azt jelenti: „Kellemes”, meg akarja változtatni a nevét „Mára”-ra, ami „Keserű”-t jelent. Jóbhoz hasonlóan, ő is elvesztette a családját – a férjét és két fiát –, de mint Jób, ő sem vonja felelősségre Istent, ahogy azt Sátán szeretné. A helyzet mégis kétségbeesésbe kergeti, és következtetése is erősen valósághű: úgy tűnik, nincs reménye a jövőre nézve, és azt mondja a menyeinek, hogy a reménységüket valahol máshol kellene keresniük. Ruth mégis megtartotta azt a hitet, amit bizonyára Naomitól tanult, és ez a hit most válik teljessé döntésével, hogy részt vállal Naomi jövőjében, bármilyen vészjóslónak tűnik is. A fejezet egy finom utalással ér véget arra vonatkozóan, hogy mi fog következni. „Betlehem” azt jelenti, hogy „a kenyér háza” és „az árpaaratás kezdetén” érkeznek meg. Isten szeretete nem változott meg, és biztos terve van számukra. Egy apró dolgot figyeljünk még meg a történetben: senki sem fogadja el Naomi névváltoztatását, amit később már nem is erőltet.
  
Jan Haluska
Southern Adventist University

31. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezetéhez (feb. 28- márc 5).

Ebben a fejezetben Ábrahám Isten vezetését kezdi követni, elhagyja a kultúráját és szülővárosát, és ismeretlen irányba vándorol. Ő nem igazán utazó evangélista. Nem kapott hatalmas üzenetet, hogy hirdesse, mint ahogyan Jónás kapott. Viszont ami elkezdődik, az egy lassú személyes átváltozás – jóllehet a régi, „légy óvatos önmagaddal’” viselkedés alkalmanként visszatér.

Vajon melyik része a legszembeszökőbb a 100 éves karakter átalakulásának ebben a fejezetben? Ha figyelembe vesszük, hogy „Minden bűn az önzés.” (The Workers’ Bulletin, 1902. szeptember 9.), jobb, ha megértjük Ábrahám szívének átalakulását. Cseréljük ki néhány szóban az „ön”-t „én”-re, hogy az „ön” természetét bemutathassuk: az Ábrahám és Lót életében fellépő incidens során „Ábrahám nemes, [én]zetlen lelkülete nyilvánult meg ez alkalommal is.” „Az [én]felmagasztalás szelleme Sátán lelkülete; azonban az a szív, amelyben Krisztus szeretete él, irgalmat gyakorol és nem keresi a maga hasznát.”

Azt a folyamatot, ahogyan mi is mindannyian átalakulhatunk, ahogyan Ábrahám, mint valóságos, kibányászásra való kincset megtaláljuk ebben a fejezetben.  „Amíg Krisztus lakozik a szívben, lehetetlen jelenlétének fényét elfedezni, vagy világosságát elhalványítani. Ellenkezőleg, napról napra jobban és jobban sugárzik; az [én]zés és bűn lelkét körülvevő homálya pedig eltűnik az igazság napjának fénylő ragyogása előtt.”

Kathy Beagles 
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


2016. február 28., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 28 - VASÁRNAP - Bírák 21

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 12. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezet 231. nap

12. Ábrahám Kánaánban

Ábrahám visszatért Kánaánba, és "[...] igen gazdag vala barmokkal, ezüsttel és arannyal" (1Móz 13:2). Lót még vele volt, és újra elmentek Béthelbe. Sátraikat a korábban emelt oltár mellett állították fel. Csakhamar rájöttek arra, hogy a megnövekedett vagyon megnövelte a bajokat is. A nehézségek és próbák idején összhangban éltek együtt, de a jólétben félő volt, hogy viszály támad közöttük. A legelő nem volt elég mindkét nyáj részére, és a pásztorok gazdáiktól várták a gyakori viták elrendezését. Nyilvánvaló volt, hogy el kell válniuk. Ábrahám idősebb, rangosabb és vagyonosabb volt, mégis ő javasolt elsőként terveket a béke megőrzésére. Bár Isten neki adta az egész országot, előzékenyen lemondott erről a jogáról.

"[...] Ne legyen versengés közöttem és közötted" - mondta - "se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk. Avagy nincs-é előtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tőlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek" (1Móz 13:8).

Itt mutatkozott meg Ábrahám nemes, önzetlen lelkülete. Hányan ragaszkodnának hasonló körülmények között minden áron jogaikhoz és elsőbbségükhöz! Hány család hullott szét ezért! Hány gyülekezet bomlott szét az igazság ügyét közmegvetés tárgyává és gyalázattá téve a gonoszok között! "Ne legyen versengés közöttem és közötted" - mondta Ábrahám - "hiszen atyafiak vagyunk"; nemcsak a rokonság miatt, hanem az igaz Isten imádata miatt is. Isten gyermekei az egész világon egy családot alkotnak, és a szeretetnek és megbékélésnek ugyanazon lelke irányítja őket. "Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek" (Róm 12:10) - tanítja Megváltónk. Ha mindenkivel egyformán előzékenyek lennénk, ha úgy bánnánk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk, akkor fele annyi bajunk lenne az életben. Az önimádat Sátán lelkülete; de az a szív, amely Krisztus szeretetét őrzi, irgalmas, és nem keresi a maga hasznát. Megfogadja a menny szabályát: "Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil 2:4).

Jóllehet Lót Ábrahámmal való kapcsolatának köszönhette jólétét, mégsem volt hálás jótevője iránt. Az udvariasság azt kívánta volna, hogy engedje át a választást Ábrahámnak, de ő inkább önzően megpróbált előnyhöz jutni. "Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld ... mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földe" (1Móz 13:10). Egész Palesztina legtermékenyebb tájéka a Jordán völgye volt. A szemlélőket az elveszett Paradicsomra emlékeztette. Olyan szép és termékeny volt, mint a Nílus öntözte síkságok, amelyeket nemrégiben hagytak el. Gazdag és gyönyörű szép városok is voltak ott, amelyek népes piacaikon jövedelmező kereskedést kínáltak. A világi nyereség ábrándképétől elkápráztatott Lót nem vett tudomást az ott uralkodó erkölcsi és lelki bűnökről. A síkság lakói "[...] nagyon gonoszok és bűnösök valának az Úr előtt" (1Móz 13:13), de erről ő mitsem tudott, vagy ha tudott is, nem tulajdonított neki fontosságot. "És választá Lót magának a Jordán egész mellékét [...] és sátoroz vala Sodomáig" (1Móz 13:11-12). Mennyire nem látta előre önző választása szörnyű következményeit!

Miután Ábrahám elvált Lóttól, az Úr ismét neki ígérte az egész országot. Nem sokkal ezután a pátriárka Hebronba költözött; Mamré tölgyei alatt verte fel sátorát, és mellette oltárt emelt az Úrnak. Az olajfaligetekkel, szőlőskertekkel borított felföldi síkságok, hullámzó búzatáblák friss levegőjében, a dombokkal övezett tágas legelőkön megelégedetten élte egyszerű pátriárkális életét, és Lótnak hagyta Sodoma veszélyeket rejtő fényűzését.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 21

A Bírák könyvének 17-21. fejezetei ugyanazzal a néhány ismerős sorral végződnek, mint amivel kezdődnek: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt.” Az izraeliták anélkül a lelki és erkölcsi vezetés nélkül próbálták megoldani a saját maguk okozta problémákat, amit Mózes és Józsué képviselt. Bár az Úr biztosította a győzelmet a hitetlenkedő izraelitáknak, de ők nem látták meg Isten útmutatását a következményekben, és továbbmentek azon az úton, amit saját értékítéletük szerint helyesnek véltek. 

Az előző, 20. fejezetben a benjáminiták vereséget szenvedtek saját izraelita társaiktól, akiknek Isten megígérte a győzelmet. Izrael fiai esküt tettek, hogy minden izraelitának tilos saját lányait benjáminita férfiakhoz feleségül adni. Ez teljes egészében az ő döntésük volt, nem az Úré, és problémát is okozott később az izraelitáknak, mert alig tudtak módot találni arra, hogy megmentsék Benjámin törzsének maradékát. Most már az esküjük kötelezte őket arra, hogy bármi áron megtartsák azt, nehogy magukra zúdítsák saját átkukat (21:18). 

Megoldásuk azonban túlmutat a józan ész határain. Eldöntik, hogy elpusztítják Jábes-Gileád városát és lakóit - férfiakat, asszonyokat és gyerekeket – mert kapcsolatban álltak a benjáminitákkal, és ezért nem csatlakoztak az ellenük indított hadjárathoz. A harcok után összehívott lelki ünnepségre sem jöttek el Silóba, hogy áldozatot mutassanak be az Úrnak. Mennyire undorító az ezután következő kegyetlen lépés és a tömegmészárlás! Jábes-Gileád lakói között azonban találtak a harcosok 400 szüzet, akiket életben hagytak feleségnek a benjáminiták számára. Mindeközben az izraeliták sokkal jobban aggódtak amiatt, hogy elkerüljék egy esküszegés következményeit, mint hogy jólétben tudják a testvéreiket. Valójában anélkül sértették meg az eskü szellemiségét, hogy megtörték volna azt. Istenfélelmük teljesen öncélú volt.   

Napjainkban sok meggyőződéses kereszténynek van öncélú hite; csak annyit tesznek, amennyi a követelmények teljesítéséhez elegendő, és semmi többet. Ez félszívű engedelmesség, ami törvényeskedésig fajulhat. Észrevetted már az utóbbi időben, hogy megjátszod magad? Vajon azért engedelmeskedsz Istennek, mert szíved mélyéből ezt szeretnéd, vagy mert muszáj? Az Úr ezt mondja: „… szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (Hós 6:6).

Justo E. Morales

31. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezetéhez (feb. 28- márc 5).

Ebben a fejezetben Ábrahám Isten vezetését kezdi követni, elhagyja a kultúráját és szülővárosát, és ismeretlen irányba vándorol. Ő nem igazán utazó evangélista. Nem kapott hatalmas üzenetet, hogy hirdesse, mint ahogyan Jónás kapott. Viszont ami elkezdődik, az egy lassú személyes átváltozás – jóllehet a régi, „légy óvatos önmagaddal’” viselkedés alkalmanként visszatér.

Vajon melyik része a legszembeszökőbb a 100 éves karakter átalakulásának ebben a fejezetben? Ha figyelembe vesszük, hogy „Minden bűn az önzés.” (The Workers’ Bulletin, 1902. szeptember 9.), jobb, ha megértjük Ábrahám szívének átalakulását. Cseréljük ki néhány szóban az „ön”-t „én”-re, hogy az „ön” természetét bemutathassuk: az Ábrahám és Lót életében fellépő incidens során „Ábrahám nemes, [én]zetlen lelkülete nyilvánult meg ez alkalommal is.” „Az [én]felmagasztalás szelleme Sátán lelkülete; azonban az a szív, amelyben Krisztus szeretete él, irgalmat gyakorol és nem keresi a maga hasznát.”

Azt a folyamatot, ahogyan mi is mindannyian átalakulhatunk, ahogyan Ábrahám, mint valóságos, kibányászásra való kincset megtaláljuk ebben a fejezetben.  „Amíg Krisztus lakozik a szívben, lehetetlen jelenlétének fényét elfedezni, vagy világosságát elhalványítani. Ellenkezőleg, napról napra jobban és jobban sugárzik; az [én]zés és bűn lelkét körülvevő homálya pedig eltűnik az igazság napjának fénylő ragyogása előtt.”

Kathy Beagles 
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


2016. február 27., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 27 - SZOMBAT - Bírák 20

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 11. fejezet 230. nap

Ábrahámról egyiptomi tartózkodásakor kiderült, hogy nem mentes az emberi gyengeségtől és tökéletlenségtől. Eltitkolta, hogy Sára a felesége. Ezzel azt tanúsította, hogy nem bízik Isten gondviselésében, és nincs olyan erős hite és bátorsága, amiről eddig életével már sokszor bizonyságot tett. Sára szép volt, és Ábrahám tudta, hogy a sötét bőrű egyiptomiak meg fogják kívánni a gyönyörű idegent, és hogy megszerezzék, nem haboznak megölni férjét. Nem tartotta hazugságnak, ha azt mondja, a húga, mert Sára ugyan nem Ábrahám anyjának volt a leánya, de atyjának igen. Valódi viszonyuk eltitkolásával azonban becsapta az egyiptomiakat. Isten a becsületesség szigorú szabályától való legkisebb eltérést sem hagyhatja jóvá. Ábrahám hitetlensége miatt Sára nagy veszélybe került. Egyiptom királya, aki hallott Sára szépségéről, palotájába vitette az asszonyt, hogy feleségül vegye. De a végtelenül irgalmas Isten Sára megoltalmazásáért megbüntette a királyi családot. A fáraó becsapottsága miatti haragjában megrótta Ábrahámot, és visszaadta feleségét, mondván: "[...] Miért mívelted ezt velem? [...] Miért mondottad: húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el" (1Móz 12:18-19).

A fáraó nagyon kedvelte Ábrahámot. Még most sem engedte, hogy ártsanak neki vagy társainak, hanem őrséget rendelt, hogy biztonságosan kivezessék őket az országból. Ebben az időben törvény tiltotta az egyiptomiaknak, hogy idegen pásztorokkal érintkezzenek. Például tilos volt velük enniük vagy inniuk. Kedves és nagylelkű dolog volt a fáraótól az, ahogy Ábrahámot elbocsátotta; de felkérte Egyiptom elhagyására. Nem merte ugyanis megengedni, hogy ott maradjon. A fáraó tudtán kívül majdnem súlyosan megsértette, de Isten közbelépett, és megóvta a királyt a bűn elkövetésétől. A fáraó ebben az idegenben a menny Istene által nagyra becsült embert látott, és félt olyan valakit országában tartani, aki nyilvánvalóan a menny pártfogoltja. Ha Ábrahám Egyiptomban maradna, növekvő gazdagsága valószínűleg felkeltené az egyiptomiak irigységét és kapzsiságát. Talán meg is károsítanák őt, és ezért is a király volna a felelős, ami ismét a királyi ház megbüntetésével járhatna.

A fáraó megintése védelemnek bizonyult Ábrahám számára a pogány népekkel való későbbi kapcsolatában, mert ezt a dolgot nem lehetett titokban tartani. Látható volt, hogy az az Isten, akit Ábrahám imádott, megvédi szolgáját, és bosszút áll azon, aki őt megsérti. Veszélyes dolog ártani a menny Királya gyermekének. A zsoltáríró utal Ábrahám életének erre a fejezetére, amikor a választott népről szólva azt mondja, hogy Isten "[...] királyokat is megfenyített miattok, mondván: Meg ne illessétek az én felkentjeimet, és az én prófétáimnak ne ártsatok!" (Zsolt 105:14-15).

Érdekes az a hasonlóság, ami Ábrahám élménye és utódainak századokkal későbbi élménye között van. Utódai is éhínség miatt mentek Egyiptomba, és ott is tartózkodtak. Az egyiptomiak, amikor Isten megítélte őket népe miatt, félni kezdtek tőlük, ők pedig a pogányok ajándékaitól meggazdagodva, nagy vagyonnal mentek el onnan.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 20

Egyik fejezet a másik után számol be az izraeliták nemtörődömségéről és tétlenségéről saját erkölcsi állapotukkal kapcsolatosan. Józsué halálával és az izraeliták ezt követő hitehagyásával kezdtük ezt a könyvet. Ettől kezdve az izraeliták nem csupán elnyomásban részesülnek hűtlenségük miatt, hanem szakadások történnek közöttük, sőt, időnként egymás ellen harcolnak, és egymást ölik. Ebben a fejezetben végre azt láthatjuk, ami egyszer sem történt meg Józsué napjai óta, hogy Izrael egész népe (kivéve a benjáminitákat), egy emberként tart gyűlést az Úr előtt. Még bátorítóbb az a tény, hogy azért gyűltek össze, hogy kezeljék a közöttük előforduló gonoszságot.

Izrael fiai felháborodva gyűltek egybe, hogy megtorolják a gonoszságot, és halálbüntetéssel sújtsák a gibeai perverz embereket. Ezzel ellentétben a benjáminiták eltökélték magukat, hogy megvédik a gonosztevőket, és nem adják ki őket. E válasz után az izraeliták elmennek Béthelbe (Isten háza), és megkérdezik Istent. Ám nem azt kérdezik, hogy harcoljanak vagy sem, hanem azt, hogy ki harcoljon ellenük elsőként (20:18). Az izraeliták már eldöntötték, hogy mit fognak tenni. Érdekes, hogy a sértett fél itt nem a lévita, vagy Izrael vezetői. Ez egy gyalázatos bűn volt Istennel szemben, ők mégsem Istent keresték bocsánatért és vezetésért. Istenre nem úgy tekintettek, mint királyukra és parancsnokukra; hanem úgy közelítettek hozzá, mint egy jóshoz, és a tanácsát jövendőmondó képességeiért kérték. Abból is nyilvánvaló, hogy az izraeliták félreértették Isten szerepét, hogy elhozták a frigyládát Silóból, mert szerencsetárgyként akarták használni (1Sám 4).

Isten csak arra válaszol, amit kérdeztek: Júda harcoljon először, de nincs áldás és győzelem ígérete. A benjáminiták felülkerekednek, és egy hatalmas mészárlás következik. Az izraeliták most már tanácsot kérnek az Úrtól (20:23), de az Úr most sem ígér győzelmet. Csak egy óriási veszteség után közelednek úgy az izraeliták a Mindenhatóhoz, ahogy azt már kezdetben tenniük kellett volna: böjtöltek aznap estig, közben pedig égő- és békeáldozatokat mutattak be az Úrnak. Az Úr csak akkor ígéri meg, hogy kezükbe adja a benjáminitákat (20:26-27). Ekkor „az Úr ... vereséget mért Benjáminra Izráel előtt” (20:35 - új prot. ford.).

Isten szándékosan engedi meg, hogy Izrael kétszer is vereséget szenvedjen a győzelem előtt. Egy fontos leckét kellett megtanulniuk arról, hogy hogyan kapják meg Isten áldását. Noha az ő szerepük csak annyi volt, hogy kitisztítsák a gonoszságot Izraelből, Isten bűnbánatot és alázatosságot kívánt meg tőlük, különösképpen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az egész nemzet megérdemelte volna Isten haragját. Kiáltó ellentét van a Gibeával szemben kinyilvánított erkölcsi felháborodás és aközött, hogy az izraeliták éveken keresztül minden lelkifurdalás nélkül gyakorolták a nyílt bálványimádást. A gibeoniták elleni büntetés minden élet és vagyon teljes megsemmisítése volt, de az ilyen ítélet csak a bálványimádás esetére volt előírva (5Móz 13:12-18)! Képmutatásukban nem vették észre, hogy sokkal buzgóbbak törekedtek testvéreik elpusztítására, mint arra, hogy saját bűneikből megtisztuljanak, és azokra bocsánatot nyerjenek. Vajon nem tanulság ez számunkra?

Justo E. Morales

30. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10-11. fejezeteihez (feb. 21-27).

Mózes első könyvének első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt (1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.

Az özönvizet követően az emberiség ismét kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.

Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.

Ábrahám kivételes kultúrák közti misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája, József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek feljegyezve hibák.

Gorden Doss
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


2016. február 26., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 26 - PÉNTEK - Bírák 19

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 11. fejezet 229. nap

Ábrahám, "Isten barátja", jó példát mutatott nekünk. Élete az ima élete volt. Mindig oltárt épített ott, ahol felverte sátorát; reggel és este áldozatra hívta össze egész táborát. Amikor sátorát lebontotta, az oltár ottmaradt. Az elkövetkező években Ábrahámtól tanult kószáló kananeusok közül, aki eljutott az oltárhoz, tudta, ki volt ott előtte; és amikor felverte sátorát, kijavította az oltárt, és imádta ott az élő Istent.

Ábrahám folytatta útját dél felé, és hite újra próbára lett téve. Nem esett az eső, a völgyekben kiszáradtak a patakok, és a fű elszáradt a síkságokon. A nyáj nem talált legelőt, és az egész tábort éhínség fenyegette. Megkérdőjelezte-e ekkor a pátriárka a Gondviselés vezetését? Nem gondolt-e vágyakozva vissza a bőven termő káldeai síkságokra? Mindenki feszülten figyelte, mit tesz Ábrahám, amikor egyik baj a másikat érte. Amíg bizalmát megingathatatlannak látták, úgy érezték, van remény: biztosak voltak abban, hogy Ábrahám Isten barátja, és még mindig vezeti őt.

Ábrahám nem tudta mivel magyarázni a Gondviselés vezetését. Nem valósultak meg reményei, de rendületlenül bízott az ígéretben: "megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz." Buzgón imádkozva fontolgatta, hogyan tudná megóvni népét és nyáját, de nem hagyta, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Lement Egyiptomba, hogy megmeneküljön az éhínségtől. Nem hagyta el Kánaánt, nem fordult vissza a nyomor miatt Káldeába, ahonnan jött, ahol nem volt hiány kenyérben, hanem átmeneti menedéket keresett az ígéret földjéhez lehető legközelebb, azzal a szándékkal, hogy visszatér oda, ahova Isten helyezte.

A gondviselő Isten azért hozta ezt a próbát Ábrahámra, hogy alázatosságra, türelemre és hitre tanítsa - oly leckékre, amelyeket feljegyeztek mindazok áldására, akiknek majd ezután kell szenvedést elviselniük. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de ő nem felejti és nem taszítja el azokat, akik bizalmukat belé helyezik. Engedte, hogy szenvedés sújtsa Jóbot. Hagyta, hogy Jánost, a szeretett tanítványt az elhagyatott Páthmosra száműzzék, de Isten Fia találkozott ott vele, és látomásaiban János látta a hervadhatatlan dicsőséget. Isten megenged próbákat népe életében, hogy hűségük és engedelmességük által ők maguk is gazdagodjanak lelkileg, és hogy példájukból mások is erőt merítsenek. "Mert én tudom az én gondolatimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata" (Jer 29:11). Azok a próbák, amelyek a legjobban próbára teszik hitünket, és azt a látszatot keltik, hogy Isten elhagyott bennünket, visznek közelebb Krisztushoz, hogy minden terhünket az ő lábához tegyük le, és megismerjük azt a békét, amelyet ő ad cserébe.

Isten mindig a szenvedések kohójában próbálta meg népét. A kohó tüzében válik le a salak a keresztény jellem valódi aranyáról. Jézus figyeli a próbát. ő tudja, mi kell ahhoz, hogy az értékes fém megtisztuljon, és visszatükrözze szeretetének fényét. Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan képességeket lát, amelyeket fel tudna használni műve előbbrevitelére. És a gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja. Olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek próbára teszik jellemüket, és megmutatják még önmaguk előtt is rejtett hibáikat és gyengeségeiket. Isten alkalmat ad nekik e hibáik kijavítására, és alkalmassá teszi őket szolgálatára. Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy őrá támaszkodjanak, mert ő az egyedüli segítségük és oltalmuk. Isten így éri el célját. Neveli, tanítja, fegyelmezi őket, hogy alkalmasak legyenek annak a nagyszerű célnak a betöltésére, amiért képességeiket kapták. Amikor Isten cselekvésre szólítja őket, a mennyei angyalok egyesülhetnek velük a földön elvégzendő munkában, mert készen lesznek rá.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 19

Ez az elbeszélés Izrael történelmének legsötétebb fejezetét mutatja be, amely a Bírák korszakában zajlott. Az izraeliták által elkövetett összes erkölcsi rémtett közül, amiről ebben a könyvben olvashatunk, messze ez a legmegdöbbentőbb. E történet és Sodoma romlottságának története (1Mózes 19) között túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy véletlen legyen. Az író szándékosan tervezte ezt a történetet úgy, hogy összehasonlítsa benne Izrael erkölcsi romlottságát a sodomabeli emberek romlottságával. A lévita szavai foglalják össze a történet lényegét: „Nem történt semmi ilyesmi, nem látott senki ilyet, amióta kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig” (19:30 - új prot. ford.).

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő nem alkot véleményt a szereplők cselekedeteiről. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy a lévita vendéglátója a heteroszexualitást részesítette előnyben a homoszexuális erőszakkal szemben. Azért tette ezt, mert ezt látta a helyesnek. Hasonlóképpen nem a vendéglátás hiánya volt itt az igazi probléma, mint ahogy ezt néhány bibliakutató felvetette. Az erőszak, amit ezek a férfiak elkövettek, nem barátságtalan természetükből eredt, hanem gonosz és perverz szívük sarkallta erre őket. Az elbeszélő egyértelművé teszi, hogy itt a bűncselekmény nemi erőszak és gyilkosság, melyet a gibeai férfiak követtek el.

Ezekben a szörnyű cselekményekben az az igazán megdöbbentő, hogy elkövetői Izrael fiai voltak. A nemi erőszak és a gyilkosság nem volt kevésbé gyakori az ókori Közel-Keleten, mint manapság. Ám ilyen szörnyűségek az összes nemzet közül a legkevésbé történhettek volna meg Isten kiválasztott népe között. Az ő erkölcsi mércéjük még abban a korszakban is jóval magasabb volt a szomszédos népek „színvonalánál”, amikor „nem volt király Izraelben”. A lévita ragaszkodott ahhoz, hogy egy izraelita városba menjenek egy idegen város helyett (19:12), ez is azt mutatja, hogy azt hitte, az izraeliták jobb emberek.

Az izraelita társadalom erkölcsi hanyatlása annak következménye volt, hogy az emberek úgy éltek, mintha nem volna uruk, és Isten sem volna közöttük – de még a környéken sem. Mi is pontosan így élünk a mai világban. Az istenfélelem elavult és idegen fogalomnak tűnik a legtöbb ember számára a mai társadalomban. Jézus követői, Isten kiválasztott népe a kivétel, ők fénysugarak a sötétben! A legtöbbünk valószínűleg sosem lesz részese olyan szörnyűségeknek, mint az itt leírt események – hála az Úrnak! Ám amikor önző módon közelítjük meg a bűnt, a lévita vendéglátójának szerepét játsszuk. Az ír filozófus, Edmund Burke így fogalmazott: „A gonosz győzelméhez csupán annyi szükséges, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”. Ha hagyjuk, hogy a megalkuvás és a kényelem diktáljon akkor, amikor ki kellene állnunk a jóért, számos lehetőséget fogunk elhalasztani, hogy segítsünk azoknak, akiknek a bűn ártott.

Justo E. Morales

30. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10-11. fejezeteihez (feb. 21-27).

Mózes első könyvének első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt (1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.

Az özönvizet követően az emberiség ismét kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.

Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.

Ábrahám kivételes kultúrák közti misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája, József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek feljegyezve hibák.

Gorden Doss
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


2016. február 25., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 25 - CSÜTÖRTÖK - Bírák 18

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 11. fejezet 228. nap

Most is sokaknak Ábrahámhoz hasonló próbája van. Nem hallják közvetlenül a mennyből Isten hangját, de ő szól hozzájuk Igéjének tanítása és gondviselésének eseményei által. Talán azt kívánja tőlük, hogy adják fel a gazdagságot és megbecsülést ígérő életpályájukat, hagyják el kellemes és előnyös társaságukat, szakadjanak el rokonságuktól, hogy önmegtagadást igénylő viszontagságos, áldozatos útra lépjenek. Isten feladatot szánt nekik, de a barátok, a rokonok befolyása és a jólét akadályozná a megvalósításhoz fontos jellemvonások kifejlődését. Isten kivonja őket az emberi befolyás alól, megvonja tőlük az emberi segítséget; érezteti velük, hogy az ő segítségére van szükségük, és megtanítja őket egyedül őbenne bízni, hogy kinyilatkoztathassa önmagát nekik. Ki kész Isten hívására megtagadni dédelgetett terveit és lemondani meghitt barátairól? Ki vállal új feladatokat, és ki lép ismeretlen területre, hogy odaszánt szívvel végezze Isten munkáját, Krisztusért nyereségnek tartva a veszteségeket? Aki ezt teszi annak olyan hite van, mint Ábrahámnak, és az osztozni fog vele abban az "[...] igen-igen nagy örökség"-ben, amelyhez "nem hasonlítható" az, "amiket most szenvedünk" (2Kor 4:17; Róm 8:18).

Isten akkor szólt először Ábrahámhoz, amikor "Úr-Kaszdim"-ban lakott. A pátriárka engedelmesen Háránba költözött. Háránig elkísérte atyja családja, mivel bálványimádásuk keveredett az igaz Isten imádásával. Ábrahám itt maradt Tháré haláláig. De a mennyei hang elhívta atyja sírjától, és megparancsolta: menjen tovább. Testvére, Nákhor és családja ragaszkodott otthonához és bálványaihoz. Feleségén, Sárán kívül csak Lót, a már régen halott Hárán fia osztozott a pátriárka zarándok életében. Mégis egy nagy csapat indult útnak Mezopotámiából. Ábrahámnak már hatalmas nyája, sok keleti kincse és nagyszámú kísérete volt. Szolgák sokasága vette körül. Úgy távozott atyái földéről, hogy soha nem tér oda vissza, és magával vitte mindazt, amije volt: "[...] minden szerzeményöket, amelyet szereztek vala, és a cselédeket, akikre Háránban tettek vala szert" (1Móz 12:5). Sokukat a szolgaságnál és önérdeknél szentebb meggondolások vezették. Háráni tartózkodásuk alatt Ábrahám és Sára másokat is megnyertek az igaz Isten imádására és szolgálatára, akik ragaszkodtak a pátriárka családjához, és elkísérték őt az ígéret földjére. "[...] és elindulának, hogy Kánaán földére menjenek, és el is jutának a Kánaán földére" (1Móz 12:5).

Először Sikhemben telepedtek le. Móréh tölgyeinek árnyékában, az Ebál és Garizim hegye közötti tágas, füves völgyben, olajfaligetek és bővizű patakok szomszédságában táborozott le Ábrahám. Szép és kellemes volt az a vidék, ahova a pátriárka eljutott - "[...] bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak. Búza-, árpa-, szőlőtő-, fige- és gránátalma-termő földre, faolaj- és méztermő földre" (5Móz 8:7-9). De Jahve imádói látták, hogy sötét árnyék borul a fákkal borított dombra és a termékeny síkságra. "Akkor Kananeusok valának azon a földön". Ábrahám elérte reménylett célját, de ez országot idegen, bálványimádó nép lakta. A ligetekben hamis istenek oltárai álltak, és a szomszédos magaslatokon emberáldozatokat mutattak be. Ábrahám Isten ígéretébe kapaszkodott, de balsejtelmek között verte fel sátrát. Akkor "megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet" (1Móz 12:7). Ez az ígéret megerősítette hitét abban, hogy Isten vele van, hogy nincs kiszolgáltatva a gonosz kényének-kedvének. "És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; aki megjelent vala néki" (1Móz 12:7). A még mindig vándor Ábrahám nemsokára Béthel közelébe költözött; ott ismét oltárt épített, és segítségül hívta az Úr nevét.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 18

Bírák könyve első fejezetében azt olvashatjuk, hogy a kánaáni föld meghódítása még nem fejeződött be teljesen (1:26-27). Ez a szakasz leírja, hogyan jutott örökségéhez Dán törzse Kánaán északi részén. Az, hogy a lévitát Manassé (vagy talán Mózes; 18:30) unokájaként azonosítja ez a szakasz, arra utal, hogy ezen események a Bírák korszakának az elején mentek végbe. Mindazonáltal a történet középpontjában nem Lais (a későbbi Dán) városának elfoglalása áll. A történet szerepe, hogy elmondja, hogyan alakított ki Izrael legészakibb törzse egy hamis izraelita vallást, amit annyira jól felépítettek, hogy egészen az asszír fogságig fennmaradt; egy olyan bálványimádó vallást, amelynek egyenes következménye volt a fogság.

Mika és a Dán nemzetségéből valók története is kihangsúlyozza a Bírák könyvének fő motívumát: „nem volt király Izraelben” és „mindenki azt tette, ami helyes volt az ő szemei előtt” (Bír 17:6). Az Urat kellett volna királyuknak tartaniuk, de az izraeliták elutasították, megrontották vagy elfelejtették törvényének minden tanítását, ami romboló következményekkel járt. Mind Mika, mind a dániak azt gondolták, kisajátíthatják Isten áldásait az által, ha felállítják saját szentélyüket, mintegy versengve (szembeszállva) az eredetivel Silóban. Ha valakinek ebben a történetben, akkor Jonathánnak, a papnak tudnia kellett volna mi a helyes, ám azt olvassuk, őt egyáltalán nem zavarja a bálványimádás gondolata, sőt örül a lehetőségnek, hogy a hamis vallás főpapja lehet (18:20, 30).

Mika és a dániak története rablással és bálványimádással kezdődik, és azzal is végződik. Csakúgy, mint Sámson történetében, egyik bűn a másikat vonja maga után és a bűnök erkölcsi következménye az idő múlásával egyre rosszabb lesz. A bűn bűnt szül, a bűn jutalma pedig mindig halál. Bár a Dán törzséből valók sikerrel járnak, nem szabad összekevernünk a sikert Isten jóváhagyásával. Elgondolkodva ezen a történeten imádkozzunk azért, hogy Isten segítsen megtörni a bűn sablonját az életünkben. Emlékezzünk rá, hogy van királya Izraelnek, és hogy Krisztus a mi örökségünk!

Justo E. Morales

30. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10-11. fejezeteihez (feb. 21-27).

Mózes első könyvének első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt (1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.

Az özönvizet követően az emberiség ismét kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.

Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.

Ábrahám kivételes kultúrák közti misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája, József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek feljegyezve hibák.

Gorden Doss
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


2016. február 24., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 24 - SZERDA - Bírák 17

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 11. fejezet 227. nap

11. Ábrahám elhívása

Miután Bábel tornyának építői szétszéledtek, a bálványimádás újra majdnem általános lett. Az Úr végül hagyta, hogy a konok törvényszegők saját gonosz utaikat kövessék. Sém családjából pedig kiválasztotta Ábrahámot, hogy megőrizze törvényét a jövő nemzedékek számára. Ábrahám a babonaság és a pogányság légkörében nőtt fel. Atyja családjának tagjai is, akik még őrizték Isten ismeretét, engedtek a környező befolyás csábjának, és Jahve helyett "idegen isteneket" szolgáltak. De az igaz hit nem tűnhetett el a földről. Isten mindig megőrzött egy maradékot az ő szolgálatára. Ádám, Séth, Énók, Methusélah, Noé, Sém korszakról korszakra töretlenül megőrizte Isten akaratának drága kinyilatkoztatásait. Tháré fia lett e szent megbízatás örököse. Hiába csalogatta mindenfelől a bálványimádás. E hívő a hitetlenek között, akit nem tudott megrontani az eluralkodó hitehagyás, rendíthetetlenül imádta az egy igaz Istent. "Közel van az Úr minden őt hívóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja őt" (Zsolt 145:18). Isten közölte akaratát Ábrahámmal; világosan megismertette törvénye kívánalmaival és a Krisztus által megvalósuló megváltással.

Ábrahám a kora emberének különösen értékes ígéretet kapott, - nemzeti nagyság és sok-sok utódot ígéretét: "[...] megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz" (1Móz 12:2). Ez kiegészült azzal az ígérettel, ami a hit örököseinek minden ígéretnél drágább volt - az ő családjából fog származni a világ Megváltója. Ám az ígéret teljesedésének első feltétele a hit próbája volt, ami áldozatot követelt. Így szólt Isten Ábrahámhoz: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked" (1Móz 12:1). Ábrahámnak előbb el kellett szakadnia ifjúkori társaitól ahhoz, hogy Isten alkalmassá tehesse nagy feladatára, a szent jövendölések megőrzésére. A rokonok és barátok befolyása gátolta volna azt a nevelést, amelyet Isten akart szolgájának adni. Most, hogy különleges kapcsolatba került a mennyel, idegenek között kellett élnie. Jellemének sajátosnak, a világétól eltérőnek kellett lennie. Nem is tudta megmagyarázni barátainak cselekedeteit úgy, hogy megértsék. Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel, és a bálványimádó rokonság nem érthette meg Ábrahám indítékait és cselekedeteit.

"Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy" (Zsid 11:8). Ábrahám feltétel nélküli engedelmessége a hit egyik legcsodálatosabb bizonyítéka az egész Bibliában. Számára a hit "[...] a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés" volt (Zsid 11:1). Isten ígéretében bízva, a teljesedés legkisebb külső biztosítéka nélkül elhagyta otthonát, rokonságát, szülőhazáját, és elindult, bár nem tudta, Isten hova vezeti. "Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival" (Zsid 11:9).

Nem volt könnyű Ábrahám próbája. Nem volt kis áldozat, amit Isten kívánt tőle. Erős szálak kötötték hazájához, rokonságához és otthonához. De tétovázás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. Nem kérdezett semmit az ígéret földjéről - hogy termékeny-e a talaj, egészséges-e az éghajlat, hogy kellemes-e az ország környezete, és van-e ott alkalom a vagyongyűjtésre? Isten szólt, és szolgájának engedelmeskednie kellett. Számára az volt a földön a legboldogabb hely, ahova Isten küldte.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 17

A megelőző történetekben újra és újra emlékeztettek minket, hogy akkoriban mindenki „azt cselekedte, amit jónak látott.” (17:6) . A következő fejezetek világosan bemutatják, hogy hogyan is történt ez, és mik voltak az erkölcsi következményei (a politikaiak mellett) Izrael népe számára.

A legtöbb bibliafordítás ennek a fejezetnek a „Mika bálványimádása” nevet adja. A korábbi történetekből már tudjuk, hogy a bálványimádás virágzott Izraelben a Bírák idejében. Ami azonban ebben a történetben figyelemre méltó az az, hogy mennyire nagyon szűklátókörűek a szereplők azt illetően, hogy bármit is rosszul tennének: a hamis imádat középpontjában álló bálványt (3-4. vers) az Úrnak szentelték! Mi több, a Mika által emelt törvénytelen oltár Efraim hegyén áll, ugyanott, ahol a silói törvényes oltár is (Józsué 18). Még a történetben szereplő lévita se tudja (vagy nem érdekli), hogy egy törvénytelen imádati helyet felállítani faragott képekkel problémának számít, és boldogan elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van (11. vers). Egy igazi lévita alkalmazásával Mika úgy gondolja, hogy az oltára nemcsak hogy törvényes, hanem az Úrnak tetsző is: Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az ÚR, mert egy lévita lett a papom.” (13. vers – új prot. ford.)

Mika megfontolatlan tetteinek az egész izraeli nemzetre több generáción át kiható következményei lesznek. És a dologban az a valóban elkeserítő, hogy ő nincs is tudatában mindennek. Az Úr szomorúan jelenti ki: „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal” (Hós 4:6 - új prot. ford.).

Ez egy lecke a mi számunkra, hiszen mi vagyunk a választott nemzedék. Isten kihívott minket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára, hogy királyi papság, szent nemzet, az Ő elkülönített népe legyünk; azt tegyük, ami igaz, és megtartsuk az Ő parancsait (1Pt 2:9 és Jel 14:12).

Justo E. Morales

30. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10-11. fejezeteihez (feb. 21-27).

Mózes első könyvének első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt (1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.

Az özönvizet követően az emberiség ismét kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.

Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.

Ábrahám kivételes kultúrák közti misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája, József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek feljegyezve hibák.

Gorden Doss
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


2016. február 23., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 23 - KEDD - Bírák 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10. fejezet 226. nap

Bábel építői lázongtak Isten ellen. Ahelyett, hogy hálásan gondoltak volna Ádám iránti irgalmára, és a Noéval kötött könyörülő szövetségére: felpanaszolták szigorát - hogy kiűzte az első emberpárt az Édenből, és, hogy elpusztította özönvízzel a világot. De amíg Isten ellen zúgolódtak, mondván, hogy zsarnok és szigorú, elfogadták a legkegyetlenebb zsarnokok uralmát. Sátán semmibe akarta vetetni azokat az áldozatokat, amelyek előre vetítették Krisztus halálát, és amint az emberek gondolkozása elhomályosult a bálványimádás miatt, rávette őket ezeknek az áldozatoknak a meghamisítására, és arra, hogy áldozzák fel saját gyermekeiket isteneik oltárain. Mivel az emberek elfordultak Istentől, a mennyei tulajdonságokat - méltányosságot, erkölcsi tisztaságot és szeretetet - kiszorította a zsarnokság, erőszak és kegyetlenség.

A bábeli emberek elhatározták, hogy olyan kormányzatot hoznak létre, amely független lesz Istentől. Egyesek közöttük félték az Urat, de megtévesztették őket az istentelenek állításai, és bevonták őket terveikbe. Az Úr ezekért a hűségesekért késleltette büntetését, és időt adott az embereknek valódi jellemük megmutatására. Eközben Isten fiai igyekeztek őket eltéríteni szándékuktól; de ők teljesen egyek voltak istenkísértő vállalkozásukban. Ha akadálytalanul végrehajthatták volna azt, erkölcsileg megrontották volna a még gyermekkorát élő világot. Szövetkezésük lázadásra épült, önfelmagasztalás céljából alapított birodalomra, amelyben nem volt helye Isten uralmának és tiszteletének. E szövetség fennmaradása esetén egy erős hatalom elűzte volna az igazságot a földről - békéjével, boldogságával és biztonságával együtt. Isten törvényét, amely "[...] szent és igaz és jó" (Róm 7:12), az emberek megpróbálták önző és kegyetlen szívük szándékának megfelelő törvényekkel helyettesíteni.

Akik félték az Urat, hozzá kiáltottak, hogy lépjen közbe. "Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai" (1Móz 11:5). A világ iránti irgalmában Isten meghiúsította a torony építőinek szándékát, és ledöntötte vakmerőségük emlékművét. Az irgalmas Isten összezavarta beszédüket, így szabva határt lázadó szándékuknak. Isten sokáig tűri az emberek romlottságát, és bőséges alkalmat ad a megtérésre; de ügyel az igazságos és szent törvényével szembeszálló ravaszkodásaikra. Időnként a kormánypálcát tartó láthatatlan kéz megfékezi a gonoszságot. Félreérthetetlenül nyilvánvaló, hogy a világegyetem Teremtője, akinek bölcsessége, szeretete és igazsága végtelen, a menny és föld legfőbb Ura, és senki sem dacolhat büntetlenül hatalmával.

Bábel építőinek ármánykodásai szégyenteljes kudarccal végződtek. Önhittségük emlékműve oktalanságuk emlékműve lett. Az emberek mégis állandóan ugyanazt az utat járják, saját magukban bízva, és elutasítva Isten törvényét. Ezt az elvet akarta Sátán alkalmazni a mennyben; ez az elv irányította Kaint is áldozata bemutatásában.

Korunkban is vannak toronyépítők; hitetlenek, akik a tudomány feltételes következtetéseiből felépítik saját elméleteiket, és elutasítják Isten kinyilatkoztatott szavát. Merészelik elmarasztalni Isten erkölcsi kormányzatát; semmibe veszik törvényét, és büszkélkednek az emberi tudással. És "mivelhogy hamar a szentencia nem végeztetik el a gonoszságnak cselekedőjén, egészen arra van az emberek fiainak szíve ő bennök, hogy gonoszt cselekedjenek" (Préd 8:11).

A kereszténynek tartott világban sokan elfordulnak a Biblia világos tanításaitól; emberi spekulációkból és tetszetős mesékből szerkesztenek hitvallást, és rámutatnak saját tornyukra mint a mennybe vezető útra. Az emberek csodálattal csüggnek az ékesszóló ajkakon, amelyek azt tanítják, hogy a törvényszegő nem hal meg, és az üdvösség megszerezhető az Isten törvénye iránti engedelmesség nélkül. Krisztus állítólagos követői egységre jutnának, ha elfogadnák Isten normáját; de ameddig az emberi bölcsességet Isten Szent Igéje fölé emelik, addig megoszlások és széthúzások lesznek. Az egymástól eltérő hitvallások és szekták zűrzavarát megfelelően ábrázolja a "Babilon" szó, amely prófécia (Jel 14:8; 18:2) az utolsó napok világot szerető egyházaira vonatkozik.

Sokan gazdagság és hatalom szerzésével igyekeznek mennyet csinálni maguknak. "[...] gonoszságot szólnak; elnyomásról beszélnek fennhéjázással" (Zsolt 73:8), lábbal tiporva az emberi jogokat, és semmibe véve Isten tekintélyét. Lehet a kevélynek egy ideig nagy hatalma, és sikeres minden vállalkozása; de a végén csalódni fog és szerencsétlen lesz.

A megvizsgálás ideje a küszöbön van. A Magasságos leszáll, hogy meglássa azt, amit az emberek fiai építettek. Meg fog mutatkozni mindenekfölötti hatalma; az emberi büszkeség műveit pedig porba veti. "Az égből letekint az Úr, látja az emberek minden fiát. Székhelyéről lenéz a föld minden lakosára." "Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait. Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről-nemzedékre" (Zsolt 33:13-14.10-11).

Mai Bibliai szakasz: Bírák 16
Sámson ismét figyelmen kívül hagyja isteni elhívását (vagy Isten parancsát), ezzel veszélyezteti saját életét és küldetését. Az utolsó alkalommal, amikor egy filiszteus nő után vágyakozott, a következmények szerencsétlen kimenetelűek voltak. Mivel Sámson tudja, hogy senki sem tudná megállítani, ezért pimaszul a filiszteusok földjének belseje felé nyomul, hogy bűnös vágyait kielégíthesse. Akárcsak korábban, lázadozása ellenére is erőt ad neki Isten, hogy megmentse magát. Ám éppen ez a probléma Sámsonnal: az Istentől kapott erőt saját érdekében használja. Nagy hőstettei közül egyet sem azért vitt véghez, hogy megmentsen akár csak egy izraelitát is az elnyomás alól.
Sámson bukása nem annak az eredménye, hogy a rossz személyben bízott meg. Nem megtévesztés hatására fedte fel erejének titkát.  Önként adta át, és tudta, hogy valószínűleg fel fogják használni ellene. Oly’ sokáig élt lázadásban, és oly’ sokszor szegte már meg Istennek tett nazireusi fogadalmát, hogy már nem érzékelte, milyen következményei lehetnek bűnének. Mint megannyi alkalommal, most is azt gondolta, Isten meg fogja szabadítani ellenségeitől. De lázadásának végső pillanatával utoljára pazarolta el Isten áldását. „Jóllehet ereje nem hosszú hajában rejlett, de ez Isten iránti hűségének jele is volt. És amikor a jelképet feláldozta szenvedélye kielégítésének, elveszítette az ezzel járó áldást” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 527. oldal).
A Bibliában szereplő összes bíra és hős közül Sámsonban volt meg a legtöbb lehetőség. Ha Sámson hűséges maradt volna isteni elhivatásához, Isten célja megvalósulhatott volna az Úr dicsőségére és Sámson becsületére. De Sámson engedett a kísértésnek, és hűtlennek bizonyult feladatához, ezért küldetése vereséggel, szolgasággal és halállal végződött (lásd: Pátriárkák és próféták 528. oldal). Sámson élettörténete azt mutatja be, hogy Isten elvégzi akaratát – Sámson ellenére is.
Justo E. Morales

30. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10-11. fejezeteihez (feb. 21-27).

Mózes első könyvének első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt (1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.

Az özönvizet követően az emberiség ismét kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.

Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.

Ábrahám kivételes kultúrák közti misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája, József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek feljegyezve hibák.

Gorden Doss
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba