Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 24 - KEDD - 1 Krónikák 9

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 2. fejezet 1534. nap

Kétségbeesett harcot kellett vívniuk azoknak, akik híven és szilárdan ellenálltak a csalásoknak és az utálatosságoknak, amelyek papi öltözettel álcázva találtak utat az egyházba. Az egyház a Bibliát már nem tartotta a hit zsinórmértékének. A vallásszabadság elvét eretnekségnek nevezte, követőit pedig gyűlölte, és törvényen kívül helyezte.

Hosszú és kemény küzdelem után az a néhány hűséges elhatározta, hogy megszakít a hitehagyó egyházzal minden kapcsolatot, ha az továbbra sem hajlandó megtisztítani magát minden hamisságtól és bálványimádástól. Tudták, hogy ha engedelmeskedni akarnak Isten szavának, feltétlen szükség van az elkülönülésre. Nem mertek tévelygést megtűrni, amely egyrészt az ő számukra végzetes, másrészt olyan próbát mutat, amely veszélyezteti gyermekeik és unokáik hitét. A béke és egység kedvéért készek voltak minden olyan engedményre, amely nem veszélyezteti Isten iránti hűségüket; de úgy érezték, hogy az elvek feláldozása túl drága ára volna a békének. Ha az egységet csak az igazság és az igaz élet megnyirbálásával lehet megszerezni, akkor legyen különválás, sőt háború!

Az egyház és a világ javát szolgálná, ha azok az elvek, amelyek annak idején az állhatatos lelkeket vezérelték, újraélednének azok szívében, akik magukat Isten népének vallják. Aggasztó az a közömbösség, amely a tantételekkel, a keresztény hit oszlopaival szemben mutatkozik. Tért hódít az a vélemény, hogy elvégre is ezek nem létfontosságúak. Ez a romlottság Sátán eszközeinek a kezét erősíti. Most ezrek, akik magukat Krisztus követőinek vallják, szívesen fogadják azokat a hamis elméleteket és végzetes tévedéseket, amelyeket a hűségesek a múltban életük kockáztatásával elutasítottak és lelepleztek.

Az őskeresztények tagadhatatlanul különleges emberek voltak. Feddhetetlen életük és rendíthetetlen hitük állandó rosszallásként hatott, amely megzavarta a bűnösök "nyugalmát". Kevesen voltak, és nem dicsekedhettek vagyonnal, ranggal, sem megtisztelő címmel, de a gonoszok féltek tőlük, amikor tanításaikat hallották, és jellemüket megismerték. Gyűlölték őket, miként a gonosz Kain is gyűlölte Ábelt. Akik a Szentlélek befolyásának ellenállva halálra adták Isten népét, ezt ugyanazért tették, amiért Kain megölte Ábelt. Pontosan ez volt az oka annak is, hogy a zsidók elvetették, és keresztre feszítették a Megváltót - mert jellemének tisztasága és szentsége állandóan megfeddte önzésüket és romlottságukat. Azok, akik szeretik és követik a bűn útját, gyűlölik és támadják a hű tanítványokat Krisztus korától kezdve, napjainkig.

Hogyan lehet akkor az evangéliumot a békesség üzenetének nevezni? Amikor Ésaiás megjövendölte a Messiás születését, a Megváltót a "békesség Fejedelmé"-nek nevezte. Amikor az angyalok meghirdették a pásztoroknak, hogy Krisztus megszületett, ezt énekelték a betlehemi síkság felett: "Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jó akarat!" (Lk 1 :14). Látszólag ellentmondás van a prófétikus kinyilatkoztatások és Krisztus e szavai között: "Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert" (Mt 10:34). De ha igazán megértjük e kijelentéseket, tökéletes összhangot találunk a kettő között. Az evangélium a békesség üzenete. A kereszténység olyan életforma, amely - ha elfogadják és követik - békét, összhangot és boldogságot teremt az egész földön. Krisztus vallása szoros testvéri közösségbe vonja mindazokat, akik elfogadják tanításait.

Jézus azért jött e földre, hogy megbékítse az embert Istennel, és ezáltal egymással is. A világ jórészt Sátánnak, Krisztus legelkeseredettebb ellenségének hódol. Az evangélium olyan életelveket kínál az embereknek, amelyek homlokegyenest ellenkeznek szokásaikkal és vágyaikkal. Ezért szembefordulnak az evangéliummal. Gyűlölik a tisztaságot, amely leleplezi és elítéli bűneiket. Üldözik és pusztítják azokat, akik hangoztatják az evangélium jogos és szent követelményeit. Az evangélium tehát azért nevezhető kardnak, mert magasztos igazságai gyűlöletet és ellenségeskedést váltanak ki képviselői ellen.

Az a titokzatos gondviselés, amely megengedi, hogy az igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert. Egyeseknek még az Istenbe vetett bizalma is megrendül, mert Isten eltűri, hogy a legbecstelenebb embereknek jól menjen a dolguk, míg a legjobbak és legerkölcsösebbek e gonoszok kegyetlenségétől szenvednek és gyötrődnek. Miként tűrhet el Isten, aki igazságos és irgalmas, és akinek a hatalma végtelen, ilyen igazságtalanságot és sanyargatást? - kérdezik. Ez a probléma nem ránk tartozik. Isten elég bizonyítékát adta szeretetének. Nem szabad kételkednünk jóságában csak azért, mert nem értjük intézkedéseit. A Megváltó, előre látva, hogy a próba és sötétség óráiban milyen kételyek fognak a tanítványok lelkére nehezedni, ezt mondta nekik: "Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd" (Jn 15:20). Jézus többet szenvedett értünk, mint amennyit bármelyik követője szenvedhet a gonosz emberek kegyetlensége miatt. Akiknek kínzást és mártírhalált kell szenvedniük, azok csupán Isten drága Fiának nyomdokaiba lépnek.

"Nem késik el az ígérettel az Úr" (1Pt 3:9). Isten nem felejti és nem hanyagolja el gyermekeit, csak hagyja hogy a gonoszok kimutassák valódi jellemüket, nehogy azoknak, akik követni kívánják Isten akaratát, téves fogalmaik legyenek róluk. Az igazak még azért is kerülnek a szenvedések kohójába, hogy ők maguk is megtisztuljanak; hogy példájukból mások is meglássák, milyen kézzelfogható a hit és a kegyesség; hogy következetességük kárhoztassa a gonoszt és a hitetlent.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 9

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nika+9&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k+9&version=NT-HU

A Krónikák első könyve ezen részének, és lelki családfánk zárásaként figyelmünk most a templomra, és a templom őreire irányul. Ebben a kilenc fejezetben teljesen körbejárhatjuk a megváltás tervét és emberi örökségünket.

A fejezet első verse szinte madártávlatból szemléli a képet azzal az utalással, hogy egész Izraelt származási jegyzékbe vették. Majd a fókusz gyorsan átkerül Jeruzsálemre és az emberekre, akik ott éltek. A városlakók, és a környező hegyek lakói közül sokan a templomban szolgáltak, és feladatuk kezdetben szorosan összetartotta őket.

Jeruzsálemben olyan embereket találhatunk, akiknek példát kellett másoknak mutatnia. A papok, a léviták, a kapuőrök mind itt éltek. Olyan feladataik voltak, amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy elszámoltathatóak vagyunk Isten munkájában. Elkötelezettek voltak az iránt, hogy rendben és tisztán tartsák a templomi szolgálat helyét – mindent gondosan kezeltek: az anyagi javakat, a berendezéseket; valamint biztosították, hogy az istentiszteletre az áldozat és a zene minden pillanatban készen álljon.

Azok, akik a templomban dolgoztak, minden nap látták, hogyan játszódik le a megváltás terve igen valósághűen a szentély életében. Gondosan végezték szent munkájukat. Mi is ennyire vigyázunk mindennapjainkban, hogy mások is észrevegyék, miként válaszolunk Isten megváltási tervére?

Christopher Beason

216. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  2. fejezetéhez (szeptember 22-28.).

Amikor a családom tagjai hetednapi adventisták lettek, én még csak 12 éves voltam. Abban a tanévben az iskolatársaim terrorizáltak, így majdnem minden nap elrejtőztem a szünetekben. Azonban ha az osztálytársaimnak segítségre volt szüksége, én hajlandó voltam segíteni őket a tanulmányaikban vagy más tevékenységekben. A tanév végén bocsánatot kértek tőlem. Nem nyertem új barátokat, de boldog voltam Jézus mosolya miatt, az Ő helyeslésének bizonyosságával.

A korai egyház pontosan azt szenvedte el, amit Jézus megjövendölt. A keresztény életstílusukkal és hűségükkel mércévé váltak, és ezzel leleplezték a gonoszok bűneit. A Megváltó életének elveinek megfelelő gyakorlatuk olyan volt a bűnösök számára, mint egy halálos nyíl, és ők az irigységtől és gyűlölettől hajtva az igaz Istenfélők legrosszabb üldözőivé váltak.

Krisztus iskolájának ezen tanítványai azonban a folyamatos fenyegetettség alatt is rendületlenül ragaszkodtak hozzá, hogy Mesterük nyomában járjanak. Isten helyeslése volt a legbecsesebb tulajdonuk. Az üldözés csak megerősítette a Szentírás tiszta igazságát: „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (2Tim 3:12)

„Éledjen csak fel az őskeresztény egyház hite és ereje, az majd életre kelti a gyűlölet szellemét, és felszítja az üldözés tüzét!” (46. o.) Legyünk mi az okai Jézus mosolyának! Éleszd újra az egyházadat, Uram!

Rosana Barros

feleség, édesanya, író.

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 23 - HÉTFŐ - 1 Krónikák 8

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 2. fejezet 1533. nap

Ezrek kerültek börtönbe, és ezrek áldozták fel életüket, de mások léptek a helyükbe. A keresztény hit mártírjainak, akiket Krisztus győzőknek nevezett, az üdvösségük biztosítva van. A nemes harcot megharcolták, és Krisztus eljövetelekor megkapják a dicsőség koronáját. A szenvedés, amelyet elviseltek, a keresztényeket közelebb vitte egymáshoz és Megváltójukhoz. Életük példája és haláluk tanúvallomása el nem halkuló bizonyságtevés volt az igazságról; és Sátán alattvalói a legváratlanabb órában - hátat fordítva addigi életüknek - Krisztus zászlaja alá sorakoztak.

Sátán ezek után úgy próbált Isten kormányzata ellen sikeresebben harcolni, hogy zászlaját a keresztény egyházban tűzte ki. Ha Krisztus követőit Sátán rá tudja szedni arra, hogy Isten szemében gyűlöletes dolgot cselekedjenek, akkor erejük és bátorságuk alábbhagy, állhatatosságuk megtörik, Sátán pedig könnyűszerrel foglyul ejtheti őket.

Sátán csellel próbálta elérni azt, ami erőszakkal nem sikerült. Az üldözés megszűnt. Helyébe a földi jólét és a földi dicsőség veszélyt rejtő varázsa lépett. Számos bálványimádó elfogadta a keresztény hit egyes tanítását, miközben megtagadott más fontos igazságokat. Azt mondták, hiszik, hogy Jézus az Isten Fia, és hisznek halálában és feltámadásában is, de nem ismerték el bűnös voltukat, és nem érezték, hogy szükségük van megtérésre, életük megváltozására. Tettek néhány engedményt, és azt javasolták, hogy tegyék ezt a keresztények is, és legyen egyesülésük alapja a Krisztusba vetett hit.

Az egyház nagy veszélybe jutott. Börtön, kínvallatás, tűz és kard ehhez képest áldást jelentett. Egyes keresztények szilárdan kitartottak, és kijelentették, hogy nem tudnak megalkudni. Mások szívesen feladták hitüket, vagy változtattak néhány vonásán, és egyesültek azokkal, akik részlegesen fogadták el a kereszténységet. Azt mondták, hogy ez az eljárásuk a pogányok igazi megtérésének eszköze lehet. Ezalatt Krisztus hűséges követői mérhetetlenül gyötrődtek. Sátán a kereszténység színlelésének köpenyében befurakodott az egyházba, hogy megrontsa a keresztények hitét, és elterelje figyelmüket az igazság Igéjéről.

A keresztények többsége végül beleegyezett a normák leszállításába, és a kereszténység egyezségre lépett a pogánysággal. A bálványimádók csatlakoztak az egyházhoz, és állítólag megtértek, de továbbra is ragaszkodtak a bálványimádáshoz, csak most imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, sőt Mária és a szentek szobraival. A bálványimádás áporodott kovásza tehát bekerülve az egyházba tovább végezte a maga átkos munkáját. Egészségtelen tantételek, babonás rítusok és bálványimádó ceremóniák keveredtek az egyház hittételeibe és istentiszteletébe. Amikor Krisztus követői a bálványimádókkal szövetkeztek, a keresztény vallás megromlott, és az egyház elvesztette tisztaságát és erejét. Voltak azonban néhányan, akiket ezek a csalások nem vezettek félre. Hűségesek maradtak az igazság szerzőjéhez, és egyedül Istent imádták.

Azok, akik Krisztus követőinek vallották magukat, mindig is két táborra oszlottak. Míg az egyik tábor a Megváltó életét tanulmányozva buzgón igyekezett megváltozni és Példaképe mintájára átalakulni, a másik tábor távol tartotta magát a tévedéseit leleplező, világos, gyakorlati igazságoktól. Az egyház, amikor hitben még erős volt, akkor sem csupán igazakból, tisztákból és őszintékből állt. Megváltónk azt tanította, hogy a szántszándékkal vétkezőket nem szabad befogadni az egyházba, de Ő kapcsolatba lépett gyenge jellemű emberekkel; tanította őket, és példát mutatott nekik, hogy alkalmuk legyen felismerni és kijavítani hibáikat. A tizenkettő között volt egy áruló. Krisztus Júdást is tanítványai közé fogadta, nem jellemhibái miatt, hanem azok ellenére. Júdás tehát együtt járt a tanítványokkal, hogy Krisztus tanításából és példájából megtanulja, milyen a keresztény jellem, és meglátva hibáit, megtérjen, és Isten segítségével lelke megtisztuljon "az igazság iránt való engedelmességben". De Júdás nem járt abban a világosságban, amelyet az irgalmas Isten reá sugárzott. Bűnnel telt életével kihívta Sátán kísértéseit. Jellemének rút vonásai kerültek túlsúlyba. Helyet adott lelkében a sötétség hatalmainak, és haragudott, ha hibáit Jézus megrótta. Így lett képes annak a félelmes bűnnek az elkövetésére: Mestere elárulására. Mindazok, akik a kegyesség színlelésével bűnt dédelgetnek magukban, éppígy gyűlölik azokat, akik bűnös életük elítélésével megzavarják békéjüket. Ha alkalom kínálkozik, Júdáshoz hasonlóan elárulják azokat, akik javulásuk érdekében megrótták őket.

Az apostolok szembeszálltak a gyülekezetben azokkal, akik kegyességet színlelve titokban bűnt dédelgettek lelkükben. Ananiás és Safira csalt. Úgy tettek, mintha mindent odaáldoztak volna Istennek, pedig kapzsi lélekkel egy részt visszatartottak maguknak. Az igazság Lelke kinyilatkoztatta az apostoloknak e képmutatók valódi jellemét, és Isten büntető ítélete megszabadította a gyülekezetet a tisztaságán ejtett szennyfolttól. A képmutatókat és gonosztevőket megrémítette az a megdöbbentő bizonyíték, hogy Krisztus Lelke, aki mindent lát, jelen van a gyülekezetben. Ezek az emberek nem tudtak sokáig közösségben maradni azokkal, akik szokásaikkal és jellemükkel híven képviselték Krisztust. És amikor Krisztus követőit próba és üldözés sújtotta, csak azok kívántak Krisztus tanítványai közé lépni, akik készen voltak mindent elhagyni az igazságért. Ezért amíg az üldözés tartott, az egyház viszonylag tiszta maradt. De amikor megszűnt a harc, a kevésbé odaadó hívek is csatlakoztak a gyülekezethez, és az út nyitva állt Sátán számára, hogy megvesse lábát a gyülekezetben.

A világosság Fejedelme és a sötétség fejedelme között nincs semmiféle szövetség, és követőik között sem lehet. Amikor a keresztények hajlandók voltak a félig megtért pogányokkal szövetségre lépni, akkor olyan útra léptek, amely egyre távolabb vezetett az igazságtól. Sátán ujjongott, hogy olyan sok krisztuskövetőt sikerült félrevezetnie. Ezután még nagyobb erővel igyekezett hatni rájuk, és azt sugallta nekik, hogy üldözzék Isten hűségeseit. Senki sem tudta olyan jól, hogyan lehet támadni az igazi keresztény hitet, mint azok, akik valamikor védték. Ezek a hitehagyó keresztények félig pogány társaikkal szövetkezve, harcot indítottak Krisztus legfőbb tanításai ellen.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 8

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nika+8&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k+8&version=NT-HU

Ebben a fejezetben elég egyszerű családfát találunk. Benjámin, Izrael legfiatalabb fia az első izraeli királynak, Saulnak az ősatyja. A fiát, Jonatánt, a jövőbeli királynak, Dávidnak a barátját is tisztelettel említi az Írás, hátrányos helyzetű unokájával, Méfibósettel (Méribaállal) együtt. Saultól kezdve fiai és unokái is bátor emberekként tűnnek fel, akik az íj használatában és a csatákban jeleskedtek.

Családként azonban nekik is voltak hullámhegyeik és hullámvölgyeik az Istennel való kapcsolatukban. Saul élete utolsó mélypontján lett öngyilkos, mert elvesztett egy csatát, és a filiszteusok elfogták volna. Jonatán viszont dicsőséggel halt meg ugyanott, életének csúcspontján, miközben Dávidot, a barátját támogatta. Utódaik bátor férfiak voltak a leírás szerint.

Izrael nemzetként is ide-oda csapongott az Istennel való kapcsolatában. Volt, amikor közeledtek Istenhez, és áldás szállt rájuk, de volt, amikor a saját fejük után mentek, és eltávolodtak Istentől. A mélyponton újra elkezdtek közeledni Istenhez. Kétségtelenül legtöbbünk lelki útján vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, és ebben Izraelre hasonlítunk.

Mit tanulhatunk az íjász családtól és Izrael utazásának történetéből? Izraelhez hasonlóan mi is felépülhetünk, ha megbánjuk tetteinket, és a Szentlélek erejére bízzuk magunkat. Ha egyre erőteljesebben hagyatkozunk a Szentlélekre, akkor képesek leszünk Jézushoz is közelebb élni, és világosan felismerni, hogy eltávolodtunk Tőle, majd Istentől kapott határozottsággal helyrehozni a cselekedeteinket azzal, hogy gyorsan visszatérünk az Ő kegyelmébe.

Vajon mi is Jézus hatalmas íjászai leszünk, akik pontosan az ellenségre céloznak, és nyilai el is találják a célpontot?

Christopher Beason

216. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  2. fejezetéhez (szeptember 22-28.).

Amikor a családom tagjai hetednapi adventisták lettek, én még csak 12 éves voltam. Abban a tanévben az iskolatársaim terrorizáltak, így majdnem minden nap elrejtőztem a szünetekben. Azonban ha az osztálytársaimnak segítségre volt szüksége, én hajlandó voltam segíteni őket a tanulmányaikban vagy más tevékenységekben. A tanév végén bocsánatot kértek tőlem. Nem nyertem új barátokat, de boldog voltam Jézus mosolya miatt, az Ő helyeslésének bizonyosságával.

A korai egyház pontosan azt szenvedte el, amit Jézus megjövendölt. A keresztény életstílusukkal és hűségükkel mércévé váltak, és ezzel leleplezték a gonoszok bűneit. A Megváltó életének elveinek megfelelő gyakorlatuk olyan volt a bűnösök számára, mint egy halálos nyíl, és ők az irigységtől és gyűlölettől hajtva az igaz Istenfélők legrosszabb üldözőivé váltak.

Krisztus iskolájának ezen tanítványai azonban a folyamatos fenyegetettség alatt is rendületlenül ragaszkodtak hozzá, hogy Mesterük nyomában járjanak. Isten helyeslése volt a legbecsesebb tulajdonuk. Az üldözés csak megerősítette a Szentírás tiszta igazságát: „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (2Tim 3:12)

„Éledjen csak fel az őskeresztény egyház hite és ereje, az majd életre kelti a gyűlölet szellemét, és felszítja az üldözés tüzét!” (46. o.) Legyünk mi az okai Jézus mosolyának! Éleszd újra az egyházadat, Uram!

Rosana Barros

feleség, édesanya, író.

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 22 - VASÁRNAP - 1 Krónikák 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 2. fejezet 1532. nap

2. Üldözés az első századokban

Amikor Jézus kinyilatkoztatta tanítványainak Jeruzsálem végzetét és a második advent eseményeit, megjövendölte azt is, hogy Isten népének mi lesz a sorsa Urunk mennybemenetelétől kezdve, egészen addig, amíg hatalommal és dicsőséggel visszatér, hogy megszabadítsa népét. A Megváltó az Olajfák-hegyéről letekintve már látta az apostoli egyházra nemsokára rázúduló viharokat. Bepillantva a távolabbi jövőbe, szeme elé tárultak azok a vad, pusztító viharok, amelyek az üldözés sötét századaiban megtépázzák követőit. Néhány rövid, de súlyos kijelentéssel megjövendölte, hogy e világ urai milyen rettenetes sorsra ítélik Isten egyházát (Mt 24:9. 21-22). Krisztus követőinek ugyanazt a megalázó, meggyalázott, fájó utat kell taposniuk, amelyen Mesterük járt. A világ Megváltója elleni gyűlölet mindazok ellen fel fog lángolni, akik az Ő nevében hisznek.

Az őskeresztény egyház történelme tanúsítja a Megváltó szavainak teljesedését. A föld és a pokol hatalmai Krisztus ellen sorakoztak fel akkor, amikor csatasorba álltak Krisztus követői ellen. A pogány világ tudta, hogy az evangélium diadala a pogány templomok és oltárok elsöprését jelenti. Ezért összegyűjtötte erőit, hogy a kereszténységet megsemmisítse. Fellángolt az üldözés tüze. A keresztényeket megfosztották javaiktól, és kiűzték otthonukból. A keresztények "sok szenvedésteljes küzdelmet" álltak ki (Zsid 10:32). "Megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is" (Zsid 11:36). Sokan vérükkel pecsételték meg bizonyságtevésüket. Előkelőket és rabszolgákat, gazdagokat és szegényeket, művelteket és műveletleneket egyaránt irgalmatlanul lemészároltak.

Ezek az üldözések, amelyek Néró uralkodása alatt, Pál apostol vértanúhalála idején kezdődtek, kisebb vagy nagyobb hevességgel századokon át tartottak. A keresztényeket a legrettenetesebb bűncselekményekkel vádolták - hamisan. Azt mondták, hogy miattuk vannak a csapások - az éhínség, a járvány, a földrengések. Közutálat és gyanakvás tárgyává lettek. A besúgók pedig jutalom ellenében készek voltak elárulni az ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás ellenségeiként és a társadalom tehertételeiként elítéltek. Sokat közülük a vadállatok elé dobtak, vagy élve elégettek az amfiteátrumokban. Egyeseket keresztre feszítettek; másokat vadállatok bőrébe bújtattak, és az arénába dobva széttépettek a kutyákkal. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek fő szórakozása volt. Hatalmas tömegek gyűltek össze, hogy élvezzék ezt a látványt. A haldoklók kínlódását kinevették és megtapsolták.

Krisztus menedéket kereső követőire úgy vadásztak, mint a vadállatokra. Kénytelenek voltak elhagyott, néptelen helyeken elrejtőzni. "Nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ", bujdostak "pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban" (37:38. v.) A katakombák ezreknek nyújtottak menedéket. A Róma környéki hegyek alatt hosszú járatokat vágtak a talajban és a sziklákban. Sötét és bonyolult folyosóhálózat vezetett a város falain túl több mérföldnyire. Krisztus követői e föld alatti menedékhelyeken temették el halottaikat; és itt találtak otthonra is, amikor meggyanúsították és törvényen kívül helyezték őket. Amikor az Életadó életre kelti a nemes harc megharcolóit, Krisztus ügyének sok-sok mártírja jön majd elő azokból a sötét üregekből.

Jézusnak e tanúi a leghevesebb üldözések idején is makulátlanul megőrizték hitüket. Minden kényelemtől megfosztva, a napfénytől elzárva, a föld sötét, de békés ölén találtak otthonra. Panasz nem hagyta el ajkukat. Hitről, béketűrésről, reménységről tanúskodó szavakkal bátorították egymást, hogy el tudják viselni a nélkülözést és a gyötrelmeket.

Semmilyen földi áldás elvesztése nem tudta őket rákényszeríteni arra, hogy Krisztusba vetett hitüket megtagadják. Minden próba és minden üldözés csak egy-egy lépés volt, amellyel közelebb jutottak a megnyugváshoz és a jutalomhoz.

Sokan Isten régebbi szolgáihoz hasonlóan, "kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek" (35.v). Mindez Mesterük szavaira emlékeztette őket, aki azt mondta, hogy amikor Krisztusért üldözik őket, legyenek nagyon boldogok, mert nagy lesz jutalmuk a mennyben; mert korábban így üldözték a prófétákat is. És ők örültek, mert Krisztus méltónak találta őket arra, hogy az igazságért szenvedjenek, és győzelmi énekük felhangzott a lobogó lángok között. Hitszemükkel felfelé néztek, Krisztust látták és az angyalokat, amint a legmélyebb érdeklődéssel tekintenek le a mennyből, és helyeslőn figyelik kitartásukat. Isten trónjától egy hangot hallottak: "Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját!" (Jel 2:10).

Sátán hiába próbálta erőszakkal megsemmisíteni Krisztus egyházát. Nem szűnt meg a nagy küzdelem, amelyben Jézus tanítványai feláldozták életüket, amikor ezek a hűséges zászlóvivők elhullottak őrhelyükön. Vereségük győzelem volt. Isten munkásait megölték, de az ügy biztosan haladt előre. Az evangélium tovább terjedt, és követőinek száma nőtt. Behatolt még a "római sasok" számára megközelíthetetlen területre is. Egy keresztény, aki vitába szállt az üldözést szorgalmazó pogány uralkodókkal, ezt mondta: "Ha meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Kegyetlenségtekből nincs..., hasznotok." Ez még inkább vonzott másokat meggyőződésükhöz. "Minél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés. "'

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 7

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nika+7&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k+7&version=NT-HU

Egyszerűen elolvashatnánk a neveket a mai fejezetben, és továbbléphetnénk. Harcosok és bátor férfiak neveivel találkoznánk, nevek tulajdonosaival, akiknek vagy csak fiaik, vagy csak lányaik voltak, és olvashatnánk halottakról és gyászolókról is. Van azonban egy meghitt téma ebben a fejezetben: a család.

A 4-5. versben utalást találunk apákra, feleségekre, fiakra, és a „család” illetve az „erős, hadakozó” szavak együtt szerepelnek a megemlített nemzetségek hatalmas létszámával. A 15-18-ig terjedő versekben megtalálhatjuk, hogy Czélofhád Gileád unokája volt és csak lányai voltak, míg Gileád húgának, Moléketnek viszont három fia volt. A 21-23-ig terjedő részben egy tragédiáról hallhatunk, amiben Gáth őslakosai megölték Efraim fiait, hogy elvegyék tőlük a jószágokat. Efraim meggyászolta a fiait, és amikor feleségének újra fia született, Bériának nevezte el, ami „tragédiát" jelent.

A 24. vers egy gazdag, hatalommal rendelkező asszonyról, Seéráról szól. Hasznos segítőtárs volt, amikor Salamon újraépítette a Bethoron kánaánita területét (2Krón 8 és Józs 16). A feljegyzés szerint saját várost is épített, Uzen-Seérát. Vezetői szerepe, és az, hogy egy túlnyomóan férfiakból álló listában szerepel, arról tanúskodik, hogy Isten elhívott szolgája lehetett.

Ezeket a történeteket olvasva valószínűleg találunk dolgokat, amelyek kapcsolódnak a családunkhoz. Van harcos, vagy bátor férfi/nő a családunkban? Van valaki, akinek vannak fiai és lányai, de esetleg csak fiai vagy csak leányai? Biztosan megtapasztaltuk már azt a mély gyászt, amit akkor érzünk, ha egy szeretett személyt elveszítünk. Nos ez jelenti családban élni: átérezzük mások terheit és örömeit. Isten családjának tagjai vagyunk, és az itt felvázolt nemzedékrend emlékeztet bennünket arra, hogy a mennyben hatalmas családi találkozónk lesz! Én ott szeretnék lenni, és te?

Christopher Beason

216. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  2. fejezetéhez (szeptember 22-28.).

Amikor a családom tagjai hetednapi adventisták lettek, én még csak 12 éves voltam. Abban a tanévben az iskolatársaim terrorizáltak, így majdnem minden nap elrejtőztem a szünetekben. Azonban ha az osztálytársaimnak segítségre volt szüksége, én hajlandó voltam segíteni őket a tanulmányaikban vagy más tevékenységekben. A tanév végén bocsánatot kértek tőlem. Nem nyertem új barátokat, de boldog voltam Jézus mosolya miatt, az Ő helyeslésének bizonyosságával.

A korai egyház pontosan azt szenvedte el, amit Jézus megjövendölt. A keresztény életstílusukkal és hűségükkel mércévé váltak, és ezzel leleplezték a gonoszok bűneit. A Megváltó életének elveinek megfelelő gyakorlatuk olyan volt a bűnösök számára, mint egy halálos nyíl, és ők az irigységtől és gyűlölettől hajtva az igaz Istenfélők legrosszabb üldözőivé váltak.

Krisztus iskolájának ezen tanítványai azonban a folyamatos fenyegetettség alatt is rendületlenül ragaszkodtak hozzá, hogy Mesterük nyomában járjanak. Isten helyeslése volt a legbecsesebb tulajdonuk. Az üldözés csak megerősítette a Szentírás tiszta igazságát: „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (2Tim 3:12)

„Éledjen csak fel az őskeresztény egyház hite és ereje, az majd életre kelti a gyűlölet szellemét, és felszítja az üldözés tüzét!” (46. o.) Legyünk mi az okai Jézus mosolyának! Élesz újra az egyházadat, Uram!

Rosana Barros

feleség, édesanya, író.

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 21 - SZOMBAT - 1 Krónikák 6

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 1. fejezet 1531. nap

Megdöbbentő látvány volt ez a rómaiaknak. És mit érezhettek a zsidók? A város fölé emelkedő hegycsúcs lángban állt, akár egy vulkán. Az épületek egymás után omlottak össze borzasztó robajjal és elnyelte őket a tüzes mélység. A cédrustető olyan volt, mint egy lánglepel; az arannyal borított tornyok vörös fényben ragyogtak; a kaputornyok láng- és füstoszlopokat lövelltek az ég felé. A környező hegyeket megvilágította a tűz, és az emberek csoportokba verődve, a félelemtől remegve figyelték, miként terjed a pusztító láng. A felsőváros falain és magaslatain emberek szorongtak. Arcuk sápadt volt a kétségbeeséstől és gyötrelemtől; mások pedig komoran nézték az értelmetlen bosszút. Az ide-oda futkosó római katonák kiabálása, a lángok közt haldokló felkelők üvöltése összekeveredett a tűz pusztító ropogásával és a lezuhanó gerendák robajával. A hegyek visszhangozták a magaslatokon sikoltozó emberek hangját; a falak mentén végig sikoltozás és jajveszékelés hallatszott; az éhségtől haldokló emberek összeszedték maradék erejüket, hogy gyötrelmüknek, vigasztalanságuknak még utoljára hangot adjanak.

"A mészárlás belülről nézve még borzalmasabb volt, mint a külső látvány. Válogatás nélkül gyilkoltak férfiakat és nőket; időseket és fiatalokat; felkelőket és papokat; azokat, akik harcoltak és azokat, akik kegyelemért könyörögtek. A megöltek száma meghaladta a gyilkolókét. A légionáriusoknak hullahegyeken kellett átmászniuk, hogy az utóhadjáratot folytathassák. "

Nem sokkal a templom elpusztulása után az egész város a rómaiak kezébe került. A zsidó vezetők elhagyták bevehetetlen bástyáikat, és Titus nem talált rajtuk senkit. Csodálkozva bámulta a tornyokat, és elismerte, hogy Isten adta kezébe őket, mert nincs olyan erős gépezet, amellyel be lehetett volna venni ezeket a roppant erődítményeket. A hódítók mind a várost, mind a templomot földig lerombolták, és a szent építmény helyét felszántották, "mint szántóföldet" (Jer 26:18). Az ostrom alatt és az azt követő mészárlás során több mint egymillió ember pusztult el. A túlélőket pedig fogságba vitték, rabszolgának adták el, Rómába hurcolták, hogy emeljék a győző diadalmenetének pompáját, vadállatok elé dobták az amfiteátrumban, vagy szétszórták őket, hogy vándorként járják a világot.

A zsidók maguk kovácsolták bilincseiket. Maguknak töltötték meg a bosszúállás poharát. A nemzet teljes pusztulásában, a szétszóródásukkal járó megpróbáltatásokban csak azt aratták, amit saját kezükkel vetettek. Ezt mondja a próféta: "Romlásodra lett Izrael, hogy ellenem törekedtél", "mert elbuktál álnokságod miatt" (Hós 13:9; 14:2). Sokszor mondják, hogy a zsidók szenvedése tulajdonképpen büntetés, amely Isten parancsára sújtja őket. Az őscsaló így akarja saját művét leplezni. A zsidók csökönyösen visszautasították Isten szeretetét és kegyelmét. Isten ezért visszavonta tőlük oltalmát, és hagyta, hogy Sátán tetszése szerint uralkodjék rajtuk. A Jeruzsálem pusztulásakor véghezvitt borzalmas kegyetlenségek tanúsítják, hogy Sátán mennyire hatalmába keríti azokat, akik meghódolnak előtte.

Nem is tudjuk, milyen sokkal tartozunk Krisztusnak azért a békéért és oltalomért, amit élvezünk. Isten fékező hatalma akadályozza meg, hogy Sátán teljesen hatalmába kerítse az emberiséget. Az engedetlen és hálátlan embernek számos oka lenne a köszönetre azért, hogy az irgalmas és türelmes Isten féken tartja Sátán kegyetlenségét és rosszindulatát. De amikor az ember átlépi Isten türelmének határát, a korlátok ledőlnek. Nem Isten hajtja végre a bűnösön a törvényszegése miatt kimondott ítéletet, hanem Isten magára hagyja irgalmának visszautasítóját, hogy azt arassa, amit vetett. Minden elutasított fénysugár, minden semmibe vett és figyelmen kívül hagyott intés, minden szabadjára engedett szenvedély, Isten törvényének minden megszegése egy-egy elvetett mag, amely biztosan meghozza a maga termését. Ha a bűnös konokul ellenáll Isten Lelkének, a Lélek végül visszavonul tőle, és többé nincs olyan hatalom, amely el tudná az ember gonosz indulatait fojtani, és a bűnöst Sátán gonoszságától és gyűlöletétől meg tudná védeni. Jeruzsálem pusztulása félelmes és komoly figyelmeztetés mindazoknak, akik játszanak Isten felkínált kegyelmével, és ellenállnak az irgalmas Isten kérlelő szavának. Soha semmilyen bizonyságtevés nem adott ennél erősebben hangot annak, hogy Isten mennyire gyűlöli a bűnt, és hogy a bűnös nem kerülheti el Isten büntetését.

A Megváltó próféciájának, amely Jeruzsálem pusztulását jövendöli meg, lesz egy másik teljesedése is, amelynek Jeruzsálem rettenetes elpusztítása csak halvány árnyéka. A kiválasztott város sorsában annak a világnak a pusztulását láthatjuk, amely Isten kegyelmét elutasítja, és törvényét lábbal tiporja. A bűn történelmének hosszú századai alatt földünk tanúja volt az emberi szenvedés sötét fejezeteinek. Amikor az ember eltűnődik ezen, lelke elalél, és a szíve belesajdul. Irtózatos következményei lettek annak, hogy az ember elvetette a menny uralmát. De még ennél is sötétebb az a kép, amely a jövőbe mutat. A múlt történelme: a kavargások, küzdelmek és lázadások hosszú sora, "a vitézek harci saruja és a vérbe fertőztetett öltözet" (Ésa 9:5) - mi ez annak a napnak a rémségeihez képest, amelyen Isten teljesen visszavonja fékező Lelkét a gonoszoktól, és nem tartja többé féken az emberi szenvedély és a sátáni düh viharát! Sátán uralmának következményeit akkor úgy fogja látni a világ, mint soha azelőtt.

De azon a napon - mint Jeruzsálem pusztulásakor is - megszabadul Isten népe, mindenki, aki "az élők közé beíratott" (Ésa 4:2). Krisztus eljön másodszor is - amint kijelentette -, hogy összegyűjtse hűségeseit: "Akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi az Ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig" (Mt 24:3()-31). És akkor azok, akik nem engedelmeskedtek az evangéliumnak, elhamvadnak az Úr szájának leheletétől, és elpusztulnak eljövetelének fényétől (2Thessz 2:8). A gonoszok elpusztítják önmagukat, miként az ősi Izrael, amely gonoszsága miatt veszett el. Bűnös életük miatt olyan idegen számukra a menny harmóniája, természetüket annyira megrontotta a bűn, hogy Isten dicsőségének megnyilatkozása tűzként megemésztené őket.

Vigyázzunk, nehogy figyelmen kívül hagyjuk azt a leckét, amelyet Krisztus szavai rejtenek magukban! Krisztus figyelmeztette tanítványait Jeruzsálem pusztulására, és megmondta, mi fogja jelezni e veszély közeledtét, hogy tudják, mikor kell menekülniük. A világ figyelmét is felhívta a végső pusztulás napjára, és megadta e nap közeledtének jeleit, hogy mindenki, aki akar, megmenekülhessen az eljövendő haragtól. Jézus kijelenti: "Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása" (Lk 21:25; Mt 24:29; Mk 13:24-26; Jel 6:12-17). Akik figyelnek eljövetelének jeleire, azok megtudják, "hogy közel van, az ajtó előtt"  (Mt 24:33). "Vigyázzatok azért!" - figyelmeztetnek szavai (Mk 13:35). Akik megfogadják az intést, azok nem maradnak sötétségben, és az a nap nem találja őket váratlanul. Azoknak pedig, akik nem vigyáznak, "az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj étjel" (lThessz 5:2-5).

A világ ma semmivel sem ad nagyobb hitelt a korunkat intő üzenetnek, mint annak idején a zsidó nép azoknak a szavaknak, amelyeket a Megváltó Jeruzsálemről mondott. Bármikor köszönt az emberiségre az Úr napja, a gonoszokat váratlanul éri. Amikor az élet megy tovább a maga egyformaságával; amikor az embereket leköti a szórakozás, az üzlet, a kufárkodás, a pénzszerzés; amikor a vallásos vezetők dicsőítik a világ haladását és tudását, és az emberek biztonságban érzik magukat, akkor, miként a tolvaj lopakodik az őrizetlen lakásba, olyan váratlanul pusztulnak el a könnyelműek és a gonoszok. "Semmiképpen meg nem menekednek" (3. vers).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 6

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nika+6&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k+6&version=NT-HU

Ez a fejezet a nemzetségtáblázatok sorában a lévitáknak szentel különleges figyelmet. Még ebben a hosszadalmasnak és unalmasnak tűnő felsorolásban is felfedezhetünk lelki családunkra vonatkozó tanulságokat. A fejezet vége felé olvashatjuk, hogy a léviták nem egy egybefüggő földdarabot kaptak, amikor a földterületek a törzsek között felosztásra kerültek, hanem Isten Izrael és Júda városai körül jelölte ki lakóhelyüket így biztosítva azt, hogy minden polgár életére befolyásuk lehessen. A földfelosztás módja mutatja, hogy Isten milyen különleges helyet biztosít szolgái részére, és milyen különleges módon gondoskodik azokról, akik teljes idejüket a szolgálatra szentelik. Szolgáljon ez ma emlékeztetőül arra vonatkozóan, hogy mi is hasonlóan megkülönböztetett figyelemmel viseltessünk mindazok irányában, akik Isten szolgálatában állnak, amikor támogatjuk őket az által is, hogy hűségesek vagyunk Istenhez tizedeinkben és adományainkban, ahogyan ezt Izrael is tette.

A 15. versben utalást találunk arra, hogy Nabukodonozor fogságba vitte Isten népét. Ez arra mutat, hogy a Krónikák könyve az Ótestamentum végéhez – időben – meglehetősen közel íródott. Ez a tény különleges hangsúlyt ad mindannak, amiről ez a nemzetségtáblázat beszámol. Gondosan nyomon követi Krisztus vonalát, különös tekintettel a papi szolgálatra, Ádámtól Áronon keresztül Dávidig. Ez még egy bizonyíték az ősi beszámolók megbízhatóságára, amely megerősíti bennünk az Isten igaz ígéreteibe vetett bizonyosságot, hogy Istennek terve van velünk, és az Ő tervében rejlik áldott reménységünk és megváltásunk.

Ma kettős feladat előtt állunk: megragadni azokat a lehetőségeket, amelyek által még inkább támogathatjuk és bátoríthatjuk a misszió frontvonalában tevékenykedő testvéreinket; valamint a megváltási terv fényében meglátni, hogy Isten milyen ígéreteket tett, amelyek bátorítanak bennünket és mindazokat, akik körülöttünk élnek.

Christopher Beason

215. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  1. fejezetéhez (szeptember 15-21.).

Gary Ridgway sorozatgyilkos rezzenéstelen arccal hallgatta a bíróságon az ellene felhozott vádat, miszerint negyvennyolc nőt különös kegyetlenséggel meggyilkolt. Amikor az áldozatok családtagjai kifejezték felé fájdalmukat, gyászukat és izzó haragjukat, Gary továbbra is tökéletesen közönyös maradt. Egyedül azon szavak hallatán fakadt sírva, amelyeket Robert Rule, az egyik áldozat édesapja mondott neki: „Ridgeway, vannak itt emberek, akik gyűlölik magát. Én nem. Megbocsátom, amit tett. Őszintén bevallom, iszonyúan megnehezítette, hogy a hitem szerint éljek, aszerint, amit Isten szeretne, hogy tegyek, ez pedig a megbocsátás. De megbocsátok.”

Az isteni meglátogatás idején Izrael nem ismerte fel a szeretet leghatalmasabb, és leginkább várt megnyilvánulását. Krisztus „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1:11, ÚRK). Figyelembe véve, hogy Jézus elutasításával és keresztre feszítésével az emberek a lehető legnagyobb gonoszságot követték el, a világ a legmeghatóbb és leginkább felfoghatatlan megbocsátásnak lehetett tanúja, amikor Jézus kiejtette e szavakat: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34, ÚRK).

A megbocsátás, amit Jézus felajánlott azoknak, akik megfeszítették Őt, nem jelenti azt, hogy Isten nem állít fel határokat. Jeruzsálem lerombolása előképezte azok végső sorsát, akik elutasítják az Isten hívásait. Nem tudjuk, vajon a bevezetőben említett sorozatgyilkos elfogadta-e az áldozat apja által felajánlott megbocsátást. Hasonlóképpen: nem mindenki fogadja el Jézus feltétel nélküli megbocsátását.

Fogadjuk el még ma a meg nem érdemelt bűnbocsánatot, amit Krisztus adott a kereszten! Igazi boldogság és örök élet van abban, ha elfogadjuk ezt a felbecsülhetetlenül értékes ajándékot.

Rosana Barros

feleség, édesanya, író.

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 20 - PÉNTEK - 1 Krónikák 5

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 1. fejezet 1530. nap

Irtózatos veszedelem zúdult a városra, amikor Titus vette ostrom alá Jeruzsálemet. A római sereg a páska ünnepén zárta körül Jeruzsálemet, amikor a zsidók milliói gyűltek össze falain belül. Az élelmiszerkészlet, amely gondos őrzés mellett évekig ellátta volna a lakosságot, előzőleg elpusztult a szemben álló pártok féltékenysége és bosszúja következtében. Most pedig át kellett élniük az éhínség minden borzalmát. Egy mérték búzát egy talentumért árultak. Olyan kínzó volt az éhség, hogy az emberek övjük és sarujuk bőrét, pajzsuk borítóját harapdálták. Éjszaka sokan kilopóztak, hogy a város falain kívül termő vad növényeket szedjenek, annak ellenére, hogy közülük sokan fogságba estek, és kegyetlen kínzások között haltak meg; azoktól pedig, akiknek sikerült visszatérni, sok esetben ellopták azt, amit életük kockáztatásával gyűjtöttek. A hatalmat birtoklók a legembertelenebb kínzásokat alkalmazták, hogy kicsikarják az ínség sújtotta lakosság utolsó szűkös, talán eldugott tartalékát. És e kegyetlenséggel nem ritkán éltek jól táplált emberek, akik pusztán élelmet akartak halmozni a későbbi időkre.

Ezrek haltak éhen, és pusztultak el pestisben. Úgy tűnt, mintha Jeruzsálem lakóiból kihalt volna minden emberi érzés. Férjek raboltak feleségüktől, feleségek pedig férjüktől.

Gyermekek idős szüleik szája elől kapták el az élelmet. A próféta kérdésére: "Elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről?" - e pusztulásra ítélt város falain belül történtek adták meg a választ: "Irgalmas anyák kezei megfőzték gyermekeiket, hogy azok eledeleik legyenek az én népem leányának romlásakor" (Ésa 49:15; JSir 4:10). A tizennégy évszázaddal korábban mondott figyelmeztető prófécia újból beteljesedett: "A közötted való finnyás és kedvére nevekedett asszony (aki meg se próbálta talpát a földre bocsátani az elkényesedés és finnyásság miatt) irigy szemmel tekint az ő szeretett férjére, fiára, leányára,... és gyermekei miatt, akiket megszül; mert megeszi ezeket titkon, mikor mindenből kifogy, a megszállás és szorongattatás alatt, amellyel megszorongat téged a te ellenséged a te városaidban" (5Móz 28:56-57).

Róma vezérei rémületbe akarták ejteni a zsidókat, hogy félelmükben adják meg magukat. A foglyokat, akik elfogásukkor ellenállást tanúsítottak, megkorbácsolták, megkínozták és a város falai előtt keresztre feszítették. Naponta emberek százait ölték meg így, és ez a szörnyű öldöklés addig tartott, míg a Jósafát völgyében és a Golgotánál sűrűsödő keresztektől alig lehetett mozogni. Ilyen iszonyú formában fogant meg a Pilátus ítélőszéke előtt kimondott átok: "Az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25).

Titus szívesen véget vetett volna ennek a rettenetes öldöklésnek. Szerette volna megkímélni Jeruzsálemet a teljes pusztulástól. Elborzadt a völgyekben emelkedő hullahegyek láttán. Az Olajfák-hegyéről megigézve nézte a pompás templomot, s megparancsolta, hogy egyetlen kövéhez se merjenek nyúlni. Mielőtt megkísérelte volna ennek az erődítménynek az elfoglalását, komolyan kérte a zsidó vezetőket, ne kényszerítsék arra, hogy vérrel szennyezze be a szent helyet. Ha elhagyják a templomot, és máshol szállnak harcba, egyetlen római sem fogja megsérteni a templom szentségét. Maga Josephus is kérlelte őket, hogy tegyék le a fegyvert, és mentsék meg magukat, városukat és istentiszteleti helyüket. E szavakra azonban metsző átok volt a válasz. Miközben könyörögve állt előttük, dárdákat hajigáltak rá, utolsó emberi közbenjárójukra. A zsidók elutasították Isten Fiának kérlelését is, és most az intés és kérlelés még jobban megszilárdította azt az elhatározásukat, hogy a végsőkig ellenállnak. Titus hiába igyekezett a templomot megmenteni. Nagyobb volt nála az a Valaki, aki azt mondta, hogy kő kövön nem marad.

A zsidó főemberek elvakult konoksága és az ostromlott városban elkövetett utálatos bűnök elborzasztották és felháborították a rómaiakat. Titus végül úgy döntött, hogy rohammal veszi be a templomot. Elhatározta azonban, hogy - ha egy mód van rá - megmenti a pusztulástól. De a katonák nem törődtek parancsával. Amikor éjszakai pihenőre sátrába tért, a zsidók kirontottak a templomból, és megtámadták a katonákat. A küzdelem hevében egy katona tűzcsóvát repített át a csarnok egyik ajtaján, és a szent épület cédrussal bélelt kamrái tüstént lángra lobbantak. Titus a helyszínre rohant; tábornokai és légionáriusai követték. Megparancsolta katonáinak, hogy oltsák el a tüzet. De rá se hederítettek. Az őrjöngő katonák izzó parazsat dobáltak a templommal összefüggő kamrákba, és a szent épületben menedéket kereső zsidó tömeget kardélre hányták. A templom lépcsőin patakokban folyt a vér. Ezer és ezer zsidó pusztult el. A csatazajt túlharsogta ez a kiáltás: "Ichabod!" - a dicsőség eltávozott.

"Titus, aki úgy látta, hogy lehetetlen a tomboló katonákat megfékezni, tisztjei kíséretében belépett a szent építménybe, és körültekintett. A pompa csodálattal töltötte el őket, s mivel a lángok még nem csaptak át a szentélybe, még egy utolsó kísérletet tett megmentésére. Odarohant és ismét parancsot adott a katonáknak, hogy fékezzék meg a tűzvészt. Liberalis százados megpróbálta legénységét vezérkarával engedelmességre bírni, de még a császár iránti tiszteletüket is túlszárnyalta a zsidókkal szembeni őrjöngő gyűlölet, a csata heves izgalma és a kincs utáni telhetetlen vágy. A katonák látták, hogy körülöttük minden ragyog a lángok vad fényében káprázatosan csillogó aranytól, és azt remélték, hogy a szentélyben mérhetetlen kincs van. Egy katona észrevétlenül égő fáklyát dugott az ajtó nyílásába, s abban a pillanatban az egész épület lángba borult. A fojtogató füst és a vakító láng visszavonulásra kényszerítene a tiszteket, és sorsára hagyták a csodálatos épületet.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 5

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nika+5&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k+5&version=NT-HU

A nemzedékrend ezen szakasza  Izrael keleti törzseire összpontosít. Első pillantásra úgy tűnhet,hogy nagyjából egyformák. Szánjunk rá egy percet, hogy megfigyeljük Gád és Manassé törzsének jellegzetességeit!

Gád törzsével a középpontban a 11-12. versek szerint Jákob ezen utódai bíztak Istenben. Isten segítségét kérték unokatestvéreik, a hágárénusok  ellen, és győzedelmeskedtek, mert mindent Isten kezébe helyeztek. A további részeket megfigyelve, a 23-26. versekben Manasséról olvasunk. Őket is vitéz és bátor emberekként jellemzi az írás.

Aztán változás történt. Valahogy útjuk során ezek az emberek hűtlenek lettek Istenhez. Valahogy eltévedtek lelki útjukon.  Az írás szerint szellemi paráznaként viselkedtek. Úgy cselekedtek, mint az előttük ott élő, bálványimádó kánaániták. Ez vezetett végül a fogságukhoz.

Jellemüket szemlélve számodra és számomra egyértelmű és egyszerű a kérdés ma. Tanultunk-e valamit az elődeinktől? Ragaszkodunk-e a világ dolgaihoz, amelyek a fogsághoz vezettek, vagy Jézus mellett, a győztes életet választjuk, és hűségesek maradunk? Bátor férfiak és nők leszünk, csakis egyedül a Menny Istenének foglyaiként?

Christopher Beason

215. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  1. fejezetéhez (szeptember 15-21.).

Gary Ridgway sorozatgyilkos rezzenéstelen arccal hallgatta a bíróságon az ellene felhozott vádat, miszerint negyvennyolc nőt különös kegyetlenséggel meggyilkolt. Amikor az áldozatok családtagjai kifejezték felé fájdalmukat, gyászukat és izzó haragjukat, Gary továbbra is tökéletesen közönyös maradt. Egyedül azon szavak hallatán fakadt sírva, amelyeket Robert Rule, az egyik áldozat édesapja mondott neki: „Ridgeway, vannak itt emberek, akik gyűlölik magát. Én nem. Megbocsátom, amit tett. Őszintén bevallom, iszonyúan megnehezítette, hogy a hitem szerint éljek, aszerint, amit Isten szeretne, hogy tegyek, ez pedig a megbocsátás. De megbocsátok.”

Az isteni meglátogatás idején Izrael nem ismerte fel a szeretet leghatalmasabb, és leginkább várt megnyilvánulását. Krisztus „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1:11, ÚRK). Figyelembe véve, hogy Jézus elutasításával és keresztre feszítésével az emberek a lehető legnagyobb gonoszságot követték el, a világ a legmeghatóbb és leginkább felfoghatatlan megbocsátásnak lehetett tanúja, amikor Jézus kiejtette e szavakat: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34, ÚRK).

A megbocsátás, amit Jézus felajánlott azoknak, akik megfeszítették Őt, nem jelenti azt, hogy Isten nem állít fel határokat. Jeruzsálem lerombolása előképezte azok végső sorsát, akik elutasítják az Isten hívásait. Nem tudjuk, vajon a bevezetőben említett sorozatgyilkos elfogadta-e az áldozat apja által felajánlott megbocsátást. Hasonlóképpen: nem mindenki fogadja el Jézus feltétel nélküli megbocsátását.

Fogadjuk el még ma a meg nem érdemelt bűnbocsánatot, amit Krisztus adott a kereszten! Igazi boldogság és örök élet van abban, ha elfogadjuk ezt a felbecsülhetetlenül értékes ajándékot.

Rosana Barros

feleség, édesanya, író.