Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 29. fejezet 1721. nap
Lucifer eltávozott Isten közvetlen közeléből. Elment, hogy
elégedetlenséget szítson az angyalok között. Munkáját titokban végezte, és egy
ideig valódi szándékát az Isten iránti tisztelet látszata mögé rejtve
igyekezett elégedetlenséget ébreszteni a mennyei lények között. A törvény ellen
lázította őket. Azt állította, hogy e törvények szükségtelen korlátokat
szabnak. Lucifer arra biztatta az angyalokat, lényük szentségére hivatkozva,
hogy kövessék saját akaratuk parancsait. Azzal a kijelentésével, hogy Isten
igazságtalan vele, amikor a legnagyobb dicsőségben Krisztust részesíti,
sajnáltatni akarta magát. Azt állította, hogy nem azért igényel nagyobb
hatalmat és dicsőséget, mert önmagát szeretné felmagasztalni, hanem a menny
minden lakója számára szabadságot akar biztosítani, hogy eljussanak a lét
magasabb szintjére.
A nagy irgalmú Isten sokáig tűrt Lucifernek.
Elégedetlenkedése kezdetén Lucifer még nem vesztette el kimagasló helyét; sőt
még akkor sem, amikor hazugságait a hűséges angyaloknak mondogatni kezdte. Még
sokáig a mennyben maradhatott. Isten újra és újra bocsánatot kínált neki azzal
a feltétellel, hogy megbánja bűnét és engedelmeskedik. Isten olyan eszközökkel
próbálta Sátánt meggyőzni tévedéséről, amelyeket csak a végtelen szeretet és
bölcsesség tud kigondolni. Az elégedetlenség szelleme mindaddig ismeretlen volt
a mennyben. Először Lucifer maga sem látta, hova sodródik. Nem volt tisztában a
saját érzéseivel. De amikor bebizonyosodott, hogy elégedetlenségének semmi oka
nincs, már tudta, hogy tévedett, hogy Isten kívánalmai jogosak, és ezt az egész
menny előtt be kell ismernie. Ha ezt megtette volna, megmenthette volna önmagát
és sok angyaltársát. Ekkor még nem számolta fel teljesen Isten iránti hűségét.
Elhagyta ugyan oltalmazó kérubként betöltött helyét, de ha elismerve a Teremtő
bölcsességét, vissza akart volna térni Istenhez, és örömmel vállalta volna az
Isten csodálatos tervében neki szánt helyet, újra elfoglalhatta volna tisztét.
De büszkesége nem engedte meghódolni. Elszántan védte a maga álláspontját,
bizonygatva, hogy nincs szüksége bűnbánatra, és teljesen belevetette magát az
Alkotója elleni nagy küzdelembe.
Lángeszének minden képességét a megtévesztésre
összpontosította, hogy megnyerje a vezetése alatt álló angyalok rokonszenvét.
Még azt a tényt is, hogy Krisztus figyelmeztette és tanácsolta őt, kiforgatta,
és saját áruló céljai szolgálatába állította. Azoknak, akiket a szeretet és a
bizalom legerősebb szálai fűztek hozzá, Sátán azt mondta, hogy Isten őt rosszul
ítéli meg, álláspontját nem veszi figyelembe, és szabadságát korlátozza. Sátán
először csak elferdítette Krisztus szavait, majd megmásította, és kimondottan
hazudott, azzal vádolva Isten Fiát, hogy meg akarja alázni a menny lakói előtt.
Ürügyet keresett az angyalokkal való vitára. Azokat pedig, akiket nem tudott fellázítani
és teljesen a maga oldalára állítani, azzal vádolta, hogy a mennyei lények
érdekeivel szemben közömbösek. Pontosan azzal vádolta az Istenhez hűségeseket,
amit ő követett el. Igazolni akarta azt a vádját, hogy Isten igazságtalan vele
szemben, ezért a Teremtő szavainak és tetteinek hamis beállításához
folyamodott. Isten szándékait ravaszul vitatva el akarta bizonytalanítani az
angyalokat. Mindazt, ami egyszerű volt, titokzatosságba burkolta. Ravaszul
kiforgatva Jahve legvilágosabb kijelentéseit, kételyt ébresztett velük szemben.
Magas beosztása, a menny kormányzatával való szoros kapcsolata nagyobb súlyt
adott állításainak, és sok angyalt rábírt arra, hogy lázadjon a Menny
tekintélye ellen, miként ő is.
A bölcs Isten hagyta, hogy Sátán addig folytassa munkáját,
mígnem az elégedetlenség szelleme nyílt lázadássá érett. Sátán terveinek
teljesen ki kellett bontakoznia ahhoz, hogy valódi jellegüket és céljukat
mindenki felismerhesse. Lucifernek mint felkent kérubnak kimagasló helye volt;
a mennyei lények végtelenül szerették, és nagy befolyást gyakorolt rájuk. Isten
uralma nemcsak a menny lakóira terjedt ki, hanem minden teremtményére, a
világegyetem összes lakójára is. Sátán azt gondolta, hogy ha az angyalokat maga
mellé tudja állítani, akkor a többi világ is vele tart. Saját szempontjait
ravaszul előtérbe helyezte, hogy célját elérje. Nagyon ügyesen tudott hazudni,
és a hazugság mögé bújva előnyt szerzett magának. Még a hűséges angyalok sem
voltak egészen tisztában jellemével, sem azzal, hogy tevékenysége hova vezet.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
58
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az 58. zsoltár egyes részeinek
megfelelő fordítását illetően nincs egyetértés a fordítók között. Amíg a
nyitósor az egyik modern angol fordítás, a New International Version szerint
„az uralkodókat és bírákat” szólítja meg, egy másik pedig a „ti, istenek”
megszólítást alkalmazza, addig a legrégebbi változatban, a King Jamesben „Ó,
gyülekezet” szerepel. (A magyar
Károlyi-változatban „embernek fiai”, míg a Magyar Biblia-társulat új fordítású
változatában „ti, hatalmasok” olvasható – a fordító) Amennyiben ez a
zsoltár az istenekhez szól, akkor azt állítja, hogy ők nem ítélkeznek helyesen,
mivel a szívük terve gonosz, és a kezeik erőszakot osztanak a Földön. Sok isten
létezett az ókori világban, de ők az emberi képzelet szüleményei voltak, és az ember
romlottságát tükrözték. Ezek az istenek emberien viselkedtek. Viaskodtak és
veszekedtek, cselt szőttek és megtévesztettek. Míg a Biblia Istene minket teremtett a maga képére, addig az ember az ő isteneit a saját képére
teremtette, így azok szükségszerűen gonoszak lettek. Ezek után mégis hogyan is
tudnának igazságosan és becsületesen ítélni?
Ha azonban Dávid az igazságtalan
uralkodókról és bírákról ír, akkor e zsoltár üzenete róluk szól, mert ők is
emberiek, és a saját romlottságát élik ki. Mi azt várjuk el a bíróktól, hogy
megvesztegethetetlen módon szolgáltassanak igazságot; az uralkodónak pedig az a
kötelessége, hogy fenntartsa a jogrendet, és ezáltal biztonságos társadalmat
alakítson ki. Viszont, ahogy azt Baron Acton 1887-ben megállapította, „A hatalom
hajlamos romlásra késztetni, az abszolút hatalom pedig teljesen megront.” A
történelem tele van hihetetlen mértékű elnyomásról és igazságtalanságról szóló
történettel. A feldúlt tájon olyan uralkodók sötét árnyéka lépked, mint Adolf
Hitler és még számtalan más, aki az országa földjét a saját népe vérével
áztatta. Miért nem avatkozott be Isten már korábban, hogy véget vessen az
általuk gyakorolt terroruralomnak? Ha az időnek a romlott uralkodók és bírák
áldozata feldúlt holttestének milliárdjaival bevetett tarlóit szemléljük, arra
érzünk indíttatást, hogy Dáviddal együtt kiáltsunk fel. „Isten, rontsd meg a fogaikat a
szájukban; az oroszlánok zápfogait törd össze, Uram!” (7. vers; Károlyi) Teljes
joggal érzünk óriási felháborodást a hatalmukkal való embertelen visszaélésük
miatt, és ugyancsak teljes joggal várjuk a napot, amikor „elhordja őket a haragos szél... s az emberek majd mondogatják,
»Valóban, az igazra mégis jutalom vár, van még Isten, aki ítél a Földön!«”
(10. és 12. vers; a Szent István Társulat Biblia-fordítása)
De
gondoljunk csak ebbe! Ezen emberek mindegyike ártatlan kisbabaként született,
szerető anya keblén nyugodott. Hogyan változott mégis ez a nyilvánvaló
ártatlanság ennyire gonosszá? A lehetőség igazából már a kezdettől ott volt. „Eltértek a gonoszok a fogantatásuk óta;
tévelygenek a hazugok az anyjuk méhétől kezdve.” (4. vers) A nyugtalanító
igazság azonban az, hogy mindannyian ugyanezzel a gonoszra való hajlammal
születünk. Ha azonban mégsem járunk ezen emberek lábnyomában, azt csakis
Istennek köszönhetjük. Ahogy egy nagy prédikátor mondta, „Csak és egyedül Isten
kegyelméből vagyok képes bármire is.”
Garth Bainbridge
243. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
29. fejezetéhez
(március 29 –április 4.).
Még mielőtt szülővé váltam, valaki azt mondta
nekem: „Bár ésszerűnek kell lenned, kerüld el az érvelést a gyermekeddel szemben.
Ahelyett, hogy azt kérdeznéd tőle, miért tett valamit, kérdezd azt, hogy
megtette-e vagy nem.” Azt tartották fent, hogy ha egy gyermektől azt kérdezzük,
miért tett valamit, azzal csak arra ösztönözzük őt, hogy azt gondolja, ha elég
jó magyarázattal tud előállni, akkor bármilyen viselkedés ésszerűnek hangozhat
és ezáltal megbocsátható. Úgy gondolták, ezzel arra ösztönözzük a gyermekeket,
hogy saját maguk felmentésében próbáljanak szakértővé válni, ahelyett, hogy
felelősséget vállalnának a tetteikért.
Azt nem tudom, hogy ez jó nevelési tanács volt-e
vagy nem, de azt tudom, hogy az emberek már a bűnbeesés óta próbálkoznak
mentségek keresésével a bűneikre. Sajnos azonban a kifogások sosem vezetnek jó
megoldásra. „A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami
megindokolná létezését.” (A nagy küzdelem, 438. o.) Sátán hosszú évek óta
próbálja a felelősséget Istenre kenni, azzal, hogy ilyen vagy olyan
magyarázatot kínál. Isten Igéje azonban így szól: „Aki elfedezi az ő vétkeit,
nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.”
(Példabeszédek 28:13) Krisztus kegyelmére támaszkodni az egyetlen megoldás a
bűn problémájára. Mondd el Neki ma: „Nincs mentségem a bűneimre, de bánom őket,
és teljességgel az áldozatodra és a kegyelmedre támaszkodom.”
Karen D. Lifshay
Hermiston Hetednapi Adventista Egyház
Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
