2026. október 23. PÉNTEK – Jézushoz vezető út – Az ima: magasztos kiváltságunk 2

2026. október 23. PÉNTEK – Jézushoz vezető út – Az ima: magasztos kiváltságunk 2

Egy Hang – Egy Személy

 

– JÉZUS

Nemsokára az Újszövetséget kezdjük el közösen olvasni, ami teljesen összhangban van a OneVoice27       kezdeményezéssel, amelynek keretén belül Jézus és az Ő szolgálata kerül középpontba.

Addig is ráhangolódásként egy nagyon szép könyvet fogunk együtt olvasni, a Jézushoz vezető út című könyvet.

Ide kattintva olvashatod el a mai szakaszokat:

https://white-konyvtar.hu/hu/olvaso-terv/3/13/revidealt-karoli

Hívd meg barátaidat és ismerőseidet, hogy együtt olvassanak velünk és meghallják a legszebb Hangot!

Azoknak, akik a régi rendszer szerint szeretnék olvasni, itt találhatják meg és olvashatják el az adott fejezethez írt magyarázatot:

https://higgyetekazoprofetainak.blogspot.com/2020/04/higgyetek-az-o-profetainak-aprilis-12.html

A korábbi olvasmányokat itt találod meg:

https://egyhangegyszemelyjezus.blogspot.com/

Jézushoz vezető út - Az ima: magasztos kiváltságunk 2

Tisztábban kell látnunk, hogy kicsoda Jézus számunkra, és jobb ítélőképességgel kell felbecsülnünk az örök valóságok értékét. A szentség szépségének kell betöltenie Isten gyermekeinek szívét, ezért arra kell törekedniük, hogy kinyilatkoztatást nyerjenek a mennyei dolgokról. {SC 99.3}

Irányítsuk lelkünk vágyakozását felfelé, hogy kegyelmi adományként belélegezhessük a menny légkörét. Olyan közel lakozhatunk Istenhez, hogy a váratlan megpróbáltatásokban úgy fordulnak majd gondolataink Őfelé, mint amilyen természetesen a virágok fordulnak a Nap felé. {SC 99.4}

Folyamatosan tárjátok Isten elé szükségleteiteket, örömeiteket, szomorúságaitokat, gondjaitokat és félelmeiteket. Nem tudjátok megterhelni, nem tudjátok elfárasztani Őt, aki fejünk hajszálait is számon tartja, s nem közömbös gyermekei szükségletei iránt. "Igen irgalmas az Úr és könyörületes." (Jak. 5:11) Szerető szíve mindenképpen érzékeli bánatunkat, hát még, ha el is mondjuk neki. Vigyétek hozzá mindazt, ami zavarja és gyötri lelketeket! Semmilyen gond vagy teher nem túl nagy annak, aki a világokat fenntartja és az egész világmindenség ügyeit intézi. Semmi, ami békénket zavarja, nem túl kis dolog neki, hogy észre ne venné. Élettapasztalatunk egyetlen fejezete sem túl sötét neki, hogy el ne olvasná, és semmilyen bonyolult ügy nem túl nehéz, hogy ki ne bogozná. Nem sújthatja nyomorúság a legkisebbet sem az övéi közül, nem zaklathatja fel a lelküket semmilyen aggodalom, nem vidíthatja fel őket semmilyen öröm és nem hagyhatja el az ajkukat semmilyen őszinte ima, amit menynyei Atyánk figyelmen kívül hagyna, ami ne keltené fel azonnal az ő érdeklődését. Ő "meggyógyítja a megtört szívűeket, bekötözi sebeiket." (Zsolt. 147:3) Olyan szoros és teljes a kapcsolat Isten és az egyes emberi lélek között, mintha rajta kívül nem léteznék más teremtmény a Földön, akit Isten a figyelmében és a gondoskodásában részesítene, mintha senki más nem volna, akiért Isten az ő szeretett Fiát odaadta. {SC 100.1}

Jézus ezt mondta: "Kértek majd az én nevemben, és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket." "Én választottalak titeket- hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek." (Jn. 16:26-27; 15:16) De Jézus nevében imádkozni többet jelent e név puszta említésénél imánk elején és végén. Az Ő nevében imádkozni azt jelenti, hogy az Ő gondolatai és lelkülete szerint imádkozunk, hiszünk ígéreteiben, kegyelmére támaszkodunk és munkáját végezzük. {SC 100.2}

Isten nem akarja, hogy bárki is remete vagy szerzetes legyen közülünk, hogy a világtól visszavonulva teljesen az imádkozás külső gyakorlásának szentelje magát. Krisztushoz hasonlóan kell élnünk, vagyis a hegy és a sokaság között kell zajlania életünknek. Aki semmi mást nem tesz azon kívül, hogy imádkozik, az hamarosan vagy felhagy vele, vagy az imádság formális, gépies szokásává válik. Ha emberek kivonják magukat az emberi közösségből, ha eltávolodnak a keresztény kötelességteljesítés és kereszthordozás színterétől, ha nem dolgoznak odaadóan az Úrért, aki olyan odaadással fáradozott őértük, akkor nem lesz témája imádságaiknak, nem lesz ösztönző indítékuk a buzgó könyörgéshez. Imáik csak a saját személyük körül forognak, önzővé válnak. Nem tudnak könyörögni az emberiség szükségleteiért vagy Krisztus országa felépüléséért, erőt kérve a munkához. {SC 101.1}

Veszteséget szenvedünk, ha megvetjük azt a kiváltságot, hogy összekapcsolódjunk Isten szolgálatában, egymást erősítve és bátorítva. Elvész számunkra az Ige ereje és a jelentősége is, ha ezt tesszük. Megszentelő befolyása nem gyújt világosságot a szívünkben, nem fogja felriasztani lelkünket, ennek nyomán azután aláhanyatlik lelkiségünk is. Ha hiányzik belőlünk az együttérzés egymás iránt, akkor elveszítjük a keresztény közösség áldásait. Aki magába zárkózik, az nem tölti be azt a helyet, amit Isten kijelölt számára. Ha helyesen műveljük természetünk társas ösztöneit, akkor ez együttérzést ébreszt bennünk egymás iránt, fejlődést biztosít számunkra és erővel ruház fel minket Isten szolgálatára. {SC 101.2}

Ha a keresztények jobban összekapcsolódnának egymással, ha Isten szeretetéről és a megváltás csodálatos igazságairól beszélgetnének, akkor a saját szívük is megelevenedne és egymást is felüdítenék. Ha naponként újabb tapasztalatot nyerünk Isten kegyelméről és ezáltal egyre több ismeretet szerzünk mennyei Atyánkról, akkor vágyakozunk arra, hogy szeretetéről beszéljünk. Miközben így cselekszünk, a saját szívünk is átmelegszik és felbátorodik. Ha többet gondolkodnánk és beszélnénk Jézusról, és kevesebbet magunkról, akkor sokkal inkább részesülhetnénk jelenlétének áldásaiban. {SC 101.3}

Ha annyiszor gondolnánk Istenre, mint amilyen gyakran irántunk való gondviselésének a bizonyítékaival találkozunk, akkor sokkal inkább meg tudnánk őrizni jelenléte tudatát gondolatainkban. Akkor öröm volna számunkra róla beszélni és Őt dicsőíteni. Beszélgetünk egymással időleges és földi dolgokról, mert ezek érdekelnek bennünket. Beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket, mert örömünk és bánatunk összekapcsolódik az övékével. De mérhetetlenül több okunk van arra, hogy Istent szeressük. A világon a legtermészetesebb dolog kellene hogy legyen, hogy az Övé az első hely gondolatainkban, hogy szóljunk jóságáról és elbeszéljük hatalmas cselekedeteit. Isten nem azért halmozott el minket gazdag ajándékaival, hogy azok olyannyira lekössék figyelmünket és elvonják szeretetünket, hogy az adományozónak, Istennek ne maradjon hely szívünkben. Épp ellenkezőleg. Az Istentől kapott javaknak állandóan Őrá kellene emlékeztetniük minket. Az lenne a rendeltetésük, hogy a szeretet és a hála kötelékeivel Őhozzá kapcsoljanak minket. Túlságosan földközeli módon gondolkodunk és élünk. Emeljük szemünket a magasba és a mennyei szentély nyitott ajtaján át lássuk meg azt az isteni dicsőséget, amely Krisztus arcán fénylik, "aki mindenképpen üdvözítheti azokat, akik általa járulnak Istenhez" (Zsid. 7:25). {SC 102.1}

Jobban kell magasztalnunk Istent "az Ő kegyelméért és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért" (Zsolt. 107:8). Imádságaink nem merülhetnek ki teljesen a kérni-kapni gyakorlatában. Ne mindig csak jelenlegi szükségleteinkre gondoljunk, hanem a jótéteményekre is, amelyeket elnyertünk. Egyáltalán nem sok időt és figyelmet fordítunk az imádkozásra, de ezen belül is túlságosan takarékoskodunk a hálaadással. Szüntelenül, folyvást elfogadjuk a menny kegyelmi adományait, de milyen kevéssé fejezzük ki hálánkat és milyen keveset magasztaljuk Istent azért, amit értünk tett! {SC 102.2}

A régi időkben az Úr megparancsolta Izráelnek, hogy a következőképpen cselekedjenek, amikor összegyülekeznek tiszteletére: "Egyetek ott az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, és örvendezzetek ti és a ti házatok minden népe kezetek minden keresményének, amelyekkel megáld téged az Úr, a te Istened." (V. Móz. 12:7) Amit Isten dicsőítésére teszünk, azt örömteljes szívvel kellene tennünk, dicsérő énekkel és hálaadással, nem pedig szomorú, borús kedéllyel. {SC 103.1}

A mi Istenünk gyengéd és kegyelmes Atya. Nem szabad úgy tekintenünk szolgálatára, mint valami szívet búsító, lehangoló feladatra. Öröm legyen számunkra, hogy imádhatjuk az Urat és részt vehetünk munkájában. Isten - aki oly nagy szabadulást szerzett számunkra - nem úgy bánik velünk, mint valami kemény, sokat követelő munkaadó. Ő a mi legjobb barátunk, velük akar időzni, amikor imádjuk őt, hogy megáldjon és megvigasztaljon minket, hogy betöltse szívünket örömmel és szeretettel. Az Úr azt kívánja, hogy gyermekei felviduljanak az ő szolgálatában, több örömet találva abban, mint nehézséget. Azt akarja, hogy azok, akik összejönnek, hogy tiszteljék őt, értékes gondolatokat vigyenek magukkal szeretetéről és gondviseléséről, hogy napi elfoglaltságaik közepette ezek bátorítsák őket és ezáltal kegyelmet nyerjenek ahhoz, hogy minden dolgukat becsülettel és hűséggel végezzék. {SC 103.2}

A kereszt köré kell gyülekeznünk. Krisztus, a megfeszített legyen szemlélődésünk, beszélgetésünk és legörömteljesebb érzelmeink tárgya. Tartsuk emlékezetünkben mindazokat az áldásokat, amelyeket tőle nyertünk. Ha meggondoljuk nagy szeretetét, akkor készségessé válunk arra, hogy mindent az Ő miértünk keresztre szegezett kezére bízzunk. {SC 103.3}

Lelkünk közelebb juthat a mennyhez a szívbeli dicséret szárnyain. A mennyei udvarokban énekkel és zenével tisztelik az Urat. Amikor kifejezzük a hálánkat, a mi tiszteletünk is hasonlítani kezd a mennyei seregek tiszteletéhez. "Aki hálával áldozik, az dicsőít engem" - olvassuk a Zsoltárok könyvében (50:23). Tiszteletteljes örömmel, "hálaadás és dicséret szavával" közeledjünk Teremtőnkhöz (Ésa. 51:3).