Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 49. fejezet 1479. nap
49.
Pál utolsó levele
A legfelsőbb ítélőszék előtt történt kihallgatása után, Pál
cellájába tért vissza. Tudta, hogy csak rövid halasztást nyert és ellenségei
addig nem nyugszanak, amíg halálra nem adják. Azonban azt is tudta, hogy
egyelőre az igazság aratott diadalt. Az, hogy hirdethette a megfeszített és
feltámadott Üdvözítőt a figyelmesen hallgató tömeg előtt, már egymagában
győzelmet jelentett. Azon a napon olyan munka kezdődött, amely növekszik és
erősödik, amelyet sem Néró, sem Krisztus valamennyi ellensége sem tud megakadályozni,
vagy elpusztítani.
Mialatt Pál nap nap után sivár cellájában ült, és jól
tudta, hogy Néró egyetlen szavára vagy intésére életét feláldozhatják, sokat
gondolt Timótheusra. Elhatározta, hogy magához hívatja. Mielőtt elindult utolsó
útjára Rómába, az efézusi gyülekezet gondviselésével bízta meg. Pált és
Timótheust a szeretet mélységes és erős, szinte rendkívüli köteléke fűzte
össze. Timótheus megtérése óta osztozott az apostol munkájában és
szenvedéseiben; a köztük lévő barátság folyton erősbödött, bensőségesebbé és
szentségesebbé vált, míg Timótheus, a megöregedett, agyonfáradt apostolnak
mindazzá vált, ami a gyengéd fiú a szeretett, tisztelt atyjának. Nem is csoda,
hogy Pál elhagyatottságában és egyedüllétében vágyva vágyott arra, hogy őt
láthassa.
A legkedvezőbb viszonyok között is több hónap telhet el,
amíg Timótheus Kis-Ázsiából Rómába érhet. Azonban Pál tudta, hogy napjai meg
vannak számlálva, félt tehát, hogy Timótheus esetleg későn érkezhetik, és őt
már nem találja életben. Fontos tanácsokkal és útbaigazításokkal akarta
ellátni, mert Timótheust súlyos felelősségek terhelték. Míg egyrészt
haladéktalan útra kelését sürgette, egyszersmind leíratta utolsó akaratát, arra
az esetre, ha személyesen már nem közölhetné vele. Lelke telve volt aggódó szeretettel
Timótheusért, szeretett fiáért az evangéliumban, és a reá bízott gyülekezetért;
azért óhajtotta mélyen a szívébe vésni, szent hivatása iránti hűséget.
Pál ilyen üdvözlettel kezdi levelét: "Timótheusnak, az
én szeretett fiamnak; kegyelem, irgalmasság, békesség az Atya Istentől és
Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok
őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád
könyörgésemben éjjel és nappal."
Az apostol buzdította Timótheust a hitben való állhatatosságra:
"Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely
benned van az én kezeimnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adott
nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne
szégyelld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem az ő foglyát; hanem együtt
szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint." Pál azután kérte,
gondolja meg, hogy Isten "szent hívással" hívta el, hirdetni annak
hatalmát, aki "világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az
evangélium által." Önmagáról pedig kijelentette: "Amelyre nézve
tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává. Amiért szenvedem
ezeket is; de nem szégyenlom, mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok
benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra."
Hosszú szolgálatának évei alatt Pál sohasem ingott meg;
hűséges maradt Üdvözítőjéhez. Bárhol volt is - akár sötét lelkű farizeusok,
vagy római hatalmasságok előtt; akár a listrai dühöngő csőcselék, vagy a
macedóniai börtön bűnösei között; akár a megrémült hajósokkal érvelt a zátonyra
futott hajón, avagy mindenkitől elhagyatva, kihallgatáson Néró előtt - sohasem
szégyellte azt az ügyet, amelyet képviselt. Kereszténységének egyetlen nagy
célja volt: hogy mindenkor Neki szolgáljon, kinek Nevét egykor ugyan
megvetette. E célja elérésétől sem ellenállás, sem üldöztetés eltántorítani
többé sohasem tudta. Hite, mely a gyakorlatban megerősödött és áldozat által
megtisztult, tartotta fenn és erősítette meg.
"Te annakokáért én fiam" - folytatta Pál -
"erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben. És amiket tőlem
hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a
tanítására is alkalmasak lesznek. Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a
Jézus Krisztus jó vitéze."
Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok
1
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az egyik legnagyobb
probléma a történelem során a királyok örökösödése volt. Mindig vannak, akik hatalomra éhesek, és
trónra akarnak lépni. Dávid megöregedett és gyengévé vált. Az emberek Salamon
beiktatását és megkoronázását várták. Adónia, Dávid fia, feltehetőleg a
legidősebb valamennyi közül, megragadja a lehetőséget, hogy fellázadjon és
Izrael királyi trónjára üljön. Absolon bátyja volt, és feltételezte, joga van
az uralkodói székhez. Azt mondják, mindenben Absolont utánozta. Nyilvánvalóan
úgy vélte, hogy szépsége és kiállása feljogosítja őt, mint ahogy Saul esetében
történt. Az apja által elkényeztetettként azt gondolta, mivel ő a legidősebb,
övé lesz a királyság, ha kell, akár erőszakkal is. Idősebb volt Salamonnál, de
sokkal kevésbé alkalmas, mint ő. Adónia élvezte Joáb támogatását, és remélte,
hogy a sereg az ő oldalára áll. Azt is remélte, hogy Abjátár, a főpapok egyike,
szintén támogatni fogja őt. Szomorú látni, hogy ez a két ember, akik Dávid jó
barátai voltak, Adóniához csatlakozik a hatalom utáni hajszában.
Adónia minden követ
megmozgat, nagy ünnepséget szervez, ahová meghívja az egész családját, a király
fiait, Júda férfiait, és a király szolgáit. Figyelemre méltó, hogy nem volt
jelen Nátán, a próféta, Benája és a tekintélyes emberek, és Salamon, a fivére.
Tudta, hogy Dávid Salamont akarja örökösévé koronázni. Nátán nem akart még egy
katasztrofális szituációt, mint amilyet Absolon teremtett. Eleget tett prófétai
elhívásának, és figyelmeztette Betsabét. Ő bement a király elé, és mindketten
elmondták neki, hogy Adónia Izrael királyának kiáltotta ki magát. Dávid
behívatta Sádók papot, Benáját és Nátánt, akiket Adónia nem hívott meg, és bár
öreg volt és beteges, ugyanúgy Lélekkel teljes volt, mint fiatal korában, és
gyorsan cselekedett. Salamont egy öszvéren Gihónba küldte. Ott Sádók pap
felkente őt, és amint megkoronázták, mindenki felkiáltott „Éljen Salamon
király!”, mivel ő lett Izrael új királya. Amikor ennek híre elért Adóniához, ő
életét féltve bemenekült a szentélybe, és megragadta az oltár szarvait. Itt is
láthatjuk Salamon nagyságát. Megtehette volna, hogy lázadásáért halállal fizet
fivérének. Mindazonáltal megbocsát neki, és megparancsolja, miként viselkedjen:
az élete attól függ, megígéri-e, hogy közönséges polgár lesz és hűséges az új
királyhoz.
Mindannyiunk számára van
mit tanulni ebből a fejezetből. Istennek megvan a módszere, hogy megalázza
azokat, akik felmagasztalják magukat.
Leo Ranzolin
208. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 47-49. fejezeteihez (július 28 – augusztus 3.).
A szombat délelőtti felhívást az imakérésekre
mindig a papírhajtogatás zöreje, a gyerekek elcsendesítése jelzi, majd izgatott
csend következik, ahogyan gondterhelten lefelé és körbe tekintünk, miközben
arra készülünk, hogy feltárjuk szükségleteinket és sebezhetőségünket mindenki
előtt. Szinte hallható a közös sóhaj, amikor az első kérés elhangzik.
„Anyagi nehézségek miatt szeretnék imasegítséget
kérni.” „Kérlek, imádkozzatok a fiamért (vagy lányomért), aki már nem jár
gyülekezetbe.” „Laboratóriumi vizsgálaton voltam ezen a héten. Kérlek,
imádkozzatok a jó eredményekért.”
Amikor a hangokat halljuk az alázatos esdeklő
imákban, vajon hány antenna fogja a nem artikulált érzéseket minden egyes
egyszerű kérés mögött? Halljuk-e a rejtve megbúvó érzelmeket: szégyen, félelem,
kétségek és magány, ezek mögött a láthatóan egyszerű kérések mögött? Fog-e az
esdeklő sóvárgással találkozni a vigasztalás és a támogatás? Vagy még egy
szombat délután megy haza úgy a testvéred, hogy még mindig egyedül van a
félelmével, szégyenével, kétségeivel, és hogy a rákövetkező hetet küzdelemben
és a meg nem válaszolt imák miatt szomorúan, magányosan várja?
Pál azt mondja az utolsó levelében: „Az Úr
legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem,
és az én bilincsemet nem szégyenlette …” Elhúzódunk-e hittestvéreinktől, amikor
szükségük van ránk, csak mert megbénít az ellenállás a sebezhető állapotuk
miatt, talán mert tudjuk, hogy milyen könnyen megtörténhet velünk is ugyanaz?
Vagy leküzdjük a saját sebezhetőségünktől való félelmet, és szolgálunk, ahogyan
Onesiforus tette?
Jeanne Van Den Hurk
Anderson Hetednapi Adventist Gyülekezet
Anderson, Dél-Karolina, USA
Fordította Gősi Csaba