Higgyetek az Ő prófétáinak - december 25 - VASÁRNAP - Zsoltárok 55

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 73. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 73. fejezet 532. nap

73. Dávid utolsó évei

Absolon veresége és halála nem hozott azonnali békét az ország számára. A nemzet oly nagy része vett részt a felkelésben, hogy Dávid a törzsek meghívása és tekintélyének visszaállítása nélkül nem akart visszatérni a fővárosba. Abban a zűrzavarban, amely Absolon vereségét követte, nem indítottak azonnali és határozott lépést a király visszahívására. Amikor Júda elhatározta Dávid visszahívását, felkeltette a többi törzsek féltékenységét, amelyet viszont ellenforradalom követett. Ezt azonban gyorsan elfojtották és a béke visszaállt Izraelben.

Dávid életének története a legnagyobb tanulság, amelyet valaha is kaptunk a lelkünket fenyegető veszedelmekről; a hatalom, a gazdagság, a világi dicsőség, vagyis azon dolgokról, amelyek a legkívánatosabbak az emberek között. Kevesen mentek át olyan eseményeken, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy felkészítsék őket az ilyen próbák elhordozására. Dávid ifjúkori élete, amelyet pásztorként töltött el, az alázatosságra, a türelemre, kitartásra és a nyájról való gyengéd gondoskodásra tanította meg. A természettel való bensőséges kapcsolata a hegyek magányosságában kifejlesztették zenei és költői képességét és gondolatait a Teremtőre irányították. A pusztában eltöltött életének fegyelmezése, bátorsága, ereje, türelme Istenben való hitét erősítette. Mindezek elhordozása és megvalósítása által Isten előkészítette Izrael trónjára. Dávid Isten szeretetéről értékes tapasztalatot szerzett és ő gazdagon megajándékozta Szentlelkével is. Saul történetében meglátta az emberi bölcsesség értéktelenségét. A világi siker és dicsőség azonban annyira legyengítette Dávid jellemét, hogy a kísértő ismét legyőzte.

A pogány népekkel való kapcsolatának egyik következményeként vágyat érzett szokásaik követésére, és ez lángra lobbantotta becsvágyát, törekvését a világi nagyság megszerzésére. Izrael népét Jahve népeként kellett tiszteletben tartani és megbecsülni. A büszkeség és magabízás azonban megnövekedett és az izraeliták nem elégedtek meg ezzel a kiváltsággal. Sokkal inkább azzal törődtek, hogy milyen helyzetet tudnak elfoglalni a többi népek között. Ez a lelkület kísértésre adott alkalmat. Azzal a céllal, hogy hódításait az idegen népekre kiterjessze, Dávid elhatározta, hogy megnöveli hadserege katonáinak létszámát, mégpedig úgy, hogy katonai szolgálat teljesítését követeli meg mindazoktól, akik elérték a megfelelő életkort. Ennek a tervnek a végrehajtása érdekében népszámlálást kellett tartani. A büszkeség és a becsvágy volt az, ami a királyt erre indította. Az ország lakosságának megszámlálása mutatta meg, milyen gyenge volt a királyság Dávid trónra lépésekor és milyen erős és nagy lett jóléte az ő uralkodása alatt. Ez persze igyekezett még tovább növelni a király és a nép már túlságosan is nagy önbizalmát. A Szentírás ezzel kapcsolatban ezt írja: "Támada pedig a Sátán Izráel ellen, és felindítá Dávidot, hogy megszámlálja Izráelt" (1Krón 21:1). Izrael jóléte Dávid uralkodása alatt inkább Isten áldásainak volt köszönhető, mint királya képességének vagy a hadsereg erejének. A katonai erőforrásoknak ez a növelése azonban azt a benyomást keltette volna az Izraelt körülvevő népekben, hogy Izrael bizalma nem Jahve hatalmában, hanem saját hadseregében van.

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 55

A legelső szavaktól elkeseredett sürgetés jellemzi az 55. zsoltárt. „Istenem, hallgasd meg az imádságomat, és ne rejtőzz el a könyörgésem elől!” Dávid az érzelmi zűrzavaráról beszél. „Kesergek a baj miatt, és megzavarodtam.” „Szívem reszket a bensőmben, és halálfélelem tört rám. Félelem és rettegés fogott el, és borzongás járt át engem.” (5-6. vers - ÚRK)

Itt a különösen nagy aggodalom feszültségével szembesülünk. Dávid félelmének oka nem pontosan az ismerős ellenség szokásos fenyegetése. Sokkal rosszabb. „Mert nem ellenség szidalmazott engem, hiszen azt elszenvedem; nem a gyűlölőm emelkedett föl ellenem, hiszen elrejtőztem volna előle. Hanem te, hozzám hasonló halandó, bizalmasom és jó barátom, akivel édes bizalomban éltünk együtt, és akivel Isten házába jártunk a sokasággal együtt.” (14-15. vers) Ismerősen hangzik ez? Az aggodalom szintje, amit érezhetünk, attól függ, hogy menyire érezzük fenyegetőnek a helyzetet, mennyire fontos a kapcsolatunk az illetővel, továbbá az emlékünktől, tapasztalatunktól, hogy miképpen kezeltük a hasonló helyzetet és gondot a múltban.

Az egyik reakció – gyakran az első –, hogy szeretnénk elfutni és elrejtőzni. Dávid is így érzett. Bárcsak el tudna repülni, mint egy gerle a pusztaság szélére, ahol menedéket találna mindettől!  Egyesek szokásszerűen elhárítanak mindenféle konfliktust. Megbénítja őket, és remélik, hogy majd magától elmúlik. Ám általában nem ez történik, csak egy másik napon szembesülnünk kell azzal.

Dávid, ahelyett, hogy elfutott volna az elől, inkább átadta a gondját Istennek. „Én pedig Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Este, reggel és délben sóhajtozom és jajgatok, és Ő meghallja a hangomat. Megszabadítja a lelkemet a rám támadóktól.” (17-19. vers) Dávid tapasztalatát kifejezve, a dicsőítő gyülekezet a következő éneklésére bátorodott. „Vesd az Úrra a terhedet, és ő gondot visel rád. Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.” (25. vers) Ez felhívás és ígéret, amihez továbbra is ragaszkodhatunk. Amikor eljön az aggodalom napja, nem kell egyedül viselnünk a gondunkat. Ahogy Péter apostol később írta, „Mindenféle gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pt 5:7)

Garth Bainbridge

74. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 73. fejezetéhez (dec. 25-31.).

Dávidnak mindene megvolt:  jóképű volt, éles elméjű és tehetséges sok mindenben. A pásztorfiú, akiből király lett, költő volt és zenész, képzett íjász, harcos, tábornok a csatatéren, államférfi és végrehajtó adminisztrátor. Mindazonáltal, a legragyogóbb jellemvonása ezen lenyűgöző bibliai karakternek valószínűleg az istenfélelme volt – „Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát…” (ApCsel 13:22)

Azonban Dávid házasságtörést is elkövetett Bethsabéval. Majd Bethsabé valódi férjét kivégeztette a csatában. Később Isten kifejezett parancsa ellenére ragaszkodott a nemzet összeírásához és katonai sorozáshoz. Továbbá, őszintén szólva, nem volt túl jó apa – nem fegyelmezte fiait.

Hogyan lehetséges akkor, hogy egy ennyire legyengült jellemmel bíró személyt még ez után is Isten szíve szerint való férfinak nevezzünk? Bár Dávid bűnei drámaian nagyok voltak, teljes és alapos bűnbánata ha lehet, még inkább az volt. Valójában Dávid szégyenének mélyéből látható meg az a mélység, ameddig Isten szeretete és könyörülete elér. Azt mutatja be nekünk, hogy Isten - a bűntől függetlenül-, mindig elfogadja az igaz, szívből jövő bűnbánatot.

Milyen bátorító ez a mai hitzarándokok számára! Lehetünk tele bár gonoszsággal, tele születésünktől fogva taszító bűnnel, Isten meg tud minket tisztítani. „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsolt 51:9)

Benjamin Orian

a Dél-Tacoma adventista  gyülekezet lelkésze

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 24 - SZOMBAT - Zsoltárok 54

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 531. nap

Dávid és minden csapata - harcosok és államférfiak - öregemberek és fiatalok, asszonyok és gyermekek, az éjszaka sötétségében átkeltek a mély és sebes sodrású folyón. "[...] míg megvirrada; egy sem hiányzék, aki által nem ment volna a Jordánon" (2Sám 17:22).

Dávid és haderői Mahanáimba vonultak vissza, amely annak idején Isbóset királyi székhelye volt. Ez erősen megerősített város volt, amelyet hegyes terület vett körül és így kedvező menedékhelynek bizonyult háború esetén. Élelemmel jól ellátott vidék volt és a lakói barátságosan viszonyultak Dávid ügyéhez. Itt még sokan csatlakoztak hozzá, miközben a törzs gazdag tagjai bőségesen ellátták őket élelemmel és más terményekkel, amelyekre szükségük volt.

Khúsai tanácsa elérte célját, alkalmat szerzett Dávid megszabadulására. A meggondolatlan és indulatos Absolon azonban nem tudta sokáig fékezni magát és hamarosan felkerekedett atyja üldözésére. "[...] átkele Absolon a Jordánon, ő és Izráelnek férfiai mindnyájan ővele" (2Sám 17:24). Absolon Amasát, Dávid húgának, Abigailnak a fiát tette meg haderői főparancsnokává. Serege nagy volt, de gyakorlatlan és fegyelmezetlen, nagyon szegényesen volt felkészülve ahhoz, hogy megállja a helyét atyja kipróbált katonáival szemben.

Dávid három csapatba osztotta seregének harcosait Joáb, Abisai és a Gitteus Ittai parancsnoksága alatt. Az volt a szándéka, hogy ő maga vezeti majd a hadsereget a harcba. E szándéka ellen azonban a hadsereg vezetői, a tanácsosok és az emberek hevesen tiltakoztak. "Ne jöjj" - mondták - "mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te teszesz annyit, mint mi tízezeren: jobb azért, hogy te a városból légy nékünk segítségül. Monda azért nékik a király: Ami néktek jónak tetszik, én azt mívelem" (2Sám 18:3-4).

A város falairól teljes hosszában jól láthatók voltak a felkelő hadsereg arcvonalai. A trónbitorlót hatalmas sereg kísérte, amelyhez képest Dávid serege csak maroknyi volt. Amikor a király az ellenséges seregre tekintett, elméjében elsősorban nem a koronára és az országra gondolt, sem a saját életére, amely a csata kimenetelétől függött. Az atya szíve megtelt szeretettel és sajnálkozással lázadó fiáért. Amikor pedig serege kivonult a város kapuján, Dávid ott állt és bátorította hűséges katonáit, bátran menjenek előre és bízzanak, mert Izráel Istene nekik adja a győzelmet. Még itt sem tudta azonban Absolonért érzett szeretetét feledni. Amikor Joáb, aki az első csoportot vezette, elhaladt a király mellett, akkor ez a kiváló katona, aki a csataterek százairól mindig győztesen tért vissza, megállt egy pillanatra és meghajtotta büszke fejét, hogy meghallgassa uralkodója utolsó utasítását. Dávid pedig remegő hangon ezt mondta neki: "Az én fiammal, Absolonnal én érettem kíméletesen bánjatok" (2Sám 18:5). Abisai és Ittai szintén ezt a megbízatást kapták: "Kíméljétek, bárki legyen, az ifjút, Absolont" (2Sám 18:12). A király aggályoskodása azt látszott kijelenteni, hogy Absolon drágább volt királyságánál, drágább a trónjához hűségesnek megmaradt alattvalóinál. Dávidnak e fia iránt kinyilvánított szeretete azonban csak növelte a katonák méltatlankodását és ellenszenvét Absolon iránt.

A csatatér a Jordán közelében egy erdős területen feküdt. Ez a terület nem volt éppen előnyös Absolon számára katonái nagy létszáma miatt. Az erdő sűrűségei és mocsaras helyei között a képzetlen és fegyelmezetlen katonák csoportjai összezavarodtak és irányítatlanná váltak. Ennek tulajdonítható, hogy "[...] megvereték ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt ott azon a napon, mintegy húszezer emberé" (2Sám 18:7). Absolon, amikor látta, hogy ez a nap számára elveszett, megfordult, hogy meneküljön. Feje azonban dús hajánál fogva fennakadt egy terebélyes fa ágai között és az öszvére, amelyen ült, kiszaladt alóla. Tehetetlenül ott maradt a fán függve, zsákmányul kiszolgáltatva ellenségeinek. Ebben az állapotban bukkant rá egy katona, aki a király nemtetszésétől félve megkímélte Absolon életét, de jelentette Joábnak, amit látott. Joábot, nem fékezte semmiféle lelkiismeret furdalás. Valamikor pártolta Absolont, két alkalommal kibékítette Dáviddal, de Absolon szégyentelenül visszaélt bizalmával. Ha Joáb közbenjárása útján nem kerül Absolon előnyös helyzetbe, akkor ez a lázadás, minden borzalmával együtt sohasem következett volna be. Most Joáb hatalmában volt, hogy egyetlen csapással e gonosznak a felbujtóját megsemmisítse. "[...] és vőn három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán [...] Absolont pedig felvevék, és veték őt az erdőn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá" (2Sám 18:14.17).

Így pusztult el a lázadás felbujtója Izraelben. Akhitófel önkezével vetett véget életének. A herceg Absolon, akinek ragyogó szépsége Izrael büszkesége volt ifjúsága virágában, nem a harcmezőn esett el dicsőségesen, hanem egy fa ágain függve érte utol a halál szégyenletes módon. Holttestét egy gödörbe dobták és halom kővel takarták le az örök szégyen jeleként. Absolon még életében költséges emlékoszlopot emeltetett maga számára a király völgyében. Az egyetlen emlékmű, amely sírját megjelölte, a kőrakás a pusztában.

A lázadás vezérét megölték. Joáb a trombita hangjával visszarendelte hadseregét a menekülő sereg üldözéséből és azonnal hírnököket küldött a királyhoz, hogy közöljék vele a hírt a harc kimeneteléről.

A város falán álló őr, amikor kitekintett a csatatér irányába, felfedezte, hogy egy férfi egyedül fut a város kapuja felé. Hamarosan egy másik férfi és láthatóvá vált. Amikor az első férfi közelebb ért, az őr így szólt a királyhoz, aki a kapu mellett várakozott: "Amint látom, az elsőnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: Jó ember az, és jó hírrel jő. Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arccal a földre a király előtt, és monda: Áldott az Úr a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen. Monda akkor a király: Hogy van Absolon fiam" (2Sám 18:27-29). E kérdésre Akhimás kitérő választ adott.

A második hírnök sírva érkezett: "Ezt izenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, akik ellened támadtak volt. Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam?" A hírnök képtelen volt elrejteni a súlyos hírt és azért így válaszolt: "Úgy legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad" (2Sám 18:31-32). Dávidnak ez elegendő volt, nem kérdezősködött tovább, hanem lehajtott fejjel "[...] felméne a kapu felett való házba, és síra és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!" (2Sám 18:33).

A győztes hadsereg a csatatérről visszatérőben megközelítette a várost, diadalittas kiáltásaiktól visszhangzottak a halmok. Amikor azonban bevonultak a város kapuján, elhalt a kiáltás, zászlóikat leengedték, lehajtott fővel és a földre szegezett tekintettel meneteltek. Inkább hasonlítottak a vereséget szenvedtekhez, mint a győzőkhöz. A király nem várt rájuk a kapuban, hogy üdvözölje és megdicsérje őket, hanem a kapu felett lévő kis helyiségből hallatszott jajgató sírása: "Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!" (2Sám 18:33).

"És gyászra fordult a szabadulás azon a napon az egész népre nézve, mert a nép azon a napon hallja vala, hogy beszélik: Így bánkódik a király az ő fián. És belopózkodék a nép azon a napon, bemenvén a városba, mint lopózkodni szokott a nép, mely szégyenli magát, hogy a harcból elmenekült" (2Sám 19:2-3).

Joáb méltatlankodott. Isten a diadalra és a boldogságra adott nekik okot. A legnagyobb lázadást, amely valaha is volt Izraelben, leverték, és ezt a nagy győzelmet ünneplés helyett gyásszá változtatták azért a királyfiért, akinek bűne az emberek ezreinek vérébe került. Ezért ez a faragatlan és nyers fővezér a királyhoz ment és merészen ezt mondta: "Megszégyenítetted e mai napon minden te szolgáidnak orcáját, kik e mai nap a te lelkedet megszabadították, és a te fiaidnak és leányaidnak lelkeit, és feleségidnek lelkeit, és ágyasidnak lelkeit; Szeretvén azokat, akik téged gyűlölnek és gyűlölvén azokat, akik téged szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy előtted a vezérek és szolgák mind semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked. Azért most kelj fel, menj ki, és szólj kedvök szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva, mind e mai napig" (2Sám 19:5-7).

Nyers és kegyetlen volt a beszéd a megtört szívű király számára, de Dávid nem neheztelt meg érte. Tudta, hogy hadvezérének igaza van, ezért lement a kapuhoz és bátorító, dicsérő szavakkal üdvözölte katonáit, amint azok elvonultak előtte.

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 54

Ebben a zsoltárban egy sürgős segélykiáltással találkozunk, amikor a zifeusok felfedték Saul előtt Dávid búvóhelyét, és segítséget ajánlottak a nyomra vezetésben. A zifeusok Dávid törzséből, Júdából valók voltak, mégis elárulták őt Saulnak. Ha úgy érzed, hogy valaki elárult téged, akiről azt gondoltad, hogy benne megbízhatsz, akkor ez a zsoltár neked szól. Vagy bizonyos értelemben nem mindnyájunknak szól, akik ebben a félelmetes világban élünk, ahol minden nap szükségünk van arra, hogy térdre essünk és kérjük Istent, hogy szabadítson meg, védelmezzen és tartson meg minket?

Ennek a zsoltárnak a központi gondolata a 4. versben található: „Isten a segítőm nékem, az Úr az én lelkemnek támogatója.” Ezért fordul Dávid Istenhez szorult helyzetében. Az eredeti héberben az első két vers ugyanúgy kezdődik: „Ó Isten!” – „Ó, Isten szabadíts meg engem; Ó Isten hallgass meg engem.” Dávid imája nagyon egyszerű és közvetlen. Amikor Péter süllyedt, elég volt neki felkiáltani: „Uram, ments meg”, és Jézus karja azonnal kinyúlt, hogy megmentse őt. Amikor bajban vagy, imád nagyon egyszerű és lényegre törő, gyakran csak ennyi, hogy „Istenem, segíts!” Isten nem veti meg ennek az imának az egyszerűségét.

Dávid három isteni tulajdonságot nevez meg: „Isten, a te neveddel szabadíts meg engemet, és a te hatalmasságoddal állj bosszút értem... a te igazságod által rontsd meg őket.” Isten saját neve „Jehova” benne rejlik a mi megváltónk Jézus nevében (Yeshua — Jehova megment). Péter kijelentette: „És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12). Hatalmánál fogva meg tud menteni bennünket: „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít” (Sof 3:17). Ő megszabadít bennünket attól, ami fenyeget bennünket, mert Ő igaz és hűséges a szövetséghez, amelyet népével kötött.

Dávid várja ezt a szabadítást, amikor ezt mondja: „Kész szívvel áldozom néked: áldom a te nevedet, Uram, mert jó.” A kész szívvel való áldozás nem egy kikényszerített, és még csak nem is elvárt - ez önkéntes „plusz”, hálánk jele Megváltó Istenünk iránt. Amikor győzünk, el kell ismernünk, hogy Isten szerezte a győzelmet, egyébként könnyen elfelejtjük azt az időt, amikor segítségért kiáltottunk Hozzá, és helyzetünk megváltozott.

Garth Bainbridge

73. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez (dec. 18-24.).

Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva. Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző kívánságai mellett.”

Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit, amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját. Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút, Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog Absolon felett.

Azonban Isten még mindig szerette Dávid királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul kegyelemért és bocsánatért.

Cathy Zuver

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 23 - PÉNTEK - Zsoltárok 53

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 530. nap

Miután Akhitófelnek sikerült saját biztonságát megerősíteni az összeesküvésben, arra buzdította Absolont, hogy azonnal vegye üldözőbe Dávidot: "Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert, hogy felkeljek, és üldözzem Dávidot ez éjjel. És megtámadom őt, míg fáradt és erőtlen kezű; megrettentem őt, és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm. És visszavezetem tehozzád az egész népet, mert az egésznek visszatérése attól a férfiútól függ, akit te üldözöl; és akkor az egész nép békességben lesz" (2Sám 17:1-3). Ezt a tervet a király többi tanácsosai is helybenhagyták. Ha azonban követik a tervben foglalt tanácsokat, akkor bizonyos, hogy Dávidot csak Isten közvetlen közbelépése mentheti meg. Az eseményeket azonban olyan valaki irányította, akinek a bölcsessége nagyobb volt Akhitófel bölcsességénél. "Az Úr parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra" (2Sám 17:14).

Khúsait nem hívták meg a tanácskozásra, ő pedig hívatlanul nem tolakodott oda, nehogy a kémkedés gyanúját keltse maga ellen. A tanácskozás befejezése után azonban maga Absolon közölte vele Akhitófel tervét. Khúsai látta, hogyha az ajánlott tervet követnék, akkor Dávid elveszne. Ezért így szólt: "Nem jó tanács az, amelyet Akhitófel ez egyszer adott. És monda Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az ő emberei igen erős vitézek és igen elkeseredett szívűek, mint a kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, ki nem alszik a néppel együtt. Ilyenkor ő valami barlangban lappang, vagy valami más helyen" (2Sám 17:7-9). Azután azzal is érvelt, hogyha Absolon haderői üldöznék Dávidot és nem tudnák elfogni a királyt, és így kudarcot szenvednének, akkor ez bizony elcsüggesztené őket és mindez nagy kárt okozna Absolon ügyének: "[...] mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erős vitéz, és azok is, akik vele vannak, erős vitézek" (2Sám 17:10). Másik tervet tanácsolt, amely vonzó volt a hiú és önző természetű Absolon számára, aki vágyott kimutatni erejét.

"Én azért azt tanácsolom, hogy gyűjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind Bersebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba. Akkor aztán támadjuk meg őt azon a helyen, ahol található, és úgy lepjük meg őt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, akik vele vannak, egy se maradjon meg. Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott."

"És monda Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa az Akhitófel tanácsánál" (2Sám 17:11-14). Volt azonban valaki, akit Khúsai tanácsa nem csapott be, aki világosan meglátta Absolon végzetes tévedésének eredményét. Akhitófel már tudta, hogy a lázadó ügye elveszett. Azt is tudta, hogy bármi lehet is majd Absolon sorsa, de annak a tanácsosnak a számára nem volt semmi remény, aki felbujtotta őt a legnagyobb bűnre. Akhitófel bátorította fel Absolont a lázadásra. Az ő tanácsa vette rá a legundorítóbb gonoszság elkövetésére, atyjának megszégyenítésére. ő tanácsolta Dávid megölését és tervelte ki ennek teljesítését. ő vágta el az utolsó lehetőségét is annak, hogy Absolon kibékülhessen a királlyal. Most pedig Absolon más valakit részesített előnyben. Az irigy, haragos és elkeseredett Akhitófel pedig "[...] megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az ő városába; és elrendezvén háznépének dolgát, megfojtá magát, és meghala" (2Sám 17:23). Ez lett az eredménye egy olyan ember bölcsességének, aki igen magas szellemi adottságai ellenére nem Istentől kért tanácsot. Sátán az embereket hízelgő ígéretekkel csábítja el. Végül azonban minden lélek rájön arra, hogy "a bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23).

Khúsai nem volt bizonyos abban, hogy az ingadozó király majd követi-e tanácsát. Ezért időt nem vesztegetve azt üzente Dávidnak, hogy késlekedés nélkül keljen át a Jordán túlsó partjára. A papoknak, akik üzenetét a fiaik útján közvetítették, azt mondta: "Ilyen s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak és Izráel véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam. Azért sietve küldjetek el, és izenjétek meg Dávidnak ilyen szóval: Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképpen el ne nyelettessék a király és az egész nép, mely vele van" (2Sám 17:15-16).

Az üzenetet vivő ifjakra gyanakodtak és üldözőbe is vették őket, de sikerült teljesíteniük küldetésüket. A menekülés első napjának végén Dávid a fáradságtól és fájdalomtól kimerülve, megkapta azt az üzenetet, hogy még az éjjel át kell kelnie a Jordánon, mert fia az életére tör.

Milyen érzései lehettek az atyának és királynak, akit ilyen kegyetlen igazságtalanság ért a fia részéről, és aki ebbe a szörnyű veszélybe került? A hatalmas, erős embert, a háborúkban edzett férfit, a királyt, akinek a szava törvény volt, akit szeretett fia árult el, - akinek sok mindent elnézett és akiben balgán megbízott - akivel igazságtalanul bántak és elhagyták azok az alattvalói, akiket a tisztelet és a hűség legerősebb szálai kötöttek hozzá - vajon milyen szavakban önthette ki most Dávid lelkének érzéseit? Legsötétebb megpróbáltatásának órájában Istenben bízott és így énekelt:

"Uram! mennyire megsokasodtak ellenségeim!

sokan vannak a reám támadók!

Sokan mondják az én lelkem felől:

Nincs számára segítség Istennél.

De te, óh Uram! paizsom vagy nékem,

dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet.

Felszóval kiálték az Úrhoz,

és ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.

Én lefekszem és elalszom; felébredek,

mert az Úr támogat engem.

Nem félek sok ezernyi néptől sem,

amely köröskörül felállott ellenem.

Kelj fel Uram, tarts meg engem Istenem,

mert te verted arcul minden ellenségemet;

a gonoszok fogait összetörted.

Az Úré a szabadítás;

legyen a te népeden a te áldásod"

(Zsolt 3:2-9).

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 53

Az 53. zsoltár majdnem tökéletes mása a 14.-nek. A 14. zsoltárt Dávid úgy írta meg, ahogy ma is ismerjük, de ez a zsoltár annak átdolgozása egy újabb helyzetre vonatkozóan. Mindkettő a bolond gonosztevőkhöz szól, akik azt mondják, hogy nincsen Isten, de mindegyik zsoltár az istentagadó gonosztevők más-más csoportjára vonatkozik. E zsoltár szerint „majd egyszer igen megrettennek, akik addig nem rettegtek! Mert szétszórja Isten a támadóid csontjait, megszégyeníted őket, mert Isten megvetette őket” (6. vers). Ez az után íródhatott, miután Szanhérib megtámadta Jeruzsálemet, csak hogy Isten angyala elpusztítsa a 185 ezer fős hadseregét, és a csontjaikat szétszórva hagyja a város falain kívül.

„A bolond azt mondja a szívében, hogy nincs Isten” (2. vers) Ez nem azt jelenti, hogy tagadná Isten létezését. Az ősi világban gyakorlatilag senki sem volt ateista, mindenki hitt a természetfeletti lények létezésében. Ám a bolond életvitele nincsen tekintettel Istenre. Szerinte Isten beleavatkozik az életébe, és ezt ő inkább nem szeretné. Mégis, ha a dolgok rosszra fordulnak, a saját szívével vitatkozik, és ösztönösen egy nála nagyobb külső hatalomhoz folyamodik.

Ha azzal a gondolattal éljük a mindennapi életünket, hogy Isten nem létezik, valóban a legnagyobb bolondok vagyunk. Vagy ha Istent egy „szombati dobozban” tartjuk, amit naplementekor bezárunk, hogy folytathassuk a saját önző, kusza életünket a következő hat nap folyamán, és alig-alig gondolunk rá a következő szombatig.

A bolondnak, aki azt mondja, hogy nincs Isten, „romlottak és utálatosak a tettei, senki sem tesz jót” (2. vers). Ha Istent figyelmen kívül hagyjuk, valóban nincsen semmilyen erkölcsi viszonyítási alapunk.  Mindenki azt teszi, ami a saját szemében helyes. Az ateisták úgy hiszik, hogy az erkölcsiség teljesen a társadalmi kultúrától és a lelkiismerettől függ.  Azonban mindkét koncepció megbízhatatlannak és értéktelennek mutatkozik egy olyan világban, ahol az evolúciós elmélet „foggal-körömmel” farkastörvénye uralkodik, és mindenki önmagának él, bármilyen eszközt felhasználva. Ennek az istentelen elméletnek az önfenntartás az alapelve, az önmegvalósítás a fő célja, és akárhogy is, az önpusztítás a végső realitása.

Ám Isten nem zárható ki a teremtményei szívéből. „Isten letekint a Mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e közöttük értelmes, aki keresi Istent.” (3. vers) Ő nem távozott messze tőlünk. Érdekeljük Őt, és tudja, hogy az élet legjava Őkörülötte forog. A tudomány értelmi önteltsége, amely megtagadja, visszautasítja Isten eszméjét, soha nem lesz képes kielégíteni a lélek valós éhségét, vagy helyreállítani világunk súlyos megtörtségét.  Ám ahol csak Istent keresik, és megtalálják, a béke és a teljesség, a tervszerűség és a remény érzése jelenik meg.

Garth Bainbridge

73. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez (dec. 18-24.).

Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva. Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző kívánságai mellett.”

Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit, amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját. Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút, Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog Absolon felett.

Azonban Isten még mindig szerette Dávid királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul kegyelemért és bocsánatért.

Cathy Zuver

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 22 - CSÜTÖRTÖK - Zsoltárok 52

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 529. nap

Sok gonosztevő mentegette már a saját bűnét Dávid bukására való hivatkozással, de milyen kevesen vannak, akik tanúbizonyságot tesznek Dávid bűnbánatáról és megalázkodásáról is. Nagyon kevesen hordozzák el olyan türelemmel és állhatatossággal a feddést és megtorlást, mint ahogy azt ő tette. Dávid megvallotta bűnét és évekig igyekezett Isten hűséges szolgájaként teljesíteni kötelességét. Szorgalmasan munkálkodott országa felépítése érdekében és uralkodása alatt országa olyan erőt és jólétet ért el, amilyent sohasem sikerült elérnie azelőtt. Az Isten háza felépítésére szánt szükséges kinccsel raktárakat töltött meg, és most élete minden munkája semmivé lett, elfújta volna a szél, elsöpörte volna a szélvihar? Vajon a megszentelt törekvések eredményei, a rendkívüli képesség és az odaadás, államférfiúi műve át kell kerüljön meggondolatlan és pártütő fiának kezébe, aki nem kereste sem Isten dicsőségét, sem Izrael jólétét? Nagyon is természetesnek látszott volna mindenki számára, ha Dávid nagy nyomorúságában elkezdett volna zúgolódni Isten ellen.

Dávid azonban a saját bűneiben látta a baj okát. Mikeás próféta szavai ugyanazt a lelkületet fejezik ki, mint amely Dávid szívét ösztönözte: "[...] Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza ítéletemet" (Mik 7:8-9). Az Úr nem hagyta el Dávidot. Tapasztalatainak ez az a fejezete, amikor a legkegyetlenebb igazságtalanságok és sérelmek közepette alázatosnak, önzetlennek, nagylelkűnek és engedelmesnek mutatkozott, és ezért ez a fejezet élettapasztalatának egyik legnemesebb része. Izrael uralkodója a menny szemében soha nem volt oly nagy, mint külső megaláztatásának ebben az órájában.

Ha Isten megengedte volna Dávidnak, hogy minden feddés és megtorlás nélkül továbbmenjen előre a bűnben, megszegve az isteni törvényeket, és békében, jólétben maradjon trónján, akkor a kételkedők és hűtlenek mentséget találhatnának hasonló lépéseikre. Azok a tapasztalatok, amelyeket Dávid szerzett, világosan bizonyítják, hogy Isten nem tűri el és nem mentegeti a bűnt. Dávid története megérteti velünk azt a véget, amelyet Isten szem előtt tart a bűn kezelését illetően; képessé tesz bennünket arra, hogy nyomon kövessük még a legsötétebb ítéleteken át is Isten kegyelmes és jótékony szándékainak megvalósulását. Isten megfenyítette Dávidot, de nem pusztította el; a fenyítés tüzes kemencéje megtisztít, de nem emészt meg. Az Úr azt mondja: "Ha az én rendeléseimet megtörik, és meg nem tartják az én parancsolatimat: Akkor vesszővel látogatom meg az ő bűnöket, és vereségekkel az ő álnokságukat. De az én kegyelmemet nem vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom" (Zsolt 89:32-34).

Nem sokkal azután, hogy Dávid elhagyta Jeruzsálemet, Absolon és serege bevonult a városba és minden küzdelem nélkül birtokba vette Izrael erődítményét. Khúsai az elsők között volt, akik üdvözölték az újonnan megkoronázott uralkodót. Absolon meglepődött és végtelenül megörült, hogy atyja öreg barátja és tanácsosa is felkereste és üdvözölte. Absolon biztos volt sikerében. Tervei eddig beváltak. Trónja megerősítése és a nép bizalmának biztosítása érdekében Khúsait kedvesen meghívta az udvarba.

Absolont most már nagy hadsereg vette körül, ez a hadsereg azonban nagyrészt olyan emberekből állt, akiket nem képeztek ki harcra, s eddig még nem ütköztek meg ellenséggel. Akhitófel jól tudta, hogy Dávid helyzete távolról sem volt reménytelen. A nép nagy része hű volt hozzá. Kipróbált harcosok vették körül, akik hűségesek voltak királyukhoz; hadseregét pedig alkalmas és tapasztalt hadvezérek vezették. Akhitófel tudta, hogy a lelkesedés első kitörése után, amit az új király kegyének elnyerése váltott ki a többségből, hamarosan bekövetkezik a visszahatás. Ha a lázadás kudarcba fullad, Absolon képes az atyjával való kibékülésre. Ebben az esetben azonban Akhitófelt, mint Absolon fő tanácsadóját tartanák a legbűnösebbnek a lázadásért és a legsúlyosabb büntetésben őt részesítenék. Ezért annak érdekében, hogy Absolon ne mehessen vissza azon az úton, amelyen elindult, Akhitófel olyan tanácsot adott, amely az egész nép szemében teljesen lehetetlenné tenné Dávid és Absolon megbékélését. Ördögi ravaszsággal ez az elvnélküli államférfi arra sarkallta Absolont, hogy a pártütés bűnét egészítse ki a vérfertőzés bűnével. Egész Izrael szeme láttára Absolonnak magához kellett vennie atyja ágyasait - a keleti népek és uralkodók szokása szerint - így nyilvánítva ki azt, hogy ő követte atyját a trónon. Absolon végrehajtotta ezt az aljas tanácsot. Így teljesedett be Isten szava, amelyet prófétája által adott Dávidnak: "Ímé én éppen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal. Mert te titkon cselekedtél; de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekeszem azt" (2Sám 12:11-12). Nem Isten indította ezeknek a gonosz cselekedeteknek az elkövetésére Absolont, de Dávid bűne miatt nem használta fel hatalmát a cselekedetek elkövetésének megakadályozására.

Akhitófelt nagy becsben tartották bölcsességéért, de nélkülözte az Istentől jövő megszentelődést. "A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme" (Péld 9:10). Ez a bölcsesség nem volt meg Akhitófelben, mert ha rendelkezett volna ezzel, akkor az árulás sikerét nem a vérfertőzés bűnére alapozta volna. A romlott szívű emberek gonoszságokat tervelnek ki, mintha nem lenne isteni gondviselés, amely meghiúsítja terveiket. "Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket" (Zsolt 2:4). Az Úr kijelenti: "Nem engedtek az én tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből, és az ő tanácsokból megelégednek. Mert az együgyűeknek pártossága megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket" (Péld 1:30-32).

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 52

Ez a zsoltár különleges eseményt elevenít fel, „amikor az edómi Dóég Saulhoz ment, és jelentette neki, hogy Dávid Ahímelek házába érkezett” (2. vers – új prot. ford.) Ez volt Izráel történetének egyik legsötétebb órája. Saul az összes papot lemészároltatta Nóbban, mert segítettek Dávidnak, amikor menekült Saul elől.

Ez az üzenet ma is érvényes a számunkra. Kellett valaha is együtt élned egy fizikailag vagy lelkileg elnyomó emberrel? Néhányan, akik olvassátok ezt a kommentárt, biztosan tudjátok, hogy milyen egy könyörtelen diktátor, egy nemtörődöm, kizsákmányoló főnök, egy bántalmazó házastárs vagy egy ravasz manipulátor elnyomása alatt élni. Erről a helyzetről beszél az 52. zsoltár is. Az első hat vers minden sora csak az elnyomó erejét jellemzi, „a nagy hőst”, aki megtervezi mások elpusztítását, aki egész nap büszkélkedik, aki jobban szereti a bűnösséget, mint a jót, és a hamisságot az igazságnál, és akinek szava hazug és bántó. Az ilyen személy igazi szégyen Istennek, mondja a második vers.

A hetedik vers olyan tényt közöl, amit a bűnös ember nem vesz figyelembe. „Össze is tör téged Isten végleg”, majd a legrosszabb dolgokkal folytatja, amit Isten tenni fog vele. Vagy még itt, ebben az életben, vagy ez után, de a pusztulása végleges és teljes lesz.

A másik oldalon ott áll Dávid, akit szintén két szó jellemez a tizedik versben. „Olyan vagyok…” Szemben „a nagy hőssel”, aki el fog pusztulni, Dávid szavai csak a végtelen életről és a végtelen jövőről szólnak, mivel bízik Isten végtelen szeretetében, és Isten nevét hívja segítségül.

Melyik „két igeverset” szeretnéd a legjobban látni a sírköveden? Az egyik ez lehetne a kilencedik versben: „Ez az az ember – mondják –, akinek nem kellett Isten oltalma, hanem a nagy gazdagságában bízott, és csalárdságban volt erős.” Vagy lehetne inkább a tizedik vers. „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házában lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.”

Garth Bainbridge

73. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez (dec. 18-24.).

Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva. Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző kívánságai mellett.”

Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit, amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját. Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút, Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog Absolon felett.

Azonban Isten még mindig szerette Dávid királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul kegyelemért és bocsánatért.

Cathy Zuver

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 21 - SZERDA - Zsoltárok 51

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 528. nap

Mikor a papok visszafordultak Jeruzsálem felé, mély árnyék esett a menekülő tömegre. A király menekült volt, ők maguk száműzöttek és Isten szövetségének a ládájától is elválasztva. A jövendő sötét volt, tele rettegéssel és rossz előérzettel. "Dávid pedig felméne az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment, és az egész nép, mely vele volt, kiki beborította fejét, és mentökben sírának. Megizenék azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártosok között van Absolonnal, és monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát" (2Sám 15:30-31). Ebben a szerencsétlenségben Dávid ismét kénytelen volt felismerni saját bűnének a következményeit. Akhitófelt, aki a legravaszabb és legügyesebb politikus vezéregyéniség volt, a családján esett szégyen miatti bosszúvágy sarkallta elpártolásra. Bethsabé ugyanis az unokája volt.

"És monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát" (2Sám 15:31). Miután felértek a hegy tetejére, Dávid imádkozva borult le és Istenre vetette lelkének terhét, alázatosan könyörgött isteni irgalmasságért. Úgy látszott, Isten azonnal válaszolt imájára. Az Árkeából való Khúsai, bölcs és alkalmas tanácsos, aki Dávid hűséges barátjának bizonyult, jött hozzá megszaggatott ruhában és földdel a fején, hogy osztozzék a trónjától megfosztott és menekülő király sorsában. Isteni világossággal látta Dávid, hogy ez az ember hűséges és igazszívű, éppen az a valaki, akire legnagyobb szüksége van, hogy szolgálja a király érdekeit a városban. Dávid kérésére Khúsai visszatért Jeruzsálembe, hogy felajánlja szolgálatait Absolonnak és meghiúsítsa Akhitófel ravasz tanácsait.

Ezzel a fénysugárral a sötétségben a király és követői folytatták útjukat az Olajfák hegyének a keleti lejtőjén lefelé, a sziklás és elhagyott pusztaságon, a vad szakadékokon át, a köves és meredek ösvények mentén a Jordán felé. "Elméne azután Dávid király Bahurimig, és ímé onnan egy férfi jöve ki, a Saul nemzetségéből való, kinek neve Sémei vala, Gérának fia, és kijövén szidalmazza vala őket. És kővel hajigálá Dávidot és Dávid királynak minden szolgáit, jóllehet az egész nép és az erős férfiak mindnyájan az ő jobb és balkeze felől valának. És így szitkozódott Sémei: "Eredj, eredj te vérszopó és istentelen ember! Megfizet most az Úr néked Saul egész házanépének véréért, aki helyett te uralkodol? és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy!" (2Sám 16:5-8).

Dávid jóléte idején Sémei sem szóval, sem cselekedettel nem mutatott hűtlenséget királya iránt. De a király nyomorúságában ez a benjáminita kinyilvánította igazi jellemét. Megadta a tiszteletet Dávidnak míg a trónján ült, de megaláztatásában átkozta. Aljas és önző módon úgy tekintett másokra, mintha azoknak is éppen olyan jelleme lett volna, mint az övé, és Sátán által ösztönözve arra zúdította gyűlöletét, akit Isten megbüntetett. Az a lelkület, amely arra ösztönzi az embert, hogy diadalmaskodjék olyan valaki felett, becsméreljen vagy megszomorítson olyan valakit, akit szerencsétlenség ért, az Sátán lelkülete.

Sémei Dávid ellen felhozott vádjai teljesen hamisak, aljasak és rosszindulatú rágalmazások voltak. Dávid nem követett el semmi igazságtalanságot Saul vagy háza ellen. Amikor Saul teljesen a hatalmában volt, és megölhette volna őt, csak a ruhája szélét vágta le, és később még ezért is szemrehányást tett magának, hogy ilyen módon tiszteletlenséget tanúsított az Úr felkentje iránt.

Dávid szent megbecsüléssel tekintett az emberi életre. Ennek bizonyítékát akkor adta, amikor őt magát is ragadozó állatként üldözték. Amikor Adullám barlangjában rejtőzködött, gondolatai visszatértek gyermekkora zavartalan szabadságának időszakára. Emlékei hatása alatt így kiáltott fel: "Kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van?" (2Sám 23:13-17). Bethlehem abban az időben a filiszteusok kezében volt. Dávid csoportjának azonban három bátor katonája áttört az őrök védelmi vonalán és vizet hoztak Bethlehemből uruknak. Dávid azonban nem tudta meginni: "Távol legyen tőlem Uram" - mondta - "hogy én ezt míveljem: avagy azoknak az embereknek vérét igyam-é meg, kik életöket halálra adva mentek el a vízért?" (2Sám 23:17). Azután tisztelettel Istennek felajánlott áldozatként kiöntötte a vizet a földre. Dávid hadakozó ember volt. Életének nagy részét harcokban töltötte el erőszakos jelenetek között. Azok, akik ilyen megpróbáltatásokon mentek át, kevesen tartották maguktól távol a harci cselekmények megkeményítő és erkölcsromboló befolyását, mint Dávid.

Dávid unokaöccse, Abisai, aki vezérei közül egyike volt a legbátrabbaknak, nem tudta türelmesen hallgatni Sémei sértő szavait. "Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt? Majd én elmegyek és fejét veszem". A király azonban megtiltotta neki, hogy ezt tegye: "Ímé az én fiam, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet: hogyne cselekedné tehát e Benjáminita? Hagyjatok békét néki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta néki. Netán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jóval fizet még ma nékem az Úr az ő átka helyett" (2Sám 16:9-12).

Lelkiismerete keserű és megalázó igazságokat mondott Dávidnak. Miközben hűséges alattvalói csodálkoztak szerencséje balrafordulásán, nem volt titokzatos dolog a király előtt. Egy ilyen órának az előérzete gyakran betöltötte szívét. Csodálkozott, hogy Isten ilyen hosszú ideig elnéző volt bűneivel szemben és késlekedett a kiérdemelt büntetéssel. Most pedig, amikor sietve és szomorúan, mezítláb és királyi köntösét zsákruhára cserélve menekült; amikor követőinek csak a siralmait visszhangozták a halmok, most mégis szeretett városa járt az eszében - amely bűnének színhelye volt bűnének - megemlékezett Isten jóságáról és béketűréséről, és nem vesztette el reménységét. Érezte, Isten még mindig kegyelmesen cselekszik vele.

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 51

Nem úgy, mint az előző tízet, az 51-63. zsoltárt Dávidnak tulajdonítják. Ezek a zsoltárok erősen személyesek is, mivel Dávid életének egyes eseményéhez kapcsolódnak. Az 51. zsoltár bűnbánó ima, amelyet Dávid a Betsabéval elkövetett bűntette miatt mond el. A kesergése időtlen és egyetemes, olyan, mint a mi emberi helyzetünk; minden szavunk híven tükrözi a kutatásunkat a helyes ösvény felé, amely a megtörtségből a tisztaságba vezet.

Az ótestamentumi áldozati rendszer megoldást kínált minden vétekre, kivéve kettőre, az erőszakra vagy vérfertőzésre, valamint a gyilkosságra. Mindkét bűntett elrabolja egy másik személy életét így vagy úgy. A Betsabé és férje elleni bűntettekor Dávid az Istennel kötött szövetségen kívül helyezte magát, azon szövetségen kívül, amin keresztül Isten megbocsáthatna és megújíthatna. Tehát Dávid teljesen Isten kegyelmére, jóindulatára és jóságára bízza magát, hogy megbocsátást nyerjen arra a bűntettre, amire az áldozati rendszer nem kínál megoldást. Nincs nyoma az önigazolásnak az imájában; csak megjelenni tud Isten kegyelme előtt. „Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmességed szerint; irgalmad bősége szerint töröld el az én bűntettemet!” Nem kisebbíti a vétkét, de magasztalja a Megmentőjét.

Isten végtelen szeretete, kegyelme, a szövetségben megkötött szeretetkapcsolat az a szeretet, ami sosem hagy el, ami sohasem veszik el, amivel sohasem leszel magányos. A „kegyelem” szava az Ő anyai szeretete. Tény és való, hogy a héber „méh” szóból származik; és ahogy Ézsaiás feljegyezte Isten szavát, „Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha ő el is feledkezne, én nem feledkezem el rólad!” (Ézs 49:15 - ÚRK)

A fontos szavak jelzik a bűnbánat és a gyógyulás folyamatát; a folyamat megmentési szakaszában ezek a szavak szerepelnek, „töröld el... moss ki... tisztíts meg”; míg a megújulás folyamatánál a „teremts... újíts... add vissza... támogass...” szót használja Dávid; aki mind a megbocsátásért, mint a megújulásért imádkozik, hogy újra egyenesbe jöjjön Istennel és saját magával.

Nincs semmije, amit Isten elé hozhatna, csak a megtört szíve, amiről tudja, hogy Isten nem fogja megvetni. Az Úr nem szeretné, hogy mi azt gondoljuk, csak úgy megvásárolhatjuk a szeretetét néhány kisebb áldozattal. Ő csak azt szeretné, ha az összetört életünket vinnénk elé gyógyulásra és megújulásra. Utána pedig már mi is tudunk másokat Isten elé vinni, és dicsőíteni fogjuk a mi kegyelmes Istenünket.

Garth Bainbridge

73. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez (dec. 18-24.).

Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva. Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző kívánságai mellett.”

Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit, amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját. Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút, Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog Absolon felett.

Azonban Isten még mindig szerette Dávid királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul kegyelemért és bocsánatért.

Cathy Zuver

Fordította: Gősi Csaba