2026. november 22. VASÁRNAP - Jn 2:18-25 – JÉZUS ÉLETE – Az Ő templomában 2
A remény itt kezdődik:
– JÉZUS
Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.
Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:
https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/43/revidealt-karoli
Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!
Azoknak, akik a régi rendszer
szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott
fejezethez írt magyarázatot:
https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/05/higgyetek-az-o-profetainak-majus-11.html
A
korábbi olvasmányokat itt találod meg:
https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/
|
Jn 2:18-25 |
Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – Az
Ő templomában 2 |
|
Jn 2:18-25 18. A zsidók pedig kérdőre vonták: Milyen
jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket teszed? 19. Jézus így válaszolt nekik:
Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. 20. Azt mondták a zsidók: Negyvenhat
esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted? 21. Ő pedig testének templomáról mondta
ezt. 22. Amikor feltámadt a halálból,
tanítványainak eszükbe jutott, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a
beszédnek, amelyet Jézus mondott. 23. Amikor húsvét ünnepén Jeruzsálemben
volt, sokan hittek az ő nevében, látva a jeleket, amelyeket cselekedett. 24. Jézus azonban nem bízta magát rájuk,
mert ismerte mindnyájukat, 25. és nem szorult rá arra, hogy valaki
is bizonyságot tegyen neki az emberről, hiszen magától is tudta, mi van az
emberben. |
„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma
vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát
megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Isten temploma szent, ezek vagytok
ti.” (1Kor 3,16–17) Senki sem képes kivetni magából azt a rengeteg bűnt,
amely elfoglalta a szívét. Csak Krisztus tudja megtisztítani a Lélek
templomát. Ő azonban nem tör be erőszakkal. Nem úgy lép a szívbe, mint a régi
idők templomába, hanem azt mondja: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha
valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” (Jel
3,20) Nem csupán egyetlen napra jön, hanem így szól: „Lakozom bennök és
közöttük járok,… és ők én népem lesznek.” (2Kor 6,16) „Eltapodja
álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!” (Mik 7,19)
Jelenléte megtisztítja és megszenteli a lelket, hogy az Úr szent templomává
lehessen, és „Isten hajlékává a Lélek által” (Eféz 2,21–22). {DA 161.2} A papokat és vezetőket hatalmába
kerítette a rettegés, menekültek a templom udvarából, és annak kutató
pillantása elől, aki olvasott szívükben. Menekülés közben összetalálkoztak a
templomba igyekvőkkel, és azt ajánlották nekik, hogy forduljanak vissza. Elmondták,
amit láttak és hallottak. Krisztus szánakozva nézte a félelmük miatt menekülő
embereket, akik nem tudják, mi az igazi istentisztelet. Ebben a jelenetben a
gonoszsága és megtéretlensége miatt szétszóródott zsidó nemzet jelképét
látta. {DA 162.1} De miért menekültek a papok a templomból?
Miért nem álltak a helyükön? Csupán a minden földi rang vagy hatalom nélküli
Jézus, egy szegény galileai ács fia parancsolt nekik. Miért nem szegültek
szembe vele? Miért hagyták ott a becstelenül szerzett nyereséget, és
menekültek el annak parancsára, akinek külső megjelenése olyan egyszerű volt? {DA
162.2} Krisztus egy király tekintélyével szólalt
meg, s megjelenésében és hanghordozásában volt valami, amivel szembeszállni
nem volt erejük. A parancsszóra felismerték, amit soha azelőtt, hogy
valójában képmutatók és rablók. Amikor az istenség átvillant az emberin,
nemcsak a felháborodást látták Krisztus arcán, felfogták szavainak
jelentőségét is. Úgy érezték, mintha az örök Bíró trónja előtt állnának, ahol
örök időkre szóló ítéletet hirdetnek ki felettük. Egy ideig meg voltak
győződve róla, hogy Krisztus próféta; és sokan hitték, hogy Ő a Messiás. A
Szentlélek elméjükbe idézte a próféták Krisztusra vonatkozó kijelentéseit.
Engednek-e ennek a meggyőződésnek? {DA 162.3} Nem akartak megbánást tanúsítani. Tudták,
hogy Krisztusban felébredt a szegények iránti részvét. Tudták, hogy vétkesek,
mert zsarolták a népet. Gyűlölték Jézust, mert ismerte gondolataikat.
Nyilvános megrovásuk megalázta büszkeségüket, és féltékenyek voltak Jézus
egyre növekvő befolyására. Elhatározták, hogy kérdőre vonják, milyen
hatalommal űzte el őket, és ki adta neki ezt az erőt. {DA 162.4} Lassan és meggondoltan, de szívükben
gyűlölettel tértek vissza a templomba. De micsoda változás történt a
távollétükben! Amikor ők elmenekültek, a szegények ottmaradtak, és Jézusra
néztek, akinek tekintete szeretetet és együttérzést fejezett ki. Könnyes szemmel
szólt a körülötte álló, reszkető emberekhez: „Ne féljetek! Én megszabadítalak
titeket, ti pedig megdicsőítetek engem. Ezért jöttem e világra.” {DA
162.5} A nép Krisztus köré gyűlt, és sürgető,
megrendítő hangon kérlelték: „Mester, áldj meg engem!” Minden kiáltást
meghallott. A gyengéd édesanyát felülmúló együttérzéssel fordult a szenvedők
felé. Figyelme mindenkire kiterjedt. Mindenkit meggyógyított, bármilyen
betegsége is volt. A némák ajkai dicséretre nyíltak, a vakok Gyógyítójuk
arcát szemlélték. A szenvedők szívét megörvendeztette. {DA 163.1} Amint a papok és a templomi
tisztségviselők tanúi voltak ennek a munkának, micsoda kinyilatkoztatás volt
számukra, amit hallottak! Az emberek elmondták elszenvedett fájdalmaik
történetét, mennyire csalódtak reményeikben, szóltak fájdalmas nappalokról,
álmatlan éjszakákról, amikor már-már úgy látszott, hogy a remény utolsó
szikrája is kialudhat. Krisztus meggyógyította őket. Egyikük azt mondta:
„Nehéz terhet viseltem, de segítőre találtam. Ő az Isten Krisztusa, és én az
Ő szolgálatára szentelem az életem.” Szülők így szóltak gyermekeikhez: „Jézus
mentette meg az életeteket, emeljétek fel szavatokat, és dicsőítsétek Őt!”
Gyermekek, fiatalok, apák, anyák, barátok és szemtanúk váltak eggyé a
hálaadásban és dicséretben. Remény és béke töltötte be szívüket és gondolataikat.
Testük, lelkük megújult, hazatértek, s mindenütt hirdették Jézus egyedülálló
szeretetét. {DA 163.2} Akiket Krisztus így meggyógyított, azok
keresztrefeszítésekor nem csatlakoztak azokhoz, akik így kiáltottak:
„Feszítsd meg, feszítsd meg!” Együtt éreztek Jézussal, mivel ők is érezték
részvétét és csodálatos hatalmát. Tudták, hogy Jézus a Megváltójuk, mert Ő
adott nekik testi és lelki egészséget. Hallgattak az apostolok prédikálására,
és megértették a szívükbe eljutott isteni igét. Isten kegyelmét hirdették, a
megváltás eszközeivé váltak. {DA 163.3} A templomból elmenekült tömeg lassanként
visszajött. Kissé felocsúdtak a rémületből, de arcuk határozatlanságot és
félénkséget fejezett ki. Ámulattal nézték Jézus munkáját, és meg voltak
győződve arról, hogy benne teljesedtek a Messiásra vonatkozó jövendölések. A
templom megszentségtelenítésének bűne nagyrészt a papokat terhelte. Az ő
intézkedésüknek köszönhetően lett az udvarból piactér. A nép hozzájuk képest
ártatlan volt. Jézus isteni hatalma érintette őket, de a papok és vezetők
befolyása óriási volt. Krisztus fellépését újításnak tekintették, és
megkérdőjelezték, hogy jogosan avatkozik abba, amit a templomi hatóságok
megengedtek. Sértette őket, hogy félbeszakadt a vásár, és ellenálltak a
Szentlélek meggyőző erejének. {DA 163.4} A papoknak és vezetőknek mindenkinél
jobban meg kellett volna látniuk Jézusban az Úr felkentjét, mivel kezükben
voltak a küldetéséről szóló szent tekercsek, és tudták, hogy a templom
megtisztítása több volt az emberi hatalom megnyilatkozásánál. Bármennyire
gyűlölték is Jézust, mégsem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy talán Ő az
a próféta, akit Isten küldött, hogy helyreállítsa a templom szentségét.
Engedtek a félelemnek, és ezzel a kérdéssel mentek oda hozzá: „Micsoda jelt
mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed?” (Ján 2,18) {DA 164.1} Jézus már adott nekik jelet. Azzal, hogy
világosságot gyújtott a szívükben, és előttük vitte végbe azokat a
cselekedeteket, amelyeket a Messiásnak kellett megtennie, meggyőző
bizonyítékát adta jellemének. Most, amikor jelet kérte Tőle, egy példázattal
válaszolt, megmutatva, hogy ismeri rosszindulatukat, és látja, milyen
messzire képesek elmenni. „Rontsátok le a templomot – mondta –, és három nap
alatt megépítem azt.” (Ján 2,19) {DA 164.2} Szavainak kettős értelme volt. Nemcsak a
zsidó templom és istentisztelet pusztulására vonatkozott, hanem saját
halálára is – teste templomának elpusztulására. A zsidó vezetők ezt már amúgy
is tervezgették. Amint visszatértek a templomba, eltervezték, hogy megölik
Jézust, és így megszabadulnak a bajkeverőtől. Amikor Krisztus eléjük tárta
szándékukat, mégsem értették meg Őt. Szavait csak a jeruzsálemi templomra
vonatkoztatták, és felháborodva kiáltozták: „Negyvenhat esztendeig épült ez a
templom, és te három nap alatt megépíted azt?” (Ján 2,20) Úgy érezték, hogy
Jézus ezzel igazolta hitetlenségüket, és még határozottabban elutasították
Őt. {DA 164.3} Krisztus nem gondolta, hogy szavait a
hitetlen papok vagy akár tanítványai megértik akkor. Tudta, hogy ellenségei
majd félremagyarázzák és ellene fordítják. Kihallgatásakor vádként hozzák
elő, és a Golgotán majd gúnyolják ezért. Ha viszont már ekkor megismerteti
tanítványaival szenvedéseit, olyan bánatot okoz nekik, amit még nem tudtak
volna elviselni. Ha megmagyarázza szavai értelmét, idő előtt feltárul a
vezetők előítéletének és hitetlenségének eredménye. Már ráléptek arra az
ösvényre, amelyen addig haladnak kitartóan előre, míg Jézust mint bárányt
mészárszékre viszik. {DA 164.4} Krisztus azokért szólt így, akik hinni
fognak Őbenne. Tudta, hogy szavait ismétlik majd. Mivel húsvétkor hangzottak
el, sok ezer ember füléhez eljutottak, és elvitték a világ minden részére.
Miután Jézus feltámadt a halálból, szavának jelentése világossá vált, és
sokak számára istenségének meggyőző bizonyságává lett. {DA 165.1} Lelki világosság híján sokszor még
tanítványai sem értették meg Jézus tanításait. Sok tanítást a bekövetkező
események tettek érthetővé számukra. Amikor már nem járt velük többé, szavai
szolgáltak lelki támaszul. {DA 165.2} „Rontsátok le a templomot, és három nap
alatt megépítem azt.” (Ján 2,19) A Megváltó szavainak mélyebb jelentésük
volt, mint amit hallgatói megértettek. Krisztus volt a templom alapja és
életadója. Az ott folyó szolgálatok Isten Fia megáldoztatásának előképei
voltak. A papság arra rendeltetett, hogy Krisztus munkájának közbenjárói
jellegét bemutassa. Az áldozati istentisztelet egész felépítése az Üdvözítő
világot megváltó halálának előképe volt. Semmi értelme nem lesz többé ezeknek
az áldozatoknak, amikor beteljesedik a nagy esemény, amelyre korszakokon át
előremutattak. {DA 165.3} Mivel az egész rituális szertartás
Krisztust jelképezte, nélküle értéktelenné válik. Amikor honfitársai
Krisztust halálra adták, ezzel véglegesen elutasították az Üdvözítőt, és
elvetették mindazt, ami a templomnak és szolgálatának értelmet adott. Szentsége
eltávozott. Pusztulásra ítéltetett. Attól a naptól fogva az áldozatok és a
velük összefüggő szolgálatok értelmetlenek voltak. Kain áldozatához hasonlóan
nem fejezték ki a Megváltóba vetett hitet. Azzal, hogy Jézust halálra adták,
lényegileg lerombolták a templomot. Amikor Krisztust megfeszítették, a
templom belső kárpitja tetejétől az aljáig kettéhasadt, jelezve, hogy a nagy,
végső áldozat elvégeztetett, és az áldozati rendszer örökre véget ért. {DA
165.4} „Három nap alatt megépítem azt.” (Ján
2,19) Az Üdvözítő halálakor a sötétség hatalmai látszólag felülkerekedtek, és
ujjongtak győzelmükön. De József kölcsönadott sírboltjából Jézus győztesként
jött ki. „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran
mutogatta, diadalt vévén rajtok.” (Kol 2,15) Halála és feltámadása révén „a
szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája” lett, „amelyet az Úr és nem
ember épített” (Zsid 8,2). Emberek emelték a zsidó szent sátrat; emberek
építették a zsidó templomot; de az égi szentélyt, amelynek a földi csak
előképe volt, nem emberi kéz építette. „Ímé, egy férfiú, a neve Csemete…
megépíti az Úrnak templomát!… És nagy lesz az Ő dicsősége, és ülni és
uralkodni fog az Ő székében, és pap is lesz az Ő székében.” (Zak 6,12–13) {DA
165.5} A Krisztusra mutató áldozati szolgálat
elmúlt; az emberek tekintete a világ bűneiért hozott igazi áldozat felé
fordul. A földi papság megszűnt, Jézushoz járulunk, az új szövetség
közbenjárójához, „és a meghintésnek véréhez, mely jobban beszél, mint az Ábel
vére” (Zsid 12,24). „Még nem nyílt meg a szentély útja, fennállván még az
első sátor… Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a
nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron
keresztül… az Ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a
szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid 9,8–12) {DA 166.1} „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti
is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék
érettök.” (Zsid 7,25) Noha a szolgálat áthelyeződött a földi templomból a
mennyeibe; noha a szentély és a mi nagy Főpapunk az emberi szemnek
láthatatlan, a tanítványok mégsem szenvednek semmilyen kárt. Az Üdvözítő
távolléte miatt nem következik be közösségükben törés, és az erő sem csökken.
Mialatt Jézus a mennyei szentélyben szolgál, Lelke által mégis Ő a földi
egyház papja. Visszavonult a földi szemek elől, de távozásakor adott ígérete
beteljesedik: „Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mát
28,20) Miközben hatalmát helyettes szolgálattevőire ruházza, éltető jelenléte
még egyházával van. {DA 166.2} „Lévén annakokáért nagy főpapunk… Jézus,
az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki
nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben,
hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.*Járuljunk azért bizalommal a kegyelem
királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk,
alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4,14–16) |



