Higgyetek az Ő prófétáinak - június 23 - CSÜTÖRTÖK - 1 Krónikák 10

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 347. nap

A szertartási törvényt Krisztus adta. Miután ezt már nem kellett megtartani, Pál apostol a valós helyzetében és értékében tárta ezt a törvényt a zsidók elé. Megmutatta a helyét Isten megváltási tervében és viszonyulását Krisztus munkájához. A nagy apostol ezt a törvényt dicsőségesnek és Alkotójához méltónak mondja. A szentély ünnepélyes istentisztelete azokat a nagyszerű igazságokat ábrázolta, amelyeket ki kellett nyilatkoztatni az egymást követő nemzedékeknek. A tömjén füstje, amely Izrael imádságaival szállt fel, Isten igazságosságát képviseli, ami egyedül teheti Isten számára elfogadhatóvá a bűnös imádságát. A vérző állat az áldozati oltáron a Megváltó eljöveteléről tett tanúbizonyságot. A szentek szentjéből pedig az isteni jelenlét látható jele ragyogott ki. Így a sötétség és a hitehagyás korszakain át, amelyek egymást követték, Isten a hitet életben tartotta az emberek szívében, míg eljött a megígért Messiás adventjének ideje. Népének Jézus volt a világossága - a világ világossága - még mielőtt emberi testben eljött a földre. A fény első felvillanása, amely behatolt abba a homályba, amellyel a bűn burkolta be a világot - Krisztustól eredt és érkezett. Krisztustól jött a mennyei ragyogás minden sugara, amely a föld lakóira áradt. A megváltás tervében Krisztus az Alfa és az Omega - az Első és az Utolsó.

Amióta az Üdvözítő vérét ontotta a bűnök bocsánatáért és felment a mennyekbe, "[...] hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk" (Zsid 9:24), világosság árad ránk a golgotai keresztről és fentről a szentek szentélyéből. A nekünk ajándékozott tisztább világosságnak azonban nem szabad arra indítania bennünket, hogy megvessük azt a korábban kapott világosságot, amelynek útján a jelképek rámutattak az eljövendő Megváltóra. Krisztus evangéliuma vet fényt az Izraelnek adott isteni rendelkezésekre, és növeli azok jelentőségét. Mikor Isten új igazságokat nyilatkoztat ki, és amikor azt, ami kezdettől fogva ismert volt előttünk, tisztább világosságban állítja elénk, akkor Isten lénye és szándéka különösképpen nyilvánvalóvá válik előttünk abban, ahogyan választott népével bánik. A fény minden további sugara, amely felcsillan előttünk, a megváltás tervének világosabb megértésével ajándékoz meg bennünket, míg rá nem jövünk, hogy ez valójában nem más, mint Isten akaratának megvalósulása az ember üdvössége érdekében. Istennek a Szentlélek által ihletett szavában új szépséget és erőt látunk meg és a Biblia lapjait elmélyültebb érdeklődéssel tanulmányozzuk.

Sokan úgy vélik, hogy Isten válaszfalat helyezett a héberek és a külvilág közé; hogy gondoskodását és szeretetét nagymértékben megvonta a népektől, és ebben kizárólag csak Izraelt részesítette. Istennek azonban nem az volt a szándéka, hogy népe válaszfalat építsen fel önmaga és embertársai közé. Isten végtelen szeretetének keze kinyúlt a föld minden lakosa felé. Bár elfordultak tőle és visszautasították közeledését, Isten állandóan arra törekedett, hogy feltárja magát előttük és kegyelmének, szeretetének részeseivé tegye őket. Választott népét azért ajándékozta meg áldásával, hogy áldássá válhassanak más népek számára.

Isten elhívta Ábrahámot, jólétet és megbecsülést biztosított számára. Ennek a pátriárkának a hűsége világosság volt az embereknek mindazokban az országokban, amelyekben vándorlása során megfordult. Ábrahám nem tartotta magát távol, nem zárkózott el azoktól a népektől, amelyek körülvették. Baráti kapcsolatot tartott fenn a környező népek királyaival, kik közül némelyek nagy tisztelettel adóztak neki. Becsületessége és önzetlensége, bátorsága és jóakarata Isten jellemét képviselte. Mezopotámiában, Kánaánban, Egyiptomban és még Sodoma lakosai számára is a menny Istene mutatkozott meg rajta keresztül.

Éppen így Egyiptom és mindazon népek számára, amelyek kapcsolatban voltak ezzel a hatalmas birodalommal, Isten kijelentette magát József által. Az Úr vajon miért döntött úgy, hogy Józsefet magas rangra emeli az egyiptomiak között? Isten más útról is gondoskodhatott volna, hogy Jákób gyermekeivel kapcsolatos szándékait megvalósítsa. Isten azonban Józsefet akarta világossággá tenni és elhelyezni a király palotájában, hogy a mennyei világosság elterjedhessen a közelben és a távolban. József a maga bölcsességével és igazságával, tisztaságával és jóindulatával, a nép érdekeinek odaadó szolgálatával - pedig az a nép bálványimádókból állt - Krisztus képviselője volt. Jótevőjükben, akinek Egyiptom egész népe hálával és elismeréssel adózott, ezeknek a pogányoknak meg kellett látniuk Teremtőjük és Megváltójuk szeretetét. Ugyanígy Mózesben is Isten világosságot állított a föld legnagyobb birodalmának trónja mellé, hogy mindenki, aki csak akarta, tudomást vehessen az egy igaz és élő Istenről. Mindezt a világosságot Isten még akkor adta az egyiptomiaknak, mielőtt ítéletre nyújtotta volna ki kezét felettük. Izraelnek Egyiptomból való kiszabadítása közel és távol elterjesztette Isten hatalmának ismeretét. Jerikó erődítményének harcias népe elkezdett remegni. "És amint hallottuk, - mondta Ráháb - megolvadt a mi szívünk, és nem támadt többé bátorság senkiben sem miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön" (Józs 2:11). Századokkal az Egyiptomból való kivonulás után a filiszteusok papjai még mindig az egyiptomi csapásokra emlékeztették népüket és figyelmeztették őket, hogy ne álljanak ellen Izrael Istenének.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 10

Saul, Izrael első, Isten Lelkével felkent királya, jelzőfénnyé válhatott volna Izrael népe számára. Sajnálatos módon megengedte, hogy a büszkeség és az engedetlenség átvegye az irányítást élete felett, így feketítette be hírnevét és példáját.

Saul bátor volt. Sok csatában harcolt és győzedelmeskedett az Úrért. Ám a Gilbóa hegyi csata végzetes volt. Ő és három fia azon a hegyen haltak meg. Kizárólag ezt az eseményt nézve azt gondolhatnánk: „Miért engedte meg Isten, hogy ilyen tragédia történjen?”Azonban a teljes kép megmutatja, hogy Isten mindent megtett, hogy megóvja Sault a szégyentől.

Saul folyamatosan ellenállt Isten Lelke vezetésének. Puszta féltékenységből ártatlan embereket üldözött, mint amilyen Dávid is volt. Olyan messzire ment az engedetlenség útján, hogy spiritiszta médiumtól kért tanácsot. A saját választása következtében Isten a továbbiakban már nem tudta megóvni őt.

A krónikás elbeszélése szerint: „Így halt meg Saul gonoszsága miatt, mivel vétkezett az Úr ellen. Az Úr szavát nem tartotta meg, sőt a halottidézőt is megkereste, hogy megkérdezze…" (1Krón 10:13 – új prot. ford.). Az engedetlenség egyik kis cselekedete a másikhoz vezetett, míg végül Saul olyan messzire merészkedett, mint a médiummal való tanácskozás – amit Isten szigorúan megtiltott (5Móz 18:10-12).

Az engedetlenség gyilkos. Valahányszor elfordulunk Isten akaratától, ártunk magunknak, és szerencsétlenséget hozunk szeretteinkre.

Drága Uram, kérlek, add meg nekem a bölcsességet, hogy megértsem, törvényeid a védelmemre adattak. Segíts nekem, hogy hálából és bizalomból engedelmeskedjem Neked!

Jobson Santos
Adventista Média Központ
Brazília

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 22 - SZERDA - 1 Krónikák 9

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 346. nap

Sokan vannak olyanok, akik megpróbálják összekeverni ezt a két törvényrendszert. A ceremóniális törvényről beszélő helyeket használják fel annak bizonyítására, hogy az erkölcsi törvényt Isten eltörölte. Ez azonban a Szentírás üzenetének elferdítése, kiforgatása. A két törvényrendszer közötti különbség átfogó és világos. A szertartási törvények rendszere olyan jelképekből áll, amelyek Krisztusra mutatnak, az ő áldozatára és papságára. Ezt a szertartási törvényt, áldozataival és rendeleteivel együtt a hébereknek addig kellett végrehajtaniuk, míg a jelkép nem találkozott a valósággal Krisztus halálában, aki Isten bárányaként elveszi a világ bűneit. Ezután az összes áldozati felajánlásoknak meg kellett szűnniük. Ezt a törvényt Krisztus "[...] eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14). A Tízparancsolat törvényét illetőleg azonban a zsoltáríró ezt mondja: "Uram! örökké megmarad a te igéd [...]" (Zsolt 119:89). Maga Krisztus pedig ezt mondja: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt 5:17-18). Itt Jézus nem csupán azt tanítja, hogy Isten törvénye mit kívánt a múltban és az ő idejében, hanem azt is, hogy az érvényben marad az ég és a föld fennállásáig. Isten törvénye éppen olyan változatlan, mint az ő trónja. Isten törvénye kötelező erejű az emberi nemzetség minden korszakában.

A Sinai hegyről kihirdetett törvényről Nehémiás ezt mondja: "És a Sinai hegyre leszállál, s szólál velük az égből, s adál nekik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat" (Neh 9:13). Pál pedig, "a pogányok apostola", ezt jelenti ki: "Ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó" (Róm 7:12). Ez nem lehet más mint a Tízparancsolat, mert éppen ez az a törvény, amely azt mondja: "Ne kívánd".

Noha az Üdvözítő halála véget vetett a szertartások törvényének, de a legkevésbé sem csökkentette az erkölcsi törvény iránti kötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az a tény, hogy Krisztusnak az erkölcsi törvény megszegéséért kellett meghalnia, azt bizonyítja, hogy ez a törvény állandó és változhatatlan.

Azok, akik azt állítják, hogy Krisztus Isten törvényének eltörléséért jött el és azért, hogy félretegye az Ótestamentumot, azok úgy beszélnek a zsidóságról, mint a sötétség egyik korszakáról, és azt állítják, hogy a héberek vallása csak formaságokból és ceremóniális szertartásokból állt. Ez azonban tévedés. A szent történelem minden oldalán, amelyre Istennek az ő választott népével való kapcsolatát jegyezték fel, égető nyoma van a nagy "VAGYOK"-nak. Az emberek fiainak Isten soha nem adott hatalmáról és dicsőségéről nagyobb kinyilatkoztatásokat, mint akkor, amikor egyedül őt ismerték el Izrael uralkodójának és amikor törvényt adott népének. Itt nem emberi kézben volt a jogar. Izrael láthatatlan királyának méltóságteljes megjelenése elképzelhetetlenül fenséges és leírhatatlan volt.

Az isteni jelenlétnek e kinyilatkoztatásaiban Isten dicsősége látszott meg Krisztus útján. Nem csak az Üdvözítő adventje alkalmával, hanem a bűneset és a megváltás utáni korszakokban is. Krisztusban békéltette meg Isten önmagával a világot (2Kor 5:19). Krisztus volt az alapja és a középpontja az áldozati rendszernek a pátriárkák korszakában csakúgy, mint a zsidók idejében. ősszüleink bűne óta nem volt többé semmiféle közvetlen érintkezés Isten és az ember között. Az Atya Krisztus kezébe adta a világot, hogy az ő közbenjárói tevékenysége útján megválthassa az embert és igazolhassa Isten törvényének tekintélyét és szent voltát. Az ég és a bűnbe esett emberi nemzetség közötti közösség csak Krisztus útján jöhetett létre. Isten Fia volt az, aki ősszüleinknek a megváltás ígéretét adta. ő volt az, aki a pátriárkáknak kijelentette magát. Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes megértették az evangéliumot. Az üdvösséget az ember helyettese és kezese útján keresték. Az ősidőknek e szent emberei közösségben voltak azzal az Üdvözítővel, aki eljövendő volt hozzánk emberi testben. Sőt néhányan közülük szemtől-szemben beszélgettek Krisztussal és a mennyei angyalokkal.

Krisztus nemcsak a pusztában volt a héberek vezetője - ő volt az az Angyal, aki Jahve nevét viselte, és aki felhőoszlopba burkolva járt a nép előtt -, de ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta. A Sinai hegy félelmetes dicsősége közepette Krisztus az egész nép hallatára kijelentette Atyja Tízparancsolatát. Krisztus volt az, aki a kőtáblákba vésett törvényt odaadta Mózesnek.

Krisztus volt az, aki a próféták által szólott népéhez. Péter apostol a keresztény egyházhoz írt levelében azt mondja, hogy a próféták az eljövendő üdvösség felől prófétáltak, "Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről" (1Pét 1:10-11). Krisztus hangja az, amely az Ótestamentum útján hangzik felénk: "[...] Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).

Tanításaival - mialatt személyesen ott járt az emberek között -, maga Jézus irányította az emberek figyelmét az Ótestamentumra. Ezt mondta a zsidóknak: "Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam" (Jn 5:39). Ebben az időben az Ótestamentum könyvei voltak az egyedüli részei a Bibliának, amelyek már írásban léteztek. Ismét Isten Fia volt az, aki kijelentette: "[...] Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat." Azután hozzátette: "[...] Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:29.31).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 9

A Krónikák első könyve ezen részének, és lelki családfánk zárásaként figyelmünk most a templomra, és a templom őreire irányul. Ebben a kilenc fejezetben teljesen körbejárhatjuk a megváltás tervét és emberi örökségünket.

A fejezet első verse szinte madártávlatból szemléli a képet azzal az utalással, hogy egész Izraelt származási jegyzékbe vették. Majd a fókusz gyorsan átkerül Jeruzsálemre és az emberekre, akik ott éltek. A városlakók, és a környező hegyek lakói közül sokan a templomban szolgáltak, és feladatuk kezdetben szorosan összetartotta őket.

Jeruzsálemben olyan embereket találhatunk, akiknek példát kellett másoknak mutatnia. A papok, a léviták, a kapuőrök mind itt éltek. Olyan feladataik voltak, amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy elszámoltathatóak vagyunk Isten munkájában. Elkötelezettek voltak az iránt, hogy rendben és tisztán tartsák a templomi szolgálat helyét – mindent gondosan kezeltek: az anyagi javakat, a berendezéseket; valamint biztosították, hogy az istentiszteletre az áldozat és a zene minden pillanatban készen álljon.

Azok, akik a templomban dolgoztak, minden nap látták, hogyan játszódik le a megváltás terve igen valósághűen a szentély életében. Gondosan végezték szent munkájukat. Mi is ennyire vigyázunk mindennapjainkban, hogy mások is észrevegyék, miként válaszolunk Isten megváltási tervére?

Christopher Beason

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 21 - KEDD - 1 Krónikák 8

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 345. nap

32. A törvény és a szövetségek

Ádám és Éva megteremtésük alkalmával tudomást szereztek Isten törvényéről és megértették azt. Isten megismertette velük, hogy a törvény milyen igényeket támaszt az emberrel szemben. Utasításait Isten a szívükbe írta. Az ember bukásával a törvény nem változott meg. Isten azonban egy gyógyító rendszert hozott létre, hogy az embert visszatérítse az engedelmességhez. Megváltót ígért és az áldozati felajánlások előre mutattak Krisztus halálára, amin a bűnáldozatok alapultak. Ha Isten törvényét sohasem szegték volna meg, akkor nem lett volna halál és így nem lett volna szükség megváltóra; következésképpen nem lett volna szükség az áldozatokra sem.

Ádám megtanította utódainak Isten törvényét. Így a törvény apáról fiúra szállt át és megismerhették azt az egymást követő nemzedékek. Azonban csak néhányan fogadták el Isten kegyelmes gondoskodását az ember megváltásáról, amit engedelmességükkel viszonoztak. A törvény megszegésével a világ olyan gonosz és romlott lett, hogy meg kellett tisztítani romlottságától az özönvízzel. Noé és családja megőrizték és megtartották a törvényt. Noé megtanította leszármazottait a Tízparancsolatra. Mikor az emberek ismét eltértek Istentől, akkor az Úr Ábrahámot választotta ki magának és neki jelentette ki a következőket: "Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:5). Az Úr Ábrahámnak adta a körülmetélkedés szertartását, amely az Isten szolgálatára való felajánlás jele volt. Záloga volt ez annak is, hogy elkülönülnek a bálványimádástól és csak az Isten törvényének engedelmeskednek. Ábrahám leszármazottai nem tartották meg ezt a fogadalmat. Ez megmutatkozott abban, hogy hajlandók voltak szövetséget kötni a pogányokkal és magukévá tették szokásaikat, gyakorlataikat. Ez volt az oka az Egyiptomba való menetelüknek és ottani rabszolgaságuknak. A bálványimádókkal való kapcsolatukban és az egyiptomiaknak való kényszerű alárendeltségükben az isteni szabályokat még inkább megrontották, és átvették a pogányok bálványimádó szokásait. Ezért amikor az Úr kihozta őket Egyiptomból, dicsőségbe öltözve és angyalaitól körülvéve lejött hozzájuk a Sinai hegyre és dicső fenségében az egész nép hallatára kihirdette törvényét.

Nem bízta rá előírásait egy olyan nép emlékezetére, amely hajlamos volt, hogy arról megfeledkezzék, hanem kőtáblára véste fel azokat. Szent előírásaival meg akarta óvni Izraelt a pogány hagyományokkal való összekeveredés minden lehetőségétől, és kizárta, hogy követelményeit emberi rendeletekkel és szokásokkal összekeverjék. Nem állt meg azonban a Tízparancsolat előírásainak átadásánál. A nép bebizonyította nagyon könnyen félrevezethető voltát. Ezért Isten a kísértés egyetlen ajtaját sem akarta őrizetlenül hagyni. Megparancsolta Mózesnek, hogy írja le - mégpedig pontosan úgy, ahogy ő mondta neki - az ítéleteket és a törvényeket, és adjon aprólékos utasításokat arra nézve, hogy mit követel népétől. Ezek az utasítások a népnek az Isten-, az egymás- és az idegenek iránti kötelességére vonatkoztak és a Tízparancsolat alapelveinek részletes magyarázatai voltak, mégpedig oly világosan, hogy senki sem érthette félre. Az volt a feladatuk, hogy a két kőtáblára vésett tíz parancsolat szentségén őrködjenek.

Ha az ember úgy tartotta volna meg Isten törvényét, ahogy azt Isten a bűneset után Ádámnak adta, és ahogy azt Noé megőrizte, s Ábrahám megtartotta, akkor semmi szükség nem lett volna a körülmetélkedés elrendelésére. Ha Ábrahám leszármazottai megtartották volna a szövetséget, amelynek a körülmetélés volt a jele, akkor nem tudták volna őket bálványimádásra csábítani, és nem szenvedtek volna rabszolgaként Egyiptomban. Ha elméjükben megtartották volna Isten törvényét, akkor nem lett volna szükség annak kihirdetésére a Sínai hegyről, amit kőtáblába is véstek. Ha a nép gyakorolta volna a Tízparancsolat alapelveit, akkor nem kellett volna Istennek további utasításokat adnia Mózesnek.

Az Ádámra bízott áldozati rendszert leszármazottaik szintén elferdítették. Babonaság, bálványimádás, kegyetlenség és a kicsapongás által megrontották azt az egyszerű és értelmes istentiszteletet, amelyet Isten írt elő. A bálványimádókkal való hosszú kapcsolat következtében Izrael népe sok pogány szokást vegyített össze saját istentiszteletével. Ezért Isten a Sinai hegynél határozott utasításokat adott nekik az áldozati istentiszteletre vonatkozólag. A sátor elkészülte után a kegyelem trónja felett lebegő dicsőség felhőjéből érintkezett Mózessel és onnan utasításokat adott az áldozatok rendszerére és az istentisztelet formáira vonatkozóan. Így adta meg Isten Mózesnek a szertartási törvényt és íratta azt meg vele könyvben. A Tízparancsolatot azonban, melyet a Sinai hegyről hirdetett ki népének, maga Isten írta rá két kőtáblára, melyet gondosan őriztek a szövetség ládájában.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 8

Ebben a fejezetben elég egyszerű családfát találunk. Benjámin, Izrael legfiatalabb fia az első izraeli királynak, Saulnak az ősatyja. A fiát, Jonatánt, a jövőbeli királynak, Dávidnak a barátját is tisztelettel említi az Írás, hátrányos helyzetű unokájával, Méfibósettel (Méribaállal) együtt. Saultól kezdve fiai és unokái is bátor emberekként tűnnek fel, akik az íj használatában és a csatákban jeleskedtek.

Családként azonban nekik is voltak hullámhegyeik és hullámvölgyeik az Istennel való kapcsolatukban. Saul élete utolsó mélypontján lett öngyilkos, mert elvesztett egy csatát, és a filiszteusok elfogták volna. Jonatán viszont dicsőséggel halt meg ugyanott, életének csúcspontján, miközben Dávidot, a barátját támogatta. Utódaik bátor férfiak voltak a leírás szerint.

Izrael nemzetként is ide-oda csapongott az Istennel való kapcsolatában. Volt, amikor közeledtek Istenhez, és áldás szállt rájuk, de volt, amikor a saját fejük után mentek, és eltávolodtak Istentől. A mélyponton újra elkezdtek közeledni Istenhez. Kétségtelenül legtöbbünk lelki útján vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, és ebben Izraelre hasonlítunk.

Mit tanulhatunk az íjász családtól és Izrael utazásának történetéből? Izraelhez hasonlóan mi is felépülhetünk, ha megbánjuk tetteinket, és a Szentlélek erejére bízzuk magunkat. Ha egyre erőteljesebben hagyatkozunk a Szentlélekre, akkor képesek leszünk Jézushoz is közelebb élni, és világosan felismerni, hogy eltávolodtunk Tőle, majd Istentől kapott határozottsággal helyrehozni a cselekedeteinket azzal, hogy gyorsan visszatérünk az Ő kegyelmébe.

Vajon mi is Jézus hatalmas íjászai leszünk, akik pontosan az ellenségre céloznak, és nyilai el is találják a célpontot?

Christopher Beason

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 20 - HÉTFŐ - 1 Krónikák 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 31-32. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31. fejezet 344. nap

"Azután monda Mózes Áronnak és az ő fiainak, Eleázárnak és Ithamárnak: Fejeteket meg ne meztelenítsétek, ruháitokat meg ne szaggassátok, hogy meg ne haljatok és haragra ne gerjedjen az Úr az egész gyülekezet ellen [...] mert az Úr kenetének olaja van rajtatok" (3Móz 10:6-7). A nagy vezető az Úr ezen szavaira emlékeztette testvérét: "Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem". Áron csendben maradt. Fiainak halálában, amely figyelmeztetés nélkül csapott le rá szörnyű bűnük miatt, most Áron is meglátta saját elhanyagolt kötelességének eredményét. Fiai bűne és halála felett érzett fájdalma meggyötörte atyai szívét, de érzelmeit nem fejezte ki szemmel látható módon. Szomorúságának valamiféle kinyilatkoztatása azt a látszatot keltette volna, hogy részes fiai bűnében. Nem volt szabad a gyülekezetet Isten elleni zúgolódásra vezetnie.

Isten arra akarta megtanítani népét, hogy ismerje el rendreutasításainak igazságos voltát, és így mások is féljenek azoktól. Izraelben voltak olyanok is, akiknek ez a rettenetes ítélet figyelmeztetés volt: ne reménykedjenek abban, hogy Isten türelmére hivatkozva büntetlenül vétkezhetnek mindaddig, amíg be nem pecsételik végzetüket.

Isten ítéletét hozza magára, aki a bűnös iránt hamis együttérzést mutat, aki igyekszik mentséget találni a bűnre. A bűnnek olyan hatása van, hogy eltompítja az erkölcsi érzéket, mégpedig úgy, hogy a bűnös nem fogja fel többé a bűn szörnyűségét; és a Szentlélek meggyőző ereje nélkül olykor vak marad bűne meglátására. Krisztus szolgáinak az a kötelességük, hogy megmutassák ezeknek a tévelygőknek a reájuk leselkedő veszélyt. Azok, akik megsemmisítik a figyelmeztetés hatását a bűnösök elvakításával, hogy ne tudják meglátni a bűn valóságos jellegét és következményeit, gyakran még azzal is hízelegnek maguknak, hogy e ténykedésükkel keresztényi könyörületességükről tesznek bizonyságot. A valóságban éppen az ellenkezőjét teszik, mert megakadályozzák a Szentlélek munkáját, és nem segítenek a bűnösnek ellenállni. Elaltatják a bűnöst és rábeszélik, hogy nyugodtan pihenjen csak a pusztulás, a romlás szakadékának a szélén. Részt vesznek bűnében, és bűnbánatának hiányáért félelmetes felelősséget vonnak magukra. Ennek a hamis és megtévesztő együttérzésnek az eredményeként sokan pusztultak már el.

Nádáb és Abihu sohasem követték volna el ezt a végzetes bűnt, ha előzőleg nem részegedtek volna meg a bőségesen fogyasztott bortól. Jól tudták, hogy a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületeket kell megtenniük a szentélyben való megjelenésük előtt, ahol az isteni jelenlét nyilvánult meg. Mértéktelenségük azonban alkalmatlanná tette őket szent tisztségük betöltésére. Értelmük zavarossá lett és erkölcsi érzékenységük annyira eltompult, hogy nem tudtak különbséget tenni a szent és a közönséges között.

Isten Áronnak és megmaradt fiainak figyelmeztetést adott: "Bort és szeszes italt ne igyatok te és a te fiaid veled, mikor bementek a gyülekezet sátorába, hogy meg ne haljatok. Örökkévaló rendtartás legyen ez a ti nemzetségeitekben. Hogy különbséget tehessetek a szent és a közönséges között, a tiszta és a tisztátalan között. És hogy taníthassátok Izrael fiait mindazokra a rendelésekre, amelyeket az Úr szólott vala nékik Mózes által" (3Móz 10:9-11).

A szeszes ital élvezetének hatása az, hogy elgyengíti a testet, zavarttá teszi az értelmet és megrontja az erkölcsi erőt. Megakadályozza az embert, hogy felismerje a szent dolgok szentségét vagy Isten rendeléseinek kötelező voltát. Mindazoknak, akik szent felelősséget hordoznak, szigorúan mértékletes embereknek kell lenniük, hogy elméjük mindig tiszta lehessen és így mindig különbséget tudjanak tenni a helyes és a helytelen, a jó és a rossz, az igazság és a hamisság között; hogy rendelkezhessenek az alapelvek és a bölcsesség szilárdságával, amely nélkül nem tudnak megfelelő módon igazságot szolgáltatni és irgalmasságot gyakorolni.

Azonos kötelezettség nyugszik Krisztus minden követőjén. Péter apostol ezt jelenti ki: "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok" (1Pt 2:9). Isten azt követeli tőlünk, hogy minden erőnket őrizzük meg a lehető legjobb állapotban, hogy elfogadható szolgálatot nyújthassunk Teremtőnknek. A részegítő italok fogyasztása ugyanolyan következményekkel jár, mint Izrael papjai esetében. A lelkiismeret a bűn iránt eltompul és megkeményedik, míg a közönséges és a szent közötti különbség elveszti jelentőségét. Miként tudunk akkor megfelelni az isteni követelmények mértékének? "Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az istenéi." "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek." "Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti" (1Kor 6:19-20; 10:31; 3:17).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 7

Egyszerűen elolvashatnánk a neveket a mai fejezetben, és továbbléphetnénk. Harcosok és bátor férfiak neveivel találkoznánk, nevek tulajdonosaival, akiknek vagy csak fiaik, vagy csak lányaik voltak, és olvashatnánk halottakról és gyászolókról is. Van azonban egy meghitt téma ebben a fejezetben: a család.

A 4-5. versben utalást találunk apákra, feleségekre, fiakra, és a „család” illetve az „erős, hadakozó” szavak együtt szerepelnek a megemlített nemzetségek hatalmas létszámával. A 15-18-ig terjedő versekben megtalálhatjuk, hogy Czélofhád Gileád unokája volt és csak lányai voltak, míg Gileád húgának, Moléketnek viszont három fia volt. A 21-23-ig terjedő részben egy tragédiáról hallhatunk, amiben Gáth őslakosai megölték Efraim fiait, hogy elvegyék tőlük a jószágokat. Efraim meggyászolta a fiait, és amikor feleségének újra fia született, Bériának nevezte el, ami „tragédiát" jelent.

A 24. vers egy gazdag, hatalommal rendelkező asszonyról, Seéráról szól. Hasznos segítőtárs volt, amikor Salamon újraépítette a Bethoron kánaánita területét (2Krón 8 és Józs 16). A feljegyzés szerint saját várost is épített, Uzen-Seérát. Vezetői szerepe, és az, hogy egy túlnyomóan férfiakból álló listában szerepel, arról tanúskodik, hogy Isten elhívott szolgája lehetett.

Ezeket a történeteket olvasva valószínűleg találunk dolgokat, amelyek kapcsolódnak a családunkhoz. Van harcos, vagy bátor férfi/nő a családunkban? Van valaki, akinek vannak fiai és lányai, de esetleg csak fiai vagy csak leányai? Biztosan megtapasztaltuk már azt a mély gyászt, amit akkor érzünk, ha egy szeretett személyt elveszítünk. Nos ez jelenti családban élni: átérezzük mások terheit és örömeit. Isten családjának tagjai vagyunk, és az itt felvázolt nemzedékrend emlékeztet bennünket arra, hogy a mennyben hatalmas családi találkozónk lesz! Én ott szeretnék lenni, és te?

Christopher Beason

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 19 - VASÁRNAP - 1 Krónikák 6

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 31-32. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31. fejezet 343. nap

31. Nádáb és Abihu bűne

A sátor felszentelése után a papokat is felszentelték szent szolgálatukra. Ezek az istentiszteletek hét napig tartottak és mindegyiket különleges szertartás jellemezte. A nyolcadik napon kezdték meg szolgálatukat. Ezután Áron, fiai közreműködésével bemutatta az áldozatot, amelyet Isten rendelt, majd felemelte a kezeit és megáldotta a népet. Mindent úgy tettek, ahogy Isten megparancsolta nekik. Isten elfogadta az áldozatot és figyelemre méltó módon láthatóvá tette előttük dicsőségét: tűz jött ki az Úr elől és megemésztette az oltáron lévő áldozatot. A nép félelemmel és nagy érdeklődéssel tekintett az isteni hatalomnak erre a csodálatos megnyilatkozására. Isten dicsőségének és jóindulatának jelét látták meg benne. A dicséret és imádat ujjongó kiáltása hagyta el ajkukat. Arcra borultak, mintha Jahve közvetlen jelenlétében lettek volna.

De nemsokára, váratlanul szörnyű csapás sújtott le a főpap családjára. Az istentisztelet órájában, amikor a nép imája és magasztalása szállt fel Istenhez, Áron két fia vette a tömjénezőjét és illatos tömjént égetett el azon "kedves illatú áldozatul az Úrnak". Azzal azonban, hogy "idegen tüzet" használtak, megszegték Isten parancsát. A tömjén égetésére ugyanis közönséges tüzet vettek igénybe a szent tűz helyett, amelyet Isten maga gyújtott meg és ugyanakkor megparancsolta, hogy erre a célra kell felhasználni. Ezért a bűnért tűz jött ki az Úrtól és a nép szeme láttára megemésztette őket.

Mózes és Áron után Nádáb és Abihu voltak a legnagyobbak Izraelben. Az Úr is felettébb megtisztelte őket, mert a hetven vénnel együtt ők is megpillanthatták az Úr dicsőségét a hegyen. Mindamellett bűnüket nem lehetett elnézni vagy könnyelműen venni. Ellenkezőleg, bűnük még súlyosabb volt. Senki se csalja meg magát azzal az elképzeléssel, hogy büntetés nélkül vétkezhet, mivel nagy ismerete van, s mivel Izrael fejedelmeihez hasonlóan felmehetett a hegyre, hogy Istennel közösségben legyen és dicsőségében időzzön. Senki se gondolja, hogy Isten ilyen kitüntetés után nem fog szigorúan büntetni. Ez végzetes tévedés. Azoktól, akik nagy tudást és előjogot kaptak, elvárható, hogy ismeretüknek megfelelően kegyes és erkölcsös életet éljenek. Kevesebbet nem fogadhat el Isten. A nagy áldások vagy kiváltságok sohase ringassanak bennünket biztonságba vagy gondatlanságba. Ez sohasem adhat engedélyt a bűn elkövetésére és nem keltheti azt az érzést, hogy Isten nem járt el szigorúan velük szemben. A kiváltság, amelyet Isten adott, eszköz arra, hogy bennünket készségessé és buzgóvá tegyen a szolgálatra, és ezáltal erőt adjon szent akaratának véghezvitelére.

Nádábot és Abihut ifjúságukban nem tanították meg az önuralom gyakorlására. Apjuk engedékeny természete, szilárdságának hiánya a helytelenségekkel szemben odavezetett, hogy elmulasztotta gyermekei megfenyítését. Fiainak megengedte, hogy hajlamaikat kövessék.

Akik hosszú ideig dédelgetik saját vágyaikat és kívánságaikat, végül oly mértékben kerülnek azok uralma alá, hogy még a legszentebb szolgálat iránti felelősségük sem lesz képes őket megszabadítani rossz szokásaiktól. Ezeket a fiúkat nem tanították meg arra, hogy tiszteletben tartsák apjuk tekintélyét. Nem fogták fel az Isten követelményei iránt tanúsított engedelmesség szükséges voltát. Áron téves engedékenysége fiaival szemben előkészítette Isten ítéletének mielőbb bekövetkezését.

Isten meg akarta tanítani a népet, hogy hódolattal és félelemmel közeledjen hozzá az általa előírt módon. Isten nem fogadhat el részleges engedelmességet. Nem volt elég, hogy az istentiszteletnek ebben az ünnepélyes időszakában majdnem mindent úgy cselekedtek, ahogy azt ő elrendelte. Isten átkot mondott azokra, akik eltérnek parancsolataitól és nem tesznek különbséget a közönséges és a szent között. Isten a próféta által ezt jelenti ki: "Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik [...] jaj azoknak, akik magoknak bölcseknek látszanak és eszesek önmagok előtt! [...] Akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük! [...] Mert a seregek Urának törvényét megvetették, és Izráel szentjének beszédét megutálták" (Ésa 5:20-24). Senki se csalja meg magát azzal a hiedelemmel, hogy Isten parancsolatainak egy része nem lényeges, vagy azzal, hogy Isten valami változtatást is elfogad a megkövetelt helyett. Jeremiás próféta ezt mondta: "Kicsoda az, aki szól és meglesz, ha nem parancsolja az Úr?" (JSir 3:37). Isten semmiféle olyan parancsolatot nem rögzített Igéjében, amelynek az emberek akaratuk szerint engedelmeskednek vagy nem engedelmeskednek, és nem viselik ennek következményeit. Ha az engedelmesség szigorú útja helyett az emberek valami más ösvényt választanak, akkor hamarosan megmutatkozik, hogy annak "[...] vége a halálra menő út" (Péld 14:12).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 6

Ez a fejezet a nemzetségtáblázatok sorában a lévitáknak szentel különleges figyelmet. Még ebben a hosszadalmasnak és unalmasnak tűnő felsorolásban is felfedezhetünk lelki családunkra vonatkozó tanulságokat. A fejezet vége felé olvashatjuk, hogy a léviták nem egy egybefüggő földdarabot kaptak, amikor a földterületek a törzsek között felosztásra kerültek, hanem Isten Izrael és Júda városai körül jelölte ki lakóhelyüket így biztosítva azt, hogy minden polgár életére befolyásuk lehessen. A földfelosztás módja mutatja, hogy Isten milyen különleges helyet biztosít szolgái részére, és milyen különleges módon gondoskodik azokról, akik teljes idejüket a szolgálatra szentelik. Szolgáljon ez ma emlékeztetőül arra vonatkozóan, hogy mi is hasonlóan megkülönböztetett figyelemmel viseltessünk mindazok irányában, akik Isten szolgálatában állnak, amikor támogatjuk őket az által is, hogy hűségesek vagyunk Istenhez tizedeinkben és adományainkban, ahogyan ezt Izrael is tette.

A 15. versben utalást találunk arra, hogy Nabukodonozor fogságba vitte Isten népét. Ez arra mutat, hogy a Krónikák könyve az Ótestamentum végéhez – időben – meglehetősen közel íródott. Ez a tény különleges hangsúlyt ad mindannak, amiről ez a nemzetségtáblázat beszámol. Gondosan nyomon követi Krisztus vonalát, különös tekintettel a papi szolgálatra, Ádámtól Áronon keresztül Dávidig. Ez még egy bizonyíték az ősi beszámolók megbízhatóságára, amely megerősíti bennünk az Isten igaz ígéreteibe vetett bizonyosságot, hogy Istennek terve van velünk, és az Ő tervében rejlik áldott reménységünk és megváltásunk.

Ma kettős feladat előtt állunk: megragadni azokat a lehetőségeket, amelyek által még inkább támogathatjuk és bátoríthatjuk a misszió frontvonalában tevékenykedő testvéreinket; valamint a megváltási terv fényében meglátni, hogy Isten milyen ígéreteket tett, amelyek bátorítanak bennünket és mindazokat, akik körülöttünk élnek.

Christopher Beason

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 18 - SZOMBAT - 1 Krónikák 5

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezet 342. nap

Mózes földi szentélyt épített a megmutatott minta szerint. Pál apostol kijelenti, hogy a sátor és a templomi szolgálathoz szükséges edények mind a mennyei dolgok ábrázolásai voltak (ApCsel 7:44; Zsid 9:21.23). János apostol azt mondja, hogy ő látta a mennyben lévő szentélyt. Ez a mennyei szentély, amelyben Jézus szolgál érettünk, tulajdonképpen a nagy eredeti szentély. Az a szentély, amelyet Mózes épített, csak a másolata volt ennek a mennyei szentélynek.

Semmiféle földi építmény nem ábrázolhatja nagyságában és dicsőségében a mennyei templomot, a királyok Királyának lakóhelyét, ahol "[...] ezerszer ezeren szolgálának néki és tízezerszer tízezeren állanak előtte" (Dán 7:10), amelyet az örökkévaló trón dicsősége tölt be úgy, hogy még fénylő őrizői, a szeráfimok is elfedik arcukat imádás közben. A földi szentély fontos igazságokra tanít a mennyei szentélyben az ember megváltásáért folyó szolgálattal kapcsolatban.

Mennybemenetele után Üdvözítőnknek főpapként kellett elkezdenie munkáját. Pál ezt mondja: "Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk" (Zsid 9:24). Amint Krisztus szolgálata két nagy részből állt, amelyek közül mindegyiknek meg van a rendelt ideje, és megkülönböztető helye a mennyei szentélyben, úgy a jelképes szolgálat is két részből állt, a naponkénti és az évenkénti szolgálatból, amelyeket a szentély két helyiségében végeztek.

Amint Krisztus mennybemenetele után megjelent Isten színe előtt, hogy a bűnbánó hívőkért felvitt vérére hivatkozzék, úgy a pap is naponkénti szolgálatában az áldozat vérét elhintette a szent helyen a bűnösökért, hogy bűnbocsánatot nyerjenek.

Krisztus vére megszabadította a bűnbánó bűnöst a törvény kárhoztatásától, de a bűnt nem törölte el. A bűn feljegyezve áll a szentélyben a végső engesztelésig. Így jelképesen az áldozat vére eltávolította a bűnt a bűnbánóról, de a bűn ott maradt a szentélyben az engesztelés napjáig.

Az utolsó ítélet nagy napján a halottak "[...] megítéltetnek [...] azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint" (Jel 20:12). Azután Krisztus engesztelő vére minden bűnbánó bűneit kitörli a mennyei könyvekből. Így a szentély szabaddá és megtisztítottá lesz a bűn feljegyzésétől. A földi szolgálatban az engesztelés nagy művét vagy a bűnök eltörlését ábrázolták az engesztelés napjának szolgálatai - a földi szentély megtisztítása, amelyből a bűnáldozat vérével kellett eltávolítani azokat a bűnöket, amelyek megfertőzték.

Amint a végső engesztelés alkalmával az igazak bűneit kitörlik a mennyei könyvekből és soha többé nem emlékeznek meg azokról, és senkinek sem jut az az eszébe, úgy itt jelképesen kivitték azokat a pusztába és örökre elkülönítették a gyülekezettől.

Mivel Sátán a bűn szerzője és közvetlen felbujtó minden bűnre, amelyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság úgy kívánja, hogy Sátán szenvedje el a végső büntetést. Krisztus műve, szolgálata az emberek megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztítása, a bűnnek a mennyei szentélyből való eltávolításával záródik majd le. Ezek a bűnök Sátánra helyeződnek rá, aki elhordozza a végső büntetést. A jelképes szolgálatban a templomi szolgálat évenkénti sorozata a szentély megtisztításával és a kecskebak fején a bűnök megvallásával záródott le.

Így a szent sátor szolgálatában és később a templom szolgálatában, Izrael népét minden egyes nap Krisztus halálára és szolgálatára vonatkozó nagy igazságra tanította. Évente egyszer pedig gondolataikat a záró jelenetre: Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemre, a világegyetemnek a bűntől és a bűnösöktől való végső megtisztítására irányította.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 5

A nemzedékrend ezen szakasza  Izrael keleti törzseire összpontosít. Első pillantásra úgy tűnhet,hogy nagyjából egyformák. Szánjunk rá egy percet, hogy megfigyeljük Gád és Manassé törzsének jellegzetességeit!

Gád törzsével a középpontban a 11-12. versek szerint Jákob ezen utódai bíztak Istenben. Isten segítségét kérték unokatestvéreik, a hágárénusok  ellen, és győzedelmeskedtek, mert mindent Isten kezébe helyeztek. A további részeket megfigyelve, a 23-26. versekben Manasséról olvasunk. Őket is vitéz és bátor emberekként jellemzi az írás.

Aztán változás történt. Valahogy útjuk során ezek az emberek hűtlenek lettek Istenhez. Valahogy eltévedtek lelki útjukon.  Az írás szerint szellemi paráznaként viselkedtek. Úgy cselekedtek, mint az előttük ott élő, bálványimádó kánaániták. Ez vezetett végül a fogságukhoz.

Jellemüket szemlélve számodra és számomra egyértelmű és egyszerű a kérdés ma. Tanultunk-e valamit az elődeinktől? Ragaszkodunk-e a világ dolgaihoz, amelyek a fogsághoz vezettek, vagy Jézus mellett, a győztes életet választjuk, és hűségesek maradunk? Bátor férfiak és nők leszünk, csakis egyedül a Menny Istenének foglyaiként?

Christopher Beason

46. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezetéhez (jún. 12-18).

A szentély és a szentélyszolgálatok egy jobb szentélyre és egy jobb főpapra mutattak. Mégis, a valódi áldás a sivatagi sátorban az volt, ahogy Isten jelenléte testet öltött és betöltötte a sátrat az Ő dicsőségével. Micsoda látvány is volt az! Nem csoda, hogy Izrael gyermekeit tisztelettel töltötte el. Végül Isten jelenléte testet öltött, emberi formában. Jánosnál olvashatjuk: „Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét…” A lakozék szó a héber megfelelője a köztünk „sátorozék” szónak. Képzeld csak el, milyen lehetett sétálni, beszélni, tanulni magától Istentől, a mi Megváltónktól!

Ugyanakkor a kiváltság, hogy tanuljunk Jézustól nem csak számukra volt adott, hanem a mi számunkra is. Pál azt írja: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma … dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben” (1Kor 6:19–20). Isten bennünk akar lakozni!

A Zsidókhoz írt levél szerzője azt írja: „Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:19). A szentély nem a berendezésről szólt, hanem a Megváltóra mutatott – a Bárányunkra, Főpapunkra, Barátunkra, Közbenjárónkra.

„Jézus Uram, Főpapom, sátorozz bennem a Szent Lelkeden keresztül.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba