Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 82. fejezet 1242. nap
82.
"Mit sírsz?"
Azok az asszonyok, akik Krisztus keresztjénél álltak,
órákig vigyáztak és vártak a szombat elmúlására. A hét első napján már nagyon
korán útban voltak a sírbolthoz. Magukkal vitték az értékes fűszereket, hogy
megkenjék az Üdvözítő testét. Nem gondoltak a feltámadására. Reménységük napja
leáldozott, és sötét éjszaka telepedett a szívükre. Útközben beszélgettek,
részletesen megemlékeztek Krisztus irgalmas cselekedeteiről és vigasztalást
nyújtó szavairól. Erre az ígéretre azonban nem emlékeztek: "Ismét
meglátlak majd titeket" (Jn 16:22).
Nem volt tudomásuk arról, hogy az éppen most következik
majd be. Közeledtek a kerthez. Menet közben csak azt fontolgatták:
"Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról?" (Mk 16:3).
Azt tudták, hogy ők nem bírják elmozdítani a követ. Mégis tovább mentek útjukon
a sírbolt felé. Ímé, az ég hirtelen lángoló dicsőséggel kivilágosodott és ez a
világosság nem a felkelő naptól volt. A föld megremegett. A sírbolthoz érve az
asszonyok azt látták, hogy a nagy követ elhengerítették. A sír pedig üres volt.
Az asszonyok nem mind ugyanabból az irányból érkeztek a
sírbolthoz. Mária Magdaléna volt az első, aki a helyszínre érkezett. Mikor azt
látta, hogy a követ elhengerítették, sietve eltávozott, hogy megmondja a
tanítványoknak. Közben más asszonyok is odaérkeztek a kertbe. Ezek azt látták,
hogy világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint a
sírbolt körül álltak, hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy fehér
ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ez volt az az angyal, aki
elhengerítette a követ. Emberi alakot öltött magára, hogy meg ne riassza Jézus
barátait. A mennyei dicsőség világossága még körülragyogta alakját. Az
asszonyok megijedtek. Megfordultak, hogy elfussanak, de az angyal szavai
megállították őket: "Ne féljetek! - mondotta nékik - A Názáreti Jézust
keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová Őt
helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy
előttetek megyen Galileába" (Mk 16:6-7). Ismét betekintettek a sírboltba,
és újból hallották a csodálatos hírt. Emberi alakban egy másik angyal is ott
volt a sírboltban, aki azt mondotta nekik: "Mit keresitek a holtak között
az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott: emlékezzetek rá, mint beszélt néktek,
mikor még Galileában volt, mondván: Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös
emberek kezébe és megfeszíttetni és harmadnapon feltámadni" (Lk 24:5-7).
Feltámadott, feltámadott! Az asszonyok újra és újra
elmondották ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez
való fűszerekre. Az Üdvözítő él és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra
is, hogy Jézus, amikor a haláláról beszélt, akkor azt is megmondotta nekik,
hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok
gyorsan eltávoztak a sírtól; "félelemmel és nagy örömmel, futnak vala,
hogy megmondják az ő tanítványainak" (Mt 28:8)
Mária nem hallotta az örömüzenetet. Azzal a szomorú hírrel
kereste fel Pétert és Jánost: "Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk,
hova tették őt" (Jn 20:2). A tanítványok a sírbolthoz siettek és azt
látták, amit Mária mondott nekik. Látták, a sírboltban a halotti lepelt és a
kendőt, de nem találták ott az Urat. Éppen ez volt a bizonyítéka annak, hogy
Krisztus feltámadott. A halotti lepedőket nem hanyagul rakta félre, hanem
gondosan összehajtogatva mindegyiket a maga helyére tette. János "lát és
hisz vala" (Jn 20:8). Még nem értette meg az Írásnak azt az üzenetét, hogy
Krisztusnak fel kell támadnia a halottak közül; de most már visszaemlékezett az
Üdvözítő szavaira, amelyekkel megjövendölte feltámadását.
Maga Krisztus volt az, aki a halotti lepedőket gondosan
elhelyezte. Mikor a hatalmas angyal lejött a sírbolthoz, akkor egy másik angyal
is csatlakozott hozzá, aki társaival őrséget tartott az Úr teste fölött. Mikor
a mennyből jött angyal elhengerítette a követ, akkor ez a másik angyal belépett
a sírboltba, és kioldozta és levette Jézus testéről azokat a lepedőket,
amelyekbe begöngyölték. Az Üdvözítő keze volt azonban az, amely a lepedők
mindegyikét összehajtogatta és helyére tette. Jézus szemében, aki a csillagokat
éppúgy vezérli, mint a parányi atomokat, semmi sincs, ami nem fontos. Rendet és
tökéletességet láthatunk minden munkájában.
Mai Bibliai szakasz: 2
Mózes 5
A fejezetet itt olvashatod
el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Csalódottan távoztam az
osztályból. „Uram, én azt gondoltam, a te akaratod az, hogy megpályázzam az
osztálylelkészi posztot. Miért veszítettem?” Nagyon össze voltam zavarodva, de
nem voltam mérges. Alávetettem magam Istennek és azt akartam, hogy az Ő terve
valósuljon meg. Tudtam, hogy az a valaki, aki megnyerte a pályázatot szereti
Jézust és jó munkát fog végezni. De ennek ellenére rosszul éreztem magam. És
Isten ekkor ezt súgta nekem: „Bízz bennem!”
Hogyan érezhette magát
Mózes ebben a fejezetben? Ahelyett, hogy Isten hatalmas hősként jelent volna
meg, aki megtör minden ellenállást és megmenti népét, a dolgok egyre rosszabbra
fordultak. Szinte hallom, ahogyan kétségbeesetten Istenhez kiált: „De
megígérted, Uram! Miért történik mégis mindez?”
Abban az évben egy
másik vezetői szerepet kaptam, egy olyant, amit szeretek és élvezek.
Meglepetésemre elmehettem a vezetőképző táborba is. És itt betekintést
kaphattam abba, hogy miért nem nyertem meg azt a pályázatot. Az osztály
lelkésze elmondta nekem, hogy amikor a szülei elköltöztek, komolyan fontolóra
vette, hogy elmenne egy másik iskolába, ha nem lenne ez a lehetőség. Ezért
mondta nekem Isten, hogy „bízz bennem?” Talán az Úrnak szüksége van rá itt, rám
pedig más módon van szüksége.
Dicsőség Istennek, Aki a
teljes képet látja életünkről!
Sarah Klingbeil
174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
81-82. fejezeteihez
(december 2-8.).
A könnyektől áztatott
szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus
bensőséges jelenlétét érzékeljük.
A felházba bezárva a tanítványok
a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben
töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire
emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.
Krisztus tudta, hogy a
tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás.
Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első
könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd
szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben
Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy
hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy
újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak
hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.
Mi másmilyenek vagyunk
vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő
veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít
minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba
beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a
mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit,
hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban
bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.
Jézus mégis gyengéden
bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a
szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a
kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.
Higgy, barátom.
Örvendezz!
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlésÁmen
VálaszTörlésÁmen😇
Törlés