Higgyetek az Ő prófétáinak - július 6 - szerda - 1 Krónikák 23

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 35. fejezet 360. nap

35. Kóré lázadása

Azok az ítéletek, amelyekkel Isten meglátogatta Izraelt, arra szolgáltak, hogy egy időre megfékezzék a zúgolódást és az engedetlenséget. A lázadás lelkülete azonban még ott volt a nép szívében és megteremte a keserűség gyümölcseit. Az előző lázadások csupán népfelkelések voltak, amelyek a felizgatott sokaság hirtelen indulatából keletkeztek. Most azonban egy mélyen gyökerező összeesküvés alakult ki. Az összeesküvés célja az Isten által kijelölt vezetők tekintélyének lejáratása és uralmuk megbuktatása volt.

Kóré, ennek a mozgalomnak a vezető szelleme, Kéhát családjából származó lévita volt, Mózes unokatestvére. Tehetséges és befolyásos ember. Bár a sátor szolgálatára rendelt lévita volt, nem elégedett meg pozíciójával. A papság méltósága után vágyakozott. A papi tisztség Áronnak és családjának való adományozása, amely előzőleg minden család elsőszülött fiára szállt, irigységet, féltékenységet idézett elő, elégedetlenséget keltett. Kóré egy ideig csak titokban helyezkedett szembe Mózes és Áron tekintélyével, mert bármiféle nyílt lázadási akciót nem merészelt kezdeményezni ellenük. Végül merész tervet eszelt ki mindkettő polgári és vallási tekintélyének megdöntésére. Sikerült szimpatizánsokat is találnia. Kóré és a kéhátiták sátrainak közelében, a sátor déli oldalán állt Rúben nemzetségének táborhelye. Természetesen itt álltak a törzs két főemberének, Dáthánnak és Abirámnak sátra is. Ez a két főember jó barátságban volt Kóréval. Készségesen csatlakoztak Kóré becsvágyó cselszövéseihez. Mivel Jákób legidősebb fiának leszármazottai voltak, ezért igényt tartottak arra, hogy a polgári tekintély és hatalom az övék legyen. Elhatározták, hogy a papság méltóságát megosztják Kóréval.

A nép akkori érzelmi állapota kedvezett Kóré szándékainak. Kiábrándultságuk keserűségében előző kétségeik és az irigység, a gyűlölet visszatértek, zúgolódásukat ismét türelmes vezetőjük ellen irányították. Az izraeliták állandóan szem elől tévesztették azt, hogy isteni vezetés alatt állnak. Elfelejtették, hogy a szövetség Angyala a láthatatlan vezérük, hogy felhőoszlopba burkolva Krisztus van jelen előttük, és Mózes tőle kapja az összes utasításokat.

Nem voltak hajlandók alárendelni magukat ama szörnyű ítéletnek, hogy mindnyájuknak a pusztában kell meghalniuk. Ezért készek voltak megragadni minden ürügyet annak elhívésére, hogy nem Isten az, aki vezeti őket, hanem csak Mózes, aki a halálos ítéletüket is kimondta. A föld legszelídebb emberének legnagyobb erőfeszítései sem tudták e nép engedetlenségét lecsillapítani. Jóllehet még láthatták megritkult soraikban - amelyekből hiányoztak elesett testvéreik - Isten nemtetszésének jeleit korábbi makacsságuk következményeként, mégsem fogadták szívükbe a kapott tanítást. Ismét engedték, hogy a kísértés legyőzze őket.

Mózes alázatos pásztorélete békésebb és boldogabb volt, mint jelenlegi vezető pozíciója a féktelen lelkek hatalmas gyülekezetében. Mózes nem mert választani e két életforma között. Isten a pásztorbot helyett a hatalom pálcáját adta kezébe, amelyet nem tehetett le addig, amíg Isten fel nem menti vezetői tisztségéből.

A szívek titkait olvasó Isten megjegyezte Kóré és társai szándékát és olyan figyelmeztetést és utasítást adott népének, amellyel képessé tette őket arra, hogy megmeneküljenek e számító emberek csalásától. Saját szemeikkel látták, hogy Isten ítélete miként csapott le Miriámra, Mózes iránt tanúsított irigysége és az ellene való zúgolódása miatt. Az Úr kijelentette, hogy Mózes nagyobb, jelentősebb személy mint egy próféta. "Szemtől szembe szólok ő vele [...] miért nem féltetek hát szólani az én szolgám ellen, Mózes ellen?" (4Móz 12:8). Isten ez utasításokat nemcsak Áronnak és Miriámnak szánta, hanem Izrael egész népének is.

Kóré és összeesküvő társai olyan emberek voltak, akiket Isten saját hatalmának és nagyságának kinyilatkoztatásával tüntetett ki. Azok közé tartoztak, akik Mózessel együtt felmentek a hegyre és megláthatták Isten dicsőségét. Azóta megváltoztak. Először csak alig-alig adtak szállást szívükben a kísértésnek. Minél többet foglalkoztak vele, annál erősebbé lett, míg elméjük gondolatai teljesen Sátán uralma alá került, és még Isten iránti elégedetlenségüknek is kifejezést merészeltek adni.

Nagy érdeklődést mutattak a nép jóléte iránt. Először csak egymás fülébe suttogták elégedetlenségüket, azután Izrael vezető emberei előtt is kezdték azt feltárni. Miután észrevették, hogy gyanúsításaikat készségesen meghallgatták, felbátorodtak és még ennél is tovább mentek. Végül ők maguk is elhitték magukról, hogy valójában csak az Istenért való buzgóságukért tevékenykednek. Sikerült elidegeníteniük Mózestől és Árontól kétszázötven olyan főembert, akik jó hírnévnek örvendtek a gyülekezetben. Ezekkel az erős és befolyásos támogatókkal a hátuk mögött biztosnak érezték azt, hogy radikális változásokat tudnak végrehajtani a kormányzatban és nagymértékben megjavíthatják, továbbfejleszthetik Mózes és Áron közigazgatását.

A féltékenység fokozta az irigységet és az irigység lázongáshoz vezetett. Megbeszélték Mózes jogainak kérdését. Úgy találták, hogy ezek a jogok túl nagy tekintélyt és méltóságot biztosítanak Mózesnek. Egészen odáig mentek, hogy úgy tekintettek Mózesre, mint aki olyan irigylésre méltó pozíciót foglal el, amelyet bárki közülük éppen úgy betölthetne, mint ő. Becsapták magukat és egymást, mivel azt gondolták, hogy Mózes és Áron maguk szerezték meg maguknak betöltött tisztségüket. Az elégedetlenkedők azt mondták, hogy ezek a vezetők - Mózes és Áron - az Úr gyülekezete fölé magasztalták fel magukat azzal, hogy maguknak szerezték meg a papságot és a kormányzatot, pedig házukat Isten nem jogosította fel arra, hogy megkülönböztetett ház legyen Izrael többi háza felett. Nem voltak szentebbek, mint a nép. Meg kellene elégedniük azzal, hogy testvéreikkel egy és ugyanazon színvonalon éljenek.

Az összeesküvők következő ténykedése az volt, hogy igyekeztek ügyüknek a népet is megnyerni. Azoknak, akiknek nincs igazuk, és akik rászolgálnak a dorgálásra, legjobban az tetszik nekik, ha mások együtt éreznek velük, hízelegnek nekik, dicsérik őket. Így Kóré és társai maguk felé fordították a gyülekezet figyelmét és megnyerték annak támogatását. Azt a vádat, hogy a nép zúgolódása hozta rájuk Isten haragját, tévedésnek jelentették ki. Azt állították, hogy a gyülekezet nem követett el hibát, bűnt, mivel semmi mást nem kívánt megkapni, csak a jogait; Mózes azonban basáskodó vezető, aki bűnösökként rótta meg a népet, holott szent nép voltak és velük volt az Úr is.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 23

Egy jó szervezet jobb eredmény elérését teszi lehetővé ugyanolyan mértékű anyagi és emberi erőforrás mellett, mint ami nélküle lenne elérhető. A léviták közötti példás felelősség-megosztás volt Dávid egyik legjelentősebb hagyatéka, amit fiára, Salamonra hagyott.

Mózes ideje óta a lévitákat szent szolgálatra különítették el, ők voltak a nép lelki vezetői, hordozták a szövetség ládáját, ők viseltek gondot a szent sátorról, és a szent edényekről. Idővel azonban voltak dolgok, amik megváltoztak. Nem kellett például a szent sátort egyik helyről a másikra hordozni. A szent sátor ás az áldozati oltár Gibeonban volt, a szövetség ládája pedig Jeruzsálemben.

Dávid újra felosztotta a feladatköröket a léviták között, de továbbra is Áron leszármazottai látták el a papi szolgálatot. Egyedül ők mutathattak be áldozatot, és ők mehettek be a szenthelyre. Ők voltak a léviták törzse egészének a felvigyázói.

Két feladat fontosabb lett, mint volt korábban: a kapuőrzőké, valamint az énekeseké és a zenészeké. Mindezek együttesen a léviták létszámának több mint 20%-át tették ki. Ez a szám jól mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották őket azokban az időkben.

A léviták a városokban laktak, úgy elszóródva az egész ország területén, hogy befolyásuk a leghatékonyabb lehessen. Ők voltak a Tóra, Mózes írásainak a tanítói, és ők voltak a bírák is. Egymást váltva voltak Isten templomának a fői annak érdekében, hogy kötelezettségeiket a legjobban teljesíthessék. Mindegyikük pontosan tudta, hogy mit kell tennie, és azt is, hogy mikor és hogyan. Befolyásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nép közelebb kerüljön Istenhez.

A léviták szervezettsége példaértékű volt Dávid idejében. Ez arra késztet bennünket, hogy mi is legyünk olyan hatékonyak Isten szolgálatában, amennyire csak lehetséges. Jézus, nagy főpapunk, a mennyei szentélyben teljesít szolgálatot, aki neki szolgáló követőit jól szervezettnek és tevékenynek akarja látni. Mi vagyunk Isten jelenlegi népének papjai és lévitái (1Pt 2:9); kiváltság és megtiszteltetés számunkra, hogy a legjobbat adva szolgálatunkban egy nagy sokaságot készítsünk fel arra, hogy Istent szeressék és imádják.

Mennyei Főpapunk, szentelj meg bennünket, és használj fel minket azon a helyen, amit te választasz számunkra!

 Jobson Santos

49. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. és 35. fejezeteihez (júl. 3-9.).

Micsoda felelősség nyugodott a tizenkét kém vállán! A „helyi gyülekezetük” választotta meg őket, hogy jelentsenek arról, vajon mennyire megvalósítható a küldetés, amelyre Isten hívta őket, és ez valamennyi kémnek lehetőséget adott, hogy vagy reményt és bátorságot ösztönözzön, vagy kétségbeesést és elbukást terjesszen.

Keresztényekként, te és én is minden nap hasonló lehetőségekre ébredünk. Bátorítani fogunk-e másokat, hogy bízzanak jobban Jézusban és ne féljenek az ellenségtől, vagy az elbátortalanítás, panaszkodás és keserűség szavait ontjuk feléjük?

Mivel az izraeliták többségét ennyire könnyen elbizonytalanította a tíz kém borúlátó jelentése, a felnőttek már nem léphettek be az Ígéret Földjére. Elszánták magukat, hogy Isten áldása nélkül is meghódítják Kánaánt, fejest ugrottak a katasztrófába és vereségbe. Isten nevét megszégyenítették, és a kánaánitákat felbátorították.

Sajnálatos módon a lázadás és bírálat szelleme még nem volt kioltva. Épp úgy mint Lucifer, Kóré is titokban szembeszállt Mózes és Áron tekintélyével. Amikor végül is nyíltan beszélt vakmerő tervéről, hogy megdöntse mind a polgári, mint a vallási vezetést, sok támogatóra lelt.

Kóré és társa addig mondták maguknak a hazugságaikat, amíg végül magukat is meggyőzték arról, hogy Istennek tesznek szívességet az Úr szolgáinak bírálatával és a dolgok új rendje melletti érveléssel. Azonban az Isten aki mindent hall és mindent lát megengedte, hogy a lázadók szörnyű végzetre jussanak.

Ha felkérnek valamilyen gyülekezeti vagy hivatali vezető pozícióra, az osztályrészed gyakran a magány lesz és a kihívások. Azonban amikor Isten szavát szólod majd, bármennyire is népszerűtlen, Isten végül téged fog igazolni!

Cindy Tutsch

Nyugalmazott társigazgató

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 5 - kedd- 1 Krónikák 22

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. fejezet 359. nap

Istennek az a határozata, amely szerint Izráelnek nem szabad belépnie Kánaán földjére negyven évig, keserű kiábrándulást jelentett Mózes, Áron, Káleb és Józsué számára. Mégis minden zúgolódás nélkül elfogadták ezt az isteni döntést. Azok azonban, akik elpanaszolták Isten velük való bánásmódját és kijelentették, hogy ők bizony inkább visszatérnek Egyiptomba, most sírtak és felettébb búsultak, amikor Isten elvette tőlük az előbb megvetett áldásokat. Előzőleg nem volt semmi okuk a panaszkodásra. Isten most okot adott nekik a sírásra. Ha bánkódtak volna bűnük miatt, amikor Isten őszintén eléjük tárta azt, akkor az ítéletet nem mondták volna ki felettük. ők azonban csak az ítélet miatt bánkódtak. Szomorúságuk nem bűnbánat volt, és ezért Isten nem tudta számukra biztosítani ítéletük megváltoztatását.

Az éjszakát jajveszékeléssel töltötték. A reggel azonban elhozta számukra a reménységet. Elhatározták, hogy jóváteszik gyávaságukat. Mikor Isten megparancsolta nekik, hogy kerekedjenek fel és foglalják el Kánaán földjét, akkor megtagadták Isten parancsának teljesítését. Most pedig, mikor Isten arra utasította őket, hogy vonuljanak vissza, éppen olyan lázadók lettek, mint előzőleg. Elhatározták, hogy rávetik magukat arra a földre és birtokba veszik. Azt gondolták, hogy Isten talán elfogadja ezt a szolgálatukat és megváltoztatja velük való szándékát.

Isten kiváltságukká és kötelességükké tette Kánaán földjére való bevonulásukat, de engedélyét visszavonta tőlük, mikor önfejűen semmibe vették akaratát. Sátán elérte célját, mert megakadályozta Kánaánba való bevonulásukat. Most pedig arra ösztökélte őket, hogy éppen azt tegyék meg - Isten tilalmával szemben - amit nem voltak hajlandók megtenni Isten kívánságára, sőt követelésére sem. Így a nagy csaló diadalt aratott azzal, hogy másodszor is fellázította őket Isten akarata ellen. Nem bíztak abban, hogy Isten hatalma együtt munkálkodik majd saját erőfeszítéseikkel és sikerül elfoglalniuk Kánaánt. Most mégis azt feltételezték, hogy saját erejükkel is megvalósíthatják ezt, függetlenül minden isteni segítségtől: "[...] Vétkeztünk az Úr ellen, mi felmegyünk és hadakozunk mind aszerint, amint parancsolta nékünk az Úr, a mi Istenünk!" (5Móz 1:41) - kiáltozták. Ilyen szörnyen megvakította őket a bűn. Az Úr sohasem parancsolta nekik, hogy "menjetek fel és harcoljatok". Istennek nem az volt a terve, hogy hadakozással, háborúk útján foglalják el az ígéret földjét. Istennek mindig az volt a célja, hogy az ő parancsainak való engedelmesség útján vegyék birtokukba Kánaánt.

Bár szívük nem változott meg, a nép mégis eljutott oda, hogy megvallotta lázadásának bűnét és balgaságát, amit a kémek jelentésekor követtek el. Most már meglátták annak az áldásnak az értékét, amelyet oly gyorsan elhajítottak maguktól. Bevallották, hogy saját hitetlenségük volt az, ami kizárta őket Kánaánból. "Vétkeztünk az Úr ellen" - mondták. Elismerték, hogy a hiba bennük volt és nem Istenben, akit olyan gonoszul azzal vádoltak meg, hogy képtelen teljesíteni nekik tett ígéreteit. Bár vallomásuk nem igazi bűnbánatból eredt, mégis azt szolgálta, igényt tartanak arra, hogy Isten a maga igazsága alapján foglalkozzék velük.

Az Úr még mindig hasonló módon cselekszik annak érdekében, hogy megdicsőítse nevét és az embereket rávegye igazsága felismerésére. Amikor azok, akik arról tesznek vallomást, hogy szeretik őt, de panaszt emelnek intézkedése ellen, megvetik ígéreteit, engednek a kísértésnek és a gonosz angyalokkal egyesülnek Isten terveinek meghiúsítására, akkor az Úr gyakran úgy alakítja a körülményeket, hogy bár nem rendelkeznek igazi bűnbánattal, mégis győződjenek meg bűnös voltukról és ha kényszeredetten is, de ismerjék el életútjuk gonoszságát és azt, hogy Isten igazságosan és jóságosan bánik velük. Isten így ellenerőket hoz működésbe a sötétség munkáinak leleplezése céljából. Bár az a lelkület, amely a bűnös út követésére sarkallta őket, nem változott meg alapvetően, de e bűnösök beismerései Istent dicsőítik meg és igazolják megtámadott és hamis színben feltüntetett szolgáit. Így lesz ez akkor is, amikor Isten kiönti majd haragját: "Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, akik ő közöttök istentelenek, istentelenségöknek minden cselekedetéért" (Júd 14-15). Minden bűnösnek, akit Isten odarendel, meg kell látnia és el kell ismernie az Úr ítéletének igazságos voltát.

Tekintet nélkül az isteni ítéletre, az izraeliták felkészültek Kánaán meghódítására. Mindenféle fegyverrel és harci eszközzel jól felfegyverkeztek és saját véleményük szerint teljesen készen álltak az ütközetre. Isten és szomorú szolgái azonban úgy látták, hogy felkészületlenek és harci erejük szánalmasan elégtelen. Mikor majdnem negyven évvel később az Úr azt parancsolta Izraelnek, hogy induljon és foglalja el Jerikót, akkor megígérte nekik, hogy velük együtt megy ő is. A törvényt tartalmazó szövetség ládáját a sereg előtt vitték. Az Isten által kiválasztott vezetőknek kellett irányítaniuk mozdulataikat isteni felügyelet mellett. Ilyen vezérlés mellett semmi bántódásuk nem eshetett. Most azonban Isten parancsával ellentétben és vezetőik ünnepélyes tilalma ellenére, a szövetség ládája és Mózes nélkül vonultak ki, hogy megütközzenek az ellenséges sereggel.

A kürtök riadót fújtak és Mózes ezzel a figyelmeztetéssel sietett ki utánuk: "[...] Miért hágjátok át ilyen módon az Úr akaratát, holott nem sikerülhet az néktek. Fel ne menjetek, mert nem lesz közöttetek az Úr, hogy el ne hulljatok a ti ellenségeitek előtt. Mert az Amálek és a Kananeus van ott előttetek, és fegyver által hulltok el. Mivelhogy elfordultatok az Úrtól, nem is lesz az Úr veletek" (4Móz 14:41-43). A kánaániták hallottak arról a titokzatos hatalomról, amely úgy látszott, hogy védelmezi ezt a népet, és azokról a csodákról is hallottak, amelyeket érdekükben véghez vitt. Azért most erős hadsereget gyűjtöttek össze az erőszakkal betolakodók visszaverésére. A támadó hadseregnek nem volt vezére. Imádságot sem mondtak, hogy Isten ajándékozza meg őket győzelemmel. Azzal a kétségbeesett szándékkal indultak el a csatába, hogy vagy megfordítják végzetüket vagy meghalnak a harcmezőn. Bár nem képezték ki őket a hadakozásra, mindazáltal hatalmas felfegyverzett sokaságot alkottak. Azt remélték, hogy hirtelen és heves támadással letörik a kanaániták ellenállását. Önhitten csatára hívták ki azt az ellenséget, amely nem merte őket megtámadni.

A kánaániták egy sziklás fennsíkon helyezkedtek el, amelyet csak nehéz hágókon és meredek, veszedelmes emelkedőkön lehetett elérni. A héberek óriási sokasága csak még szörnyűbbé tehette vereségüket. Lassan nyomultak előre, fölfelé a hegyi ösvényeken, és így kitették magukat a fölöttük elhelyezkedett ellenségeik halálos kőhajigálásának. Masszívnak látszó sziklák gördültek alá dübörögve, és útjukat az összezúzott izraeliták vére festette meg. Akik valamiképpen mégis elérték a fennsíkot a felfelé való mászástól teljesen kimerülve, azok gyatra, erőtelen támadását vadul visszaverték, igen nagy veszteséget okozva nekik. Tulajdonképpen ezen a csatatéren már nem is harc folyt, hanem mészárlás, és hamarosan az egész területet a lemészárolt izraeliták holttestei borították be. Izrael hadserege teljes vereséget szenvedett. Lázadó vállalkozásuknak pusztulás és halál lett az eredménye.

Végül miután a kanaániták meghódolásra kényszerítették őket, Mózes így ír erről: "Visszatérétek onnét, és sírátok az Úr előtt, de nem hallgatá meg az Úr a ti szavatokat, és nem figyele rátok" (5Móz 1:45). A kánaánitákat, akik előzőleg remegve várták az izraeliták hatalmas hadseregének közeledését, most a felettük aratott jelentős győzelmük magabiztos ellenállásra sarkallta őket. Mindazokat a beszámolókat, amelyeket arról hallottak, hogy Isten milyen csodálatos dolgokat vitt véghez népéért, most hamis, hazug híreknek tekintették, és úgy érezték, többé nincs semmi okuk a félelemre. Izrael első veresége bátorsággal és elszántsággal töltötte be a kánaániták szívét, és ez a tény nagyon megszaporította Kánaán meghódításának nehézségeit. Semmi más nem maradt hátra Izrael számára csak az, hogy meghátráljanak a győztes ellenség elől, és visszatérjenek a pusztába, amelyről jól tudták, hogy egy egész nemzedéknek lesz a sírja.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 22

Egy munkaprogram sikerének fontos befektetése a tervezés. Dávid életének utolsó éveit a templomépítés tervezésének és az előkészületek megvalósításának szentelte.

A takarékoskodás nem könnyű. A fontossági sorrend pontos megállapítását követeli meg és azt a szilárd elhatározást, hogy nem térünk el a kitűzött céltól. Dávid tökélyre fejlesztette ezt a képességet. Nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt, bronzot, vasat, fát és más anyagot halmozott fel Jeruzsálem templomának felépítéséhez.

Dávid nagyon szerette volna felépíteni a templomot, de Isten megtiltotta neki. Ő maga világít rá, miért nem engedte neki Isten, hogy belekezdjen a kivitelezésbe. A háború embereként Dávid sok embert megölt. Jeruzsálem temploma nem kapcsolható össze a vérontással, hanem a béke hirdetőjének kell lennie. Fia, Salamon kapja majd a királyságot – ellenségektől mentesen – , és ezért ő alkalmasabb lesz egy olyan épület emelésére, amely az igaz Istenhez vonzza a népeket. Dávid az isteni utasításnak engedelmeskedve a vállalkozás előkészítésére összpontosított. Amikor eljött az ideje, hogy átadja Salamonnak a munkát, Dávid áldását adta fiára: „Most hát édes fiam, legyen veled az Úr, hogy sikerüljön házat építened az Úrnak, a te Istenednek, ahogy szólt felőled… Akkor jól lesz dolgod, ha megtartod és teljesíted azokat a rendeléseket és végzéseket, amelyeket az Úr Mózes által parancsolt Izráelnek. Légy bátor, légy erős, ne félj, és ne rettegj!” (1Krón 22:11-13 – új prot. ford.). Ugye mindnyájan boldogok lennénk ilyen bátorító szavak hallatán?

Milyen munkát akarsz Istentől kapott ajándékaid által befejezni? Légy erős, légy bátor! Tervezz és bölcsen vidd véghez, majd örvendj a rendkívüli eredménynek!

Mennyei Építő, vedd az életemet,  és tedd a Te dicsőséged szép templomává!

Jobson Santos

49. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. és 35. fejezeteihez (júl. 3-9.).

Micsoda felelősség nyugodott a tizenkét kém vállán! A „helyi gyülekezetük” választotta meg őket, hogy jelentsenek arról, vajon mennyire megvalósítható a küldetés, amelyre Isten hívta őket, és ez valamennyi kémnek lehetőséget adott, hogy vagy reményt és bátorságot ösztönözzön, vagy kétségbeesést és elbukást terjesszen.

Keresztényekként, te és én is minden nap hasonló lehetőségekre ébredünk. Bátorítani fogunk-e másokat, hogy bízzanak jobban Jézusban és ne féljenek az ellenségtől, vagy az elbátortalanítás, panaszkodás és keserűség szavait ontjuk feléjük?

Mivel az izraeliták többségét ennyire könnyen elbizonytalanította a tíz kém borúlátó jelentése, a felnőttek már nem léphettek be az Ígéret Földjére. Elszánták magukat, hogy Isten áldása nélkül is meghódítják Kánaánt, fejest ugrottak a katasztrófába és vereségbe. Isten nevét megszégyenítették, és a kánaánitákat felbátorították.

Sajnálatos módon a lázadás és bírálat szelleme még nem volt kioltva. Épp úgy mint Lucifer, Kóré is titokban szembeszállt Mózes és Áron tekintélyével. Amikor végül is nyíltan beszélt vakmerő tervéről, hogy megdöntse mind a polgári, mint a vallási vezetést, sok támogatóra lelt.

Kóré és társa addig mondták maguknak a hazugságaikat, amíg végül magukat is meggyőzték arról, hogy Istennek tesznek szívességet az Úr szolgáinak bírálatával és a dolgok új rendje melletti érveléssel. Azonban az Isten aki mindent hall és mindent lát megengedte, hogy a lázadók szörnyű végzetre jussanak.

Ha felkérnek valamilyen gyülekezeti vagy hivatali vezető pozícióra, az osztályrészed gyakran a magány lesz és a kihívások. Azonban amikor Isten szavát szólod majd, bármennyire is népszerűtlen, Isten végül téged fog igazolni!

Cindy Tutsch

Nyugalmazott társigazgató

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 4 - HÉTFŐ - 1 Krónikák 21

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 34. és 35. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. fejezet 358. nap

"És felemelé szavát az egész gyülekezet, és síra a nép azon az éjszakán" (4Móz 14:1). Ezután pedig lázadás és nyilvános zendülés következett be gyorsan, mert Sátán uralma teljes lett és az embereket mintha megfosztotta volna józan eszüktől. Megátkozták Mózest és Áront. Elfeledkeztek arról, hogy Isten hallotta gonosz beszédeiket és nem rejthették el azokat a felhőoszlopban lakozó elől. Isten jelenlétének angyala tanúja volt haragjuk rettenetes kitörésének. Keserűségükben így kiáltoztak: "Miért is visz be minket az Úr arra a földre? hogy fegyver miatt hulljunk el? feleségeink és a kicsinyeink prédára legyenek? Nem jobb volna-é nékünk visszatérnünk Egyiptomba? És mondának egymásnak: Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Egyiptomba" (4Móz 14:1-4). Így már nem csak Mózest, hanem magát Istent is azzal vádolták meg, hogy becsapta őket, mert olyan földet ígért nekik, amelyet ők nem voltak képesek birtokukba venni. Olyan messzire elmentek, hogy vezetőt is választottak maguknak abból a célból, hogy vezesse vissza a népet szenvedéseik és rabszolgaságuk földjére, ahonnan a Mindenható erős karjai kiszabadították őket.

Megalázottságukban és bánatukban "akkor arccal leborulának Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész községe előtt" (4Móz 14:5). Nem tudták, mit tegyenek, hogy miként térítsék el őket elhamarkodott és szenvedélyes szándékuk megvalósításától. Káleb és Józsué megpróbálta megnyugtatni, lecsendesíteni a tömeget. Fájdalmuk és felháborodásuk miatt meghasogatott ruháikkal rohantak a nép közé és zengő hangjuk túlharsogta a siránkozás és a fájdalom lázongó förgetegét: "És szólának Izráel fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok mint a kenyér; eltávozott tőlök az ő oltalmok, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!" (4Móz 14:7-9).

A kanaániták betöltötték gonoszságuk mértékét, és az Úr nem akarta többé elhordozni őket. Támogatását megvonta tőlük. Könnyű zsákmányai lennének Izráel népének. Isten szövetsége ezt a földet Izraelnek biztosította. A kémek hamis beszámolóját azonban mégis elfogadták, akik az egész gyülekezetet becsapták. Az árulók elvégezték munkájukat. Ha a tizenkét kém közül csak kettő hozott és adott volna hamis, bűnös jelentést és a többi tíz arra bátorította volna az izraelitákat, hogy az Úr nevében vegyék birtokukba a földet, a nép akkor a két kém tanácsát fogadta volna el, és gonosz hitetlenségük miatt a kettő beszámolóját részesítette volna előnyben a tízzel szemben. Az igazságot azonban csak ketten pártolták, mialatt tízen a lázadók oldalára álltak.

A hűtlen kémek nagy hangon vettek részt Káleb és Józsué bevádolásában. A nép pedig azt kezdte el kiáltozni, hogy kövezzék meg őket. A megkergült tömeg kődarabokat ragadott, hogy megölje e hűséges embereket. Az őrültségre jellemző ordítozással rohantak előre. Hirtelen a kövek kihullottak kezükből, és mélységes csend ereszkedett rájuk. Remegni kezdtek a félelemtől. Isten közbelépett, hogy megakadályozza gyilkos szándékuk megvalósítását. Isten jelenlétének dicsősége lángoló fényként világította meg a sátrat. Az egész nép megláthatta és szemlélhette az Úr jelenlétének ezt a feltűnő jelét. Egy náluknál hatalmasabb valaki nyilatkoztatta ki magát, és senki sem merte folytatni ellenállását. Azok a kémek, akik a hamis és bűnös jelentést hozták, a rémülettől lesújtottan lapultak meg és visszafojtott lélegzettel tűntek el sátraikban.

Mózes pedig most felemelkedett és belépett a sátorba. Az Úr kijelentette neki: "Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé" (4Móz 14:12). Mózes azonban ismét közben járt népéért Istennél. Nem értett egyet népe megsemmisítésének gondolatával és azzal sem, hogy ő így, ezen az áron legyen nagy néppé. Isten irgalmához folyamodva ezt mondta: "[...] hadd magasztaltassék fel az Úrnak ereje, amiképpen szólottál, mondván: Az Úr késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú, megbocsát hamisságot és vétket, de a bűnöst nem hagyja büntetlenül [...] Kérlek, kegyelmezz meg e nép hamisságának a te irgalmasságod nagy volta szerint, amiképpen megbocsátottál e népnek Egyiptomtól fogva mindeddig" (4Móz 14:17-19).

Az Úr megígérte Mózesnek, hogy megkíméli Izraelt az azonnali pusztulástól, de azt mondta, hogy hitetlenségük és gyávaságuk miatt nem nyilatkoztatja ki erejét ellenségeik leigázása által. Irgalmában azonban visszaviszi őket az egyetlen biztos úton a Vörös-tengerig.

Lázadozásában a nép ezt kiáltozta: "Vajha megholtunk volna Egyiptom földén! vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk". (4Móz 14:2). Ezt az imát Isten most meghallgatta. Az Úr ugyanis kijelentette: "[...] Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szólottatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem [...] De kicsinyeiteket, akik felől azt mondtátok, hogy prédára lesznek; őket beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet megutáltatok" (4Móz 14:28-29.31). Kálebről pedig ezt mondotta: "De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement vala, és örökségül bírja azt az ő magva" (4Móz 14:24). Amiként a kémek negyven napig jártak-keltek Kánaán földjén, úgy Izráel seregeinek ezután még negyven esztendeig kellett vándorolniuk a pusztában.

Amikor Mózes tudatta a néppel Isten döntését, dühük gyásszá változott. Tudták ugyanis, hogy büntetésük jogos volt. A tíz áruló kémet csapással sújtotta Isten és egész Izráel szeme láttára pusztultak el. Végzetükben a nép saját ítéletét láthatta meg.

Most úgy látszott, hogy őszintén megbánták bűnös viselkedésüket, de valójában inkább annak következményei miatt bánkódtak, nem pedig hálátlanságuk és engedetlenségük miatt. Amikor rájöttek, hogy az Úr nem lágyult meg, nem engesztelődött meg irántuk, ekkor akaratosságuk újra feltámadt és kijelentették, nem térnek vissza a pusztába. Isten azzal, hogy megparancsolta nekik az ellenségeik földjéről való visszavonulást, tulajdonképpen látszólagos engedelmességüket tette próbára. Bebizonyult, hogy engedelmességük nem volt őszinte és valóságos. Tudták, hogy súlyosan vétkeztek, amikor megengedték, hogy meggondolatlan érzéseik irányítsák őket, és amikor arra törekedtek, hogy megöljék azokat a kémeket, akik Isten iránti engedelmességre ösztökélték őket. Az rémisztette meg őket, hogy olyan félelmetes hibát követtek el, amelynek következményei katasztrófálisnak bizonyultak számukra. Szívük változatlan maradt és valami mentségre volt szükségük, hogy alkalomadtán hasonló módon törjenek ki. Ez az alkalom akkor jött el, amikor Mózes Isten felhatalmazása alapján megparancsolta nekik, hogy menjenek vissza a pusztába.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 21

A vezetői képesség Isten értékes ajándéka, amit nagyon gondosan kell használni. Áldás vagy átok forrása is lehet. Pályájuk elején, vagy egy új munkában a vezetők általában bölcsek, és hallgatnak másokra. Aztán, amikor hatalmuk megszilárdul, abba a kísértésbe esnek, hogy a saját elképzeléseiket gondolják a legjobbnak, és nehezen kezelik az ellenvéleményeket.

Dávid sikeres volt katonai hadjárataiban. Belső és külső ellenfeleket győzött le. Betsabéval elkövetett bűnétől legyengítve azonban – józan ítélőképessége hiányában – elrendelte, hogy számlálják meg a harcra alkalmas embereket.

Joáb, Izrael seregeinek főparancsnoka megmondta a királynak, hogy nem ért egyet ezzel a döntéssel. Tapasztalatból tudta, hogy Isten az, aki harcolt az embereiért, sokszor olyan erővel ruházva fel őket, hogy egy katona képes volt tíz vagy még annál is több ellenfelet legyőzni. Véleménye szerint a sereg megszámlálása Isten iránti bizalmatlanságot jelentett. A király nem hallgatott Joáb érveire, és az összeírás megtörtént.

Isten látta, hogy amit tettek, az valami rossz, hiszen a számokra, és emberi erőre akartak hagyatkozni. Azzal az üzenettel küldte Gád prófétát a királyhoz, hogy szenvedés és halál lesz a nép sorsa. Maga az Úr angyala hajtotta végre a büntetést.

Rossz vezetői döntésének – amely egy szellemileg és érzelmileg beteg szív gyümölcse volt –  következményeit szemlélve Dávid beismerte: „…Én vagyok, aki vétkeztem, és igen gonoszul cselekedtem…”(1Krón 21:17 – új prot. ford.) Bűnbánata után a dögvész megszűnt.

Dávid tapasztalata megmutatja, hogy egy vezető döntéseinek komoly következményei vannak az őt követők boldogságára és jólétére nézve. Ennek a felismerésnek saját szívük felülvizsgálatára és döntéseikben való óvatosságra kell ösztönöznie a vezetőket.

Drága Istenünk, áldj meg minden vezetőt, hogy befolyásukat mások szolgálatára és védelmére használják, és ne önmaguk felmagasztalására!

Jobson Santos

49. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. és 35. fejezeteihez (júl. 3-9.).

Micsoda felelősség nyugodott a tizenkét kém vállán! A „helyi gyülekezetük” választotta meg őket, hogy jelentsenek arról, vajon mennyire megvalósítható a küldetés, amelyre Isten hívta őket, és ez valamennyi kémnek lehetőséget adott, hogy vagy reményt és bátorságot ösztönözzön, vagy kétségbeesést és elbukást terjesszen.

Keresztényekként, te és én is minden nap hasonló lehetőségekre ébredünk. Bátorítani fogunk-e másokat, hogy bízzanak jobban Jézusban és ne féljenek az ellenségtől, vagy az elbátortalanítás, panaszkodás és keserűség szavait ontjuk feléjük?

Mivel az izraeliták többségét ennyire könnyen elbizonytalanította a tíz kém borúlátó jelentése, a felnőttek már nem léphettek be az Ígéret Földjére. Elszánták magukat, hogy Isten áldása nélkül is meghódítják Kánaánt, fejest ugrottak a katasztrófába és vereségbe. Isten nevét megszégyenítették, és a kánaánitákat felbátorították.

Sajnálatos módon a lázadás és bírálat szelleme még nem volt kioltva. Épp úgy mint Lucifer, Kóré is titokban szembeszállt Mózes és Áron tekintélyével. Amikor végül is nyíltan beszélt vakmerő tervéről, hogy megdöntse mind a polgári, mint a vallási vezetést, sok támogatóra lelt.

Kóré és társa addig mondták maguknak a hazugságaikat, amíg végül magukat is meggyőzték arról, hogy Istennek tesznek szívességet az Úr szolgáinak bírálatával és a dolgok új rendje melletti érveléssel. Azonban az Isten aki mindent hall és mindent lát megengedte, hogy a lázadók szörnyű végzetre jussanak.

Ha felkérnek valamilyen gyülekezeti vagy hivatali vezető pozícióra, az osztályrészed gyakran a magány lesz és a kihívások. Azonban amikor Isten szavát szólod majd, bármennyire is népszerűtlen, Isten végül téged fog igazolni!

Cindy Tutsch

Nyugalmazott társigazgató

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 3 - VASÁRNAP - 1 Krónikák 20

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 34. és 35. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. fejezet 357. nap

34. A tizenkét kém

Tizenegy nappal azután, hogy a Hórebet elhagyták, a héber sereg a Párán pusztaságában fekvő Kádesben táborozott le, amely már nem volt távol az ígéret földjének határától. A nép itt azt ajánlotta, küldjenek kémeket az ország szemrevételezésére. Mózes az ügyet az Úr elé terjesztette. Az Úr azzal az utasítással adta meg erre az engedélyt, hogy mindegyik törzsből egy-egy főembert válasszanak ki ennek a tervnek a megvalósítására. Isten utasítása szerint a férfiakat kiválasztották, és Mózes megparancsolta nekik, menjenek el és nézzék meg a földet, hogy milyen az, milyen a fekvése és mik a természetes előnyei; milyen nép lakik az országban, vajon erős vagy gyenge nép, csak néhány emberből vagy sok emberből álló nép; vizsgálják meg a termőföld sajátosságát, termékenységét és hozzanak magukkal mutatóban a föld gyümölcseiből.

A kiválasztott férfiak elmentek és szemrevételezték az ország egész területét. Az országba a déli határnál léptek be és elmentek egészen az északi határig. Negyven napi távollét után tértek vissza. Izrael népe nagy reményeket táplált a kémek útjával kapcsolatban, és buzgón várták hazatértüket. A kémek visszatérésének hírét törzstől-törzsig vitték a hírnökök, és minden törzsnél örvendezéssel üdvözölték megjöttüket. Az emberek csapatostól rohantak ki sátraikból, táborhelyeikről, hogy minél előbb találkozhassanak a visszatért kémekkel, akik épségben megmenekültek vállalkozásuk veszedelmei közül. A kémek mintát hoztak az országban termelt gyümölcsökből és így mutatták be a föld termékenységét. Éppen akkor volt a szőlőérés ideje és olyan nagy szőlőfürtöt hoztak magukkal, hogy azt csak ketten tudták szállítani vállukra fektetett rúdon, amelyre felkötözték. Fügét és gránátalmát is szedtek, mert ezek a gyümölcsök is bőven teremtek a megtekintett országban.

A nép örvendezett, hogy egy ilyen áldott földnek a birtokába juthat. Feszült figyelemmel hallgatták a kémek Mózesnek tett beszámolóját, nehogy abból csak egy szót is elveszítsenek. "[...] Elmentünk vala arra a földre, amelyre küldöttél" - kezdték beszámolójukat a kémek - "és bizonyára tejjel és mézzel folyó az, és ez annak gyümölcse!" (4Móz 13:28). A nép tele volt lelkesedéssel. Buzgón engedelmeskedtek volna az Úr indulásra felszólító szavának és azonnal felkerekedtek volna, hogy birtokukba vegyék azt a földet. A kémek azonban, miután leírták annak a földnek szépségét és termékenységét - kettő kivételével - hosszasan fejtegetni kezdték azokat a nehézségeket és veszedelmeket, amelyek az izraeliták előtt állnak, ha vállalkoznak Kánaán földjének meghódítására és elfoglalására. Felsorolták az ország különböző részein élő hatalmas nemzeteket. Elmondták, hogy igen erős kőfalak veszik körül és szinte lehetetlen legyőzni őket. Azt is állították, hogy még óriásokat is láttak, Anák fiait, és ezért úgy gondolják, hogy hasztalan a föld elfoglalására, birtokbavételére gondolniuk.

Most egyszerre megváltozott a tábor képe. A reménység és a bátorság helyt adott a gyáva kétségbeesésnek, mikor a kémek befejezték hitetlenkedő beszámolójukat. Szívük teljesen megtelt a Sátán által felbujtott elkedvetlenítéssel, helytelenítéssel és ellenzéssel. Hitetlenségük sötét árnyékot borított az egész gyülekezetre és megfeledkeztek Isten hatalmas erejéről, amelyet már oly sokszor kinyilatkoztatott választott népe érdekében. A nép nem várt arra, hogy Isten hatalma ismét visszatükröződjék rajtuk. Nem gondoltak arra, hogy az az Isten, aki ilyen messzire elhozta őket, bizonyára a megígért földre is elviszi és nékik adja azt az országot. Nem idézték emlékezetükbe, hogy Isten milyen csodálatos módon szabadította meg őket elnyomóik kezéből, mikor a Vörös-tengeren átvezető biztonságos ösvényt vágta számukra, a fáraó őket üldöző szeregét pedig ugyanott elpusztította. Istent egyszerűen kihagyták számításukból és úgy viselkedtek, mintha létük és jövendőjük kizárólag csak seregeik erejétől függne.

Hitetlenségükkel korlátozták Isten hatalmát, és nem bíztak többé abban a kézben, amely mindeddig biztonságban vezérelte őket. Azután újból elkövették előző tévedésüket és elkezdtek morgolódni, zúgolódni Mózes és Áron ellen. "Ez akkor a mi messzemenő reménységünk végcélja" - mondták. "Ez az a föld, ahová Egyiptomból jöttünk, hogy birtokba vegyük." A nép becsapásával vádolták meg vezetőiket és azzal, hogy bajt hoztak Izraelre.

Az emberek kétségbeestek csalódottságukban és reményvesztettségükben. A fájdalom jajveszékelése töltötte be a tábort és ez a jajveszékelés összekeveredett a zúgolódás hangjaival. Káleb azonnal felfogta a helyzetet és bátran kiállt Isten szavának védelmében. Mindazt megtette, ami erejéből tellett, hogy ellensúlyozza hűtlen társainak bűnös befolyását. Egy pillanatra az emberek le is csendesedtek, és figyelmesen hallgatták a reménységről, bátorságról mondott szavait, amelyeket az ígéret földjére vonatkoztatott. Nem mondott ellent annak, amit társai már elmondtak. A városfalak valóban magasak voltak és a kanaániták erősek. Isten azonban ezt a földet Izraelnek ígérte. "[...] Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal" (4Móz 13:31).

A tíz kém azonban félbeszakította Káleb bátorító beszédét és még sötétebb színnel ecsetelte az akadályokat. "[...] Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál" - mondták - "[...] Az a föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit; az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk" (4Móz 13:32-34).

Ezek az emberek rossz útra tértek, konokul szembehelyezkedtek Kálebbel, Józsuéval és Mózessel, sőt magával Istennel is. Minden lépéssel, amelyet megtettek, csak még elszántabbak lettek. Elhatározták, hogy kedvét szegik mindazoknak, akik birtokukba akarják venni Kánaánt és ennek megvalósítása érdekében fáradoznak.

Eltorzították az igazságot, hogy fenntarthassák káros befolyásukat. "Olyan föld az" - mondták - "amely megemészti lakóit". Ez nemcsak egy rosszindulatú beszámoló, hanem hazugság is volt. Ez a hazugság önmagával is összeegyeztethetetlen, önmagának is ellentmondó volt. A kémek azt jelentették erről az országról, hogy termékeny, virágzó ország és a lakói óriás termetű emberek. Mindez lehetetlen lett volna, ha az ország éghajlata egészségtelen. Mikor az emberek hitetlenségre adják szívűket, akkor Sátán uralma alá helyezik magukat, és senki sem tudhatja, milyen messzire vezeti majd el őket.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 20

Úgy tűnt, minden rendben megy Izraelben. Az ellenséges seregeket évről évre legyőzték. Olyan jól mentek a dolgok, hogy Dávid úgy látta, nem szükséges elkísérnie a Rabbát, az amálekiták fővárosát megtámadó seregét.

A sikernek megvannak a maga buktatói. Hiábavaló, tisztátalan gondolatok, hiúság és a gonoszság sok egyéb formája, a jó időkben több mint a hányattatás idején.

Mialatt Joáb és katonái az életüket kockáztatják, Dávid buja gondolataiban merül el, amelyek le is győzik őt. Házasságtörést követ el Betsabéval, és elrendeli Uriás megölését. Szomorú vége ez annak, ami Dávid számára ártalmatlannak tűnt. A bűn zsoldja a halál. A rossz gondolatok helytelen érzéseket szülnek, amelyek végzetes tettekben teljesednek ki.

Amikor az ammóniak fővárosát gyakorlatilag legyőzték, Dávidot odavitték, hogy vezesse a végső ütközetet. Rabba városa romokban hevert, és Dávidé lett a dicsőség. Elnyomás és erőszak következett. Sok ammóni várost feldúltak, és lakóikat kemény fizikai munkára kényszerítették.

A tény, hogy Dávid a saját fejére helyezte a legyőzött király koronáját, nagy jelenetősséggel bírt, de Isten szemében nem volt fontos. Amikor helyet adunk életünkben a bűnnek, az értékrendünk felborul.

Isten a becsületes életet értékeli, ami a vele való bensőséges kapcsolat gyümölcse. Ha nem találunk örömet az imádkozásban és Isten jóságán való elmélkedésben, ha szokásaink a dicsekvés és a ravaszkodás felé hajlanak, akkor életünk kudarcok sorozata lesz, még ha az emberek tetszését elnyerjük is.

Igazságos Bíró „Nézd meg, hogy ártalmas úton járok-e, és vezess engem az örökkévalóság útján!" (Zsolt 139:24 – új prot. ford.)

Jobson Santos

49. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 34. és 35. fejezeteihez (júl. 3-9.).

Micsoda felelősség nyugodott a tizenkét kém vállán! A „helyi gyülekezetük” választotta meg őket, hogy jelentsenek arról, vajon mennyire megvalósítható a küldetés, amelyre Isten hívta őket, és ez valamennyi kémnek lehetőséget adott, hogy vagy reményt és bátorságot ösztönözzön, vagy kétségbeesést és elbukást terjesszen.

Keresztényekként, te és én is minden nap hasonló lehetőségekre ébredünk. Bátorítani fogunk-e másokat, hogy bízzanak jobban Jézusban és ne féljenek az ellenségtől, vagy az elbátortalanítás, panaszkodás és keserűség szavait ontjuk feléjük?

Mivel az izraeliták többségét ennyire könnyen elbizonytalanította a tíz kém borúlátó jelentése, a felnőttek már nem léphettek be az Ígéret Földjére. Elszánták magukat, hogy Isten áldása nélkül is meghódítják Kánaánt, fejest ugrottak a katasztrófába és vereségbe. Isten nevét megszégyenítették, és a kánaánitákat felbátorították.

Sajnálatos módon a lázadás és bírálat szelleme még nem volt kioltva. Épp úgy mint Lucifer, Kóré is titokban szembeszállt Mózes és Áron tekintélyével. Amikor végül is nyíltan beszélt vakmerő tervéről, hogy megdöntse mind a polgári, mint a vallási vezetést, sok támogatóra lelt.

Kóré és társa addig mondták maguknak a hazugságaikat, amíg végül magukat is meggyőzték arról, hogy Istennek tesznek szívességet az Úr szolgáinak bírálatával és a dolgok új rendje melletti érveléssel. Azonban az Isten aki mindent hall és mindent lát megengedte, hogy a lázadók szörnyű végzetre jussanak.

Ha felkérnek valamilyen gyülekezeti vagy hivatali vezető pozícióra, az osztályrészed gyakran a magány lesz és a kihívások. Azonban amikor Isten szavát szólod majd, bármennyire is népszerűtlen, Isten végül téged fog igazolni!

Cindy Tutsch

Nyugalmazott társigazgató

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 2 - SZOMBAT - 1 Krónikák 19

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 356. nap

"[...] Mózes igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak" (4Móz 12:3). Isten éppen ezért ajándékozta meg isteni bölcsességgel és mindenekfelett vezetői képességgel. A Szentírás szerint: "Igazságban járatja az alázatosokat, és az ő útjára tanítja meg az alázatosokat" (Zsolt 25:9). A szelídeket, az alázatosokat az Úr vezérli, mert ezek taníthatók és azok elfogadására is készek. Ezek őszintén vágyakoznak Isten akaratának megismerésére és cselekvésére. A Megváltó ígérete így hangzik: "Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról" (Jn 7:17). Jakab apostol útján pedig ezt jelenti ki Isten: "Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki" (Jak 1:5). Isten ígérete azonban csak azokhoz szól, akik készek teljesen követni az Urat. Isten senkire sem erőszakolja rá akaratát. Ennélfogva Isten senkit sem tud vezetni azok közül, akik túl gőgösek ahhoz, hogy tanítani engedjék magukat és akik hajlamosak arra, hogy csak a saját útjaikon akarjanak járni. A kétszínű emberről, - aki csak a saját akaratát igyekszik követni, miközben arról tesz vallomást, hogy csak az Isten akaratát cselekszi, - ezt mondja a Biblia: "[...] ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól" (Jak 1:7).

Isten Mózest választotta ki és adta Szentlelkét. Miriám és Áron zúgolódásukkal nemcsak az Isten által kijelölt vezető ellen, hanem maga Isten ellen is a hűtlenség bűnét követték el. Isten a zendülő suttogókat a sátorhoz hívta össze, és szembe állította őket Mózessel. "Akkor leszálla az Úr felhőnek oszlopában, és megálla a sátornak nyílásánál és szólítá Áront és Miriámot, és kimenének mindketten" (4Móz 12:5). Igényüket a prófétikus ajándékra Isten nem vonta kétségbe. Isten szólhatott volna hozzájuk látomásokban és álmokban is. Mózesnek azonban, akiről maga Isten ezt jelentette ki: "[...] aki az én egész házamban hív" (4Móz 12:7), önmagával való bensőségesebb közösséget ajándékozott. Mózessel Isten színről-színre beszélt. "[...] Miért nem féltetek hát szólni az én szolgám ellen, Mózes ellen? És felgyullada az Úr haragja ő reájok, és elméne" (4Móz 12:8-9). Isten nemtetszésének jeleként a felhő eltűnt a sátor fölül és Miriámot megverte az Isten. "[...] és ímé Miriám poklos vala, fejér mint a hó". Isten ugyan megkímélte életüket, de Miriámot büntetésével szigorúan megdorgálta. Isten most porig alázta gőgjüket. Áron megvallotta bűnüket és könyörögve kérte Mózesen keresztül Istent, hogy nővérét ne engedje elpusztulni ebben az undorító és halálos betegségben. Válaszul Mózes imádságára Miriámról Isten letisztította a poklosságot.

Mindazáltal Miriámot hét napra kizárták a táborból. Mindaddig, amíg Miriámnak a táborból való száműzetése tartott, Isten kegyének jele nem nyugodott meg újra a sátor felett. Tekintettel Miriám magas tisztségére és a büntetés felett érzett fájdalmára, az egész nép, amely Háseróthban tartózkodott, Miriám visszatérésére várakozott.

Az Úr nemtetszésének ez a kinyilatkoztatása figyelmeztetés, volt az egész Izráel számára, hogy megakadályozza az elégedetlenség és az engedetlenség lelkületének növekedését. Ha Miriám irigységét, elégedetlenségét Isten nem büntette volna meg ily feltűnő módon, akkor az nagyon sok rosszat és bajt eredményezett volna. Az irigység egyike a legsátánibb jellegzetességeknek, amely csak az emberi szívben létezhet, hatásaiban pedig egyike a legkárosabbaknak. A bibliai bölcs így szól: "A búsulásban kegyetlenség van, és a haragban áradás; de ki állhatna meg az irigység előtt?" (Péld 27:4). A mennyben is az irigység okozta a viszályt. Az emberek között is az irigység elnézése hozta létre a kibeszélhetetlen nyomort. "Mert ahol irigység van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van" (Jak 3:16).

Nem tekinthetjük csekély dolognak, mikor másokról rosszat mondunk, vagy pedig magunkat tesszük meg embertársaink indokainak és cselekedeteinek bíráivá: "[...] aki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek" (Jak 4:11). Csak egy bíró van - az Úr, "[...] aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait..." (1Kor 4:5). Azért mindaz, aki magára veszi azt a felelősséget, hogy elítélje és kárhoztassa embertársait, bitorolja a Teremtő jogát.

A Biblia különösképpen arra tanít bennünket, óvakodjunk megvádolni azokat, akiket Isten követeiként hívott el ezen a földön. Péter apostol az elhagyatott bűnösök osztályáról beszélve ezt mondja: "[...] Vakmerők, akik a méltóságokat káromolni nem rettegnek: Holott az angyalok, akik erőre és hatalomra nézve nagyobbak, nem szólnak azok ellen az Úr előtt káromló ítéletet" (2Pét 2:10-11). Pál apostol pedig, mikor oktatásában azokról beszél, akiket az egyház élére vezetőkként helyeztek, azt mondja: "Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra" (1Tim 5:19). Az, aki népe tanítóinak és vezetőinek súlyos felelősségét emberekre helyezte, számon kéri népétől szolgáival szembeni magatartását. Meg kell becsülnünk és meg kell adnunk minden tiszteletet azoknak, akiket Isten tisztséggel tisztelt meg. Az az ítélet, amely meglátogatta Miriámot, mindazokat megdorgálja, akik helyet adnak szívükben a féltékenységnek, az irigységnek és zúgolódásnak azok ellen, akiknek a vállára helyezte Isten az ő munkájának terhét.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 19

Dávid és Náhás, az ammoniták királya jó kapcsolatot ápolt egymással. Náhás király halálakor Dávid követeket küldött az ammonitákhoz, hogy kifejezze részvétét Náhás fiának, Hánunnak. Az új király tanácsadói azonban tévesen állították be Dávid szándékát, és megalázták a követeit, majd megnyírva, és csaknem ruhátlanul visszaküldték őket.

Azonban az ammoniták ahelyett, hogy bocsánatot kértek volna az ellenségeskedésükért, inkább továbbléptek a büszkeség és erőszak ösvényén. Katonákat fogadtak Mezopotámiából, hogy előkészítsenek egy támadást Izrael népe ellen.

Amikor az izraeli hadsereg kivonult a harcmezőre, észrevették, hogy bekerítették őket. Előttük az ammoniták, mögöttük a mezopotámiaiak és a szíriai lovas szekerek állomásoztak. Jóáb kettéválasztotta a seregét, és az egyik felét a testvére, Abisai parancsnoksága alá helyezte, majd ezt mondta: „Ha a Siriabeliek rajtam erőt vennének, légy segítségemre; ha pedig az Ammon fiai rajtad vennének erőt, én is megsegéllek. Légy erős, sőt legyünk bátrak mindnyájan a mi népünkért és a mi Istenünk városaiért; az Úr pedig cselekedje azt, ami néki tetszik” (1Krón 19:12-13). A bajtársi szellem a két izraelita hadvezér között és az Istentől kapott értelem végül győzelemre segítette őket.

Röviddel később Hánun király felbérelte az arméniai (szíriai) katonákat az Eufrátesz folyón túlról. Hadadézer elküldte hadvezérét egy hatalmas sereggel, de vereséget szenvedtek. Ettől fogva a szíriaiak elutasították az ammoniták mindennemű segítségkérését.

A diplomácia nem mindig elég, hogy a zsarnokokon felülkerekedjünk. Amikor külső és belső ellenségekkel küzdünk, kiáltsunk az Úrhoz, és ő győzelmet ad nekünk.

Seregek Istene, a bűn elleni harcban kérünk segíts meg minket, hogy megtegyük azt, ami  a mi  részünk, és bízzunk a Te szabadításodban!

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - július 1 - PÉNTEK - 1 Krónikák 18

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 355. nap

Háseróthnál, a legközelebbi táborhelyen, ahol megálltak Thabera elhagyása után, még keserűbb megpróbáltatás várt Mózesre. Áron és Miriám igen megbecsült tisztséget és vezető helyet foglalt el Izrael népe körében. Isten mindkettőjüket megajándékozta a prófétaság lelkével és mindketten kapcsolatban voltak Mózessel a héberek megszabadításában. "[...] előtted küldém Mózest, Áront és Máriát!" (Mik 6:4). Így adta tovább az Úr szavát Mikeás próféta. Miriám erős jelleme és rátermettsége már gyermekkorában, tehát elég korán kitűnt, amikor a Nílus mellett azt a kis gyékényből fonott kosarat őrizte, amelybe a csecsemőt Mózest rejtették el. Önuralmát és ügyes viselkedését Isten már akkor eszközül használta fel népe megszabadítójának megőrzésére és megmentésére. Gazdagon megajándékozta költői és zenei adottságokkal. Miriám Izrael asszonyait énekelve és táncolva vezette a Vörös-tenger partján. A nép iránta való szeretete és a menny személye iránt tanúsított megbecsülése tekintetében kétségtelen, hogy közvetlenül Mózes és Áron mögött állt. Az a gonosz azonban, amely a mennyben is megzavarta az összhangot, ennek az izraelita asszonynak a szívében is megjelent, aki nem mulasztotta el, hogy elégedetlenkedő társat találjon magának.

A hetven vén kiválasztásánál és kinevezésénél Mózes nem tanácskozott előzőleg Miriámmal és Áronnal. Ez felkeltette a féltékenységet, sőt az irigységet szívükben Mózessel szemben. Jethró látogatása alkalmával, amikor az izraeliták a Sinai felé vezető úton vándoroltak, már feltámadt Áron és Miriám szívében a félelem, mivel Mózes készségesen fogadta apósa tanácsát, és azt gondolták, hogy annak befolyása a nagy vezetőre nagyobb lesz az övékénél. Most a vének tanácsának megszervezésénél úgy érezték, Mózes semmibe sem vette pozíciójukat és tekintélyüket. Miriám és Áron valójában sohasem fogták fel annak a gondnak és felelősségnek súlyát, amely Mózes vállára nehezedett. Mivel Isten arra választotta ki őket, hogy legyenek Mózes segítségére, azért olyanoknak tekintették magukat, mint akik vele egyenlő mértékben osztoznak a vezetés minden terhében és úgy gondolták, további segítőtársak kinevezésére nem volt semmi szükség.

Mózes a rábízott nagy munka fontosságát úgy érezte át, ahogy azt senki más soha nem érezte át. Tudatában volt saját gyengeségének és éppen ezért csak Istent fogadta el egyedüli tanácsadójának. Áron sokkal többre és magasabbra értékelte magát a kelleténél és kevésbé bízott Istenben. Mindig kudarcot vallott, amikor felelősséggel járó feladatokkal bízták meg. Ilyenkor mindig nyilvánvalóvá lett jellembeli gyengesége. Ez mutatkozott meg a Sinai hegynél is, amikor alapvető engedékenységével hozzájárult a nép bálványimádásához. Miriám és Áron azonban féltékenységüktől és nagyravágyásuktól elvakítva, szem elől tévesztették ezt a tényt. Isten magasra becsülte Áront azzal, hogy a papság szent tisztének betöltésére rendelte családját. Sajnos éppen ez a tény járult most hozzá önfelmagasztalásához. Áron és Miriám ezt mondták: "Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is?" (4Móz 12:2). Azt gondolták, hogy Isten Mózessel egyenlő mértékben tüntette ki és tisztelte meg őket és ezért úgy érezték, hogy ugyanarra a pozícióra és tekintélyre is jogosultak, amelyben eddig csak Mózes részesült.

Miriám teljesen behódolva az elégedetlenség lelkületének, olyan dolgokban is okot talált a panaszra, a kifogásra, amelyeket Isten különösképpen önmaga kívánt rendezni. Miriámnak nem tetszett Mózes házassága. Családi és népi büszkeségét sértette az a tény, hogy Mózes más nemzetségből vett magának feleséget, ahelyett, hogy a héberek közül választott volna. Ezért aztán Czippórát mindig rosszul palástolt megvetéssel kezelte.

Bár Mózes feleségét "kúsita asszony"-nak (4Móz 12:1) nevezték, Czippóra valójában a midiániták nemzetségéből származott, és így Ábrahám leszármazottja volt. Külső megjelenése különbözött a héber nőkétől, mivel az arcszíne egy kicsit sötétebb volt. Annak ellenére, hogy nem volt izraelita, Czippóra mégis az egy igaz Istent imádta. Félénk, visszahúzódó természetű, alázatos és odaadó nő volt, akit a szenvedés látványa nagyon megszomorított. Mózes ez okból járult hozzá ahhoz, hogy felesége térjen vissza Midiánba, mikor ő útban volt Egyiptom felé. Meg akarta őt kímélni az egyiptomiakat sújtó ítéletek látványától.

Mikor Czippóra újból csatlakozott férjéhez a pusztaságban, megrendülve látta, hogy a terhek megtörték Mózes erejét. Félelmeit közölte édesapjával, Jethróval, aki Mózes terheinek megkönnyítésére nagyszerű megoldást javasolt. Ez volt a fő oka annak, hogy Miriám ellenszenvvel viseltetett Czippórával szemben. Szenvedve egy feltételezett mellőzés miatt, amelyben Mózes őt és Áront részesítette, Mózes feleségét tekintette e képzelt mellőzés okának. Arra a következtetésre jutott, hogy Czippóra befolyása akadályozta meg Mózest abban, hogy az előző évekhez hasonlóan bevegye őket tanácsadói közé. Ha most Áron szilárdan kiállt volna az igazság mellett, akkor megakadályozhatta volna a gonoszt. Áron azonban ahelyett, hogy rámutatott volna Miriám viselkedésének bűnös voltára, együttérzett vele, hallgatott zúgolódó szavaira és így maga is osztozott féltékenységében és irigységében.

Mózes türelmesen és csendesen viselte vádaskodásaikat. Midiánban, a várakozás küzdelmes évei alatt tapasztalatokat szerzett. Ott alázatosságot és türelmet tanult, amely felkészítette arra, hogy hosszútűréssel elviselje azok hitetlenségét és zúgolódását; büszkeségét és irigységét, akiknek tántoríthatatlanul mellette kellett volna állniuk.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 18

Ez a bibliai beszámoló arról szól, hogy Dávid becsületesen és igazságosan uralkodott egész Izrael felett. Mily’ boldog az a nép, amelynek vezetői igazságosan kormányoznak, nem nyomják el a szegényeket, és nem részesítik előnyben a gazdagokat!

Hűsége miatt Isten egymás után adta Dávid kezébe az ellenségeit. Megverte az edomitákat, moábitákat, ammonitákat, filiszteusokat, és az amálekieket. Az ezüstöt és az aranyat, amiket ezektől a nemzetektől vettek el, az Úrnak szentelték. Mind a kisebb, mind a nagyobb győzelmekben Dávid alázatosan tudatosította mindenkiben, hogy ezek a győzelmek csakis Isten vezetésének köszönhetőek, akinek védő keze óvta őt és katonáit.

A sikeres és igazságos királyságot nem egy éjszaka alatt építette fel Dávid. Időt vett igénybe, hogy megvalósítsa ezeket a győzelmeket. A magas rangú kormányzati tisztviselőknek fontos szerepe volt abban, hogy a nép politikai és lelki értelemben jólétben élt-e vagy sem. Az ő segítségükkel Dávid kiterjesztette királyságát az Eufrátesz folyó partjáig (3. vers). Segítőinek nevét is feljegyezte a krónikás, így tisztelegve előttük azokért a tettekért, amiket Isten népéért vittek végbe.

A nemes jellem felépítése időt vesz igénybe. A Szentlélek az emberek és a körülmények által segít abban, hogy felülkerekedjünk jellemünk hibáin. Legyünk hálásak azoknak, akik jó hatással vannak életünkre! Adjunk nekik helyet tisztelettel az emlékeinkben és az imáinkban!

Szerető Istenünk, köszönetet mondok Neked azokért a személyekért, akik bátorságot adtak, hogy a Te álmaid irányába tudjak növekedni.

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba