Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 31 - PÉNTEK - Bírák 20

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 32. fejezet 1418. nap

Az emberek kísértésbe esnek, hogy pénzüket élvezetekre, vágyaik kielégítésére, testük díszítésére vagy lakásuk szépítéséré fordítsák. Még gyülekezeti tagok sem tartózkodnak attól, hogy ilyen célokra bőkezűen, sőt pazarlóan költekezzenek. Ellenben, ha felszólítják őket, hogy az Úr tárházába hozzanak adományokat, hogy műve fejleszthető legyen, akkor ettől húzódoznak. Azután, ha nem tudják elkerülni a felszólítást, adakoznak, de lehetőleg sokkal kevesebbet, mint amennyit igen gyakran haszontalan élvezetekre kiadnak. Isten szolgálata iránt nem mutatnak őszinte szeretetet, sem komoly részvétet lelkek megmentése érdekében. Nem csoda tehát, ha az ilyen tagok keresztényi élete elfajult, beteges élet.

Akinek szívében azonban Krisztus szeretete lángol, az nemcsak kötelességének érzi, hanem boldog lesz, ha mindenét odaáldozhatja a legnagyobb és legszentebb mű fejlesztésére, amelyet valaha emberekre bíztak: feltárni a világnak a jóság, Irgalom és Igazság kincseit.

A kapzsiság, a fösvénység lelkülete viszi rá az embereket, hogy olyan pénzt is visszatartsanak vágyaik kielégítésére, amely jog szerint Istené. Az Úr ezt a lelkületet ma éppúgy gyűlöli, mint annak idején, amikor népét szigorúan megfeddte prófétája által: "Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem; a nép egészben!" (Mal. 3, 8. 9.)

A bőkezű adakozás: mennyei lelkület. E lelkület legmagasztosabb megnyilvánulása: Krisztus áldozata a kereszten. Miérettünk odaadta az Atya egyszülött Fiát! Krisztus pedig, miután mindenről lemondott, amivel bírt, Önmagát adta oda, hogy megmentse az embert. A golgotai kereszt legyen az Üdvözítő felhívása a jótékonyságra, minden követőjéhez. A kereszt a jelképe az örök adakozás elvének. "Adni és ismét csak adni." "Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (1. Ján. 2, 6.)

Ellenben az önzés lelkülete: a Sátán lelkülete. A világi ember életében megnyilvánuló alapelv ez: Végy! Kapj! Így remélnek boldogságot és kényelmet elérni; vetésük gyümölcse azonban nyomorúság és halál.

Mindaddig, míg Isten áldást ad gyermekeinek, kötelességük sem szűnik meg, hogy visszaadják Neki az Általa igényelt részt. És pedig nemcsak ezt a köteles részt kell adniuk, hanem hozzanak hálaáldozatul önkéntes adományokat is Isten tárházába. Ujjongó szívvel áldozzák hát oda Teremtőjüknek bőségük zsengéit, legkiválóbb javaikat, legszebb és legszentebb szolgálatukat. Akkor gazdag áldást nyernek. Isten olyanná teszi lelküket, amilyen a megöntözött kert, amely sohasem szenved vízhiányban. Amikor pedig begyűjtik az utolsó nagy aratást, jutalmul azokat a kévéket nyerik, melyeket Mesterüknek hozhattak, azért, mert istenadta javaikat önzetlenül használták fel.

Istennek a toborzás munkáját végző, választott szolgái soha ne kényszerüljenek arra, hogy testvéreik részvétteljes és szívélyes segítsége nélkül, saját terhükre vegyék fel a küzdelmet. A gyülekezeti tagok kötelessége, hogy bőkezűek legyenek azok iránt, akik világi foglalkozásukat otthagyják és teljesen Krisztus szolgálatára szentelik életüket. Ha Isten szolgáit bátorítják, műve annál jobban halad. Ellenben, ha az emberi önzés visszatartja az Úr művét megillető támogatást, nemcsak a hithirdetők kezei gyengülnek meg, hanem gyakran egész hasznavehetőségük komolyan megbénul.

Isten haragja felgerjed azok ellen, akik azt állítják, hogy az Ő követői, de ennek ellenére engedik, hogy Istennek szentelt munkások életszükségleteikben hiányt szenvedjenek, mialatt a lelkekért munkálkodnak. Az ilyen önző embereknek egykor nemcsak arról kell számot adniuk, hogy miként sáfárkodtak Isten javaival, hanem arról is, hogy bánatot és szívfájdalmat okoztak eljárásukkal az Úr hűséges szolgáinak. Akit az Úr prédikátori tisztségre hív el, és erre az elhívásra mindent otthagy, hogy az Úr szolgálatába lépjen, kell, hogy áldozatos fáradozásaiért olyan fizetésben részesüljön, amely saját és családja megélhetését is biztosítja.

A világi foglalkozások különféle ágaiban, mind a szellemi, mind a fizikai munka terén a tisztességes munkások igen jó fizetést kaphatnak. És ez a munka - az igazság magvát hinteni, és lelkeket Krisztushoz vezetni - vajon nem sokkal fontosabb-e bármilyen más világi foglalkozásnál? Nincs-e hát joguk a hűséges munkásoknak, hogy ebben a munkakörben is elegendő jutalmat kapjanak? Aszerint, ahogyan becsüljük az erkölcsi és a testi jólétért áldozott munkát, kimutatjuk, mennyivel többre értékeljük a mennyei dolgokat a földieknél.

Szükséges, hogy Isten népe jó szívvel és bőségesen adakozzék, mert Isten tárháza anyagi eszközökre szorul; a prédikátorok szükségleteit, a misszióterületek igényeit kell kielégítenie. A prédikátoroknak szent kötelessége, hogy Isten művének szükségleteit a gyülekezetek elé tárják és hogy bőkezűségre neveljék a tagokat. Ha ezt elhanyagolják és a gyülekezetek nem adakoznak mások szükségleteire, akkor nemcsak az Úr műve szenved, hanem elmarad az az áldás is, amelyben a hívők egyébként részesültek volna.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 20

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k+20&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k+20&version=NT-HU

Egyik fejezet a másik után számol be az izraeliták nemtörődömségéről és tétlenségéről saját erkölcsi állapotukkal kapcsolatosan. Józsué halálával és az izraeliták ezt követő hitehagyásával kezdtük ezt a könyvet. Ettől kezdve az izraeliták nem csupán elnyomásban részesülnek hűtlenségük miatt, hanem szakadások történnek közöttük, sőt, időnként egymás ellen harcolnak, és egymást ölik. Ebben a fejezetben végre azt láthatjuk, ami egyszer sem történt meg Józsué napjai óta, hogy Izrael egész népe (kivéve a benjáminitákat), egy emberként tart gyűlést az Úr előtt. Még bátorítóbb az a tény, hogy azért gyűltek össze, hogy kezeljék a közöttük előforduló gonoszságot.

Izrael fiai felháborodva gyűltek egybe, hogy megtorolják a gonoszságot, és halálbüntetéssel sújtsák a gibeai perverz embereket. Ezzel ellentétben a benjáminiták eltökélték magukat, hogy megvédik a gonosztevőket, és nem adják ki őket. E válasz után az izraeliták elmennek Béthelbe (Isten háza), és megkérdezik Istent. Ám nem azt kérdezik, hogy harcoljanak vagy sem, hanem azt, hogy ki harcoljon ellenük elsőként (20:18). Az izraeliták már eldöntötték, hogy mit fognak tenni. Érdekes, hogy a sértett fél itt nem a lévita, vagy Izrael vezetői. Ez egy gyalázatos bűn volt Istennel szemben, ők mégsem Istent keresték bocsánatért és vezetésért. Istenre nem úgy tekintettek, mint királyukra és parancsnokukra; hanem úgy közelítettek hozzá, mint egy jóshoz, és a tanácsát jövendőmondó képességeiért kérték. Abból is nyilvánvaló, hogy az izraeliták félreértették Isten szerepét, hogy elhozták a frigyládát Silóból, mert szerencsetárgyként akarták használni (1Sám 4).

Isten csak arra válaszol, amit kérdeztek: Júda harcoljon először, de nincs áldás és győzelem ígérete. A benjáminiták felülkerekednek, és egy hatalmas mészárlás következik. Az izraeliták most már tanácsot kérnek az Úrtól (20:23), de az Úr most sem ígér győzelmet. Csak egy óriási veszteség után közelednek úgy az izraeliták a Mindenhatóhoz, ahogy azt már kezdetben tenniük kellett volna: böjtöltek aznap estig, közben pedig égő- és békeáldozatokat mutattak be az Úrnak. Az Úr csak akkor ígéri meg, hogy kezükbe adja a benjáminitákat (20:26-27). Ekkor „az Úr ... vereséget mért Benjáminra Izráel előtt” (20:35 - új prot. ford.).

Isten szándékosan engedi meg, hogy Izrael kétszer is vereséget szenvedjen a győzelem előtt. Egy fontos leckét kellett megtanulniuk arról, hogy hogyan kapják meg Isten áldását. Noha az ő szerepük csak annyi volt, hogy kitisztítsák a gonoszságot Izraelből, Isten bűnbánatot és alázatosságot kívánt meg tőlük, különösképpen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az egész nemzet megérdemelte volna Isten haragját. Kiáltó ellentét van a Gibeával szemben kinyilvánított erkölcsi felháborodás és aközött, hogy az izraeliták éveken keresztül minden lelkifurdalás nélkül gyakorolták a nyílt bálványimádást. A gibeoniták elleni büntetés minden élet és vagyon teljes megsemmisítése volt, de az ilyen ítélet csak a bálványimádás esetére volt előírva (5Móz 13:12-18)! Képmutatásukban nem vették észre, hogy sokkal buzgóbbak törekedtek testvéreik elpusztítására, mint arra, hogy saját bűneikből megtisztuljanak, és azokra bocsánatot nyerjenek. Vajon nem tanulság ez számunkra?

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni a fontosságát annak, hogy visszaadjuk Istennek a tizedet. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert

Parkview Adventista Akadémia

Lacombe, Alberta, Kanada

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 30 - CSÜTÖRTÖK - Bírák 19

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 32. fejezet 1417. nap

32. Adakozó gyülekezet

A korinthusi gyülekezethez intézett első levelében Pál apostol kioktatta a hívőket, hogy milyen egyetemes elvek alapján támogassák Isten művét e földön. Miközben javukat szolgáló apostoli működéséről ír, azt kérdi tőlük: "Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján?

Kicsoda plántál szőlőt és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? Vajon emberi módon beszélem-é ezeket? vagy nem ezeket mondja-é a törvény is? Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek kell lennie reménység által."

Majd így kérdezi tovább az apostol: "Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrtünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. "Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket. Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." (1. Kor. 9, 7-14.)

Itt az apostol utal az Úr tervére, a templomban szolgálatot teljesítő papok eltartását illetőleg. Akiket erre a szent hivatásra választottak, azokat testvéreik tartották el, akiknek lelki áldásokkal szolgáltak. "...Kik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot, parancsolatjuk van, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz az ő atyafiaiktól." (Zsid. 7, 5.) Lévi törzsét az Úr választotta ki, hogy végezzék a templommal és a papsággal kapcsolatos szent szolgálatokat. A papról viszont azt mondotta: "Mert őt választotta ki az Úr, ...hogy álljon szolgálatra az Úrnak nevében." (5. Móz. 18, 5.) Minden jövedelem tizedét az Úr igényelte saját tulajdonául; a tized visszatartását az Úr lopásnak tekintette.

Ezen tervre - a prédikátori szolgálat támogatására - hivatkozott Pál, amikor kijelentette: "Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." Később, Timótheushoz intézett egyik levelében még azt írja: "Méltó a munkás a maga jutalmára." (1. Tim. 5, 18.)

A tized fizetése azonban csak egyik része volt az Isten tervének, szolgálatának fenntartására. Ezenkívül még számos adományt és áldozatot írt elő. A zsidó papi rendszer arra tanította a népet, hogy bőkezűen adakozzék, úgy Isten ügyének támogatására, mint a szűkölködők táplálására. Különös alkalmakra önkéntes adományokat gyűjtöttek. Az aratás és szüret idején, a mező és a föld zsengéit - búzát, bort és olajat - az Úr oltárára áldozták. Az utószedést, az aratás maradványait, a szegények számára hagyták. Juhok nyírásakor az első gyapjút és a búza cséplésének elejét szintén Istennek szentelték. Hasonlóképpen az állatok elsőszülötteit; ellenben az elsőszülött fiúgyermekért váltságdíjat fizettek. A gyümölcsök zsengéjét viszont a Szentélyben kellett az Úrnak áldozatul bemutatni, és azután a papok szükségleteire szentelni.

A jótékonykodás ezen rendszere által az Úr oktatni kívánta az izraelitákat, hogy mindenben Ő legyen az első. Így emlékeztette őket arra, hogy Ő a tulajdonosa minden földjüknek, nyájuknak és barmaiknak. Ő adta a napfényt és az esőt; így keltette életre a vetést és érlelte meg az aratást. Egyáltalán minden, amivel rendelkeznek, Isten tulajdona és ők csak javainak sáfárai.

Nem egyezik Isten akaratával, hogy a keresztények szűkkeblűbbek legyenek a zsidóknál, mert nekik sokkal nagyobb kiváltságaik vannak. "Valakinek sokat adnak" - jelenti ki az Üdvözítő - "sokat követelnek tőle." (Luk. 12, 48.) A héberektől megkövetelt bőkezű adakozás elsősorban saját népüket szolgálta. Viszont ma Isten műve az egész földre kiterjed. Krisztus az evangélium kincseit követőinek kezeibe helyezte; ezzel azonban felelőssé tette őket, hogy az üdvösség örömhírét az egész világnak hirdessék. Bizonyos, hogy kötelezettségünk sokkal nagyobb, mint volt a hajdani Izráelé.

Miközben Isten műve terjed, mind gyakoribb segélykérések érkeznek hozzánk. Hogy ezen meghívásoknak eleget tehessünk, a keresztényeknek meg kell szívlelniük az Úr parancsát: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban." (Mal. 3, 10.) Ha a hitvalló keresztények behoznák tizedeiket és adományaikat, akkor Isten tárháza állandóan megtelne. Akkor nem lenne szükség kiállításokra, sorsolásokra és mulatságokra, hogy az evangélium terjesztéséhez szükséges anyagi eszközöket biztosítsák.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 19

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k+19&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k+19&version=NT-HU

Ez az elbeszélés Izrael történelmének legsötétebb fejezetét mutatja be, amely a Bírák korszakában zajlott. Az izraeliták által elkövetett összes erkölcsi rémtett közül, amiről ebben a könyvben olvashatunk, messze ez a legmegdöbbentőbb. E történet és Sodoma romlottságának története (1Mózes 19) között túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy véletlen legyen. Az író szándékosan tervezte ezt a történetet úgy, hogy összehasonlítsa benne Izrael erkölcsi romlottságát a sodomabeli emberek romlottságával. A lévita szavai foglalják össze a történet lényegét: „Nem történt semmi ilyesmi, nem látott senki ilyet, amióta kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig” (19:30 - új prot. ford.).

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő nem alkot véleményt a szereplők cselekedeteiről. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy a lévita vendéglátója a heteroszexualitást részesítette előnyben a homoszexuális erőszakkal szemben. Azért tette ezt, mert ezt látta a helyesnek. Hasonlóképpen nem a vendéglátás hiánya volt itt az igazi probléma, mint ahogy ezt néhány bibliakutató felvetette. Az erőszak, amit ezek a férfiak elkövettek, nem barátságtalan természetükből eredt, hanem gonosz és perverz szívük sarkallta erre őket. Az elbeszélő egyértelművé teszi, hogy itt a bűncselekmény nemi erőszak és gyilkosság, melyet a gibeai férfiak követtek el.

Ezekben a szörnyű cselekményekben az az igazán megdöbbentő, hogy elkövetői Izrael fiai voltak. A nemi erőszak és a gyilkosság nem volt kevésbé gyakori az ókori Közel-Keleten, mint manapság. Ám ilyen szörnyűségek az összes nemzet közül a legkevésbé történhettek volna meg Isten kiválasztott népe között. Az ő erkölcsi mércéjük még abban a korszakban is jóval magasabb volt a szomszédos népek „színvonalánál”, amikor „nem volt király Izraelben”. A lévita ragaszkodott ahhoz, hogy egy izraelita városba menjenek egy idegen város helyett (19:12), ez is azt mutatja, hogy azt hitte, az izraeliták jobb emberek.

Az izraelita társadalom erkölcsi hanyatlása annak következménye volt, hogy az emberek úgy éltek, mintha nem volna uruk, és Isten sem volna közöttük – de még a környéken sem. Mi is pontosan így élünk a mai világban. Az istenfélelem elavult és idegen fogalomnak tűnik a legtöbb ember számára a mai társadalomban. Jézus követői, Isten kiválasztott népe a kivétel, ők fénysugarak a sötétben! A legtöbbünk valószínűleg sosem lesz részese olyan szörnyűségeknek, mint az itt leírt események – hála az Úrnak! Ám amikor önző módon közelítjük meg a bűnt, a lévita vendéglátójának szerepét játsszuk. Az ír filozófus, Edmund Burke így fogalmazott: „A gonosz győzelméhez csupán annyi szükséges, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”. Ha hagyjuk, hogy a megalkuvás és a kényelem diktáljon akkor, amikor ki kellene állnunk a jóért, számos lehetőséget fogunk elhalasztani, hogy segítsünk azoknak, akiknek a bűn ártott.

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni a fontosságát annak, hogy visszaadjuk Istennek a tizedet. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert

Parkview Adventista Akadémia

Lacombe, Alberta, Kanada

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 29 - SZERDA - Bírák 18

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 31. fejezet 1416. nap

"Mert minden ti érettetek van" - mondotta -, "hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére." Az apostolok nem öndicsőítésükre prédikálták az evangéliumot. Az a reménység, hogy lelkeket mentenek meg, késztette őket. Életüket ezért szentelték ennek a műnek. Ez a reménység volt egyszersmind, ami visszatartotta őket attól, hogy fenyegető veszélyek vagy tényleges szenvedések láttára, fáradozásaikat beszüntessék.

"Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul." Pál érezte az ellenség hatalmát; noha testi ereje gyengült, mindazáltal hűen és feltartóztathatatlanul hirdette Krisztus evangéliumát. Felöltötte Isten teljes fegyverzetét, s úgy rohant előre a küzdelembe, a keresztnek ez a hőse! Bátorító hangja tanúskodott a küzdelemben elért győzelméről. Tekintetét a hűségesek jutalmára szegezte s így kiáltott fel diadalmasan: "Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk, mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók."

Nagyon komoly és mélyen megható ezután az apostol szózata a korinthusi testvérekhez, hogy ismételten gondolkozzanak Megváltójuk páratlan szeretete felett. "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét" - írta -, "hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ti ismeritek azt a magasságot, ahonnan leereszkedett, valamint azt a mélységes megalázkodást, amelyet magára vállalt. Miután rálépett az önmegtagadás és önfeláldozás ösvényére, arról többé le nem tért, amíg életét oda nem áldozta. Mennyei trónja és földi keresztje között nem volt számára nyugalom.

Pál apostol pontról pontra, részletesen kifejtett mindent, hogy valamennyien, kik levelét olvasni fogják, teljesen megértsék az Üdvözítőnek érettük való csodálatos megalázkodását. Bemutatta nekik Krisztust, aki mint Isten, az Atyánál időzött és Vele együtt fogadta az angyalok hódolatát. Azután szemléltette útját, le, az emberi sors megalázó mélységeibe. Pál meg volt arról győződve, hogy ha sikerül megértetni velük azt a csodálatos áldozatot, melyet a menny Fensége hozott, minden önzést száműznek életükből. Bemutatta előttük tehát, hogy Isten Fia miként vetette le dicsőségét, s vette önként magára az emberi természetet. Sőt szolgává alázta magát, egészen a halálig "a keresztfának haláláig" (Fil. 2, 8.), hogy az elbukott emberiséget lealázottságából felemelje reményre, örömre, a mennyek országában.

Ha az isteni jellemet a kereszt fényében szemléljük, akkor irgalmasságot, gyengédséget és megbocsátást látunk, párosulva méltányossággal és igazsággal. Mennyei trónján szemléljük

Őt, aki kezein, lábain és oldalán viseli szenvedéseinek jeleit; ezeket azért szenvedte, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Látjuk az Atyát, a Végtelent, megközelíthetetlen világosságban, aki Fiának érdemeiért tulajdonául fogad el bennünket. A bosszúállás fellege, mely csak nyomorúsággal és kétségbeeséssel fenyegetett, a keresztről áradó fényben, Isten kézírását tükrözi: Élj bűnös! Ti bűnbánó, hívő lelkek éljetek! Én megfizettem érettetek a váltságdíjat!

Ha Krisztust szemléljük, a szeretet felmérhetetlen tengerének partján időzünk. Szeretnők elbeszélni ezt a szeretetet, de szavaink felmondják a szolgálatot. Elmondjuk földi életét, érettünk hozott áldozatot, közbenjárói tevékenységét fenn a mennyben, valamint azt, hogy lakhelyeket készít azok számára, akik Őt szeretik. Ha mindez elvonul előttünk, akkor felkiáltunk: Oh, mily nagy és mélységes Krisztus szeretete! "Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért." "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" (1. Ján. 4, 10; 3, 1.)

Minden őszinte tanítványban forrón lángol ez a szeretet, mint szent tűz, szívének oltárán. Ez a föld az a hely, hol Isten szeretete megnyilvánult Krisztus által. Ezen a földön kell Isten gyermekeinek ezt a szeretetet feddhetetlen életük által visszatükrözni. Így vezethetjük a bűnösöket a kereszthez, hogy szemlélhessék Isten Bárányát.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 18

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k+18&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k+18&version=NT-HU

Bírák könyve első fejezetében azt olvashatjuk, hogy a kánaáni föld meghódítása még nem fejeződött be teljesen (1:26-27). Ez a szakasz leírja, hogyan jutott örökségéhez Dán törzse Kánaán északi részén. Az, hogy a lévitát Manassé (vagy talán Mózes; 18:30) unokájaként azonosítja ez a szakasz, arra utal, hogy ezen események a Bírák korszakának az elején mentek végbe. Mindazonáltal a történet középpontjában nem Lais (a későbbi Dán) városának elfoglalása áll. A történet szerepe, hogy elmondja, hogyan alakított ki Izrael legészakibb törzse egy hamis izraelita vallást, amit annyira jól felépítettek, hogy egészen az asszír fogságig fennmaradt; egy olyan bálványimádó vallást, amelynek egyenes következménye volt a fogság.

Mika és a Dán nemzetségéből valók története is kihangsúlyozza a Bírák könyvének fő motívumát: „nem volt király Izraelben” és „mindenki azt tette, ami helyes volt az ő szemei előtt” (Bír 17:6). Az Urat kellett volna királyuknak tartaniuk, de az izraeliták elutasították, megrontották vagy elfelejtették törvényének minden tanítását, ami romboló következményekkel járt. Mind Mika, mind a dániak azt gondolták, kisajátíthatják Isten áldásait az által, ha felállítják saját szentélyüket, mintegy versengve (szembeszállva) az eredetivel Silóban. Ha valakinek ebben a történetben, akkor Jonathánnak, a papnak tudnia kellett volna mi a helyes, ám azt olvassuk, őt egyáltalán nem zavarja a bálványimádás gondolata, sőt örül a lehetőségnek, hogy a hamis vallás főpapja lehet (18:20, 30).

Mika és a dániak története rablással és bálványimádással kezdődik, és azzal is végződik. Csakúgy, mint Sámson történetében, egyik bűn a másikat vonja maga után és a bűnök erkölcsi következménye az idő múlásával egyre rosszabb lesz. A bűn bűnt szül, a bűn jutalma pedig mindig halál. Bár a Dán törzséből valók sikerrel járnak, nem szabad összekevernünk a sikert Isten jóváhagyásával. Elgondolkodva ezen a történeten imádkozzunk azért, hogy Isten segítsen megtörni a bűn sablonját az életünkben. Emlékezzünk rá, hogy van királya Izraelnek, és hogy Krisztus a mi örökségünk!

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni a fontosságát annak, hogy visszaadjuk Istennek a tizedet. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert

Parkview Adventista Akadémia

Lacombe, Alberta, Kanada

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 28 - KEDD - Bírák 17

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 31. fejezet 1415. nap

A hű szolga a Mester munkáját végzi. Érzi munkája nagy fontosságát; felismeri, hogy a gyülekezethez és a világhoz való viszonya ugyanaz, mint amilyen Krisztusé volt. Fáradhatatlanul munkálkodik, hogy bűnösöket nemesebb és magasztosabb életre vezessen, hogy elnyerhessék egykoron a győzők jutalmát. Ajkát az oltárról vett eleven parázs érinti; Jézust dicsőíti, mint a bűnös egyetlen reménységét. Akik hallgatják, érzik, hogy imáiban komolyan és őszintén közeledett Istenhez. A Szentlélek megnyugodott rajta, lelke érezte az elevenítő mennyei tüzet és képes arra, hogy lelki dolgokat lelkileg ítéljen meg. Erőt nyert, hogy Sátán erődítéseit lerombolja. Szívek lágyulnak meg, amikor szemlélteti Isten szeretetét, és hallgatói sóvárogva kérdik: "Mit tegyek, hogy üdvözüljek?"

"Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek. Akikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe. Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért. Mert az Isten, aki szólt: Betétből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett."

Így dicsőítette az apostol Isten kegyelmét és irgalmasságát, mely megnyilvánult abban a szent megbízatásban, amelyet mint Krisztus szolgája nyert. Isten nagy kegyelme megtartotta őt és hittestvéreit minden nehézség, kísértés és veszedelem közepette. Nem alkalmazkodtak sem hitükben, sem tanításaikban a hallgatók kívánságaihoz, sőt nem is titkoltak el egyetlen olyan igazságot sem, amelyre üdvösségük érdekében szükségük volt, azért, hogy így tanításaikat vonzóbbá tegyék. Egyszerűen és világosan kifejtették az igazságot; imádkoztak lelkek meggyőzéséért és megtéréséért. Azonkívül igyekeztek életmódjukat is összhangba hozni tanításaikkal, hogy a hirdetett igazság mindenki lelkiismeretéhez szóljon.

"Ez a kincsünk pedig" - folytatta az apostol - "cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." Isten hirdettethette volna igazságát bűntelen angyalok által is! Azonban ez nem felelt meg tervének. Ő tökéletlen emberi lényeket választ eszközéül, szándékának megvalósítására. A felmérhetetlen értékű kincset cserépedényekbe helyezi. Isten azt akarja, hogy áldásait emberek vigyék a világnak. Általuk ragyogja át Isten dicsősége a bűn sötétségét. Szerető szívvel közeledjenek a bűnnel terhelt és nyomorgó emberhez és így vezessék a kereszt lábához. Minden cselekedetükkel dicsőítsék, tiszteljék és dicsérjék Őt, aki fölötte áll mindennek.

Pál, saját tapasztalataira rátérve, kimutatta, hogy Krisztus szolgálatára nem önző okok késztették, mert ezen az útján megpróbáltatás és kísértés volt osztályrésze. "Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben."

Pál emlékeztette testvéreit, hogy ő és munkatársai, mint Krisztus hírnökei, állandó veszélyben forogtak. Az elszenvedett nehézségek erőiket felmorzsolták. "Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Krisztusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek." Krisztusnak e szolgái, a nélkülözések, nyomorúságok és testi szenvedéseik által, Krisztus halálához hasonlóvá lettek. Azonban, ami bennük a halált munkálta, az a korinthusiaknak lelki életet és egészséget hozott, mivel az igazságban való hit által, részeseivé lettek az örök életnek. Tekintettel erre, Jézus követői óvakodjanak, nehogy hanyagságuk, vagy szeretetlenségük által Krisztus munkásainak terheit és kísértéseit növeljék.

"Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, amint írva van: Hittem és azért szóltam; hisszük mi is, és azért szólunk." A rábízott igazság valódiságáról Pál tökéletesen meg volt győződve, így hát mi sem bírhatta volna rá, hogy Isten Igéjét hamisan szólja, avagy eltitkolja legbensőbb meggyőződését. Nem akart jólétet, dicsőséget, avagy élvezetet szerezni oly módon, hogy a világhoz alkalmazkodjék. Noha állandóan a mártírhalál fenyegette a hitért, melyet a korinthusiaknak is hirdetett, mégsem félt; tudta, hogy az, Aki meghalt és feltámadott, őt is feltámasztja sírjából és az Atya elé állítja.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 17

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k+17&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k+17&version=NT-HU

A megelőző történetekben újra és újra emlékeztettek minket, hogy akkoriban mindenki „azt cselekedte, amit jónak látott.” (17:6) . A következő fejezetek világosan bemutatják, hogy hogyan is történt ez, és mik voltak az erkölcsi következményei (a politikaiak mellett) Izrael népe számára.

A legtöbb bibliafordítás ennek a fejezetnek a „Mika bálványimádása” nevet adja. A korábbi történetekből már tudjuk, hogy a bálványimádás virágzott Izraelben a Bírák idejében. Ami azonban ebben a történetben figyelemre méltó az az, hogy mennyire nagyon szűklátókörűek a szereplők azt illetően, hogy bármit is rosszul tennének: a hamis imádat középpontjában álló bálványt (3-4. vers) az Úrnak szentelték! Mi több, a Mika által emelt törvénytelen oltár Efraim hegyén áll, ugyanott, ahol a silói törvényes oltár is (Józsué 18). Még a történetben szereplő lévita se tudja (vagy nem érdekli), hogy egy törvénytelen imádati helyet felállítani faragott képekkel problémának számít, és boldogan elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van (11. vers). Egy igazi lévita alkalmazásával Mika úgy gondolja, hogy az oltára nemcsak hogy törvényes, hanem az Úrnak tetsző is: „Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az ÚR, mert egy lévita lett a papom.” (13. vers – új prot. ford.)

Mika megfontolatlan tetteinek az egész izraeli nemzetre több generáción át kiható következményei lesznek. És a dologban az a valóban elkeserítő, hogy ő nincs is tudatában mindennek. Az Úr szomorúan jelenti ki: „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal” (Hós 4:6 - új prot. ford.).

Ez egy lecke a mi számunkra, hiszen mi vagyunk a választott nemzedék. Isten kihívott minket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára, hogy királyi papság, szent nemzet, az Ő elkülönített népe legyünk; azt tegyük, ami igaz, és megtartsuk az Ő parancsait (1Pt 2:9 és Jel 14:12).

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni a fontosságát annak, hogy visszaadjuk Istennek a tizedet. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert

Parkview Adventista Akadémia

Lacombe, Alberta, Kanada

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 27 - HÉTFŐ - Bírák 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 31. fejezet 1414. nap

Pált hite és reménye éltette. Tudatában volt, hogy Sátán immár nem győzedelmeskedhet Korinthusban Isten műve fölött és ezért szívből jövő háláját fejezte ki. Ő és munkatársai úgy óhajtották megünnepelni Krisztus és az igazság ellenségei fölött aratott győzelmüket, hogy megújult buzgalommal terjesztették az Üdvözítő ismeretét. Mint a tömjénillat, úgy áradjon szét a világon az evangélium jó illata. Azoknak, akik Krisztust elfogadják, az üzenet: "élet illata életre"; azoknak pedig, akiknek hitetlenségükben megátalkodnak: "halál illata halálra".

Amikor Pál ráeszmélt e munka lenyűgöző nagyságára, így kiáltott fel: "És ezekre kicsoda alkalmatos?" Ki prédikálhatja Krisztust úgy, hogy ellenségeinek ne legyen elfogadható oka sem a hírnököt, sem üzenetét megvetéssel illetni? Pál azt óhajtotta, hogy megértesse a hívőkkel az evangéliumi szolgálat ünnepélyes felelősségét. Csak a hűséges igehirdetés, a tiszta, a következetes és a prédikációkkal összhangzó életmód kedves és tetsző Isten előtt; csak ez teszi eredményessé az Evangélium szolgáinak lelkek megmentéséért való fáradozásait. Korunk prédikátorai is, teljes tudatában a mű nagyságának, az apostollal együtt kiálthatják: "És ezekre kicsoda alkalmatos?"

A gyülekezetben voltak némelyek, akik Pált, első levelének megírásakor öndicsérettel vádolták meg. Az apostol erre hivatkozik, amennyiben megkérdezi a gyülekezeti tagokat, hogy indítékait így értelmezték-e, így ítélték-e meg? Ezt mondja: "Elkezdjük-é ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint némelyeknek, ajánló levelekre hozzátok, avagy tőletek?" Ha a hívők más helyekre költöztek, gyakran ajánlóleveleket vittek magukkal az előbbi gyülekezettől. Vezető munkásoknak azonban, vagy a gyülekezetek alapítóinak nem volt szükségük ajánlólevelekre. A korinthusi hívők, akik a bálványimádásból az evangéliumhoz tértek, önmaguk voltak az ajánlólevelek, amelyekre Pálnak szüksége volt. Az, hogy az igazságot elfogadták, hogy életmódjukban változás állott be, elevenen bizonyította Pálnak munkájában kifejtett hűségét, és felhatalmazta arra, hogy mint Krisztus szolgája tanácsoljon, feddjen és intsen.

Pál úgy tekintette a korinthusi testvéreket, mint élő bizonyítékait. "A mi levelünk ti vagytok" - mondotta - "beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblára, hanem a szívnek hústábláira."

A bűnösök megtérése és megszentelődésük az igazság által, az Isten szolgájának legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el tisztségére. Apostoli elhivatottságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve, melyről átalakult életük tanúskodik. Krisztus, a dicsőség reménysége, alakul ki szívükben. Prédikátori szolgálatának ezek a bizonyítékai erősítik az Evangélium munkását.

Krisztus szolgáinak ma is hasonló bizonyítékokkal kellene rendelkezniük, mint amilyen a korinthusi gyülekezet volt Pál munkálkodásának. Noha manapság igen sok a prédikátor, mégis nagyon ritka a tehetséges és megszentelt életű evangélista. Kevés azok száma, kiknek szíve telve olyan szeretettel, amely Krisztusban lakozott. Gőg, önhittség, a világ szeretete, gáncsoskodó hajlam, keserűség és irigység jellemez sokakat, akik Krisztus hitét vallják.

Életmódjuk, mely igen gyakran éles ellentétben áll az Üdvözítő életével, szomorú bizonyságát adja annak a lelkipásztori munkának, amely által megtértek.

A legnagyobb megtiszteltetés az, ha Isten az embert az Evangélium alkalmas szolgájának fogadta el. Azonban azok, akiknek munkáját az Úr megáldja erővel és eredménnyel, nem dicsekszenek. Elismerik, hogy teljesen Istentől függnek, tudják, hogy önmaguktól semmire sem képesek. Pállal együtt mondják: "Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magukból; ellenkezőleg a mi alkalmas voltunk az Istentől van, aki alkalmatosukká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk."

Mai Bibliai szakasz: Bírák 16

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k+16&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k+16&version=NT-HU

Sámson ismét figyelmen kívül hagyja isteni elhívását (vagy Isten parancsát), ezzel veszélyezteti saját életét és küldetését. Az utolsó alkalommal, amikor egy filiszteus nő után vágyakozott, a következmények szerencsétlen kimenetelűek voltak. Mivel Sámson tudja, hogy senki sem tudná megállítani, ezért pimaszul a filiszteusok földjének belseje felé nyomul, hogy bűnös vágyait kielégíthesse. Akárcsak korábban, lázadozása ellenére is erőt ad neki Isten, hogy megmentse magát. Ám éppen ez a probléma Sámsonnal: az Istentől kapott erőt saját érdekében használja. Nagy hőstettei közül egyet sem azért vitt véghez, hogy megmentsen akár csak egy izraelitát is az elnyomás alól.

Sámson bukása nem annak az eredménye, hogy a rossz személyben bízott meg. Nem megtévesztés hatására fedte fel erejének titkát.  Önként adta át, és tudta, hogy valószínűleg fel fogják használni ellene. Oly’ sokáig élt lázadásban, és oly’ sokszor szegte már meg Istennek tett nazireusi fogadalmát, hogy már nem érzékelte, milyen következményei lehetnek bűnének. Mint megannyi alkalommal, most is azt gondolta, Isten meg fogja szabadítani ellenségeitől. De lázadásának végső pillanatával utoljára pazarolta el Isten áldását. „Jóllehet ereje nem hosszú hajában rejlett, de ez Isten iránti hűségének jele is volt. És amikor a jelképet feláldozta szenvedélye kielégítésének, elveszítette az ezzel járó áldást” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 527. oldal).

A Bibliában szereplő összes bíra és hős közül Sámsonban volt meg a legtöbb lehetőség. Ha Sámson hűséges maradt volna isteni elhivatásához, Isten célja megvalósulhatott volna az Úr dicsőségére és Sámson becsületére. De Sámson engedett a kísértésnek, és hűtlennek bizonyult feladatához, ezért küldetése vereséggel, szolgasággal és halállal végződött (lásd: Pátriárkák és próféták 528. oldal). Sámson élettörténete azt mutatja be, hogy Isten elvégzi akaratát – Sámson ellenére is.

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni a fontosságát annak, hogy visszaadjuk Istennek a tizedet. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert

Parkview Adventista Akadémia

Lacombe, Alberta, Kanada

Fordította Gősi Csaba