2026. november 1. VASÁRNAP - Lk 2:21-24 – JÉZUS ÉLETE – A bemutatás

2026. november 1. VASÁRNAP - Lk 2:21-24 – JÉZUS ÉLETE – A bemutatás

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/22/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/04/higgyetek-az-o-profetainak-aprilis-20.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Lk 2:21-24

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – A bemutatás

Lk 2:21-24 21. Nyolc nap elteltével körülmetélték, és a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt megfogant volna anyja méhében. 22. Amikor pedig a Mózes törvénye szerinti tisztulás napjai leteltek, felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23. amint meg van írva az Úr törvényében, hogy minden elsőszülött fiú az Úrnak szenteltessék, 24. és hogy az Úr törvényében előírt áldozatot mutassanak be: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.

Születése után mintegy negyven nappal Jézust Jeruzsálembe vitte József és Mária, hogy felajánlják az Úrnak, és áldozatot mutassanak be. Ezt a zsidóknak adott törvény írta elő, és mint az ember helyettesének, Krisztusnak is minden tekintetben eleget kell tennie a parancsolatoknak. Már előbb megtörtént a körülmetélkedés szertartása a törvény iránti engedelmesség jeleként. {DA 50.1} A törvény egyéves bárányt írt elő égőáldozatul, és fiatal galambot vagy gerlicét bűnért való áldozatul az anya számára. Azonban a törvény figyelembe vette azt is, ha a szülők túl szegények voltak ahhoz, hogy bárányt áldozzanak, s egy pár gerlice vagy fiatal galamb is elfogadható volt: az egyik égőáldozatul, a másik pedig bűnért való áldozatként. {DA 50.2} Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Krisztust jelképezték az áldozatok, s ebből az is nyilvánvaló, hogy Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a „hibátlan és szeplőtelen Bárány” (1Pét 1,19). Erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban élt a természeti törvényekkel. Testileg-lelkileg példa volt arra, hogy Isten a törvényei iránti engedelmesség által milyen életet szánt az egész emberiségnek. {DA 50.3} Az elsőszülött felajánlásának eredete az ősidőkbe nyúlik vissza. Isten megígérte, hogy a menny Elsőszülöttét a bűnös megmentésére szánja. Ezt az ajándékot minden család azzal ismerte el, hogy Istennek ajánlotta elsőszülött fiát. Papi tisztségre szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között. {DA 51.1} Kiszabadítva Izráelt Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülöttek felajánlását. Amikor Izráel gyermekei még az egyiptomiak rabszolgái voltak, az Úr a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest az üzenettel: „Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom neked, bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nekem, és te vonakodsz elbocsátani: íme én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4,22–23) {DA 51.2} Mózes átadta Isten üzenetét, de a büszke király így válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem bocsátom el Izráelt!” (2Móz 5,2) Az Úr jeleket és csodákat tett népéért, és a fenyegető csapások mind bekövetkeztek a fáraó ellenállása miatt. Végül a pusztító angyal megkapta a parancsot, hogy minden ember és állat elsőszülöttének meg kell halnia az egyiptomiak között. Isten az izraeliták megmenekülése érdekében utasította őket, hogy egy levágott bárány vérét kenjék ajtófélfáikra. Minden házat meg kellett jelölni, hogy a halált hozó küldött elkerülhesse az izraeliták otthonait. {DA 51.3} Miután az Úr ilyen ítéletekkel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: „Nekem szentelj minden elsőszülöttet… akár ember, akár barom, enyém legyen az!”(2Móz 13,2) „Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek! Én vagyok az Úr.” (4Móz 3,13) Amikor Isten elrendelte a szent sátor szolgálatát, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy egész Izráel elsőszülöttei helyett ők szolgáljanak a szentélyben. De az elsőszülötteket továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és váltságdíjjal lehetett őket megváltani. {DA 51.4} Az elsőszülöttek bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőségű volt. Arra is emlékeztetett, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izráel gyermekeit, s előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak is, melyet Isten egyszülött Fia szerez. Ahogyan az ajtófélfára hintett vér megszabadította Izráel elsőszülötteit, úgy Krisztus vérének is van hatalma, hogy megmentse a világot. {DA 51.5} Milyen hatalmas jelentősége volt akkor Krisztus felajánlásának! A pap azonban nem látott át a fátyolon, nem tudta megfejteni a mögötte rejtőző titkot. A csecsemők bemutatása megszokott esemény volt. A papok nap mint nap átvették a váltságdíjat, amint a kisdedeket bemutatták az Úrnak. Rutinszerűen végezték feladatukat, vajmi kevés figyelmet szentelve a szülőknek és gyermekeknek, hacsaknem gazdag vagy a felső körökből való szülők álltak előttük. József és Mária szegények voltak, s amikor gyermekükkel megérkeztek a templomba, a papok csupán igen szerény öltözetű galileai férfit és asszonyt láttak bennük. Megjelenésükben nem volt semmi, ami felkeltette volna a figyelmet, és csak a legszegényebbek áldozatát mutatták be. {DA 52.1} A pap elvégezte a hivatalos szertartást. Karjába vette a gyermeket, és az oltár előtt magasra emelte. Miután visszaadta édesanyjának, az elsőszülöttek rovatába beírta a „Jézus” nevet. Aligha gondolt arra, hogy a karjában tartott kisded a mennyei Felség, a dicsőség Királya. Nem gondolt rá, hogy erről a gyermekről írta Mózes: „Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek, a ti atyátokfiai közül, mint engem, azt hallgassátok mindenben, amit csak szól néktek!”(Csel 3,22) Arra sem gondolt a pap, hogy ez a kisgyermek az, akinek dicsőségét Mózes látni szerette volna. Pedig nagyobb volt Mózesnél, akit a pap a karjában tartott, és amikor feljegyezte a gyermek nevét, annak nevét írta be, akire a zsidó nép egész vallási rendszere épült. Ugyanakkor annak megszűnését is jelezte ez a név, hiszen az áldozati rendszer elavulóban volt; az előkép, az árnyék szinte már összeért a valósággal. {DA 52.2} A Shekinah (Isten dicsőségének jelenléte, a dicsőség felhője) eltávozott a szentélyből, de a betlehemi gyermekben ott rejtőzött az a dicsőség, amely előtt leborultak az angyalok. Ez a kisgyermek volt a megígért mag, akire az Éden kapujában elsőként emelt oltár mutatott. Ő volt az, aki ÉN VAGYOK-ként nyilatkozott meg Mózes előtt. Ő vezette Izráelt felhő- és tűzoszlopban. Róla jövendöltek régóta a próféták is. Ő volt a világ reménysége, „Dávid gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag” (Jel 22,16). E kis csecsemő neve, amelyet Izráel névjegyzékébe bejegyeztek, azt hirdeti, hogy testvérünk Ő, az elbukott emberiség reménysége. Ez a gyermek, akiért megfizették a váltságpénzt, az a Valaki, akinek az egész világ bűneiért váltságdíjat kell fizetnie. Ő volt az igazi „főpap Isten háza felett” (Zsid 10,21), „egy változhatatlan papság” (Zsid 7,24) feje, a Közbenjáró, „aki a Felségesnek jobbjára ült a magasságban” (Zsid 1,3). {DA 52.3} Lelki dolgok csak lelkiképpen érthetők meg. A templomban Isten Fiát arra a munkára szentelték, amelynek elvégzésére a Földre jött. A pap úgy tekintett rá, mint bármely más gyermekre. S bár ő nem vett észre semmi szokatlant, Isten tette, hogy Fiát a világnak adta, mégis elismerést kapott. Ez az esemény nem múlhatott el Krisztus felismerése nélkül. „És íme volt Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő volt, aki várta az Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt őrajta. És kijelentetett neki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.”(Luk 2,25–26)

 

2026. október 31. SZOMBAT - Mt 1:24-25; Lk 2:1-20 – JÉZUS ÉLETE – „Született néktek ma a Megváltó”

2026. október 31. SZOMBAT - Mt 1:24-25; Lk 2:1-20 – JÉZUS ÉLETE – „Született néktek ma a Megváltó”

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/21/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/04/higgyetek-az-o-profetainak-aprilis-19.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Mt 1:24-25; Lk 2:1-20

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – „Született néktek ma a Megváltó”

Mt 1:24-25 24. József pedig felserkent álmából, és úgy cselekedett, amint az Úr angyala parancsolta neki: magához vette feleségét, 25. de nem ismerte őt, amíg Mária meg nem szülte elsőszülött fiát. És Jézusnak nevezte őt. Lk 2:1-20 1. Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész lakott földön összeírást tartsanak. 2. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirenius volt a helytartó. 3. Mindenki elment azért az összeírásra, kiki a maga városába. 4. Felment József is Galileából, Názáret városából Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mivelhogy a Dávid házából és nemzetségéből származott, 5. hogy bejegyezzék jegyesével, Máriával, aki várandós volt. 6. Történt pedig, hogy ottlétük alatt beteltek szülésének napjai, 7. megszülte elsőszülött fiát, és bepólyálva a jászolba fektette, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál. 8. Pásztorok tanyáztak azon a vidéken, akik kint a mezőn őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. 9. És íme, az Úr angyala megjelent nekik, és körülragyogta őket az Úr dicsősége, ők pedig nagyon megrettentek. 10. És az angyal így szólt: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely minden nép öröme lesz, 11. mert Dávid városában ma megszületett nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus. 12. Ez pedig a jel számotokra: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. 13. És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal együtt, akik Istent dicsérték, és ezt mondták: 14. Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat! 15. Miután elmentek az angyalok tőlük a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr kijelentett nekünk! 16. Elmentek hát nagy sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. 17. Amikor meglátták, elmondták a gyermek felől kapott kijelentést, 18. és akik csak hallották, mind elcsodálkoztak azon, amit a pásztorok mondtak. 19. Mária pedig mindezeket a dolgokat megjegyezte és a szívében forgatta. 20. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és dicsérve Istent mindazokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy az nekik megmondatott.

A dicsőség királya mélyen megalázkodott, amikor emberi természetet öltött. Földi körülményei szerények voltak, küzdelmek és nehézségek között élt. Dicsőségét elfátyolozta, hogy sugárzó fensége ne kerüljön a figyelem középpontjába. Minden külsőséget mellőzött. A gazdagság, világi megbecsülés és tekintély nem mentheti meg a lelket a haláltól. Jézusnak az volt a szándéka, hogy semmilyen földi kívánság ne késztesse az embert arra, hogy az Ő oldalára álljon. Csak a mennyei igazság szépsége vonzza azokat, akik követni akarják Őt. A Messiás jelleméről régóta jövendöltek a próféciákban, és Jézus azt szerette volna, hogy az emberek Isten szava alapján, az Ige bizonyságtétele nyomán fogadják el Őt. {DA 43.1} Az angyalok csodálták a megváltás dicső tervét. Várakozva figyelték, hogyan fogadja majd Isten népe az emberi természetet magára öltött Messiást. Eljöttek a választott nép földjére. Más nemzetek mesékben hittek, és hamis isteneket imádtak. Az angyalok azt a helyet látogatták meg, ahol Isten dicsősége megnyilatkozott és a próféciák világossága fénylett. Láthatatlanul érkeztek Jeruzsálembe, a szent jövendölések kijelölt magyarázóihoz és Isten házának szolgáihoz. Zakariás pap is – miközben az oltár előtt szolgált – kinyilatkoztatást kapott Krisztus jövetelének közelségéről. Megszületett már az előfutár is, akinek küldetéséről csodák és próféciák tettek bizonyságot. Születésének örömhíre elterjedt, és ismert volt küldetésének csodálatos jelentősége. Jeruzsálem mégsem készült arra, hogy örömmel üdvözölje Megváltóját. {DA 43.2} A mennyei küldöttek megdöbbenve látták annak a népnek a közömbösségét, amelyet Isten arra hívott el, hogy a szent igazság világosságát elvigye a világhoz. A zsidó nemzetet annak tanúságtevőjeként őrizte meg Isten, hogy Krisztusnak Ábrahám magvából, Dávid leszármazottai közül kell megszületnie – mégsem ismerték fel, hogy jövetele mennyire közel van. A templomban a reggeli és esti áldozat naponta mutatott rá Isten Bárányára, de még itt sem tettek előkészületeket a fogadására. A nemzet papjai és tanítói nem vették észre, hogy minden idők legnagyobb eseménye előtt állnak. Tartalom nélküli imákat ismételgettek, elvégezték a szertartásokat, hogy az emberek lássák, s miközben gazdagságért és világi tekintélyért munkálkodtak, nem készültek fel a Messiás kinyilatkoztatására. Egész Izráelt ez a közöny jellemezte. Az önző és a világhoz ragaszkodó szíveket érintetlenül hagyta az egész mennyet betöltő öröm. Kevesen vágyódtak arra, hogy láthassák a Láthatatlant. Hozzájuk küldettek a mennyei követek. {DA 44.1} Angyalok látogatták meg Józsefet és Máriát, amint názáreti otthonukból Dávid városa felé utaztak. A császári Róma elrendelte az óriási birodalomban élő népek összeírását, s ez a galileai hegyek között lakókra is vonatkozott. Amint a régi időkben Cyrust a világbirodalom trónjára ültette Isten, hogy szabadon bocsássa az Úr foglyait, ugyanígy tette eszközévé Augustus császárt is, hogy szándékát véghezvigye, s Jézus édesanyja eljuthasson Betlehembe. Mária Dávid leszármazottja volt, és Dávid Fiának Dávid városában kellett megszületnie. A próféta azt mondta, hogy Betlehemből „származik, aki uralkodó az Izráelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5,2). De királyi családjuk városában Józsefet és Máriát nem ismerték fel, nem vette körül őket tisztelet. Fáradtan járták végig a várost, kapujától a belső városrész keleti széléig, de hiába kerestek éjszakai szállást. A zsúfolt fogadóban nem volt hely számukra. Az állatoknak készült egyszerű, kezdetleges épületben végül menedéket találtak, s itt született meg a világ Megváltója. {DA 44.2} Az emberek nem is tudtak erről az eseményről, amely örömmel töltötte be a mennyet. A világosság honában lakó szent lények egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a Föld felé. A világot beragyogta az Üdvözítő jelenléte. A betlehemi dombok felett angyalseregek gyülekeztek. A jelre vártak, hogy elmondhassák az örömhírt a világnak. Ha Izráel vezetői hívek maradnak megbízatásukhoz, osztozhattak volna az örömben, hogy hírül adhatják Jézus születését. De Istennek így mellőznie kellett őket. {DA 47.1} Isten kijelenti: „Vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizet a szárazra.” (Ésa 44,3) „Az igazakra világosság fénylik a sötétben.” (Zsolt 112,4) Akik keresik a világosságot, és örömmel fogadják, azokra ragyogó sugarak áradnak Isten trónjáról. {DA 47.2} A mezőkön, ahol valaha a fiatal Dávid terelte nyáját, még mindig pásztorok őrködtek éjszaka. Csendes óráikban a megígért Üdvözítőről beszélgettek, és azért imádkoztak, hogy a király eljöjjön Dávid trónjára. „És íme az Úr angyala hozzájuk jött, és az Úr dicsősége körülvette őket, s nagy félelemmel megfélemlettek. És mondta az angyal nekik: Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz: született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában!” (Luk 2,9–11) {DA 47.3} E szavak hallatán a pásztorok gondolatait egy dicső kép töltötte be. Eljött a Szabadító Izráelhez! Hatalom, dicsőség, győzelem kíséri jövetelét! Az angyalnak azonban fel kellett készítenie őket arra, hogy Üdvözítőjüket a szegénységben és a megalázottságban is felismerjék. „Ez pedig néktek a jele – mondta –, találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.” (Luk 2,12) {DA 47.4} A mennyei hírnök eloszlatta félelmeiket. Elmondta, hogyan találhatnak Jézusra. Emberi gyengeségük iránti tapintatból időt adott nekik, hogy hozzászokjanak az isteni fényességhez. Azután már nem lehetett tovább elrejteni a dicsőséget és örömöt. A mezőt beragyogta Isten seregeinek fényessége. A föld elcsendesedett, a menny pedig lehajolt, hogy hallja az éneket: {DA 47.5} „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”(Luk 2,14) {DA 48.1} Bárcsak felismerné az emberi család ma ezt az éneket! Az akkor tett kijelentés, az akkor felcsendülő hang egyre hangosabban száll, az idők végezetéig, és visszhangzik az egész Földön. Amikor az Igazság Napja felragyog, s gyógyulás lesz szárnyai alatt, a nagy sokaság mint sok vizek zúgása visszhangozza majd ezt az éneket: „Alleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható!” (Jel 19,6) {DA 48.2} Amint az angyalok eltűntek, a fény szertefoszlott, és az éjszaka árnyai ismét ráborultak a betlehemi dombokra. De a legtündöklőbb kép, amelyet emberi szem valaha is látott, megmaradt a pásztorok emlékezetében. „És amikor elmentek az angyalok őtőlük a mennybe, azt mondták a pásztoremberek egymásnak: »Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentett nékünk.« Elmentek azért sietséggel, és megtalálták Máriát és Józsefet és a kis gyermeket, aki a jászolban feküdt.” (Luk 2,15–16) {DA 48.3} Nagy örömmel tértek vissza, és mindenkivel megismertették, amit láttak és hallottak. „És mindenek, akik hallották, elcsodálkoztak azokon, amiket a pásztorok nekik mondtak. Mária pedig mindezeket az igéket megtartotta és szívében forgatta. A pásztorok pedig visszatértek, s dicsőítették és dicsérték az Istent.” (Luk 2,18–20) {DA 48.4} A menny és a föld ma sincs távolabb egymástól, mint amikor a pásztorok hallották az angyalok énekét. Az emberiséget ma is éppúgy körülveszi a menny féltő gondoskodása, mint amikor egyszerű emberek mindennapi foglalatosságaik közben, fényes nappal angyalokkal találkoztak a szőlőskertekben, és mezőkön beszélgettek a mennyei hírnökökkel. Életutunk során a menny hozzánk is közel jöhet. A mennyei csarnokokból érkező angyalok kísérik azok lépéseit, akik Isten parancsolatai szerint járnak. {DA 48.5} A betlehemi történet kimeríthetetlen téma. Benne van elrejtve „Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége”(Róm 11,33). Csodáljuk az Üdvözítő áldozatát, amikor mennyei trónját jászolra, s a hódoló angyalok társaságát az istálló jószágaira cserélte fel. Az emberi büszkeség és önelégültség megszégyenül jelenlétében. Ez mégis csupán a kezdete volt csodálatos leereszkedésének. Már az is kimondhatatlan megalázkodás lett volna, ha Isten Fia akkor veszi fel az emberi természetet, amikor Ádám még ártatlanságban élt az Édenben. Ám Jézus akkor öltötte magára természetünket, amikor az emberiséget már négyezer éve gyengítette a bűn. Csakúgy, mint Ádám minden egyes gyermeke, elfogadta az átöröklés törvényének következményeit. Hogy melyek voltak ezek a következmények, földi őseinek történetében mutatkozik meg. Ilyen örökséggel jött el, hogy osztozzon fájdalmainkban és kísértéseinkben, s hogy számunkra a bűntelen élet példáját nyújtsa. {DA 48.6} Jézus Krisztust az Isten mellett betöltött tisztsége miatt gyűlölte meg Sátán. S még jobban meggyűlölte, amikor őt pedig megfosztották trónjától. Gyűlölte azt, aki elkötelezte magát, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Isten mégis megengedte, hogy Fia gyámoltalan kisdedként, az emberi család gyengeségeinek kiszolgáltatottan arra a világra jöjjön el, ahol Sátán magának igényli az uralmat. Megengedte, hogy Jézus szembenézzen a veszélyekkel, amelyek mindennaposak az ember életében, s megvívja azt a csatát, melyet az emberi család minden gyermekének meg kell harcolnia, azzal a kockázattal, hogy elbukik és örökre elvész. {DA 49.1} A földi apa is aggódik fiáért. Amikor gyermekére tekint, remegve gondol arra, hogy a kicsi élete veszélybe kerülhet. Arra vágyódik, hogy szeretett gyermekét megvédje Sátán hatalmától, távol tartsa a kísértéstől, és megkímélje a küzdelemtől. Isten pedig odaadta egyszülött Fiát, hogy még gyötrelmesebb csatát vívjon és félelmetesebb kockázatot vállaljon, s biztosíthassa az élet ösvényét a mi kicsinyeink számára. Ebben van a szeretet. Csodálkozzatok egek, ámulj, föld!

 

2026. október 30. PÉNTEK – JÉZUS ÉLETE – „Az időnek teljessége”

2026. október 30. PÉNTEK – JÉZUS ÉLETE – „Az időnek teljessége”

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/20/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/04/higgyetek-az-o-profetainak-aprilis-18.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

JÉZUS ÉLETE – „Az időnek teljessége”

Amikor eljött az időnek teljessége, Isten kibocsátotta Fiát… hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.” (Gal 4,4–5) {DA 31.1}

Az Üdvözítő eljövetelét már az Édenben prófécia hirdette. Amikor Ádám és Éva először hallották az ígéretet, arra számítottak, hogy gyorsan beteljesedik. Örömmel fogadták elsőszülött fiukat, mert azt remélték, hogy talán ő a Szabadító. Ám az ígéret valóra válására még várni kellett. Akik elsőként kapták ezt az ígéretet, nem láthatták beteljesedését. Énok napjaitól kezdve pátriárkák és próféták ismételték az ígéretet, és életben tartották az örömhírt, de a Megígért mégsem jött el. Dániel megjövendölte eljövetelének időpontját, azonban nem mindenki értelmezte helyesen az üzenetet. Teltek-múltak az évszázadok, és a próféták elhallgattak. Az elnyomó keze súlyosan ránehezedett Izráelre, és sokan vélték úgy, hogy „a napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás” (Ezék 12,22). {DA 31.2}

Ám amint a csillagok haladnak kijelölt útjuk roppant körpályáin, úgy Isten elgondolásai sem ismerik a sietséget vagy a késedelmet. Az óriási sötétség és a füstölgő kemence jelképei által Isten kijelentette Ábrahámnak Izráel egyiptomi szolgaságát (1Móz 15,12. 17), és azt is, hogy rabságuk ideje négyszáz évig tart majd. „Annakutána – mondta – kijönnek nagy gazdagsággal.” (1Móz 15,14) Az ígéret ellen hiába harcolt a fáraó büszke birodalma teljes erejével. „Ugyanazon a napon”, az isteni kijelentésben megjelölt időpontban, „az Úr minden serege kijött Egyiptom földjéről” (2Móz 12,41). Így határozták meg a mennyei tanácsban Krisztus eljövetelének óráját is. Amikor a hatalmas időmérő mutatója a megjelölt időponthoz ért, Jézus megszületett Betlehemben. {DA 32.1}

„Amikor eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az Ő Fiát.” (Gal 4,4) A Gondviselés irányította a nemzetek megmozdulásait, az emberi ösztönzések és befolyások menetét, míg a világ megérett a Szabadító eljövetelére. A nemzetek egyetlen kormányzat alatt egyesültek. Egyetlen nyelvet beszéltek, és ezt ismerték el irodalmi nyelvnek mindenütt. A szétszóratásban élő zsidók minden országból Jeruzsálembe gyülekeztek az évenkénti ünnepekre, s amikor visszatértek lakóhelyükre, szerte a világon elterjesztették a Messiás eljövetelének örömhírét. {DA 32.2}

Ekkorra a pogány vallási rendszerek elveszítették befolyásukat. Az emberek belefáradtak a külsőségekbe és a mítoszok hallgatásába. Olyan vallás után áhítoztak, amely megelégíti a szívet. Mialatt úgy tűnt, hogy az igazság fénye eltávozott az emberek közül, sokan keresték a világosságot. Az élő Isten ismeretét szomjúhozták, és a síron túli élet bizonyosságára vágyakoztak. {DA 32.3}

Ahogyan a zsidók eltávolodtak Istentől, úgy fakult a hitük, s már szinte alig világította meg a jövőt. A próféták szavait nem értették. A nép nagy tömegeinek a halál rettegett titoknak tűnt, mögötte bizonytalanság és homály. Nemcsak a betlehemi anyák jajveszékelése, hanem az emberiség nagy szívéből felszakadó kiáltás az, ami századok távlatából a prófétát e felismerésre késztette: „Hang hallatszott Rámából: sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Ráhel siratta a fiait, és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek.” (Mát 2,18) Az emberek vigasztalanul ültek a halál árnyékának völgyében. Várakoztak a Szabadító eljövetelére, amikor a sötétségnek el kell oszlania, és a jövő titkára fény derül. {DA 32.4}

A zsidó nemzeten kívül is voltak férfiak, akik egy isteni tanító megjelenéséről jövendöltek. Ezek az emberek kutatták az igazságot, és az ihletés Lelke adatott nekik. Mint a csillagok a besötétedett égen, úgy tűntek fel egymás után ilyen tanítók. Prófétai szavuk reményt ébresztett a pogány világ lakóinak szívében. {DA 33.1}

A Szentírást már évszázadokkal korábban lefordították görög nyelvre, amelyet akkor a Római Birodalomban széles körben beszéltek. A zsidók mindenfelé szétszóródtak, és Messiás-várásuk bizonyos mértékig hatással volt a pogányokra is. Azok között, akiket a zsidók pogányoknak neveztek, voltak olyan férfiak, akik jobban értették a Messiásra vonatkozó bibliai próféciákat, mint Izráel tanítói. Voltak, akik úgy vártak jövetelére, mint aki a bűntől szabadít meg. Filozófusok igyekeztek behatóan tanulmányozni a zsidó vallási élet titkát, de a zsidó vezetők vakbuzgósága gátolta a világosság terjedését. Az volt a céljuk, hogy fenntartsák a válaszfalat, amelyet önmaguk és más népek közé emeltek, s nem voltak hajlandók megosztani a szimbolikus szolgálatra vonatkozó ismeretet, amely még a birtokukban volt. El kellett jönnie a Szentírás valódi Magyarázójának, akit mindezek az előképek ábrázoltak, hogy megvilágítsa jelentőségüket. {DA 33.2}

A természet, előképek és jelképek által, pátriárkákon és prófétákon keresztül Isten szólt a világhoz. Tanításait az emberiség nyelvén kellett átadnia az emberi családnak. A szövetség Követének kellett megszólalnia, saját templomában hallatva hangját. Krisztusnak el kellett jönni, hogy hallhassák határozott, tiszta és érthető szavait. Az igazság szerzőjének kellett elválasztania az igazságot az emberi vélemények pelyvájától, amely elfedte a valódi isteni szót. Isten kormányzásának alapelveit és a megváltás tervét egyértelművé kellett tennie, az Ótestamentum tanításait a maguk teljességében tárva az emberek elé. {DA 34.1}

A zsidók között még voltak állhatatos lelkek, akik által Isten ismerete fennmaradt. Ők még reménységgel várták az atyáiknak tett ígéret teljesedését. A Mózes által adott ígérethez ragaszkodva erősítették meg hitüket: „Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek, a ti atyátokfiai közül, mint engem, azt hallgassátok mindenben, amit csak szól néktek.” (Csel 3,22) Újra és újra elolvasták, miként keni fel az Úr az Ő követét, „hogy a szegényeknek örömet mondjon”, „bekösse a megtört szívűeket”, „a foglyoknak szabadulást hirdessen”, és „hirdesse az Úr jókedvének esztendejét” (Ésa 61,1–2). Olvasták, hogy „tanít majd törvényt a földön” (Ésa 42,4), és azt, hogyan „várnak majd a szigetek az Ő törvényére” (Ésa 60,3), hogyan jönnek a pogányok az Ő világosságához, és a királyok a feltámadt fényességhez. {DA 34.2}

Jákób szavai halála előtt is tele voltak reménységgel: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül, míg eljön Siló, és a népek Neki engednek.” (1Móz 49,10) Izráel hanyatló hatalma azt igazolta, hogy a Messiás jövetele közel van. Dániel jövendölése úgy mutatta be a Messiás uralmának dicsőségét, hogy birodalma az összes földi királyság örökébe lép, s „megáll mindörökké” (Dán 2,44). Míg igen kevesen értették Krisztus küldetésének lényegét, addig széles körben vártak egy hatalmas uralkodó fellépésére, aki majd megalapítja országát Izráelben, s mint a nemzetek szabadítója jön el. {DA 34.3}

Az idő teljessége elérkezett. A bűn korszakai során egyre jobban megromlott emberiség Megváltó után vágyakozott. Sátán mindaddig azon igyekezett, hogy mind mélyebbé tegye a föld és a menny közötti szakadékot. Csalásaival, hamisságaival felbátorította a bűnben élő embereket. Az volt a célja, hogy az Atya szeretetét és türelmét kioltsa, s Isten a világot átengedje a sátáni hatalomnak. {DA 34.4}

Sátán arra törekedett, hogy lehetetlenné tegye az emberek számára Isten megismerését, elterelje figyelmüket Isten templomáról, és így létrehozza saját birodalmát. A felsőbbségért folytatott küzdelmet mintha teljes sikerre vitte volna. De Istennek minden nemzedékben voltak hívei. A pogányok között is voltak olyan férfiak, akiken keresztül Krisztus munkálkodott, hogy a bűnbe süllyedt, lealacsonyodott népet fölemelje. Ezeket a férfiakat azonban megvetették és gyűlölték, sokukat megölték. A sötétség, melyet Sátán borított a világra, egyre mélyebb és mélyebb lett. {DA 35.1}

Sátán a pogányság felhasználásával hosszú időn át elfordította az embereket Istentől, de nagy diadalát akkor aratta, amikor Izráel hitét megrontotta. A pogányok elveszítették Isten ismeretét, mivel a saját elképzeléseiket istenítették, s így egyre romlottabbá lettek. Így történt ez Izráellel is. Minden pogány vallás alapja az az elképzelés, hogy az ember a saját cselekedeteivel megmentheti magát, s ezt a zsidó nép is átvette. Sátán ültette el ezt az elvet. Bárhol valljanak is ilyen elgondolást, ott nincs védelem a bűn ellen. {DA 35.2}

A megváltás üzenetét Isten emberek által juttatta el a világhoz. A zsidók azonban arra törekedtek, hogy kisajátítsák az örök élet igazságát. Felhalmozták az élő mannát, s így az megromlott. A vallás, amelyet megpróbáltak a maguk számára elkülöníteni, vétekké, botránkozássá lett. Megrabolták Istent dicsőségétől, s az evangélium meghamisításával kárt okoztak a világnak. Elutasították, hogy Isten szolgálatára rendeljék magukat az emberek megváltásáért, inkább Sátán eszközei lettek a világ elpusztításában. {DA 36.1}

A nép, amelyet azért hívott el Isten, hogy az igazság oszlopa és erőssége legyen, Sátán képviselőjévé vált. Éppen azt a munkát végezték, amelyet Sátán akart, és így hamis színben tüntették fel Isten jellemét: a világ előtt kíméletlen kényúrnak mutatták be Őt. Éppen a templom papjai veszítették szem elől szolgálatuk jelentőségét. Már nem tekintettek a jelképeken túlra, a szimbolizált lényeg felé. Az áldozatok bemutatásánál úgy viselkedtek, mintha színdarabot játszanának. Az isteni rendelkezéseket így változtatták az értelem megvakításának és a szív megkeményítésének eszközeivé. Ezért ezen az úton Isten már semmit sem tudott tenni az emberért. Az egész rendszert meg kellett szüntetnie. {DA 36.2}

A bűn csalása elérte a tetőpontot. Az emberi lelkek megrontására törő valamennyi eszköz működésbe lépett. Isten Fia a világra tekintve szenvedést és romlottságot látott. Szánakozott, amikor azt kellett látnia, hogyan válnak emberek a sátáni kegyetlenkedés áldozataivá. Részvéttel tekintett azokra, akiket az ellenség megrontott és elveszejtett. Olyan vezetőt választottak, aki foglyokként láncolta őket szekeréhez: megcsalatva, megzavarodva haladtak előre komor menetben az örök pusztulás, a halál felé, az élet minden reménye nélkül, az éjszaka felé, amelyre nem virrad fel a hajnal. Sátáni eszközök épültek be az emberek közé. Az emberi test, amelyet Isten az Ő Lelke lakhelyéül alkotott, démonok tanyája lett. E természetfeletti lények a leggonoszabb kívánságok kielégítésére ösztönözték az ember érzékszerveit, idegeit, érzelmeit, minden emberi szervet. Az emberek tekintete démoni gonoszságot tükrözött, azét a hatalomét, amely birtokba vette őket. Ez tárult az Üdvözítő elé. Micsoda látványban volt része a Végtelen Tisztaságnak! {DA 36.3}

A bűn tudománnyá vált, és a romlottságot beillesztették a vallás rendszerébe. A lázadás mélyen meggyökerezett az emberi szívben, és a mennyel szembeni ellenségeskedés igen heves volt. Nyilvánvalóvá vált a világegyetem előtt, hogy az Istentől eltávolodott emberiség nem képes fölemelkedni. Annak kell új életet és erőt adnia, aki a világot teremtette. {DA 37.1}

Az el nem bukott világok feszült figyelemmel kísérték, vajon felkél-e Isten, és elsöpri-e a Föld lakosait. Ha az Úr ezt teszi, Sátán megszerezte volna magának a mennyei lények bizalmát. Kijelentette, hogy Isten kormányzatának elvei lehetetlenné teszik a megbocsátást. Ha a világ elpusztul, azt állította volna, hogy lám, vádjai igaznak bizonyultak. Istent akarta hibáztatni, és lázadását az egész világmindenségre kiterjeszteni. Isten nem pusztította el a világot, hanem elküldte az Ő Fiát, hogy megmentse. Bár romlás és pusztulás látszott a Föld minden részén, Isten gondoskodott a gyógyulás útjáról. A válság mélypontján, amikor már-már úgy tűnt, mintha Sátán diadalmaskodna, Isten Fia eljött az isteni kegyelem üzenetével. Isten minden korban, minden időben szeretetet árasztott az emberiség felé. Mindig láthatóak voltak kegyelmének jelei, az emberi romlottság ellenére. Amikor pedig eljött az időnek teljessége, Isten dicsősége abban nyilatkozott meg, hogy a gyógyító kegyelem teljességét bocsátotta a világra. A kegyelem áradatának többé semmi nem vet gátat, és Isten sem vonja vissza addig, míg véghez nem viszi a megváltás tervét. {DA 37.2}

Sátán ujjongott, mert sikerült eltorzítania Isten képmását az emberekben. De Jézus eljött, hogy helyreállítsa, amit a pusztító tönkretett. Krisztuson kívül senki sem képes újjáalakítani azt a jellemet, amelyet a bűn megrontott. Eljött, hogy kiűzze az emberek akaratát uraló démonokat. Eljött, hogy fölemeljen bennünket a porból, megromlott jellemünket az Ő isteni jellemének mintájára újjáalakítsa, és saját dicsőségével megszépítse. 

 

2026. október 29. CSÜTÖRTÖK – Mt 1:1-17; Lk 3:23-38; JÉZUS ÉLETE – A választott nép

2026. október 29. CSÜTÖRTÖK – Mt 1:1-17; Lk 3:23-38; JÉZUS ÉLETE – A választott nép

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/19/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/04/higgyetek-az-o-profetainak-aprilis-17.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Mt 1:1-17; Lk 3:23-38

Ellen White idézetek – Jézus élete – A választott nép

Mt 1:1-17 1. Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve. 2. Ábrahám fia volt Izsák, Izsák fia volt Jákób; Jákób fiai voltak Júda és testvérei. 3. Júda fia volt Fáresz és Zerah Támártól, Fáresz fia volt Heszrón; Heszrón fia volt Arám, 4. Arám fia volt Aminádáb, Aminádáb fia volt Nahson, Nahson fia volt Szalmón. 5. Szalmón fia volt Boáz Ráhábtól, Boáz fia volt Óbéd Ruthtól, Óbéd fia volt Isai. 6. Isai fia volt Dávid, a király. Dávid fia volt Salamon az Úriás feleségétől. 7. Salamon fia volt Roboám, Roboám fia volt Abijjá, Abijjá fia volt Ászá, 8. Ászá fia volt Jósafát, Jósafát fia volt Jórám, Jórám fia volt Uzziás, 9. Uzziás fia volt Jótám, Jótám fia volt Áház, Áház fia volt Ezékiás, 10. Ezékiás fia volt Manassé, Manassé fia volt Ámón, Ámón fia volt Jósiás, 11. Jósiás fiai voltak Jekonjás és testvérei a babiloni fogság idején. 12. A babiloni fogság után Jekonjás fia volt Sealtiél, Sealtiél fia volt Zerubbábel, 13. Zerubbábel fia volt Abihud, Abihud fia volt Eljákim, Eljákim fia volt Azzur, 14. Azzur fia volt Cádók, Cádók fia volt Jákin, Jákin fia volt Elihud, 15. Elihud fia volt Eleázár, Eleázár fia volt Mattán, Mattán fia volt Jákób. 16. Jákób fia volt József, Mária férje, és Máriától született Jézus, akit Krisztusnak neveznek. 17. Összesen tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságba vitelig tizennégy nemzedék és a babiloni fogságba viteltől Krisztusig tizennégy nemzedék. Lk 3:23-38 23. Maga Jézus pedig mintegy harmincesztendős volt, amikor tanítani kezdett. Úgy tudta mindenki, hogy József fia volt, ez pedig Élié, 24. ez Mattáté, ez Lévié, ez Melkié, ez Jannájé, ez Józsefé, 25. ez Mattatiásé, ez Ámosé, ez Náhumé, ez Heszlié, ez Naggaié, 26. ez Mahaté, ez Mattatiásé, ez Simeié, ez Jószeké, ez Jódáé, 27. ez Jóhánáné, ez Résáé, ez Zerubbábelé, ez Sealtielé, ez Nérié, 28. ez Melkié, ez Addié, ez Kószámé, ez Elmadámé, ez Éré, 29. ez Jézusé, ez Eliézeré, ez Jórimé, ez Mattáté, ez Lévié, 30. ez Simeoné, ez Júdáé, ez Józsefé, ez Jónámé, ez Eljákimé, 31. ez Meleáé, ez Mennáé, ez Mattátáé, ez Nátáné, ez Dávidé, 32. ez Isaié, ez Óbédé, ez Boázé, ez Szalmóné, ez Nahsoné, 33. ez Aminádábé, ez Arnié, ez Heszróné, ez Fáreszé, ez Júdáé. 34. ez Jákóbé, ez Izsáké, ez Ábrahámé, ez Táréé, ez Náhóré, 35. ez Szerugé, ez Reué, ez Pelegé, ez Héberé, ez Selahé, 36. ez Kénáné, ez Arpaksádé, ez Sémé, ez Nóéé, ez Láméké, 37. ez Metusélahé, ez Hénóké, ez Járedé, ez Mahalalélé, ez Kénáné, 38. ez Énósé, ez Sété, ez Ádámé, ez pedig Istené.

A zsidó nép több mint ezer évig várt az Üdvözítő eljövetelére. Ez volt a legnagyobb reménységük. Róla emlékeztek énekeikben, jövendöléseikben, templomi szertartásaikon és családi istentiszteleteiken. Eljövetelekor mégsem ismerték fel Őt. A menny szeretett lénye számukra „gyökér volt” a „száraz földből”, „nem volt alakja és ékessége” (Ésa 53,2), s nem fedeztek fel benne semmi szépséget. „Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt.”(Ján 1,11) {DA 27.1} Isten mégis kiválasztotta Izráel népét. Elhívta őket, hogy megőrizzék törvényének ismeretét az emberek között, s azokat a jelképeket és jövendöléseket is, amelyek a Megváltóra mutattak. Istennek az volt a vágya, hogy népe az üdvösség kútforrása legyen a világ számára. Ami Ábrahám volt vándorlásai földjén, vagy József Egyiptomban és Dániel a babiloni udvarban, az lehetett volna a zsidó nép a nemzetek között. Hitelesen mutathatta volna be Istent az embereknek. {DA 27.2} Isten így szólt Ábrahámhoz, amikor elhívta őt: „Megáldalak téged… és áldás leszel… és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.” (1Móz 12,2–3) Ugyanezt a tanítást ismételték a próféták. Még azután is az övék maradt az ígéret, hogy Izráel népét háború és fogság emésztette. „És Jákób maradéka olyan lesz a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint zápor a földnek, amely nem emberben reménykedik, és nem bízik emberek fiaiban.” (Mik 5,7) A jeruzsálemi templomra vonatkozóan az Úr kijelentette: „Házam imádság házának hívatik minden népek számára.” (Ésa 56,7) {DA 27.3} De az izraeliták a világi nagyságban reménykedtek. Belépve Kánaán földjére, eltértek Isten parancsaitól, s a körülöttük élő népek útján jártak. Isten hiába küldött figyelmeztetéseket nekik prófétái által. Az ellenség elnyomásának büntetését is hiába szenvedték el. A vallási ébredéseket még nagyobb hitehagyás követte. {DA 28.1} Ha Izráel hűséges lett volna Istenhez, megbecsülésük és felmagasztalásuk által Isten megvalósíthatta volna tervét. Ha az engedelmesség útját járják, akkor az Úr minden nemzetnél nagyobbá tette volna őket „dicséretben, névben és dicsőségben” (5Móz 26,19). Amint Mózes mondta nekik: „És megérti majd a föld minden népe, hogy az Úr nevéről neveztetel, és félnek tőled.” (5Móz 28,10) De hűtlenségük miatt Isten elgondolása csak sok megpróbáltatás és megaláztatás révén valósulhatott meg. {DA 28.2} Fogságba hurcolták őket Babilonba, és szétszórattak a pogány országokba. A nyomorúságban sokan megújították Isten szövetsége iránti hűségüket. Mialatt hárfáikat fűzfákra akasztották, s a romokban heverő szent templomot siratták, az igazság világossága felragyogott rajtuk keresztül, és Isten ismerete terjedt a nemzetek között. A pogány áldozati rendszerek az Isten kijelölte rendszer torzói voltak, de a pogány rítusok őszinte, komoly megtartói közül sokan megismerték a héberektől az Isten elrendelte szolgálat értelmét, és hitben megragadták a megváltás ígéretét. {DA 28.3} A száműzöttek közül sokan üldöztetést szenvedtek. Sokan azért veszítették el életüket, mert nem voltak hajlandók semmibe venni a szombatot és megtartani a pogány ünnepeket. A bálványimádók meg akarták semmisíteni az igazságot, de az Úr királyok és uralkodók elé állította az övéit, hogy a föld nagyjai és alattvalóik elfogadhassák a világosságot. Időről időre a legnagyobb uralkodók éreztek késztetést arra, hogy hirdessék Isten fensőbbségét, akit az ő héber foglyaik imádtak. {DA 28.4} A babiloni fogság az izraelitákat kigyógyította a faragott képek tiszteletéből. A következő századok során pogány ellenségeik elnyomásától szenvedtek, amíg megszilárdult bennük a meggyőződés, hogy felvirágzásuk az Isten törvénye iránti engedelmességüktől függ. De sokukat nem a szeretet késztette engedelmességre. Az indíték önző volt. Az Úrnak végzett különleges szolgálatot a nemzeti nagyság elérésének eszközévé tették. Nem váltak a világ világosságává, hanem éppen ellenkezőleg: elzárkóztak a világtól, hogy megmeneküljenek a bálványimádás kísértésétől. A Mózes által adott utasításokban Isten megszorításokat alkalmazott a bálványimádókkal való érintkezés terén, de ezt a tanítást helytelenül értelmezték. Isten szándéka az volt ezekkel az intézkedésekkel, hogy megóvja őket a pogány szokásokhoz való alkalmazkodástól. Ők viszont arra használták ezeket, hogy válaszfalat emeljenek Izráel és a többi nemzet között. A zsidók úgy tekintettek Jeruzsálemre, mint mennyországukra, és igencsak féltékenyek voltak, azt kívánva, nehogy az Úr irgalmat tanúsítson a pogányok iránt. {DA 28.5} A Babilonból való visszatérés után nagy figyelmet fordítottak a vallásoktatásra. Országszerte zsinagógákat emeltek, amelyekben a papok és az írástudók a törvényt magyarázták. Iskolákat létesítettek, ahol a tudomány és a művészet mellett állítólag az igazság alapelemeit is tanították. Ám ezek az intézmények is megromlottak. A fogság ideje alatt sokan fogadtak be pogány eszméket és szokásokat, és ezek bekerültek vallásos szolgálataikba. Sok dologban a bálványimádók szokásaihoz alkalmazkodtak. {DA 29.1} Ahogyan eltávolodtak Istentől, úgy veszítették el a rituális szolgálatban rejlő tanítások iránti lelki érzékenységüket. Ezt a szolgálatot maga Krisztus rendelte el. Minden egyes része Őt jelképezte, s tele volt élettel és szépséggel. De a zsidó nép éppen a ceremóniák lelkiségét veszítette el, és csupán az immár halott külső formákhoz ragaszkodott. Magukban az áldozatokban és a szertartásokban bíztak, ahelyett, hogy Krisztusra alapozták volna hitüket, akire e szertartások mutattak. Az elvesztett lelkiség pótlására a papok és a rabbik egyre merevebb és szigorúbb szabályokat alkottak, s követelményeik nyomán egyre kevésbé nyilatkozott meg Isten szeretete. Ceremóniáik sokaságával mérték szentségüket, miközben szívük megtelt büszkeséggel és képmutatással. {DA 29.2} Összes aprólékos, terhes szabályaik miatt lehetetlen volt megtartani a törvényt. Aki arra vágyott, hogy Istent szolgálja, és megpróbálta betartani a rabbik előírásait, súlyos teher alatt roskadozott. Nem lelhettek nyugalmat a nyugtalan lelkiismeret vádjaival szemben. Sátán így mesterkedett azon, hogy az Úr híveit elkedvetlenítse, Isten jelleméről alkotott felfogásukat eltorzítsa, s Izráel népét megvetésnek tegye ki. Azt remélte, hogy megalapozhatja elgondolását, amelyet a mennyben kirobbant lázadás idején hangoztatott: hogy Isten kívánalmai igazságtalanok, és azoknak nem lehet engedelmeskedni. Még Izráel sem tartotta meg a törvényt – jelentette ki. {DA 29.3} Miközben a zsidók vágyakoztak a Messiás eljövetelére, nem volt helyes fogalmuk küldetéséről. Nem a bűntől, hanem immár a rómaiaktól akartak megszabadulni. A Messiástól azt várták, hogy hódítóként jelenik meg, megtöri az elnyomó hatalmat, s Izráelt világhatalomra segíti. Így készült az útja annak, hogy végül elvessék az Üdvözítőt. {DA 29.4} Krisztus születésének idején a nemzet idegen uralom alatt sínylődött, ugyanakkor belső viszályok is megosztották. A zsidók különálló kormányzati formát tarthattak fenn, de semmi sem tudta palástolni a tényt, hogy a római hatalom uralkodik felettük, és képtelenek voltak belenyugodni a korlátozásokba. A rómaiak jogot formáltak arra, hogy ők jelöljék ki vagy mozdítsák el a főpapot, és ezt a hivatalt gyakran csalás, megvesztegetés, sőt gyilkosság révén szerezte meg valaki. A papság így egyre romlottabbá vált. De a papoknak még nagy hatalmuk volt, amelyet önző nyerészkedési céljaikra használtak fel. A nép ki volt szolgáltatva lelketlen követeléseiknek, és a rómaiak is súlyos adót vetettek ki rájuk. Ez a helyzet nagy elégedetlenséget eredményezett. Gyakoriak voltak a népi megmozdulások. Kapzsiság és erőszak, gyanakvás és lelki fásultság emésztette a nép lelkét. {DA 30.1} A rómaiak iránti gyűlölet és a nemzeti büszkeség arra sarkallta a zsidó népet, hogy még szigorúbban ragaszkodjék az istentiszteleti formákhoz. A papok úgy próbálták fenntartani jó hírüket, hogy kínosan ügyeltek a vallási ceremóniákra. A sötétségben és elnyomás alatt élő nép és a hatalomittas vezetők olyan valaki eljövetelét várták, aki majd legyőzi ellenségüket, s helyreállítja Izráel királyságát. Tanulmányozták a próféciákat, de lelki meglátás nélkül. Figyelmen kívül hagyták azokat az íráshelyeket, amelyek Krisztus első eljövetelekor a megaláztatására mutatnak, ugyanakkor helytelenül alkalmazták azokat, melyek második eljövetelének dicsőségéről beszélnek. A büszkeség elhomályosította látásukat. Önző vágyaik szerint értelmezték a jövendöléseket.