Higgyetek az Ő prófétáinak - december 10 - HÉTFŐ - 2 Mózes 9

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 83. fejezet 1246. nap

"És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?" (Lk 24:25-26). A tanítványok álmélkodással azt kérdezték maguktól, vajon ki lehet ez az idegen; aki behatol lelkük mélységeibe, és ilyen komolysággal, gyengédséggel, együttérzéssel és ilyen biztatóan és reményt keltően szól hozzájuk. Krisztus elárulása óta először kezdtek el ismét reménykedni, bizakodni. Gyakran komolyan rátekintettek útitársukra, és azt gondolták, hogy szavai éppen olyanok, mintha azokat maga Krisztus mondotta volna nekik. Ámulattal teltek meg, és szívük gyorsabban kezdett verni az örvendező várakozástól és reménységtől.

Krisztus Mózes könyvétől, a bibliai történet alfájától kezdve megmagyarázta nekik mindazokat a helyeket a Szentírásból, amelyek Reá vonatkoznak. Ha azonnal megismertette volna magát velük, akkor a szívük megelégedett lett volna és örömük teljességében nem éheztek volna semmi többre. Az volt a szükséges azonban számukra, hogy megértsék az ótestamentumi próféciák és előképek Krisztus mellett való tanúbizonyságtételeit. Ezekre kellett hitüknek felépülnie. Krisztus nem vitt véghez csodákat, hogy meggyőzze őket. Azt tekintette első feladatának, hogy megmagyarázza nekik az Írásokat. Eddig úgy tekintettek halálára, mint ami összetörte, megsemmisítette minden reménységüket. Krisztus most megmutatta nekik a próféták könyveiből, hogy éppen ez volt a legerősebb kézzelfogható bizonyíték hitük számára.

Miközben a tanítványokat oktatta, Jézus rámutatott az Ótestamentumnak, mint küldetése tanúbizonyságának a fontosságára. Sokan azok közül, akik most kereszténynek vallják magukat, félreállítják az Ótestamentumot, és azt vallják, hogy nincs annak többé semmi haszna és jelentősége. Krisztus azonban nem tanított semmi ilyet. Sőt, Krisztus olyan magasra értékelte az Ótestamentumot, hogy egy alkalommal ezt mondotta róla: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:31).

Krisztus hangja az, amely a pátriárkák és a próféták által szól hozzánk Ádám napjaitól az utolsó idők eseményeinek a lezárásáig. Az Üdvözítő mellett az Ótestamentum éppen olyan tisztán és világosan tanúságot tesz, mint az Újtestamentum. A prófétikus múltból felragyogó világosság az, amely tisztasággal és szépséggel előhozza Krisztus életét és az Újtestamentum tanításait: Krisztus csodái istenségének bizonyítékai. Annak azonban, hogy Ő a világ Megváltója, még erősebb bizonyítékát találjuk meg, ha az Ótestamentum próféciáit az Újtestamentum történetével hasonlítjuk össze.

A próféciáról való vitatkozás közben Krisztus pontos képet ad tanítványainak arról, hogy miért kellett Neki emberi formában megjelennie. Az a reménységük és várakozásuk, hogy a Messiás olyan valaki lesz, aki a nép kívánságainak megfelelően elfoglalja a trónt és a királyi hatalmat, félrevezető volt. Ez a felfogás megakadályozta a helyes megértését annak a ténynek, hogy Krisztus a legmagasabb méltóságból a legalacsonyabb helyzetbe ereszkedett, amit csak elfoglalhatott. Krisztus azt akarta, hogy tanítványainak elgondolásai, elképzelései lehetőleg tiszták és igazak legyenek minden tekintetben és értelemben. Amennyire csak lehetséges volt, meg kellett érteniük mindazt, ami a számára kijelölt szenvedésekkel összefüggésben volt. Krisztus megmutatta tanítványainak, hogy az a szörnyű harc, amelyet most még képtelenek voltak felfogni, abban a szövetségben teljesedett be, amely még a világ fundamentumainak a lerakása előtt megköttetett. Krisztusnak meg kellett halni, mint ahogy a törvény minden megszegőjének meg kell halnia, ha továbbra is megmarad a bűnben. Mindennek meg kellett lennie, de nem vereségben kellett végződnie, hanem dicsőséges, örök győzelemben. Jézus azt mondta tanítványainak, hogy mindent el kell követni azért, hogy a világ megszabaduljon a bűntől. Követőinek úgy kell élniük, ahogy Ő élt, és úgy kell munkálkodniuk, ahogy Ő munkálkodott, vagyis hathatós és állhatatos erőfeszítéssel.

Krisztus így beszélgetett tanítványaival és nyitogatta elméjüket, hogy megérthessék a szent Írásokat. A tanítványok fáradtak voltak, de a beszélgetés nem vált vontatottá. Az élet és a bizonyosság szavait hallották az Üdvözítő ajkáról. Szemeiket fáradtságuk ellenére nyitva tartották. Mikor Jeruzsálem bukásáról beszélt nekik, akkor felnéztek a pusztulásra szánt városra és sírtak. Még ekkor alig gyanították, hogy ki is volt az útitársuk. Nem gondolták, hogy az Úr ment mellettük, aki beszélgetésük tárgya volt. Nem, mert Krisztus úgy utalt önmagára, mintha Ő egy másik személy lenne. Azt gondolták Róla, hogy egyike volt azoknak, akik ott voltak a hallgatóságban a nagy ünnepen, és aki most éppen visszatérőben volt otthonába. Krisztus éppen olyan elővigyázatosan lépkedett a durva kövekkel kirakott úton, és néha-néha velük együtt megállt, hogy kipihenje az út fáradalmait. Így haladtak előre a hegyi úton, miközben Az, Akinek hamarosan el kellett foglalnia helyét Isten jobbján, és Aki így szólhatott: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18) - mellettük ment.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 9

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+9&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+9&version=NT-HU

A hetedik csapás, a jégeső, halált záporozott Egyiptom földjére, de „Gósen földjén nem volt jégeső, ahol Izráel fiai laktak.” Ez arra emlékeztet, hogy Isten szereti gyakorolni hatalmát, hogy védje népét, hogy semmi se ártson neki. Zsoltárok könyve 91:9-10 elmondja, hogy csapás nem éri azokat, akik Istennél keresnek oltalmat. Ahogy földünk történelmének végéhez közeledünk, amikor a hét utolsó csapás földünkre hull, hálás vagyok Istennek, hogy használni fogja hatalmát, hogy megvédje és megszabadítsa népét minden ellenségétől.       

Valami meglepett engem a fáraó álmegtérésében. Megvallotta, hogy vétkezett, hogy Isten igazságos, és megígérte, hogy elengedi Izraelt. De amikor a mennydörgés és a jégeső elállt, újra megkeményítette a szívét és nem engedte szabadon Izraelt.

Hányszor teszek én is úgy, mint a fáraó? Hányszor fordulok Istenhez csak azért, hogy megszabaduljak a bajból, amikor az Ő jóságára kellene összpontosítanom? Az Ő jósága az egyetlen dolog, ami igaz megtérésre vezet (Róm 2:4)     

Aron Crews

175. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  83-84. fejezeteihez (december 9-15.).

A tanítványok a kövekben botladozva és időnként a sötétben eltévedve visszamentek a nyolcmérföldes úton Jeruzsálembe. Lángra lobbant szívükkel alig várták, hogy elmondhassák a tanítványoknak: „Láttuk a feltámadt Urunkat!”

Jeruzsálemből Emmauszba tartva a fel nem ismert Úr arra vágyott, hogy megvigasztalja az összezavarodott tanítványokat. El akarta törölni a könnyeket az arcukról, és örömmel helyettesíteni, de elsőként felejthetetlen leckéket kellett adnia nekik. Krisztusnak meg kellett mutatnia, hogy ami valamennyi reményük elvesztését jelentette, valójában valamennyi reményük bibliai alapja. A kereszt árnyéka a kereszt dicsőségévé fog válni.

Krisztus figyelmesen sétált a köves út mentén, társainak járásához igazodott, időnként megállt pihenni; nagyon szerette volna felemelni a zavarodottság fátylát a szeretett tanítványai elméjéről. Isten ma is tiszteletben tartja a mi tempónkat. Soha sem visz minket gyorsabban, mint ahogy el tudjuk viselni. Gyengéden és figyelmesen fedi fel az igazságokat magáról és a saját szívünkről, úgy, hogy emlékezetesek legyenek, és életünk szerves részévé váljanak.

Gyakran összezavar minket a fájdalom és vigasztalódásra vágyunk, de Krisztus tudja, mire van szükségünk, hogy sziklaszilárd hitünk alakuljon ki. Így aztán Ő türelmesen sétál velünk, tanít és kalauzol minket. És igen, vigasztal.

A Krisztussal járás időnként lehet, hogy a zavarodottság, a könnyek és a tanulás útját jelenti. Végül azonban, amikor megismerjük útitársunkat, akivel sétáltunk, eljön az örömünnep ideje. Bízz az Ő időzítésében! Ő tudja, mire van szüksége a szíveknek.

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 9 - VASÁRNAP - 2 Mózes 8

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 83. fejezet 1245. nap

83. Útban Emmaus felé a feltámadottal

A feltámadás napjának késő délutánján két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus kis város volt, mintegy tizenkét kilométer távolságra Jeruzsálemtől. Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Krisztus munkájában, de komolyan hittek Benne. Azért mentek fel Jeruzsálembe, hogy megtartsák a húsvétot, és nagyon zavarba ejtették őket azok az események, amelyek nemrég következtek be a szent városban. Reggel hallották a híreket Krisztus testének a sírboltból való elviteléről, és az asszonyok beszámolóját is arról, hogy angyalokat láttak, és találkoztak Jézussal. Most visszatérőben voltak otthonukba, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak. Az estébe hajló órában szomorúan mentek az úton. Jézus kihallgatásának és keresztre feszítésének az eseményeiről beszélgettek. Még sohasem vesztették el annyira bátorságukat, mint most. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt árnyékában.

Nem jutottak messzire útjukon, mikor egy idegen csatlakozott hozzájuk. Annyira erőt vett azonban rajtuk bánatuk és csalódottságuk, hogy nem nézték meg útitársukat tüzetesen. Folytatták beszélgetésüket és kifejezték szívük gondolatait. Megbeszélték azokat a tanításokat, amelyeket Krisztus közölt velük; amelyeket úgy látszik, hogy nem voltak képesek felfogni és megérteni. Miközben a megtörtént eseményekről beszélgettek, Jézus szerette volna megvigasztalni őket. Jézus látta bánatukat és fájdalmukat. Megértette azokat az ellentmondásos és zavarba hozó gondolatokat, elképzeléseket, amelyek következtében az a kérdés fogalmazódott meg elméjükben, hogy vajon Krisztus lehet-e az az ember, aki eltűrte, hogy ennyire megalázzák? Bánatukat nem tudták visszafojtani, és sírtak. Jézus, tudta, hogy szívüket a szeretet kötelékei kötözték személyéhez, és le akarta törölni könnyeiket; örömmel és boldogsággal akarta betölteni szívüket. Először azonban olyan tanításokat kellett nekik adnia, amelyeket sohasem felejtenek majd el.

"Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban; és miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon?" (Lk 24:17-18). Beszéltek azután Néki csalódottságukról, amely Mesterükkel kapcsolatban érte őket: "Ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt", de "a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre" adák "és megfeszíték őt" (Lk 24:19-20). Azután fájó szívvel, csalódottsággal és reszkető ajakkal azt tették még hozzá: "Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek" (Lk 24:21).

Különös, hogy a tanítványok nem emlékeztek Krisztus szavaira, és nem fogták fel, hogy Ő előre megmondta nekik azokat az eseményeket, amelyeknek meg kell történniük! Nem fogták fel, hogy jövendölése utolsó részének éppen úgy be kellett teljesednie - mint ahogy első része beteljesedett -, vagyis hogy a harmadik napon feltámadjon. Krisztusnak erre a jövendölésére a tanítványoknak emlékezniük kellett volna. A papok és a főemberek nem felejtették ezt el. "Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok" (Mt 27:62-63). A tanítványok azonban nem emlékeztek ezekre a szavakra.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 8

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+8&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+8&version=NT-HU

Amikor visszatekintünk a fejezetre, megkérdezzük: Mi a közös a békék, a legyek és a tetvek között? Mit jelképezhetnek a mi lelki életünkben?

Annak ellenére, hogy az egyiptomiak nagyra tartották és imádták őket, a békák nagyon hamar átokká váltak számukra. A varázslók megpróbáltak ellenállni Istennek, de a kétéltű problémát még súlyosabbá tették.

A tetvek nagyon rettegett lények voltak. A varázslók megpróbálták szaporítani a tetveket, de kudarcot vallottak – a tetvek mindenütt ott voltak. A probléma az állatokon éppúgy jelentkezett, mint az embereken. A hatalom emberei nem tudtak úrrá lenni egy olyan kicsiny probléma felett, mint egy tetű, el kellett ismerniük Isten felsőbbrendű hatalmát.

A legyek nem csupán egy kis kellemetlenséget jelentettek. Szárnyaik voltak és csíptek. Rajaikkal együtt jött a szenny és a szenvedés. Nem volt menekülés a kártékony állatoktól – sem bent, sem kint a szabadban.

Békák, tetvek, legyek. Atyánk, kérünk, tüntesd el őket lelki életünkből és segíts, hogy szívünk alázatos és tanítható legyen, amely alárendeli magát a te akaratodnak. Ámen.          

Alexandra Talev

175. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  83-84. fejezeteihez (december 9-15.).

A tanítványok a kövekben botladozva és időnként a sötétben eltévedve visszamentek a nyolcmérföldes úton Jeruzsálembe. Lángra lobbant szívükkel alig várták, hogy elmondhassák a tanítványoknak: „Láttuk a feltámadt Urunkat!”

Jeruzsálemből Emmauszba tartva a fel nem ismert Úr arra vágyott, hogy megvigasztalja az összezavarodott tanítványokat. El akarta törölni a könnyeket az arcukról, és örömmel helyettesíteni, de elsőként felejthetetlen leckéket kellett adnia nekik. Krisztusnak meg kellett mutatnia, hogy ami valamennyi reményük elvesztését jelentette, valójában valamennyi reményük bibliai alapja. A kereszt árnyéka a kereszt dicsőségévé fog válni.

Krisztus figyelmesen sétált a köves út mentén, társainak járásához igazodott, időnként megállt pihenni; nagyon szerette volna felemelni a zavarodottság fátylát a szeretett tanítványai elméjéről. Isten ma is tiszteletben tartja a mi tempónkat. Soha sem visz minket gyorsabban, mint ahogy el tudjuk viselni. Gyengéden és figyelmesen fedi fel az igazságokat magáról és a saját szívünkről, úgy, hogy emlékezetesek legyenek, és életünk szerves részévé váljanak.

Gyakran összezavar minket a fájdalom és vigasztalódásra vágyunk, de Krisztus tudja, mire van szükségünk, hogy sziklaszilárd hitünk alakuljon ki. Így aztán Ő türelmesen sétál velünk, tanít és kalauzol minket. És igen, vigasztal.

A Krisztussal járás időnként lehet, hogy a zavarodottság, a könnyek és a tanulás útját jelenti. Végül azonban, amikor megismerjük útitársunkat, akivel sétáltunk, eljön az örömünnep ideje. Bízz az Ő időzítésében! Ő tudja, mire van szüksége a szíveknek.

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 8 - SZOMBAT - 2 Mózes 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 82. fejezet 1244. nap

"Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek" (Mk 16:7) - mondták az angyalok. Krisztus halála óta Pétert a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat nagyon leverte. Szégyenletes kijelentései, amelyekkel megtagadta az Urat, valamint az Üdvözítőnek szeretetet és jóságot sugárzó, de ugyanakkor fájdalmas tekintete, amelyet reá vetett, éjjel és nappal lelki szemei előtt voltak. Jézus valamennyi tanítványa közül ő szenvedett a legkeserűbben. Krisztus most mégis arról biztosítja, hogy Isten elfogadta bűnbánatát és megbocsátotta bűnét. Igen, mert Krisztus most egyedül őt említi meg név szerint tanítványai közül.

"Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt" (Mk 16:7). Tanítványai mind cserbenhagyták Jézust, de a felhívás, hogy találkozzanak vele, mégis mindegyikükhöz szólt. Krisztus nem vetette el őket. Amikor Mária Magdaléna azt mondotta nekik, hogy látta az Urat, akkor ő is megismételte Krisztusnak ezt a meghívását egy galileai találkozóra. Harmadízben pedig azok az asszonyok hozták az üzenetet, akiknek Jézus - miután felment az Atyához - megjelent: "Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván megragadták az ő lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába és ott meglátnak engem" (Mt 28:9-10). Feltámadása után Krisztus első munkája a földön az volt, hogy tanítványait meggyőzze irántuk való gondoskodásának változatlanságáról, töretlen szeretetéről és gyengéd figyelméről. Be akarta nekik bizonyítani, hogy Ő volt élő Üdvözítőjük, aki széttörte a halál bilincseit, és akit a halál többé nem tarthat fogságban. Meg akarta velük ismertetni azt a tényt, hogy szíve szeretete ugyanaz maradt irántuk, ami volt, amikor még velük volt szeretett Mesterükként, s ezért újra és újra megjelenik nekik. Szeretete kötelékeivel még szorosabban kötözte őket körül. Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy találkozzanak velem Galileában.

Mikor a tanítványok meghallották Krisztusnak erre a találkozóra tett határozott kijelentését, eszükbe jutottak azok a szavak, amelyeket előre szólott nekik feltámadásáról. Éppen most azonban nem ujjongtak. Még mindig nem tudtak megszabadulni kétségeiktől, zavarodottságuktól és kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy ők látták az Urat, a tanítványok nem hitték el ezt nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek.

Úgy tűnt, bajok és nyomorúságok egymásra tornyosultak. Egyik baj követte a másikat. A hét hatodik napján látták meghalni Mesterüket. A következő hét első napján megfosztva találták magukat uruk testétől, és még meg is vádolták őket azzal, hogy ők lopták el azért, hogy így csapják be a népet. Kétségbeesetten igyekeztek tisztázni magukat a hamis állításokkal szemben, amelyeknek a hangja egyre erősebb lett. Féltek a papok ellenségeskedésétől és a nép haragjától. Vágyakoztak Jézus jelenléte után, aki minden zavarodottságukban és tanácstalanságukban megsegítette őket.

Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: "Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt" (Lk 24:21). Magányosan és szívükben betegen emlékeztek vissza Krisztus szavaira: "Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?" (Lk 23:31). A felházban találkoztak össze. Az ajtókat bezárták és bereteszelték, mert tudatában voltak annak, hogy szeretett Mesterük sorsa, végzete bármikor az övék is lehet. Mily nagy lehetett volna az örömük ugyanebben az időben, hiszen az Üdvözítő már feltámadott! A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szorosan ott volt mögötte. Szemeit annyira elborították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy nem hitték el még az angyalok üzenetét sem, de még magának Krisztusnak a szavait sem. Mily sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: "Elvitték az én Uramat és nem tudom, hová tették Őt" (Jn 20:13). Milyen sok embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az Üdvözítő mondott el: "Mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15). Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyeiktől megvakított szemeik azonban nem tudják meglátni, nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik azt, amit mond nekik.

Óh, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének; bárcsak a szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat; bárcsak a fülek odafigyelnének az Úr hangjára! "Menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból" (Mt 28:7). Parancsoljátok meg nekik, hogy ne tekintgessenek József sírboltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták be, és a római pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek az üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. Hálás szívekből, ajkakról, amelyeket megérintett már a szent tűz, hadd zengjen a boldog ének: Krisztus feltámadott! Krisztus azért él, hogy közben járjon érettünk! Ragadjuk meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja meg a lelkünket! Higgy és meg fogod látni Isten dicsőségét!

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 7

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+7&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+7&version=NT-HU

Vajon Isten korlátozza-e valamilyen formában azt a képességünket, hogy neki szolgáljunk? Megszólaltathatja a köveket is, hogy végezzék el az Ő munkáját, de inkább úgy döntött, hogy megengedi, hogy az Ő munkatársai legyünk. Micsoda előjog és megtiszteltetés! De ahogy a mondás mondja, Isten nem a képzetteket hívja el, hanem képessé teszi az elhívottakat – függetlenül attól, amit mi korlátozásnak gondolunk.

Mózes és Áron a 80-as éveiket taposták, amikor Isten elhívta őket, hogy egy egész népet vezessenek. Azt láthatjuk, hogy Isten könnyedén figyelmen kívül hagyja a kort, mint akadályt az ő művében való munkálkodásra. Azt is látjuk, hogy könnyedén kezelni tudja a szociális és gazdasági körülményeket is. Mózes 40 évig pásztorként dolgozott Midiánban, miután Egyiptomból elmenekült. Egy pásztor munkája nem volt jövedelmező vagy vonzó, Isten mégis úgy döntött, hogy egy alázatos embert hív el néhány juh mellől, hogy egy egyész népet vezessen. És végül azt látjuk, hogy Isten kreatívan legyőzi a félelem korlátját. Mint ahogyan mi sokan, Mózes is félt nagy tömeg előtt beszélni, ami majdnem alkalmatlanná tette őt arra, hogy elfogadja Isten szolgálatra való elhívását.

Ha hűségesek vagyunk Istenhez, nem engedjük meg, hogy a félelmeink korlátozzák döntéseinket, hogy kövessük Isten hívását.          

Delwin Garcia

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 7 - PÉNTEK - 2 Mózes 6

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 82. fejezet 1242. nap

Mária ismét visszament a tanítványokkal a sírhoz. Amikor ezek visszatértek Jeruzsálembe, Mária továbbra is ott maradt. Amint benézett az üres sírboltba, fájdalom töltötte be a szívét. Ekkor két angyalt pillantott meg, egyik a fejénél, a másik a lábánál állott annak a helynek, ahol Jézus feküdt: "És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt" (Jn 20:13).

Mária azután elfordult még az angyaloktól is, mert azt gondolta, hogy találnia kell valakit, akitől megkérdezheti, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: "Asszony mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15). Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg és azt gondolta, hogy a kertész volt az, aki megszólította. Mária ezt mondotta neki: "Uram, ha Te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt" (Jn 20:15). Mária úgy gondolkodott, hogy ha egy gazdag embernek ez a sírboltja túl tiszteletre méltó temetkezési hely volt Jézus számára, akkor ő maga gondoskodik majd egy másik helyről. Volt már egy sír, amelyet Krisztus saját hangja tett üressé, elhagyottá; az a sír, amelyben Lázár feküdt. Nem találhatna-e ott egy temetkezési helyet az Ő Ura számára? Mária úgy érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy vigasztalást nyújtana neki fájdalmában.

Most azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá: "Mária" (Jn 20:16). Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen volt az, aki megszólította. Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott eléje, mintha át akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta: "Rabbóni" (Jn 20:16). Krisztus azonban feltartotta a kezét és ezt mondotta neki: "Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). Mária ezek után elment a tanítványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt.

Jézus nem akarta elfogadni övéinek hódolatát mindaddig, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az Atya elfogadta áldozatát. Felemelkedett a mennyei udvarokba és ott maga bizonyosodott meg arról, hogy az emberek bűneiért hozott áldozata elégséges az egész emberiség számára, és így vére által mindenki elnyerheti az örök életet. Az Atya jóváhagyta és törvénybe iktatta azt az új szövetséget, amelyet Krisztussal kötött, aminek értelmében Isten bűnbánó és engedelmes embereket kapna, akiket éppen úgy szeretne, mint ahogy Fiát szereti. Krisztusnak be kellett fejeznie munkáját, és teljesítenie kellett fogadalmát, hogy: "Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit az Ofir kincsaranyánál" (Ésa 13:12). A mennyben és a földön Isten minden hatalmat az élet Fejedelmének adott, és Ő visszatért követőihez, akik a bűn világában élnek, hogy részesíthesse őket hatalmából és dicsőségéből.

Mialatt az Üdvözítő Isten jelenlétében volt, és elfogadta Isten ajándékait egyháza számára, addig tanítványai csak az üres sírboltra gondoltak, gyászoltak és sírtak. Az a nap, amely az ujjongás napja volt az egész menny számára, a tanítványok számára a bizonytalanság, a zűrzavar, a tanácstalanság és a nyugtalanság napja volt. Hitetlenségük az asszonyok bizonyságtevésével szemben azt teszi nyilvánvalóvá, hogy hitükben mennyire elcsüggedtek. Krisztus feltámadásának a híre annyira különbözött attól, amit vártak, hogy nem tudták elhinni. Túl jó hír volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen - gondolták. Olyan sokat hallottak a tantételekről és a szadduceusok tudományos elméleteiről, hogy az a hatás, amit az elméjükre gyakorolt, a feltámadás vonatkozásában homályossá tette látásukat. Alig-alig tudták, hogy mit jelenthet a halottak közül való feltámadás. Nem voltak képesek megragadni és megérteni a nagy eseményt.

Az angyalok azt mondták az asszonyoknak: "Menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek" (Mk 16:7). Ezek az angyalok őrangyalokként Krisztussal voltak egész földi élete folyamán. Tanúi voltak kihallgatásának és keresztre feszítésének. Hallották tanítványaihoz intézett szavait. Ezt mutatta meg az az üzenet, amit a tanítványoknak adtak át, és amelynek meg kellett volna győznie azokat az üzenet igazságáról. Ilyen szavak csak a feltámadott Úr hírnökeitől érkezhettek.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 6

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+6&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+6&version=NT-HU

Mózes második könyvének hatodik fejezetében Isten megígéri, hogy megsegíti Izrael fiait, ahogyan elődeiket is megsegítette. Mózes által közli velük, hogy elveszi minden terhüket, megmenti őket, megváltja őket és helyreállítja örökségüket. Ezen felül Uruk, Megmentőjük és Megváltójuk akar lenni.

Bennünket is rabságban tart bűntől átitatott természetünk. Terheink óriásiak, szenvedésünk mély, nyomorúságunk végtelen. Mi is annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy elnyomjon bennünket lelkünk gyötrelme és a bűn kegyetlen rabszolgasága, hogy már nem is halljuk meg Isten ajánlatát a megsegítésünkre. De Jézus felénk tárja átszegzett kezét. Felajánlja terhünk átvételét, a rabságból való szabadítást, a gonosztól való megváltást és jellemünk helyreállítását.

Isten Istenünk akar lenni, nem csupán apáink vagy anyáink Istene, nem csak a lelkészeink és lelki vezetőink Istene. A Megváltónk akar lenni. Feltekintünk ma? Elfordítjuk tekintetünket tanácstalanságunktól? Felemeljük fejünket és reménységünket arra a Valakire szegezzük, Aki vágyik arra, hogy segítsen nekünk és a szabadulásra, amelyet már elkészített számunkra?         

Emily Gibbs

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 6 - CSÜTÖRTÖK - 2 Mózes 5

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 82. fejezet 1242. nap

82. "Mit sírsz?"

Azok az asszonyok, akik Krisztus keresztjénél álltak, órákig vigyáztak és vártak a szombat elmúlására. A hét első napján már nagyon korán útban voltak a sírbolthoz. Magukkal vitték az értékes fűszereket, hogy megkenjék az Üdvözítő testét. Nem gondoltak a feltámadására. Reménységük napja leáldozott, és sötét éjszaka telepedett a szívükre. Útközben beszélgettek, részletesen megemlékeztek Krisztus irgalmas cselekedeteiről és vigasztalást nyújtó szavairól. Erre az ígéretre azonban nem emlékeztek: "Ismét meglátlak majd titeket" (Jn 16:22).

Nem volt tudomásuk arról, hogy az éppen most következik majd be. Közeledtek a kerthez. Menet közben csak azt fontolgatták: "Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról?" (Mk 16:3). Azt tudták, hogy ők nem bírják elmozdítani a követ. Mégis tovább mentek útjukon a sírbolt felé. Ímé, az ég hirtelen lángoló dicsőséggel kivilágosodott és ez a világosság nem a felkelő naptól volt. A föld megremegett. A sírbolthoz érve az asszonyok azt látták, hogy a nagy követ elhengerítették. A sír pedig üres volt.

Az asszonyok nem mind ugyanabból az irányból érkeztek a sírbolthoz. Mária Magdaléna volt az első, aki a helyszínre érkezett. Mikor azt látta, hogy a követ elhengerítették, sietve eltávozott, hogy megmondja a tanítványoknak. Közben más asszonyok is odaérkeztek a kertbe. Ezek azt látták, hogy világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint a sírbolt körül álltak, hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy fehér ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ez volt az az angyal, aki elhengerítette a követ. Emberi alakot öltött magára, hogy meg ne riassza Jézus barátait. A mennyei dicsőség világossága még körülragyogta alakját. Az asszonyok megijedtek. Megfordultak, hogy elfussanak, de az angyal szavai megállították őket: "Ne féljetek! - mondotta nékik - A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová Őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába" (Mk 16:6-7). Ismét betekintettek a sírboltba, és újból hallották a csodálatos hírt. Emberi alakban egy másik angyal is ott volt a sírboltban, aki azt mondotta nekik: "Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek, mikor még Galileában volt, mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe és megfeszíttetni és harmadnapon feltámadni" (Lk 24:5-7).

Feltámadott, feltámadott! Az asszonyok újra és újra elmondották ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez való fűszerekre. Az Üdvözítő él és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra is, hogy Jézus, amikor a haláláról beszélt, akkor azt is megmondotta nekik, hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól; "félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak" (Mt 28:8)

Mária nem hallotta az örömüzenetet. Azzal a szomorú hírrel kereste fel Pétert és Jánost: "Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk, hova tették őt" (Jn 20:2). A tanítványok a sírbolthoz siettek és azt látták, amit Mária mondott nekik. Látták, a sírboltban a halotti lepelt és a kendőt, de nem találták ott az Urat. Éppen ez volt a bizonyítéka annak, hogy Krisztus feltámadott. A halotti lepedőket nem hanyagul rakta félre, hanem gondosan összehajtogatva mindegyiket a maga helyére tette. János "lát és hisz vala" (Jn 20:8). Még nem értette meg az Írásnak azt az üzenetét, hogy Krisztusnak fel kell támadnia a halottak közül; de most már visszaemlékezett az Üdvözítő szavaira, amelyekkel megjövendölte feltámadását.

Maga Krisztus volt az, aki a halotti lepedőket gondosan elhelyezte. Mikor a hatalmas angyal lejött a sírbolthoz, akkor egy másik angyal is csatlakozott hozzá, aki társaival őrséget tartott az Úr teste fölött. Mikor a mennyből jött angyal elhengerítette a követ, akkor ez a másik angyal belépett a sírboltba, és kioldozta és levette Jézus testéről azokat a lepedőket, amelyekbe begöngyölték. Az Üdvözítő keze volt azonban az, amely a lepedők mindegyikét összehajtogatta és helyére tette. Jézus szemében, aki a csillagokat éppúgy vezérli, mint a parányi atomokat, semmi sincs, ami nem fontos. Rendet és tökéletességet láthatunk minden munkájában.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 5

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+5&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+5&version=NT-HU

Csalódottan távoztam az osztályból. „Uram, én azt gondoltam, a te akaratod az, hogy megpályázzam az osztálylelkészi posztot. Miért veszítettem?” Nagyon össze voltam zavarodva, de nem voltam mérges. Alávetettem magam Istennek és azt akartam, hogy az Ő terve valósuljon meg. Tudtam, hogy az a valaki, aki megnyerte a pályázatot szereti Jézust és jó munkát fog végezni. De ennek ellenére rosszul éreztem magam. És Isten ekkor ezt súgta nekem: „Bízz bennem!”

Hogyan érezhette magát Mózes ebben a fejezetben? Ahelyett, hogy Isten hatalmas hősként jelent volna meg, aki megtör minden ellenállást és megmenti népét, a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Szinte hallom, ahogyan kétségbeesetten Istenhez kiált: „De megígérted, Uram! Miért történik mégis mindez?”

Abban az évben egy másik vezetői szerepet kaptam, egy olyant, amit szeretek és élvezek. Meglepetésemre elmehettem a vezetőképző táborba is. És itt betekintést kaphattam abba, hogy miért nem nyertem meg azt a pályázatot. Az osztály lelkésze elmondta nekem, hogy amikor a szülei elköltöztek, komolyan fontolóra vette, hogy elmenne egy másik iskolába, ha nem lenne ez a lehetőség. Ezért mondta nekem Isten, hogy „bízz bennem?” Talán az Úrnak szüksége van rá itt, rám pedig más módon van szüksége.

Dicsőség Istennek, Aki a teljes képet látja életünkről!    

Sarah Klingbeil

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba