2026. november 1. VASÁRNAP - Lk 2:21-24 – JÉZUS ÉLETE – A bemutatás

2026. november 1. VASÁRNAP - Lk 2:21-24 – JÉZUS ÉLETE – A bemutatás

A remény itt kezdődik:

 

– JÉZUS

Az Újszövetség evangéliumi szakaszait olvassuk közösen, párhuzamosan az egyik legszebb Jézusról szóló könyvvel, a Jézus életével.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/22/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/04/higgyetek-az-o-profetainak-aprilis-20.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

 

Lk 2:21-24

Ellen White idézetek – JÉZUS ÉLETE – A bemutatás

Lk 2:21-24 21. Nyolc nap elteltével körülmetélték, és a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt megfogant volna anyja méhében. 22. Amikor pedig a Mózes törvénye szerinti tisztulás napjai leteltek, felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23. amint meg van írva az Úr törvényében, hogy minden elsőszülött fiú az Úrnak szenteltessék, 24. és hogy az Úr törvényében előírt áldozatot mutassanak be: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.

Születése után mintegy negyven nappal Jézust Jeruzsálembe vitte József és Mária, hogy felajánlják az Úrnak, és áldozatot mutassanak be. Ezt a zsidóknak adott törvény írta elő, és mint az ember helyettesének, Krisztusnak is minden tekintetben eleget kell tennie a parancsolatoknak. Már előbb megtörtént a körülmetélkedés szertartása a törvény iránti engedelmesség jeleként. {DA 50.1} A törvény egyéves bárányt írt elő égőáldozatul, és fiatal galambot vagy gerlicét bűnért való áldozatul az anya számára. Azonban a törvény figyelembe vette azt is, ha a szülők túl szegények voltak ahhoz, hogy bárányt áldozzanak, s egy pár gerlice vagy fiatal galamb is elfogadható volt: az egyik égőáldozatul, a másik pedig bűnért való áldozatként. {DA 50.2} Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Krisztust jelképezték az áldozatok, s ebből az is nyilvánvaló, hogy Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a „hibátlan és szeplőtelen Bárány” (1Pét 1,19). Erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban élt a természeti törvényekkel. Testileg-lelkileg példa volt arra, hogy Isten a törvényei iránti engedelmesség által milyen életet szánt az egész emberiségnek. {DA 50.3} Az elsőszülött felajánlásának eredete az ősidőkbe nyúlik vissza. Isten megígérte, hogy a menny Elsőszülöttét a bűnös megmentésére szánja. Ezt az ajándékot minden család azzal ismerte el, hogy Istennek ajánlotta elsőszülött fiát. Papi tisztségre szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között. {DA 51.1} Kiszabadítva Izráelt Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülöttek felajánlását. Amikor Izráel gyermekei még az egyiptomiak rabszolgái voltak, az Úr a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest az üzenettel: „Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom neked, bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nekem, és te vonakodsz elbocsátani: íme én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4,22–23) {DA 51.2} Mózes átadta Isten üzenetét, de a büszke király így válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem bocsátom el Izráelt!” (2Móz 5,2) Az Úr jeleket és csodákat tett népéért, és a fenyegető csapások mind bekövetkeztek a fáraó ellenállása miatt. Végül a pusztító angyal megkapta a parancsot, hogy minden ember és állat elsőszülöttének meg kell halnia az egyiptomiak között. Isten az izraeliták megmenekülése érdekében utasította őket, hogy egy levágott bárány vérét kenjék ajtófélfáikra. Minden házat meg kellett jelölni, hogy a halált hozó küldött elkerülhesse az izraeliták otthonait. {DA 51.3} Miután az Úr ilyen ítéletekkel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: „Nekem szentelj minden elsőszülöttet… akár ember, akár barom, enyém legyen az!”(2Móz 13,2) „Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek! Én vagyok az Úr.” (4Móz 3,13) Amikor Isten elrendelte a szent sátor szolgálatát, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy egész Izráel elsőszülöttei helyett ők szolgáljanak a szentélyben. De az elsőszülötteket továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és váltságdíjjal lehetett őket megváltani. {DA 51.4} Az elsőszülöttek bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőségű volt. Arra is emlékeztetett, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izráel gyermekeit, s előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak is, melyet Isten egyszülött Fia szerez. Ahogyan az ajtófélfára hintett vér megszabadította Izráel elsőszülötteit, úgy Krisztus vérének is van hatalma, hogy megmentse a világot. {DA 51.5} Milyen hatalmas jelentősége volt akkor Krisztus felajánlásának! A pap azonban nem látott át a fátyolon, nem tudta megfejteni a mögötte rejtőző titkot. A csecsemők bemutatása megszokott esemény volt. A papok nap mint nap átvették a váltságdíjat, amint a kisdedeket bemutatták az Úrnak. Rutinszerűen végezték feladatukat, vajmi kevés figyelmet szentelve a szülőknek és gyermekeknek, hacsaknem gazdag vagy a felső körökből való szülők álltak előttük. József és Mária szegények voltak, s amikor gyermekükkel megérkeztek a templomba, a papok csupán igen szerény öltözetű galileai férfit és asszonyt láttak bennük. Megjelenésükben nem volt semmi, ami felkeltette volna a figyelmet, és csak a legszegényebbek áldozatát mutatták be. {DA 52.1} A pap elvégezte a hivatalos szertartást. Karjába vette a gyermeket, és az oltár előtt magasra emelte. Miután visszaadta édesanyjának, az elsőszülöttek rovatába beírta a „Jézus” nevet. Aligha gondolt arra, hogy a karjában tartott kisded a mennyei Felség, a dicsőség Királya. Nem gondolt rá, hogy erről a gyermekről írta Mózes: „Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek, a ti atyátokfiai közül, mint engem, azt hallgassátok mindenben, amit csak szól néktek!”(Csel 3,22) Arra sem gondolt a pap, hogy ez a kisgyermek az, akinek dicsőségét Mózes látni szerette volna. Pedig nagyobb volt Mózesnél, akit a pap a karjában tartott, és amikor feljegyezte a gyermek nevét, annak nevét írta be, akire a zsidó nép egész vallási rendszere épült. Ugyanakkor annak megszűnését is jelezte ez a név, hiszen az áldozati rendszer elavulóban volt; az előkép, az árnyék szinte már összeért a valósággal. {DA 52.2} A Shekinah (Isten dicsőségének jelenléte, a dicsőség felhője) eltávozott a szentélyből, de a betlehemi gyermekben ott rejtőzött az a dicsőség, amely előtt leborultak az angyalok. Ez a kisgyermek volt a megígért mag, akire az Éden kapujában elsőként emelt oltár mutatott. Ő volt az, aki ÉN VAGYOK-ként nyilatkozott meg Mózes előtt. Ő vezette Izráelt felhő- és tűzoszlopban. Róla jövendöltek régóta a próféták is. Ő volt a világ reménysége, „Dávid gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag” (Jel 22,16). E kis csecsemő neve, amelyet Izráel névjegyzékébe bejegyeztek, azt hirdeti, hogy testvérünk Ő, az elbukott emberiség reménysége. Ez a gyermek, akiért megfizették a váltságpénzt, az a Valaki, akinek az egész világ bűneiért váltságdíjat kell fizetnie. Ő volt az igazi „főpap Isten háza felett” (Zsid 10,21), „egy változhatatlan papság” (Zsid 7,24) feje, a Közbenjáró, „aki a Felségesnek jobbjára ült a magasságban” (Zsid 1,3). {DA 52.3} Lelki dolgok csak lelkiképpen érthetők meg. A templomban Isten Fiát arra a munkára szentelték, amelynek elvégzésére a Földre jött. A pap úgy tekintett rá, mint bármely más gyermekre. S bár ő nem vett észre semmi szokatlant, Isten tette, hogy Fiát a világnak adta, mégis elismerést kapott. Ez az esemény nem múlhatott el Krisztus felismerése nélkül. „És íme volt Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő volt, aki várta az Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt őrajta. És kijelentetett neki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.”(Luk 2,25–26)