2026. november 22., vasárnap

2026. november 22. VASÁRNAP - Jn 2:18-25 – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában 2

2026. november 22. VASÁRNAP - Jn 2:18-25 – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában 2

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/43/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/05/higgyetek-az-o-profetainak-majus-11.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Jn 2:18-25

 

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában 2

Jn 2:18-25

18. A zsidók pedig kérdőre vonták: Milyen jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket teszed?

19. Jézus így válaszolt nekik: Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.

20. Azt mondták a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted?

21. Ő pedig testének templomáról mondta ezt.

22. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszükbe jutott, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.

23. Amikor húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, látva a jeleket, amelyeket cselekedett.

24. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat,

25. és nem szorult rá arra, hogy valaki is bizonyságot tegyen neki az emberről, hiszen magától is tudta, mi van az emberben.

 

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Isten temploma szent, ezek vagytok ti.” (1Kor 3,16–17) Senki sem képes kivetni magából azt a rengeteg bűnt, amely elfoglalta a szívét. Csak Krisztus tudja megtisztítani a Lélek templomát. Ő azonban nem tör be erőszakkal. Nem úgy lép a szívbe, mint a régi idők templomába, hanem azt mondja: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” (Jel 3,20) Nem csupán egyetlen napra jön, hanem így szól: „Lakozom bennök és közöttük járok,… és ők én népem lesznek.” (2Kor 6,16) „Eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!” (Mik 7,19) Jelenléte megtisztítja és megszenteli a lelket, hogy az Úr szent templomává lehessen, és „Isten hajlékává a Lélek által” (Eféz 2,21–22). {DA 161.2}

A papokat és vezetőket hatalmába kerítette a rettegés, menekültek a templom udvarából, és annak kutató pillantása elől, aki olvasott szívükben. Menekülés közben összetalálkoztak a templomba igyekvőkkel, és azt ajánlották nekik, hogy forduljanak vissza. Elmondták, amit láttak és hallottak. Krisztus szánakozva nézte a félelmük miatt menekülő embereket, akik nem tudják, mi az igazi istentisztelet. Ebben a jelenetben a gonoszsága és megtéretlensége miatt szétszóródott zsidó nemzet jelképét látta. {DA 162.1}

De miért menekültek a papok a templomból? Miért nem álltak a helyükön? Csupán a minden földi rang vagy hatalom nélküli Jézus, egy szegény galileai ács fia parancsolt nekik. Miért nem szegültek szembe vele? Miért hagyták ott a becstelenül szerzett nyereséget, és menekültek el annak parancsára, akinek külső megjelenése olyan egyszerű volt? {DA 162.2}

Krisztus egy király tekintélyével szólalt meg, s megjelenésében és hanghordozásában volt valami, amivel szembeszállni nem volt erejük. A parancsszóra felismerték, amit soha azelőtt, hogy valójában képmutatók és rablók. Amikor az istenség átvillant az emberin, nemcsak a felháborodást látták Krisztus arcán, felfogták szavainak jelentőségét is. Úgy érezték, mintha az örök Bíró trónja előtt állnának, ahol örök időkre szóló ítéletet hirdetnek ki felettük. Egy ideig meg voltak győződve róla, hogy Krisztus próféta; és sokan hitték, hogy Ő a Messiás. A Szentlélek elméjükbe idézte a próféták Krisztusra vonatkozó kijelentéseit. Engednek-e ennek a meggyőződésnek? {DA 162.3}

Nem akartak megbánást tanúsítani. Tudták, hogy Krisztusban felébredt a szegények iránti részvét. Tudták, hogy vétkesek, mert zsarolták a népet. Gyűlölték Jézust, mert ismerte gondolataikat. Nyilvános megrovásuk megalázta büszkeségüket, és féltékenyek voltak Jézus egyre növekvő befolyására. Elhatározták, hogy kérdőre vonják, milyen hatalommal űzte el őket, és ki adta neki ezt az erőt. {DA 162.4}

Lassan és meggondoltan, de szívükben gyűlölettel tértek vissza a templomba. De micsoda változás történt a távollétükben! Amikor ők elmenekültek, a szegények ottmaradtak, és Jézusra néztek, akinek tekintete szeretetet és együttérzést fejezett ki. Könnyes szemmel szólt a körülötte álló, reszkető emberekhez: „Ne féljetek! Én megszabadítalak titeket, ti pedig megdicsőítetek engem. Ezért jöttem e világra.” {DA 162.5}

A nép Krisztus köré gyűlt, és sürgető, megrendítő hangon kérlelték: „Mester, áldj meg engem!” Minden kiáltást meghallott. A gyengéd édesanyát felülmúló együttérzéssel fordult a szenvedők felé. Figyelme mindenkire kiterjedt. Mindenkit meggyógyított, bármilyen betegsége is volt. A némák ajkai dicséretre nyíltak, a vakok Gyógyítójuk arcát szemlélték. A szenvedők szívét megörvendeztette. {DA 163.1}

Amint a papok és a templomi tisztségviselők tanúi voltak ennek a munkának, micsoda kinyilatkoztatás volt számukra, amit hallottak! Az emberek elmondták elszenvedett fájdalmaik történetét, mennyire csalódtak reményeikben, szóltak fájdalmas nappalokról, álmatlan éjszakákról, amikor már-már úgy látszott, hogy a remény utolsó szikrája is kialudhat. Krisztus meggyógyította őket. Egyikük azt mondta: „Nehéz terhet viseltem, de segítőre találtam. Ő az Isten Krisztusa, és én az Ő szolgálatára szentelem az életem.” Szülők így szóltak gyermekeikhez: „Jézus mentette meg az életeteket, emeljétek fel szavatokat, és dicsőítsétek Őt!” Gyermekek, fiatalok, apák, anyák, barátok és szemtanúk váltak eggyé a hálaadásban és dicséretben. Remény és béke töltötte be szívüket és gondolataikat. Testük, lelkük megújult, hazatértek, s mindenütt hirdették Jézus egyedülálló szeretetét. {DA 163.2}

Akiket Krisztus így meggyógyított, azok keresztrefeszítésekor nem csatlakoztak azokhoz, akik így kiáltottak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Együtt éreztek Jézussal, mivel ők is érezték részvétét és csodálatos hatalmát. Tudták, hogy Jézus a Megváltójuk, mert Ő adott nekik testi és lelki egészséget. Hallgattak az apostolok prédikálására, és megértették a szívükbe eljutott isteni igét. Isten kegyelmét hirdették, a megváltás eszközeivé váltak. {DA 163.3}

A templomból elmenekült tömeg lassanként visszajött. Kissé felocsúdtak a rémületből, de arcuk határozatlanságot és félénkséget fejezett ki. Ámulattal nézték Jézus munkáját, és meg voltak győződve arról, hogy benne teljesedtek a Messiásra vonatkozó jövendölések. A templom megszentségtelenítésének bűne nagyrészt a papokat terhelte. Az ő intézkedésüknek köszönhetően lett az udvarból piactér. A nép hozzájuk képest ártatlan volt. Jézus isteni hatalma érintette őket, de a papok és vezetők befolyása óriási volt. Krisztus fellépését újításnak tekintették, és megkérdőjelezték, hogy jogosan avatkozik abba, amit a templomi hatóságok megengedtek. Sértette őket, hogy félbeszakadt a vásár, és ellenálltak a Szentlélek meggyőző erejének. {DA 163.4}

A papoknak és vezetőknek mindenkinél jobban meg kellett volna látniuk Jézusban az Úr felkentjét, mivel kezükben voltak a küldetéséről szóló szent tekercsek, és tudták, hogy a templom megtisztítása több volt az emberi hatalom megnyilatkozásánál. Bármennyire gyűlölték is Jézust, mégsem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy talán Ő az a próféta, akit Isten küldött, hogy helyreállítsa a templom szentségét. Engedtek a félelemnek, és ezzel a kérdéssel mentek oda hozzá: „Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed?” (Ján 2,18) {DA 164.1}

Jézus már adott nekik jelet. Azzal, hogy világosságot gyújtott a szívükben, és előttük vitte végbe azokat a cselekedeteket, amelyeket a Messiásnak kellett megtennie, meggyőző bizonyítékát adta jellemének. Most, amikor jelet kérte Tőle, egy példázattal válaszolt, megmutatva, hogy ismeri rosszindulatukat, és látja, milyen messzire képesek elmenni. „Rontsátok le a templomot – mondta –, és három nap alatt megépítem azt.” (Ján 2,19) {DA 164.2}

Szavainak kettős értelme volt. Nemcsak a zsidó templom és istentisztelet pusztulására vonatkozott, hanem saját halálára is – teste templomának elpusztulására. A zsidó vezetők ezt már amúgy is tervezgették. Amint visszatértek a templomba, eltervezték, hogy megölik Jézust, és így megszabadulnak a bajkeverőtől. Amikor Krisztus eléjük tárta szándékukat, mégsem értették meg Őt. Szavait csak a jeruzsálemi templomra vonatkoztatták, és felháborodva kiáltozták: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt?” (Ján 2,20) Úgy érezték, hogy Jézus ezzel igazolta hitetlenségüket, és még határozottabban elutasították Őt. {DA 164.3}

Krisztus nem gondolta, hogy szavait a hitetlen papok vagy akár tanítványai megértik akkor. Tudta, hogy ellenségei majd félremagyarázzák és ellene fordítják. Kihallgatásakor vádként hozzák elő, és a Golgotán majd gúnyolják ezért. Ha viszont már ekkor megismerteti tanítványaival szenvedéseit, olyan bánatot okoz nekik, amit még nem tudtak volna elviselni. Ha megmagyarázza szavai értelmét, idő előtt feltárul a vezetők előítéletének és hitetlenségének eredménye. Már ráléptek arra az ösvényre, amelyen addig haladnak kitartóan előre, míg Jézust mint bárányt mészárszékre viszik. {DA 164.4}

Krisztus azokért szólt így, akik hinni fognak Őbenne. Tudta, hogy szavait ismétlik majd. Mivel húsvétkor hangzottak el, sok ezer ember füléhez eljutottak, és elvitték a világ minden részére. Miután Jézus feltámadt a halálból, szavának jelentése világossá vált, és sokak számára istenségének meggyőző bizonyságává lett. {DA 165.1}

Lelki világosság híján sokszor még tanítványai sem értették meg Jézus tanításait. Sok tanítást a bekövetkező események tettek érthetővé számukra. Amikor már nem járt velük többé, szavai szolgáltak lelki támaszul. {DA 165.2}

„Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt.” (Ján 2,19) A Megváltó szavainak mélyebb jelentésük volt, mint amit hallgatói megértettek. Krisztus volt a templom alapja és életadója. Az ott folyó szolgálatok Isten Fia megáldoztatásának előképei voltak. A papság arra rendeltetett, hogy Krisztus munkájának közbenjárói jellegét bemutassa. Az áldozati istentisztelet egész felépítése az Üdvözítő világot megváltó halálának előképe volt. Semmi értelme nem lesz többé ezeknek az áldozatoknak, amikor beteljesedik a nagy esemény, amelyre korszakokon át előremutattak. {DA 165.3}

Mivel az egész rituális szertartás Krisztust jelképezte, nélküle értéktelenné válik. Amikor honfitársai Krisztust halálra adták, ezzel véglegesen elutasították az Üdvözítőt, és elvetették mindazt, ami a templomnak és szolgálatának értelmet adott. Szentsége eltávozott. Pusztulásra ítéltetett. Attól a naptól fogva az áldozatok és a velük összefüggő szolgálatok értelmetlenek voltak. Kain áldozatához hasonlóan nem fejezték ki a Megváltóba vetett hitet. Azzal, hogy Jézust halálra adták, lényegileg lerombolták a templomot. Amikor Krisztust megfeszítették, a templom belső kárpitja tetejétől az aljáig kettéhasadt, jelezve, hogy a nagy, végső áldozat elvégeztetett, és az áldozati rendszer örökre véget ért. {DA 165.4}

„Három nap alatt megépítem azt.” (Ján 2,19) Az Üdvözítő halálakor a sötétség hatalmai látszólag felülkerekedtek, és ujjongtak győzelmükön. De József kölcsönadott sírboltjából Jézus győztesként jött ki. „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok.” (Kol 2,15) Halála és feltámadása révén „a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája” lett, „amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 8,2). Emberek emelték a zsidó szent sátrat; emberek építették a zsidó templomot; de az égi szentélyt, amelynek a földi csak előképe volt, nem emberi kéz építette. „Ímé, egy férfiú, a neve Csemete… megépíti az Úrnak templomát!… És nagy lesz az Ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az Ő székében, és pap is lesz az Ő székében.” (Zak 6,12–13) {DA 165.5}

A Krisztusra mutató áldozati szolgálat elmúlt; az emberek tekintete a világ bűneiért hozott igazi áldozat felé fordul. A földi papság megszűnt, Jézushoz járulunk, az új szövetség közbenjárójához, „és a meghintésnek véréhez, mely jobban beszél, mint az Ábel vére” (Zsid 12,24). „Még nem nyílt meg a szentély útja, fennállván még az első sátor… Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül… az Ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid 9,8–12) {DA 166.1}

„Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid 7,25) Noha a szolgálat áthelyeződött a földi templomból a mennyeibe; noha a szentély és a mi nagy Főpapunk az emberi szemnek láthatatlan, a tanítványok mégsem szenvednek semmilyen kárt. Az Üdvözítő távolléte miatt nem következik be közösségükben törés, és az erő sem csökken. Mialatt Jézus a mennyei szentélyben szolgál, Lelke által mégis Ő a földi egyház papja. Visszavonult a földi szemek elől, de távozásakor adott ígérete beteljesedik: „Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mát 28,20) Miközben hatalmát helyettes szolgálattevőire ruházza, éltető jelenléte még egyházával van. {DA 166.2}

„Lévén annakokáért nagy főpapunk… Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.*Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,14–16)

 

 


2026. november 21., szombat

2026. november 21. SZOMBAT - Jn 2:12-17 – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában

2026. november 21. SZOMBAT - Jn 2:12-17 – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/42/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/05/higgyetek-az-o-profetainak-majus-10.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Jn 2:12-17

 

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában

Jn 2:12-17

12. Azután anyjával, testvéreivel és tanítványaival lement Kapernaumba, és ott maradtak néhány napig.

13. Közel volt a zsidók húsvétja, és Jézus felment Jeruzsálembe.

14. A templomban ott találta letelepedve az ökrök, juhok és galambok árusait és a pénzváltókat.

15. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte valamennyit a templomból az ökrökkel és juhokkal együtt, a pénzváltók pénzét pedig kiszórta, és asztalaikat feldöntötte.

16. A galambárusoknak azt mondta: Vigyétek el ezeket innen, ne tegyétek az én Atyám házát vásárcsarnokká!

17. Akkor eszébe jutott tanítványainak, hogy meg van írva: A te házad iránti féltő szeretet emészt engem.

„Azután leméne Kapernaumba, Ő és az Ő anyja, a testvérei és tanítványai; és ott maradának néhány napig. Mert közel vala a zsidók húsvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe.” (Ján 2,12–13) {DA 154.1}

Útja során Jézus a főváros felé igyekvő egyik nagy társasághoz csatlakozott. Nyilvánosan még nem jelentette be küldetését, és észrevétlenül elvegyült a tömegben. Ilyen alkalmakkor a Messiás jövetele állt a beszélgetés középpontjában, ami Keresztelő János szolgálata kapcsán került előtérbe. A nemzeti nagyság reménysége lángoló lelkesedéssel párosult. Jézus tudta, hogy ez a remény csalódást okoz majd, mert az Írások helytelen értelmezésén alapult. Mély megfontoltsággal magyarázta a próféciákat, és megpróbálta a népet Isten igéjének behatóbb tanulmányozására késztetni. {DA 154.2}

A zsidó vezetők azt tanították, hogy Isten tiszteletét Jeruzsálemben kell tanulni. A húsvét idején nagy számban gyűltek itt össze Palesztina minden részéből, sőt távoli országokból is. A templom udvarait ellepte a tömeg. Sokan nem tudták magukkal hozni áldozataikat, amelyeket az egyetlen nagy Áldozat előképeként mutattak volna be. Ezért állatokat adtak-vettek a templom külső udvarában. Sok ember gyűlt itt össze, hogy megvásárolják áldozataikat. Különböző idegen pénzeket is váltottak át a szentély érméire. {DA 154.3}

Minden zsidótól elvárták, hogy fizessen évente fél sékelt „lelke engeszteléséért”(vö. 2Móz 30,12–16), és az így összegyűjtött pénzt a templom fenntartására fordították. Emellett nagy összegeket hoztak önkéntes adományként, hogy a templom kincstárába helyezzék. Az idegen pénzeket át kellett váltani a templomi sékelnek nevezett érmére, ezt fogadták el a szentély szolgálatára. A pénzváltás alkalmat adott a csalásra, zsarolásra, s a szégyenteljes adásvétel a papok fő bevételi forrása volt. {DA 155.1}

A kereskedők elképesztő árakat követeltek az állatokért, és a hasznon megosztoztak a papokkal és a vezetőkkel, akik így a nép rovására gazdagodtak. A híveket arra tanították, hogy ha nem hoznak áldozatot, Isten áldása nem nyugszik meg gyermekeiken vagy földjeiken. Így biztosították az állatok magas árát. Ha már messziről ideutaztak, az emberek nem térhettek vissza otthonaikba anélkül, hogy ki ne fejezzék odaadásukat, hiszen ezért jöttek. {DA 155.2}

Húsvétkor rengeteg áldozatot mutattak be, és nagyban folyt az adásvétel is a templomnál. A zűrzavar inkább zajos marhavásárra emlékeztetett, mint Isten szent templomára. Durva alkudozás hallatszott, marhabőgés, juhbégetés, galambbúgás keveredett pénzcsengéssel és dühödt vitatkozással. Olyan nagy volt a lárma, hogy zavarta az imádkozókat, a Magasságoshoz intézett szavakat elnyelte a templomot elárasztó zajongás. A zsidók igen büszkék voltak kegyességükre. Örvendeztek templomuknak, és minden szót, ami nem volt elismerő a templomra nézve, istenkáromlásnak tekintettek. Igen szigorúak voltak a templommal összefüggő szertartások véghezvitelénél, de a pénz szeretete túlnőtt aggályaikon. Nem is gondoltak arra, hogy messzire eltávolodtak az Isten által elrendelt szolgálat eredeti céljától. {DA 155.3}

Amikor az Úr leszállt a Sínai-hegyre, a helyet megszentelte jelenléte. Mózes parancsot kapott, hogy vessen határt a hegy körül, és szentelje meg azt, majd Isten figyelmeztető szava hallatszott: „Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek, s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen.” (2Móz 19,12–13) Így tanulták meg, hogy ahol Isten kinyilvánítja jelenlétét, az a hely szent. A templom közvetlen környezetét is szentnek kellett volna tekinteni. De nyereségvágyuk miatt mindezt figyelmen kívül hagyták. {DA 155.4}

A papok és a vezetők hivatása az volt, hogy Istent képviseljék a nemzet előtt. Nekik kellett volna megszüntetniük a templom udvarában folyó visszaéléseket. Példát kellett volna adniuk a népnek becsületességből és együttérzésből. A saját hasznuk keresése helyett a hívek helyzetét és szükségleteit kellett volna nézniük, hogy készek legyenek segíteni azokon, akik nem tudták megvásárolni a megkívánt áldozatokat. De ők nem ezt tették. A kapzsiság megkeményítette a szívüket. {DA 156.1}

Eljöttek az ünnepségre a szenvedők, a nélkülözők és a gyötrődők is, ott voltak a vakok, a sánták, a süketek. Sokakat hordágyakon hoztak oda. Olyanok is eljöttek, akik még ahhoz is túl szegények voltak, hogy a legszerényebb áldozatot bemutathassák az Úrnak, még saját éhségük csillapítására sem tudtak élelmet vásárolni. Őket igen elcsüggesztették a papok állításai. A papok kegyességükkel dicsekedtek, és azt mondták magukról, hogy ők a nép védelmezői, de hiányzott belőlük az együttérzés. A szegények, betegek, haldoklók hiába könyörögtek kegyeikért. Szenvedésük nem ébresztett szánalmat a papok szívében. {DA 157.1}

Ez a kép tárult Jézus elé, amint a templomba lépett. Látta a tisztességtelen adásvételt. Látta a szegények helyzetét, akik hitték, hogy vérontás nélkül nincs bűneikre bocsánat. Látta, hogy a templom külső udvara szentségtelen vásártérré alakult át. A körülzárt terület egyetlen óriási zsibvásárrá változott. {DA 157.2}

Krisztus látta, hogy valamit tennie kell. A népet számos szertartásra kötelezték anélkül, hogy megfelelő eligazítást adtak volna azok jelentőségéről. A hívek meghozták áldozataikat anélkül, hogy értették volna: azok az egyetlen, tökéletes Áldozat előképei. Akit egész szolgálatuk jelképezett ott állt közöttük, felismerés és megbecsülés nélkül. Ő adta az áldozatokra vonatkozó utasításokat. Ismerte jelképes értelmüket, és látta, hogy elferdítik és félreértelmezik azokat. A lelki istentisztelet eltűnőben volt. A papok és vezetők egyetlen szállal sem kötődtek Istenükhöz. Krisztus feladata volt, hogy egészen más istentisztelet alapját vesse meg. {DA 157.3}

Amint Jézus a templom udvarának lépcsőjén állt, kutató pillantásával átfogta az előtte lévő helyszínt. A jövőbe tekintve nem csak éveket, de évszázadokat és korszakokat is látott. Látta, hogy a papok és vezetők hogyan forgatják ki jogaikból a szűkölködőket, és hogyan tiltják meg, hogy az evangéliumot a szegényeknek prédikálják. Látta, hogyan rejtik el Isten szeretetét a bűnösök elől, és hogyan kalmárkodnak kegyelmével. Amint áttekintette az udvart, arcán felháborodás, hatalom és erő tükröződött. Az emberek felfigyeltek rá. Azok is Őt nézték akik szentségtelen adásvétellel foglalatoskodtak. Képtelenek voltak levenni róla a tekintetüket. Érezték, hogy ez az ember olvas legbelső gondolataikban, és leleplezi rejtett szándékaikat. Néhányan megpróbálták elrejteni arcukat, mintha gonosz cselekedetük oda lenne írva, ahonnan a vizsgálódó szemek leolvashatják. {DA 157.4}

A lárma elcsitult. A kereskedés, alkudozás zaja megszűnt. A csend kínossá vált. Félelem szállta meg az egybegyűlteket. Mintha Isten ítélőszéke előtt álltak volna vád alá helyezve, hogy tetteikért feleljenek. Amint Krisztusra néztek, látták, hogy az istenség átvillan az emberi külsőn. A mennyei Felség úgy állt előttük, ahogyan a Bíró fog állni az utolsó napon – most nem övezi dicsőség, ami akkor kíséri majd, de ugyanazzal a hatalommal, amely képes a szívben olvasni. Tekintete végigsiklott a sokaságon, és mindenkit szemügyre vett. Alakja tiszteletet parancsolóan magasodott föléjük, arcát isteni világosság ragyogta be. Megszólalt, és tiszta, csengő hangját visszhangozták a templom boltívei – ugyanaz a hang, amely a Sínai-hegyen kihirdette a törvényt, amelyet a papok és a vezetők éppen most hágtak át: „Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává.” (Ján 2,16) {DA 158.1}

Lassan haladt fölfelé a lépcsőn, és felemelte az ostort, amit akkor font össze, amikor belépett az udvarra, s megparancsolta az alkudozó társaságnak, hogy hagyják el a templom környékét. Azelőtt soha nem látott hévvel és szigorúsággal borította fel a pénzváltók asztalait. Hullt a pénz, élesen csendült a márványpadlón. Senki sem merészelte megkérdőjelezni hatalmát. Senki sem mert megállni, hogy összeszedje az tisztességtelen nyereséget. Jézus nem ütötte meg őket az ostorral, de kezében az egyszerű ostor lángoló kardnak látszott. A templom tisztségviselői, üzérkedő papok, közvetítők, állatkereskedők juhaikkal, ökreikkel menekültek a helyről, egyetlen gondolatuk az volt, hogy elmeneküljenek az Ő ítélő tekintete elől. {DA 158.2}

Pánik lett úrrá a tömegen, érezték az istenség jelenlétét. Elfehéredett ajkak százairól szakadt fel a rémült kiáltás. Még a tanítványok is remegtek. Jézus szavai és hanghordozása annyira különböztek megszokott viselkedésétől, hogy megrémültek tőle. Eszükbe jutott, hogy meg van írva felőle: „A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.” (Zsolt 69,10) A lármás tömeg árujával együtt sietve elhagyta az Úr templomát. Az udvarok megtisztultak a szentségtelen adásvételtől, mély csend és ünnepélyesség telepedett a zűrzavar helyszínére. Az Úr jelenléte, amely egykor megszentelte a hegyet, most ugyanezt tette a tiszteletére épült templommal is. {DA 158.3}

A templom megtisztításával Jézus bejelentette messiási küldetését, és elkezdte munkáját. A templomot az isteni jelenlét lakhelyéül emelték, hogy példa legyen Izráel és a világ számára. Örök időktől fogva az volt Isten célja, hogy a ragyogó, szent szeráftól az emberig minden lény templom legyen, amelyben a Teremtő lakozik. A bűn miatt az ember megszűnt Isten temploma lenni. A bűn miatt elsötétült és beszennyezett emberi szív többé nem tükrözte Isten dicsőségét. Isten Fiának testtélételével azonban a menny célja beteljesült. Isten az emberben lakozik, és megmentő kegyelme által az emberi szív ismét Isten templomává válik. Isten úgy tervezte, hogy a jeruzsálemi templom mindig tanúsítsa: mindenkinek lehetősége van arra, hogy ezt a nagyszerű rendeltetését betöltse. De a zsidók nem értették meg annak az épületnek a jelentőségét sem, amelyre oly nagy büszkeséggel tekintettek. Nem engedték át magukat, hogy az isteni Lélek templomai legyenek. A jeruzsálemi templom udvarait betöltötte a szentségtelenül üzérkedő tömeg, nagyon is jól jellemezve a szív templomát, amint érzéki szenvedélyek és szentségtelen gondolatok szennyezik be. Jézus azzal, hogy megtisztította a templomot a világi árusoktól és vásárlóktól, bemutatta küldetését: a szívet is megtisztítja a bűn szennyétől – a földi kívánságoktól, az önző vágyaktól, a bűnös szokásoktól, amelyek megrontják a lelket. „Mindjárt eljön az Ő templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetségnek követe, akit ti kívántok; ímé eljön, azt mondja a Seregek Ura. De kicsoda szenvedheti el az Ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az Ő megjelenésekor? Hiszen olyan Ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja! És ül mint ötvös vagy ezüsttisztogató, és megtisztítja Lévi fiait, és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt.” (Mal 3,1–3)

 

 

2026. november 20., péntek

2026. november 20. PÉNTEK - Jn 2:11 – JÉZUS ÉLETE – A menyegzői ünnepségen 2

2026. november 20. PÉNTEK - Jn 2:11 – JÉZUS ÉLETE – A menyegzői ünnepségen 2

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/41/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/05/higgyetek-az-o-profetainak-majus-9.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Jn 2:11

 

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – A menyegzői ünnepségen

Jn 2:11

11. Ezt az első jelt a galileai Kánában tette Jézus, így mutatta meg dicsőségét, és tanítványai hittek benne.

 

Krisztus menyegzői ajándéka jelképes volt. A víz a halálában való keresztséget ábrázolta, a bor pedig vérének kiontását a világ bűneiért. Emberi kezek hozták a vizet, de egyedül Krisztus szava tudott annak életadó erőt adni. Így van ez az Üdvözítő halálára mutató szertartásokkal is. Csak Krisztus hit által munkálkodó hatalmának van ereje ahhoz, hogy táplálja a lelket. {DA 148.4}

Krisztus a szavával megfelelően gondoskodott az ünnepségről. Ugyanilyen bőségesen gondoskodik kegyelme az ember bűneinek eltörléséről, a lélek megújításáról és ereje fenntartásáról. {DA 149.1}

Az első ünnepségen, amelyre tanítványaival együtt elment, Jézus átadta nekik a poharat, amely a megváltásukért végzett munkáját jelképezte. Az utolsó vacsorán ismét átnyújtotta a szent szertartás keretei között, melynek halálára kell emlékeztetnie, „amíg eljövend” (1Kor 11,26). Amikor a tanítványok elszakadtak Uruktól, az újbóli együttlét ígéretével vigasztalta őket, ezt mondva: „Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában.” (Mát 26,29) {DA 149.2}

A bor, amelyről Krisztus az ünnepségen gondoskodott, és amelyet a tanítványainak adott mint saját vérének jelképét, tiszta szőlőlé volt. Erre utal Ésaiás próféta, amikor a fürtben levő új borról beszél, és azt mondja: „Ne veszesd el, mert áldás van benne.” (Ésa 65,8) {DA 149.3}

Krisztus volt az, aki az Ótestamentumban intette Izráelt: „A bor csúfoló, a részegítő ital háborgó, és valaki abba beletéved, nem bölcs!”(Péld 20,1) Ő maga senkinek sem adott ilyen italt. Sátán csábítja olyan élvezetekre az embereket, amelyek elködösítik az értelmet, és eltompítják a lelki érzékenységet. Krisztus viszont arra tanít minket, hogy tartsuk féken alacsonyabb rendű ösztöneinket. Egész élete az önmegtagadás példája volt. Azért, hogy az étvágy hatalmát megtörje, a legsúlyosabb próbát viselte el értünk, amit ember csak elviselhet. Krisztus volt az, aki úgy rendelkezett, hogy Keresztelő János ne igyon se bort, se részegítő italt. Ő volt az, aki hasonló önmegtartóztatásra kötelezte Manoah feleségét. És Ő mondott átkot arra, aki felebarátjának részegítő italt ad. Az erjedetlen szőlőlé, amelyről Ő gondoskodott az esküvőn részt vevő vendégek számára, egészséges és üdítő ital volt. Hatásaként az ízlés összhangba került az egészséges étvággyal. {DA 149.4}

Amint az ünnepségen a vendégek felfigyeltek a bor minőségére, kérdezősködni kezdtek, és a szolgák beszámoltak a csodáról. A társaság annyira elámult, hogy egy ideig nem is gondoltak arra, aki a csodát véghezvitte. Amikor végül keresni kezdték, akkor jöttek rá: olyan csendben vonult vissza, hogy még a tanítványai sem vették észre. {DA 149.5}

A társaság figyelme most a tanítványok felé fordult. Most nyílt először lehetőségük arra, hogy megismertessék Jézusba vetett hitüket. Elmondták, hogy mit láttak és hallottak a Jordánnál, és sok szívben felgyúlt a reménység, hogy Isten szabadítót támasztott népének. A csoda híre bejárta az egész környéket, még Jeruzsálembe is eljutott. A papok és a vének újult érdeklődéssel kutatták a Krisztus jövetelére vonatkozó jövendöléseket. Mindenki vágyakozott megismerni ennek az új tanítónak a küldetését, aki ilyen szokatlan módon jelent meg az emberek között. {DA 150.1}

Krisztus szolgálata éles ellentétben állt a zsidó vénekével. A hagyományok és a külsőségek tisztelete teljesen elpusztította a valódi gondolkodás és cselekvés szabadságát. Szüntelenül rettegtek a tisztátalanságtól. Hogy elkerüljék az érintkezést a „tisztátalannal”, nemcsak a pogányoktól, hanem saját népük többségétől is távol tartották magukat; nem keresték a javukat, és barátságukat sem akarták elnyerni. Mivel állandóan ezek a dolgok foglalkoztatták őket, elméjük és gondolkodásuk nem fejlődött tovább, és életük is beszűkült. Példájuk az önzést és a türelmetlenséget táplálta a nép minden rétegében. {DA 150.2}

Jézus azzal kezdte reformációs munkáját, hogy rokonszenvvel közeledett az emberek felé. Miközben a legnagyobb tiszteletet tanúsította Isten törvénye iránt, megfeddte a farizeusok önhitt kegyességét, és megpróbálta megszabadítani a népet az értelmetlen szabályok kötelékéből. Arra törekedett, hogy lerombolja a társadalom különböző osztályait elválasztó akadályokat, s közelebb hozza az embereket egymáshoz, hiszen egyetlen család gyermekei. Megjelenése a menyegzőn ebbe az irányba tett lépés volt. {DA 150.3}

Isten utasította Keresztelő Jánost, hogy lakjon a pusztában, ahol menedéket talál a papok és rabbik befolyásától, és felkészülhet különleges küldetésére. De szigorú és elkülönült életét a nép nem tekintette példának. János maga sem utasította hallgatóit, hogy hagyjanak fel korábbi tevékenységeikkel. Azt tanította, hogy Isten iránti hűségükkel tegyenek bizonyságot bűnbánatukról azon a helyen, ahol Ő elhívta őket. {DA 150.4}

Jézus az önző vágyak kielégítésének minden formáját kárhoztatta, de természete szerint társaságkedvelő volt, s bármilyen rendű, rangú ember vendégszeretetét elfogadta, egyaránt látogatta a gazdagok és a szegények, a tanultak és a tudatlanok otthonait. Arra törekedett, hogy gondolataikat a mindennapi élet kérdéseiről a lelki és örök érvényű dolgok felé terelje. Nem engedte meg magának a kicsapongást, viselkedésére sohasem vetett árnyékot világias könnyelműség. Örömet talált azonban az ártatlan összejövetelek alkalmain, és jelenlétével megszentelte a társas együttléteket. A zsidó esküvő szépsége és öröme nem volt visszatetsző az Emberfia számára. Jézus azzal, hogy elment erre az ünnepségre, megtisztelte a házasságot mint isteni intézményt. {DA 150.5}

Mind az Ó-, mind az Újtestamentum a házassági kapcsolathoz hasonlítva mutatja be a Krisztus és népe közötti gyengéd és megszentelt egységet. Jézus gondolataiban a menyegzői ünnepségek öröme előremutatott arra a boldog napra, amikor majd Ő viszi haza menyasszonyát Atyja házába, és a megváltottak az Üdvözítővel együtt ülnek le a Bárány menyegzői vacsorájához. Így szólt erről az örömteli eseményről: „Amint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog néked Istened örülni… Nem neveznek többé elhagyottnak…, hanem így hívnak: én gyönyörűségem… mert az Úr gyönyörködik benned.” (Ésa 62,5. 4) „Örül terajtad örömmel, hallgat az Ő szerelmében, énekléssel örvendez néked.” (Sof 3,17) Amikor János apostol látomást nyert a mennyről, ezt írta: „És hallám, mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Alleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az Ő felesége elkészítette magát.” „Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak.” (Jel 19,6–7. 9) {DA 151.1}

Jézus Krisztus minden egyes lélekben olyasvalakit látott, akit meg kell hívni az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt azáltal, hogy úgy járt közöttük, mint aki a javukat akarja. Felkereste őket az utcákon, magánházakban, hajókon, a zsinagógában, tópartokon és a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük naponkénti foglalatosságuk közepette, és érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt is. Házaikban tanította őket, és a családok saját otthonukban örvendhettek isteni jelenlétének. A valódi együttérzés segítette a szívek megnyerésében. Gyakran a hegyekbe ment, hogy magányosan imádkozzon, így készült az emberek közötti, nyilvános munkájára. Az ilyen alkalmak után indult el, hogy a betegeket meggyógyítsa, tanítsa a tudatlanokat, és Sátán foglyairól letörje a láncokat. {DA 151.2}

Jézus személyes érintkezés és kapcsolat útján képezte tanítványait. Olykor közöttük ült a hegyoldalon és ott tanította őket, máskor a tengerparton, vagy az úton. Így tárta fel Isten országának titkait. Nem prédikált, ahogyan ma teszik az emberek. Ahol csak megnyíltak a szívek, hogy befogadják az isteni üzenetet, ott feltárta az üdvösség útjának igazságait. Nem parancsolta meg tanítványainak, hogy ezt vagy azt tegyék, hanem így szólt: „Kövess engem!” (Ján 1,44) Magával vitte őket utazásaira, falvakba, városokba, hogy lássák, hogyan tanítja a népet. Érdekeiket összekapcsolta a sajátjával, és egyek voltak vele a munkában. {DA 152.1}

Krisztus példáját, ahogyan azonosította magát az emberiség érdekeivel, követniük kell mindazoknak, akik igéjét hirdetik, és azoknak is, akik elfogadták kegyelmének evangéliumát. Nem kell lemondaniuk a társasági kapcsolatokról. Nem szabad másoktól elkülönülniük. Azért, hogy minden társadalmi réteget elérjünk, ott kell találkoznunk velük, ahol élnek. Az emberek ritkán keresnek fel bennünket önszántukból. Az isteni igazság nem csak a szószékről érintheti meg az emberi szíveket. Van egy másik munkaterület is, talán szerényebb, de nagyon ígéretes: a szegényebb sorsúak otthonában, a gazdagok palotájában található, a vendégszeretők asztalánál, és az ártatlan társas örömet nyújtó szórakozások alkalmain. {DA 152.2}

Krisztus tanítványaiként ne csatlakozzunk a világhoz puszta élvezetszeretetből! Az efféle kapcsolatok csak ártalmunkra, kárunkra lehetnek. Soha ne szentesítsük a bűnt szavainkkal vagy cselekedeteinkkel, hallgatásunkkal vagy jelenlétünkkel. Bárhová megyünk, vigyük magunkkal Jézust, és tegyük nyilvánvalóvá mások előtt, hogy mennyire értékes a mi Üdvözítőnk. Akik azonban úgy próbálják megőrizni vallásukat, hogy kőfalak mögé rejtik, értékes alkalmakat veszítenek el, amikor jót tehetnének. A kereszténység társas kapcsolatok révén érintkezik a világgal. Mindenki, aki már részesült az isteni világosságban, ragyogja be azok ösvényét, akik nem ismerik az élet Világosságát. {DA 152.3}

Mindannyiunknak Jézus tanúivá kell válnunk. A Krisztus kegyelme által megszentelt társadalmi befolyásainkat fejlesztenünk kell, hogy lelkeket nyerjünk meg az Üdvözítőnek. Hadd lássa a világ, hogy nem nyelnek el saját önző érdekeink, hanem az a vágyunk, hogy másokkal is megosszuk áldásainkat, kiváltságainkat. Lássák, hogy vallásunk nem tesz bennünket részvétlenné vagy szőrszálhasogatóvá. Mindazok, akik vallják, hogy megtalálták Krisztust, szolgáljanak, ahogyan Ő szolgálta az embereket. {DA 152.4}

Ne keltsük a világ felé azt a hamis benyomást, hogy a keresztények bús, boldogtalan emberek. Ha Jézusra tekintünk, és meglátjuk a könyörületes Megváltót, arcáról fény árad reánk. Ahol az Ő Lelke uralkodik, ott békesség lakozik. Ott öröm is lesz, mert nyugodt, szent, Istenbe vetett bizalom hat át mindent. {DA 152.5}

Krisztus örül, amikor követői megmutatják, hogy emberként is isteni természet részesei. Nem szobrok, hanem élő emberek, férfiak és nők. Az isteni kegyelem harmatától felfrissült szívük megnyílik, és kitárulkozik az igazság Napja előtt. A rájuk árasztott világosságot olyan cselekedetekben tükrözik vissza másokra, amelyek Krisztus szeretetétől fénylenek.

 

 


2026. november 19., csütörtök

2026. november 19. CSÜTÖRTÖK - Jn 2:1-10 – JÉZUS ÉLETE – A menyegzői ünnepségen

2026. november 19. CSÜTÖRTÖK - Jn 2:1-10 – JÉZUS ÉLETE – A menyegzői ünnepségen

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/40/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/05/higgyetek-az-o-profetainak-majus-8.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Jn 2:1-10

 

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – A menyegzői ünnepségen

1. Harmadnapra menyegző volt a galileai Kánában, és ott volt Jézus anyja,

2. és Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre.

3. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja azt mondta neki: Nincs boruk.

4. Jézus így válaszolt: Asszony, mi közöm van ehhez nekem vagy neked? Még nem jött el az én órám.

5. Az anyja pedig azt mondta a szolgáknak: Tegyétek meg, amit mond!

6. Hat kőveder volt ott elhelyezve a zsidók tisztálkodási szokása szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért.

7. Azt mondta nekik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. Megtöltötték azokat színültig.

8. Akkor azt mondta nekik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak! És vittek.

9. Ahogy megízlelte a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, szólította a vőlegényt,

10. és azt mondta neki: Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat, te pedig a jó bort mostanáig tartogattad.

 

Jézus nem Jeruzsálemben, a szanhedrin előtt kezdte meg szolgálatát valamilyen nagy tettel. Egy kis galileai faluban, egy családi összejövetelen nyilvánította ki hatalmát, hogy hozzájáruljon egy menyegzői ünnepség öröméhez. Így mutatta ki rokonszenvét az emberek iránt, és azt a vágyát, hogy boldogságukat szolgálja. A megkísértés pusztájában maga is ivott a keserűség poharából. Azért jött, hogy az embernek az áldás poharát nyújtsa, s megszentelje az emberi kapcsolatokat. {DA 144.1}

A Jordántól Jézus visszatért Galileába. Názárettől nem messze, egy kis városkában, Kánában menyegzőre készültek. A mátkapár József és Mária rokonai voltak. Jézus tudott a családi összejövetelről, Kánába ment, és tanítványaival együtt meghívták az ünnepségre. {DA 144.2}

Újra találkozott édesanyjával, akitől egy ideje távol volt. Mária hallotta, mi történt a Jordánnál Jézus keresztségekor. A hírek eljutottak Názáretbe, és felfrissítették emlékezetében azokat a jeleneteket, amelyeket oly sok éve rejtegetett szívében. Mint egész Izráelt, Máriát is mélyen felkavarta Keresztelő János küldetése. Nagyon jól emlékezett a születésekor elhangzott jövendölésre. Most, hogy János kapcsolatba került Jézussal, reményei újból felébredtek. De eljutottak hozzá Jézus titokzatos pusztai tartózkodásának hírei is, és balsejtelmek nyomasztották. {DA 144.3}

Attól a naptól fogva, amikor názáreti otthonában meghallotta az angyal bejelentését, Mária kincsként őrzött minden bizonyítékot arról, hogy Jézus a Messiás. Fia kedves, önzetlen élete tanúsította, hogy nem lehet más, mint Isten küldötte. Máriát mégis érték csalódások, és vágyakozva várt arra az időre, hogy Jézus dicsősége nyilvánvalóvá legyen. A halál elválasztotta Józseftől, akivel megosztotta Jézus születésének titkát. Most senkije sem volt, akivel reményeiről és félelmeiről beszélhetett volna. Az elmúlt két hónap nagyon szomorúan telt el. El kellett válnia Jézustól, akinek együttérzésében vigasztalásra talált. Eltűnődött Simon szavain: „Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr.”(Luk 2,35) Felidézte a háromnapos gyötrődést, amikor Jézust örökre elveszettnek gondolta; aggódó szívvel várta visszatérését. {DA 145.1}

A menyegzői ünnepségen találkozott szelíd, szolgálatkész fiával. De már nem volt ugyanaz. Arckifejezése megváltozott. A pusztai küzdelem nyomait viselte, a méltóság és erő új kifejezése adta mennyei küldetésének bizonyságát. Egy csoport fiatalember volt vele, tisztelettel néztek fel rá, és Mesterüknek nevezték. Ezek a társak mondták el Máriának, amit a keresztségkor és máshol hallottak. Végül kijelentették: „Aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk.” (Ján 1,46) {DA 145.2}

Amint a vendégek gyülekeztek, sokuk érdeklődését észrevehetően egy bizonyos téma kötötte le. Kis csoportokban beszélgettek izgatottan, de csendes hangon egymással, és kíváncsi pillantásokat vetettek Mária fiára. Amint Mária meghallotta a tanítványok Jézusra vonatkozó bizonyságtételét, szíve örömmel telt el, mert biztos volt abban, hogy régóta dédelgetett reményei nem voltak hiábavalóak. Magasabbra emelkedhetett volna, ha szent örömébe nem keveredik egy kis természetes anyai büszkeség is. Amint látta, milyen sokan tekintgetnek Jézus felé, szerette volna, ha fia bebizonyítja a társaságnak, hogy Ő valóban Isten dicsőítettje. Azt remélte, hogy Jézusnak alkalma nyílik arra, hogy csodát tegyen előttük. {DA 145.3}

Az akkori szokás szerint a menyegzői ünnepség néhány napig tartott. Ez alkalommal az ünnepség vége előtt kiderült, hogy a borkészlet elfogyott. Ez a felismerés zavart és sajnálkozást eredményezett. Az ünnepi alkalmakon a bor hiánya a vendégszeretet hiányát jelezte. Mint a mátkapár rokona, Mária segédkezett az ünnepség előkészületeinél, és most szólt Jézusnak, mondván: „Nincs boruk.” (Ján 2,3) Ezek a szavak azt sugallták, hogy talán Jézus segíthetne. Ő azonban így felelt: „Mi közöm nékem tehozzád, ó asszony? Nem jött még el az én órám.” (Ján 2,4) {DA 145.4}

Ez a válasz, amely első hallásra elutasítónak tűnik, nem volt rideg vagy udvariatlan. Az a kifejezési forma, amellyel az Üdvözítő megszólította anyját, megfelelt az akkori keleti szokásnak. Olyan személyekre alkalmazták, akik iránt tiszteletet akartak kifejezni. Krisztus földi életének minden megnyilatkozása összhangban volt azzal a törvénnyel, amelyet Ő adott: „Tiszteld atyádat és anyádat!” (2Móz 20,12) A kereszten, ahol utoljára fejezte ki anyja iránti gyengédségét, ugyanígy szólította meg Máriát, amikor szeretett tanítványa gondjaira bízta. A menyegzői ünnepségen éppúgy, mint a kereszten, a hanghordozásában és tekintetében kifejezésre juttatott szeretet magyarázta szavait. {DA 146.1}

Amikor gyermekkorában a templomban járt, és életének titka feltárult előtte, Krisztus azt mondta Máriának: „Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” (Luk 2,49) E szavak adják meg egész életének és szolgálatának alaphangját. Mindent munkájától, a megváltás nagy művétől tett függővé, amelynek elvégzéséért jött a világra. Most elismételte ezt a tanítást. Fennállt a veszély, hogy Mária Jézussal való rokonságára tekintettel különleges igényeket támaszt vele szemben, és bizonyos mértékig jogot formál arra, hogy irányítsa Őt küldetésében. Harminc évig volt Mária szerető, engedelmes fia, és szeretete mit sem változott, de Jézusnak most Atyja munkájához kellett fognia. Mint a Magasságos Fiát és a világ Üdvözítőjét semmilyen földi kötelék sem tarthatta vissza küldetésétől, sőt életvitelét sem befolyásolhatta. Szabadnak kellett maradnia, hogy Isten akaratát cselekedje. Ez számunkra is tanulság. Isten követelményei messze felette állnak az emberi kapcsolatok kötelékeinek is. Semmilyen földi vonzalom nem térítheti le lábunkat arról az ösvényről, amelyen Isten parancsa szerint járnunk kell. {DA 146.2}

Az elbukott emberiség megváltásának egyetlen reménysége Krisztusban van; Mária is csak Isten Báránya által lelhetett üdvösséget. Önmagában nem volt semmi érdeme. Kapcsolata Jézussal lelki szempontból nem különbözik attól, ahogyan bárki más viszonyulhat a Megváltóhoz. Ezt jelzik Jézus szavai. Világossá teszi a különbséget anyjához fűződő kapcsolatában mint Emberfia és mint Isten Fia. A közöttük fennálló rokoni kötelék semmiképpen sem teszi Máriát egyenlővé Krisztussal. {DA 147.1}

A „nem jött még el az én órám” (Ján 2,4) arra a tényre mutat, hogy Krisztus földi életének minden tette az öröktől fogva létező terv megvalósítása volt. Mielőtt a Földre jött, a minden részletében tökéletes terv lepergett előtte. De amikor az emberek között járt, lépésről lépésre az Atya akarata vezette. Nem tétovázott, hogy cselekedjen-e a kijelölt időben. Ugyanilyen engedelmesen várt, amíg az idő elközelgett. {DA 147.2}

Amikor Jézus azt mondta Máriának, hogy még nem jött el az Ő órája, anyja ki nem mondott gondolatára válaszolt – a várakozásra, amelyet másokkal együtt dédelgetett. Azt remélte, hogy fia kijelenti magát mint Messiás, és átveszi Izráel trónját. De az idő még nem jött el. Jézus nem királyként, hanem mint „fájdalmak férfia és betegség ismerője” (Ésa 53,3) fogadta el emberi sorsát. {DA 147.3}

Noha Máriának nem voltak helyes fogalmai Jézus küldetéséről, feltétlenül bízott fiában. Erre a hitre válaszolt Jézus. Mária bizalmát akarta elismerni, és a tanítványok hitét erősíteni azzal, hogy véghezvitte első csodáját. A tanítványoknak még a hitetlenség számos, nagy kísértésével kellett szembenézniük. A jövendölések minden kétséget kizáróan világossá tették számukra, hogy Jézus a Messiás. Azt várták, hogy a vallási vezetők az övékénél is nagyobb bizalommal fogadják Őt. Elbeszélték az emberek között Krisztus csodálatos tetteit, és küldetésébe vetett saját bizalmukat, de keserűen csalódtak a papok és rabbik részéről megnyilatkozó hitetlenség, mélyen gyökerező előítélet és a Jézussal szembeni ellenségeskedés miatt. Az Üdvözítő első csodái megerősítették a tanítványokat, hogy szálljanak szembe az ellenségeskedéssel. {DA 147.4}

Máriát egyáltalán nem hozták zavarba Jézus szavai. Szólt azoknak, akik az asztal körül szolgáltak: „Valamit mond néktek, megtegyétek.” (Ján 2,5) Így megtette, amit tehetett, hogy Krisztus munkájának utat készítsen. {DA 148.1}

Az ajtó mellett hat nagy kőveder állott, és Jézus megparancsolta a szolgáknak, hogy töltsék meg ezeket vízzel. Ez meg is történt. Amikor már szükség volt a borra, azt mondta: „Merítsetek, és vigyetek a násznagynak!” (Ján 2,8) A víz helyett, mellyel az edényeket megtöltötték, bor folyt. Sem a násznagy, sem a vendégek nem tudtak arról, hogy híján volt a bor. Miután a násznagy megkóstolta, amit a szolgák odahoztak, sokkal jobbnak találta bármelyik bornál, amit valaha is ivott, egészen más volt, mint amit az ünnepség kezdetén szolgáltak fel. Odafordult a vőlegényhez, és így szólt: „Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad.” (Ján 2,10) {DA 148.2}

Ahogyan az emberek először a legjobb bort kínálják fel, és csak azután a rosszabbat, úgy adja a világ is ajándékait. Amit felkínál, tetszetős a szemnek, elkápráztathatja az érzékeket, de nem nyújt megelégedést. A bor keserűvé, az öröm ürömmé válik. Ami énekekkel és felhőtlen jókedvvel kezdődött, az keserűséggel és kifáradással végződik. De Jézus ajándékai mindig üdék és újak. Az az ünnep, amelyről Ő gondoskodik, mindig örömet és megelégedést nyújt. Minden újabb ajándék növeli elfogadójának azt a képességét, hogy megbecsülje és örömmel fogadja az Úr áldásait. Ő csak adja és adja a kegyelmet. Ebben sohasem állhat be hiány vagy szünet. Ha Őbenne lakozunk, akkor az, hogy ma gazdag ajándékot kapunk, biztosítja a holnapi még gazdagabb ajándékot is. Jézus Nátánaelhez intézett szavai kifejezik azt a törvényt, amelynek alapján Isten bánik hívő gyermekeivel. Szeretetének minden újabb megnyilatkozásával ezt mondja a befogadni kész szívnek: „Hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél.”(Ján 1,51)