Higgyetek az Ő prófétáinak - február 23 - SZOMBAT - 4 Mózes 17

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 12. fejezet 1321. nap

Saul megtérésének történetéből igen fontos alapelveket ismerünk fel, amelyeket mindenkor szívleljünk meg. Saul közvetlenül Jézus színe elé került. Krisztus rendkívül fontos munkára szemelte ki és "választott edényévé" kellett lennie; azonban mégsem világosította fel azonnal a neki szánt feladatról. Csak feltartóztatta útjában és meggyőzte bűneiről. Mikor azonban Saul kérdezte: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" - a kérdezősködő farizeust gyülekezetéhez utasította, hogy ott tudja meg Isten akaratát személyére vonatkozólag.

Az a csodálatos fényár, mely megvilágította Saul sötétségét, Isten műve volt. Azonban a tanítványoknak is munkálkodniuk kellett Saul érdekében; Krisztus kinyilatkoztatta magát előtte és meggyőzte őt. Így jutott a bűnbánó olyan lelkiállapotba, hogy tanítást nyerhetett azoktól, akiket Isten elhívott igazságának ismertetésére.

Mialatt Saul egyedül, imában és könyörgésben volt elmerülve Júdás házában, az Úr látásban megjelent az egyik "tanítványnak Damaszkuszban, név szerint Anániásnak" és megmondta neki, hogy a tárzusi Saul imádkozik és segítségére szorul. "Kelj fel és menj az úgynevezett Egyenes utcába" mondotta a mennyei küldött és "keress fel a Júdás házában egy Saul nevű tárzusi embert, mert ímé imádkozik és látá Saulus látásban, hogy egy Anániás nevű férfiú beméne hozzá és kezét reá veté, hogy lásson."

Anániás alig tudta elhinni az angyal szavait, hiszen Saul neve messze földön híres volt, hogy mennyire üldözte a jeruzsálemi szenteket. Ezért ilyen ellenvetésre merészkedett: "Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, mily sok bosszúsággal illeté a te szemeidet Jeruzsálemben; és itt is hatalma van a főpapoktól, hogy mindazokat megkötözze, kik a te nevedet segítségül hívják." Erre röviden a következő parancsot kapta: "Eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt."

Anániás az angyal utasításának engedelmeskedve, felkereste azt a férfit, aki még rövid idővel előbb fenyegetésekkel illette a Jézus nevében hívőket. Kezeit ráhelyezte a töredelmes bűnbánó fejére és így szólt: "Saul atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton, melyen jöttél, hogy szemeid megnyíljanak és beteljesedjél Szent Lélekkel. És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását; és felkelvén, megkeresztelkedék."

Jézus így erősítette meg gyülekezete tekintélyét és így hozta össze Sault kiválasztott eszközeivel e földön. Krisztusnak megvolt már a gyülekezete e földön, mint képviselője, és az volt a feladata, hogy megmutassa a megtérő bűnösnek az élet útját.

Sokan azt hiszik, hogy Krisztus elismert földi követőitől függetlenül, egyedül Neki tartoznak közvetlen felelősséggel az elnyert világosságért és tapasztalatokért. Jézus a bűnösök Barátja, és szíve megindul szenvedéseiken. Övé minden hatalom mennyen és földön, azonban tiszteletben tartja az általa elrendelt eszközöket, melyek az emberek üdvösségére és felvilágosítására szolgálnak. Ezért a bűnösöket a gyülekezethez utalja, melyet a világosság közvetítőjévé tett a világ számára.

Amikor Saul vakbuzgó és előítélettől izzó lelkiállapotában kinyilatkoztatást nyert az általa üldözött Krisztustól, azonnal összeköttetésbe került azzal a gyülekezettel, mely a világ világossága. Ebben az esetben Anániás képviselte Krisztust és képviselte egyszersmind Krisztus szolgáit e földön, akik elhívattak, hogy Helyette cselekedjenek. Krisztus helyett Anániás érintette meg Saul szemeit, hogy ismét láthasson. Krisztus helyett tette rá kezeit, és mialatt az Ő nevében imádkozott, Saul elnyerte a Szentlelket. Minden Krisztus nevében és erejében történt. A forrás Krisztus, viszont a gyülekezet az élő csatorna, a közvetítő eszköz.

A mennyei úton egy parancs van:

ELŐRE!

Mai Bibliai szakasz: 4 Mózes 17

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+17&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+17&version=NT-HU

Isten az Ő kegyelméből újabb bizonyítékot adott Izraelnek akaratára vonatkozóan, hogy változtathassanak eltorzult nézeteiken; ugyanis még mindig meg voltak győződve arról, hogy Mózes és Áron ölte meg az Úrnak népét (lásd: 4Móz 16:41). 

Isten azt parancsolta, hogy mindegyik törzs vegyen egy vesszőt, és írják rá atyáik házának nevét. A vesszőket ezután ott kellett hagyni a bizonyság sátorában, ahol az Úr megjelenik. Ekkor Isten olyan csodát tett, ami már elhallgattatta az izraeliták panaszáradatát, s ami maradandó bizonyítéka és jelképe lett annak, hogy kire is helyezte Isten a papi szolgálatot. A vesszőn minden jelentős változás egyetlen éjszaka leforgása alatt történt meg, és ez meggyőzte a népet arról, hogy Isten szent szolgálatra különítette el Áront Izrael többi törzsétől. 

Az isteni hatalom e csodás megnyilvánulását követően a papság tekintélyét nem vonták többé kétségbe. A csodavesszőt megőrizték, és időről időre bemutatták a népnek, hogy emlékeztesse őket a múltra, és megóvja őket a panaszkodástól, valamint attól, hogy megkérdőjelezzék, kire is bízta Isten a papság szent szolgálatát. Miután Izrael fiai valódi fényében látták meg lázadásukat, megrémültek. „Ímé pusztulunk, veszünk, mi mindnyájan elveszünk!” (12. vers). Végül rákényszerültek arra, hogy elfogadják a kellemetlen igazságot, miszerint sorsuk az, hogy ott haljanak meg a pusztában. Miután ráébredtek, hogy valóban az Úr mondta ki, hogy nem mehetnek be az ígéret földjére, elismerték, hogy a Mózes és Áron tekintélye elleni lázadással Izrael Istene ellen vétkeztek.

Mindig nagyon nehéz jobb belátásra bírni azokat a személyeket, akik megengedték maguknak a lázadást; ezt láthatjuk abból az esetből is, mennyire bonyolult volt ráébreszteni az izraelitákat arra, hogy ők tévednek, Mózesnek és Áronnak pedig igazuk van – még azután is, hogy Kórét és társait elnyelte a föld.

Ellen G. White is említést tesz erről az esetről. Megállapítja, hogy Kóré lázadását „figyelmeztetésként jegyzi fel az Ige Isten népe számára, különösképpen azok számára, akik a vég idején élnek a Földön. … A kegyelmes Isten leereszkedett hozzájuk, hogy csodát tegyen Áron vesszejével, és ezzel győzze meg őket a papsággal kapcsolatban – mindörökre.” (Spiritual Gifts [Lelki ajándékok], 4A kötet, 35-38. oldal.)

Nancy Costa   

185. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  11-12. fejezeteihez (február 17-23.).

Tennivalók listája, találkozó, időpontok és határidők. Ezek hajtanak minket, eredményessé tesznek, és sikeressé – legyen szó akár munkáról, tanulásról, szolgálatról vagy bármiről, amire az időnket szánjuk. Az irónia azonban ott rejlik, hogy ezek az eszközök, amelyek segítenek mintegy alagútba nézve fókuszáltnak maradni, lehetnek éppen azok, amelyek a legfontosabb találkozásoktól eltérítenek minket. Ahelyett, hogy életünk teljesített listák gyűjteményének elbeszélése lenne, Isten arra vágyik, hogy a mi menetrend szerint betervezett napjaink ellenére megjelenhessen és ott lehessen.

Filep találkozása a szerecsen férfival és Ananiás mennyben rendelt találkozója Saullal, a keresztények első számú üldözőjével bemutatja, hogy milyen hatalmas átalakító munkát is végez a Szentlélek az emberek életében. Ezek a csodák a múltban történtek, azonban Isten újra meg újra létre akarja hozni ezeket a tapasztalatokat!

Miután „az egész világon férfiak és nők vágyakozva tekintenek a menny felé … világosság után vágyakozva” és „állnak Isten országának küszöbén, s csak begyűjtésre várnak,” nem kellene több mennyben rendelt találkozónak meglepetésszerűen megszakítania menetrend szerint betervezett napjainkat? Isten folyamatosan vonzza magához a szíveket és arra vágyik, hogy az egyházához kapcsolja az embereket. Nem kellene különleges percekre számítanunk, ahol Isten minket használ arra, hogy valakit hozzá vezessünk?

Ezen az új héten imádkozz egy mennyben rendelt találkozásért, és számíts rá, hogy eljön. Ez fel fogja forgatni tennivalóid listáját.

Tiffany A. Brown lelkész

igazgató, REACH Városi Evangelizációs Központ

Tacoma Park, Maryland USA

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 22 - PÉNTEK - 4 Mózes 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 12. fejezet 1320. nap

Miután a dicsfény eltűnt és Saul felemelkedett a földről, érezte, hogy teljesen elvesztette látását. Krisztus dicsőségének fénye túl erősen hatott halandó szemeire; ezért amikor elvonult tőle, az éj sötétsége borult rá. Saul a vakságot Isten büntetésének tekintette azért a kegyetlenkedéséért, mert Jézus követőit üldözte. Ebben a rettenetes sötétségben csak tapogatott maga körül. Kísérői pedig telve félelemmel és csodálkozással, "kézen fogva vezeték be őt Damaszkuszba".

Eme eseménydús nap reggelén Saul az elégtétel érzetével közeledett Damaszkusz felé, mert a főpapok ilyen nagy bizalmat tanúsítottak iránta. Súlyos felelősséget raktak rá. Azzal bízták meg, hogy védje és vigye előre a zsidó vallás érdekeit; amennyiben, ha lehetséges, akadályozza meg az új vallás terjesztését Damaszkuszban. El is határozta, hogy megbízatásának minden körülmények között eleget tesz. Türelmetlenül nézett a reá váró élmények elé.

Azonban mennyire másként történt a városba való bevonulása, mint ahogy azt elképzelte! Vaksággal megverve, tehetetlenül, lelkiismereti furdalásoktól gyötörve, bizonytalanságban afölött, hogy milyen ítélet vár még reá, kereste fel a Júdás nevű tanítvány lakását, ahol teljes visszavonultságban bőséges alkalma volt a gondolkozásra és imára.

És Saulus "három napig nem látott, és nem evett és nem ivott". A lelki gyötrelemnek e napjai hosszú éveknek tűntek fel előtte. Rémült lélekkel újból és újból felidézte emlékezetében István kínszenvedéseit, melyek őt is terhelték. Rémülete fokozódott arra a gondolatra, hogy milyen bűnt vett magára, amikor a papok és főemberek gonoszságának és előítéletének engedett, még akkor is, amikor István arca már mennyei fényességben ragyogott. Bánkódva és töredelemmel gondolt azon esetekre, amikor bezárta fülét és szemét a leghathatósabb bizonyítékok előtt és irgalmatlanul kierőszakolta a názáreti Jézus követőinek üldözését.

A legszigorúbb önvizsgálatnak és töredelmes alázatnak e napjait teljes magányban töltötte el. A damaszkuszi hívőket jó előre figyelmeztették Saulus jövetelének céljáról. Féltek, hogy csak színleli a megtérést, miáltal jobban hozzájuk tud férkőzni, és elfogja őket. Ezért távol tartották magukat Saultól és nem voltak iránta részvéttel. Saulus viszont semmi vágyat sem érzett, hogy a megtéretlen zsidókhoz forduljon, akikkel előbbi terve szerint a hívők üldözése céljából akart találkozni. Nagyon jól tudta, hogy ezek meg sem hallgatnák. Ily módon el volt vágva minden részvéttől. Egyedüli reménysége a segítségre az Isten irgalmába vetett hite volt, és így, megtört lélekkel Hozzá fordult.

A hosszú órák alatt, melyeket Saul Istennel egyedül töltött el, sok olyan szöveg jutott eszébe, mely Krisztus első eljövetelére vonatkozott. Gondosan és a meggyőződés által kiélesedett emlékezettel vette át a próféciákat. Amikor a jövendölések jelentőségén gondolkozott, csodálkozott eddigi vakságán, a lelki dolgokat illetőleg; és csodálkozott a zsidók vakságán általában, amely Jézusnak, a megígért Messiásnak megtagadására vezette őket. Megvilágosodott tekintete előtt most minden olyan tiszta volt. Megállapította, hogy előítélet és hitetlenség homályosította el lelki felismerő képességét és ez akadályozta abban, hogy a názáreti Jézusban a megjövendölt Messiást felismerje.

Miután Saulus engedett a Szentlélek meggyőző erejének, feleszmélt életének tévedéseire és felismerte Isten törvényének messze ható követelményeit. Ő, a büszke farizeus, aki olyan biztos volt abban, hogy jócselekedetei igazolják, most gyermeki egyszerűséggel és alázattal borult le Isten előtt és vallotta be saját méltatlanságát. Könyörgött, hogy Isten a megfeszített és feltámadott Üdvözítő érdemeit reá is terjessze ki. Saulus vágyakozott összhangba és közösségbe jutni az Atyával és a Fiúval. Hő vágya volt, hogy Isten őt elfogadja, és bocsánatát elnyerje. Mélységesen könyörögve járult a kegyelem trónja elé.

A bűnbánó farizeus imáit Isten meghallgatta. Szívének legbensőbb rezgései és gondolatai az isteni kegyelem által átalakultak és nemesebb képességei összhangba olvadtak Isten örök szándékaival. Krisztust és annak igazságát ezentúl többre tartotta, mint az egész világot.

Saul megtérése fényesen bizonyítja a Szentlélek csodatevő hatalmát, mely embereket győz meg bűneikről. Saul komolyan hitte, hogy a názáreti Jézus megveti Isten törvényét; azt hitte, hogy tanítványait arra tanítja, hogy a törvény hatályát vesztette. Megtérése után azonban felismerte Jézusban azt, aki azzal a kifejezett szándékkal jött le a földre, hogy Atyja törvényének érvényt szerezzen. Teljesen meggyőződött arról, hogy Jézus a szerzője az egész zsidó áldozati szertartásnak. Felismerte, hogy a keresztre feszítéskor az árnyékszolgálat a lényegben feloldódott és hogy Jézusban teljesedtek be az ótestamentomi jövendölések, amelyek Izráel Megváltójára vonatkoztak.

Mai Bibliai szakasz: 4 Mózes 16

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+16&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+16&version=NT-HU

Kóré lévita volt, Mózes unokatestvére, sok képességgel megáldott, befolyásos ember. Noha megbízatása volt a szentsátor szolgálatára, elégedetlenné vált pozíciójával, és papi méltóságra törekedett. Irigy volt Áronra, és titokban ellenállt neki és Mózesnek. Végül egy tervet készített, hogy megfosztja őket tisztségüktől, és könnyen talált szimpatizánsokat.  

A nép keserűségében és csalódottságában a kanaánitáktól elszenvedett vereség miatt – s mert nem voltak hajlandók alávetni magukat az ítéletnek, hogy a pusztában kell meghalniuk –, készek voltak megragadni az alkalmat és megerősödni abban a meggyőződésükben, hogy nem Isten, hanem Mózes volt az, aki az ítéletet felettük kimondta.

Azok számára, akik a rossz oldalon állnak, és dorgálást érdemelnek, semmi sem vonzóbb annál, hogy szimpátiára találjanak, és dicséretet kapjanak. Kóré megtévesztette a népet azzal, hogy figyelemben részesítette őket és szeretetet mutatott irányukban, amiből ők azt a következtetést vonták le, hogy ő jó, Mózes és Áron pedig rosszak. Önmagukról is elhitték, hogy ők valóban jó emberek, akiket Mózes megtévesztett és most meg is fenyít. Ha elismerik, hogy Koré tévedett és Mózesnek igaza volt, akkor ez meggyőzte volna őket arról, hogy el kell fogadniuk az ítéletet, hogy meg kell halniuk a pusztában.

Kóré elhitte, hogy Isten iránti buzgalomból cselekszik, és hogy Isten az ő oldalán áll. Azzal áltatta magát, hogy ő igaz és a gyülekezet szent. Úttörőnek tartotta magát, aki radikális változásokat idéz elő a kormányzatban, és kijavítja Mózes és Áron vezetési módszereit. Mózes nem vitatkozott, és nem védte önmagát, hanem gyorsan közbenjárt a népért Isten előtt, mivel rájött arra, hogy milyen szörnyű bűnt követtek el. Kóré lázadásában ugyanazt a lelkületet látjuk, ami Lucifert is lázadásra késztette a Mennyben.           

Kóré és társai visszautasították a világosságot egészen addig, míg annyira meg nem vakultak, hogy Isten hatalmának leglenyűgözőbb megnyilvánulásai sem voltak már elegendőek ahhoz, hogy őket meggyőzzék; emberi vagy sátáni megnyilvánulásnak vélték azokat. A nép ugyanezt tette, és miután Kóré és társai meghaltak, Mózeshez és Áronhoz jöttek és ezt mondták: „megöltétek az Úr népét." Az ámításuk olyan nagy volt, hogy még mindig a lázadókkal szimpatizáltak. Ezzel megpecsételték sorsukat.              

Isten a Szentlélek által munkálkodik, hogy megfeddje és meggyőzze a bűnöst, de ha a Lélek munkáját végérvényesen visszautasítják, Isten már semmit sem tehet érte. Senkit sem azért ítél majd el az Úr, mert egy hazugságnak hitt, hanem azért, mert visszautasította, hogy higgyen az igazságnak.

            

Imádkozzunk alázatos lélekért, hogy amikor dorgálásban részesülünk, elfogadjuk az Úr helyreigazítását, tudva azt, hogy Ő mindig megmentésünkért dolgozik!

            

Nancy Costa   

185. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  11-12. fejezeteihez (február 17-23.).

Tennivalók listája, találkozó, időpontok és határidők. Ezek hajtanak minket, eredményessé tesznek, és sikeressé – legyen szó akár munkáról, tanulásról, szolgálatról vagy bármiről, amire az időnket szánjuk. Az irónia azonban ott rejlik, hogy ezek az eszközök, amelyek segítenek mintegy alagútba nézve fókuszáltnak maradni, lehetnek éppen azok, amelyek a legfontosabb találkozásoktól eltérítenek minket. Ahelyett, hogy életünk teljesített listák gyűjteményének elbeszélése lenne, Isten arra vágyik, hogy a mi menetrend szerint betervezett napjaink ellenére megjelenhessen és ott lehessen.

Filep találkozása a szerecsen férfival és Ananiás mennyben rendelt találkozója Saullal, a keresztények első számú üldözőjével bemutatja, hogy milyen hatalmas átalakító munkát is végez a Szentlélek az emberek életében. Ezek a csodák a múltban történtek, azonban Isten újra meg újra létre akarja hozni ezeket a tapasztalatokat!

Miután „az egész világon férfiak és nők vágyakozva tekintenek a menny felé … világosság után vágyakozva” és „állnak Isten országának küszöbén, s csak begyűjtésre várnak,” nem kellene több mennyben rendelt találkozónak meglepetésszerűen megszakítania menetrend szerint betervezett napjainkat? Isten folyamatosan vonzza magához a szíveket és arra vágyik, hogy az egyházához kapcsolja az embereket. Nem kellene különleges percekre számítanunk, ahol Isten minket használ arra, hogy valakit hozzá vezessünk?

Ezen az új héten imádkozz egy mennyben rendelt találkozásért, és számíts rá, hogy eljön. Ez fel fogja forgatni tennivalóid listáját.

Tiffany A. Brown lelkész

igazgató, REACH Városi Evangelizációs Központ

Tacoma Park, Maryland USA

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 21 - CSÜTÖRTÖK - 4 Mózes 15

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 12. fejezet 1319. nap

Saul kísérői félelemtől reszketve és a fény szikrázó világosságától elvakulva állottak; hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit. Saulus azonban megértette az elhangzott szavakat. A Szóló - aki személyesen Isten Fia volt - egész világosan nyilatkoztatta ki magát előtte. Ebben a megdicsőült Lényben felismerte a megfeszített Jézust, és e kép örökre bevésődött a megdöbbent ember lelkébe. A hallott szavak rettentő erővel hatoltak szívébe. Elsötétült lelkét a világosság özöne árasztotta el, s felfedte előtte eddigi életének tudatlanságát és tévedéseit, valamint annak szükségét, hogy a Szentlélek világítsa be életét.

Saul most belátta, hogy midőn Jézus követőit üldözte, tulajdonképpen Sátán munkáját végezte. Felismerte, hogy az igazság és a kötelesség felőli meggyőződése nagyrészt a papokba és főemberekbe vetett feltétlen bizalmán alapult; hiszen minden feltétel nélkül bízott szarokban, amikor azt állították, hogy a feltámadás története csupán a tanítványok ravasz meséje. Azonban most, hogy Jézus személyesen megnyilatkozott előtte, Saulus meggyőződött a tanítványok állításainak igazságáról.

A mennyei megvilágosítás ezen órájában Saul szelleme bámulatos gyorsasággal működött. Megértette a Szentírás prófétikus részeit. Látta, hogy a próféták megjövendölték Jézus elvettetését a zsidók által, megfeszítését, feltámadását és mennybemenetelét; és ez bizonyossá tette előtte, hogy valóban Ő a megígért Messiás. Élénken felidéződött emlékezetében István prédikációja, melyet halála előtt tartott. Ez meggyőzte, hogy a vértanú tényleg látta "Istennek dicsőségét", amikor azt mondotta: "Ímé látom az egeket megnyílni és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állam." (Apcs. 7, 55. 56.) A papok ezeket a szavakat káromlásnak minősítették; Saul azonban most már tudta, hogy István igazat mondott.

Micsoda kinyilatkoztatás volt ez az üldöző részére! Saul most már biztosan tudta, hogy a megígért Messiás, mint a názáreti Jézus jött le a földre, és éppen azok vetették el és feszítették meg, akiket meg akart menteni. Tudta azt is, hogy az Üdvözítő diadalmasan feltámadt a sírból és felment a mennybe. Az isteni kinyilatkoztatás e pillanatában rémülettel gondolt arra, hogy Istvánt, aki bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről, az ő beleegyezésével ölték meg; sőt az ő közreműködésével üldözték és vitték halálba Jézusnak sok érdemes követőjét.

Az Üdvözítő István által beszélt Saulhoz; bizonyságtételét nem lehetett megcáfolni. A művelt zsidó látta, miként tükrözte vissza Krisztus dicsőségét a vértanú arca és olyan volt "mint egy angyalnak orcája". (Apcs. 6, 15.) Tanúja volt István hosszútűrésének ellenségeivel szemben és annak a készségének, hogy megbocsásson nekik. Látta azok állhatatosságát és örömteli odaadását, kiket utasítására kínoztak és gyötörtek meg. Sőt azt is látta, hogy egyesek hitükért még életüket is örömmel áldozták fel.

Mindezek hangosan beszéltek lelkéhez. Időnként szinte lenyűgöző erővel győzték meg arról, hogy Jézus volt a megígért Messiás. Ilyenkor egész éjjeleken át küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás és követői csupán elámított rajongók.

Azonban most Krisztus személyesen szólt Saulhoz, így: "Saul, Saul, mit kergetsz engem?" - és kérdésére: "Kicsoda vagy Uram?" ugyanaz a hang felelte: "Én vagyok Jézus, akit te kergetsz." Krisztus azonosította magát követőivel; ha Saul üldözte őket, a menny Ura ellen fordult; ha pedig hamis vádakkal illette őket és ellenük tanúskodott, akkor a világ Üdvözítője ellen követte el.

Saulus nem kételkedett abban, hogy aki hozzá beszélt, a názáreti Jézus, a régen várt Messiás, Izráelnek vigasztalója, a Megváltó volt. "Remegve és ámulva monda: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig monda néki: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned."

Mai Bibliai szakasz: 4 Mózes 15

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+15&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+15&version=NT-HU

Érdekes megfigyelni ebben a fejezetben, hogy Isten mennyire részletes útmutatást adott az áldozatok bemutatásával és más ceremóniákkal kapcsolatosan. Istennek ez a fajta gondos útmutatása mindenütt fellelhető az Ótestamentumban. Az izraeliták rabszolgák voltak több mint 400 évig, amikor embertelen körülmények között éltek, és nem bántak velük jobban az állatoknál. Nem vehettek részt oktatásban, ezért több alapképzést kellett biztosítani számukra. A világmindenség Istene, aki helyükön tartja a csillagok milliárdjait, személyesen vállalja fel azt a feladatot, hogy oktatásban részesíti őket. A legnagyobb türelemmel és gondoskodással oktatja őket a higiéniai kérdésekről, a magatartásról és istentiszteletről. Megtanítja őket – és minket is – arra, hogy a részletek fontosak számára.

Ahogyan elmondta nekik, hogy „készítsenek magoknak bojtokat az ő ruháik szegleteire… hogy mikor látjátok azt, megemlékezzetek az Úrnak minden parancsolatjáról, hogy megcselekedjétek azokat”, éppen úgy mondja nekünk is, hogy ő látja leesni a madarat, és számon tartja fejünk hajszálát. Ő gondoskodott akkor róluk, és gondoskodik rólunk ma.

Ez a fejezet megemlít egy esetet egy szombatrontóról, akit úgy találtak, hogy fát szedegetett szombaton és halálra kövezték. A Biblia nem mindig ad magyarázatot egy látszólagos kemény büntetésre, és itt lép be a képbe a bizalom – bízunk-e abban, hogy Isten igazságos, de ugyanakkor kegyelmes is minden cselekedetében? Ez a lényege a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemnek – Isten igazságos és kegyelmes.

Ebben az esetben azonban világos útmutatást kapunk E.G. White írásaiból: „Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti Isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.” (Pátriárkák és próféták, 375. oldal).

Mi a helyzet a mi szombatünneplésünkkel? Elfelejtjük időközönként, hogy Istent éppúgy érdeklik a kicsiny dolgok, mint  a nagyok és nem fogad el gondatlan istentiszteletet?

Nancy Costa   

185. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  11-12. fejezeteihez (február 17-23.).

Tennivalók listája, találkozó, időpontok és határidők. Ezek hajtanak minket, eredményessé tesznek, és sikeressé – legyen szó akár munkáról, tanulásról, szolgálatról vagy bármiről, amire az időnket szánjuk. Az irónia azonban ott rejlik, hogy ezek az eszközök, amelyek segítenek mintegy alagútba nézve fókuszáltnak maradni, lehetnek éppen azok, amelyek a legfontosabb találkozásoktól eltérítenek minket. Ahelyett, hogy életünk teljesített listák gyűjteményének elbeszélése lenne, Isten arra vágyik, hogy a mi menetrend szerint betervezett napjaink ellenére megjelenhessen és ott lehessen.

Filep találkozása a szerecsen férfival és Ananiás mennyben rendelt találkozója Saullal, a keresztények első számú üldözőjével bemutatja, hogy milyen hatalmas átalakító munkát is végez a Szentlélek az emberek életében. Ezek a csodák a múltban történtek, azonban Isten újra meg újra létre akarja hozni ezeket a tapasztalatokat!

Miután „az egész világon férfiak és nők vágyakozva tekintenek a menny felé … világosság után vágyakozva” és „állnak Isten országának küszöbén, s csak begyűjtésre várnak,” nem kellene több mennyben rendelt találkozónak meglepetésszerűen megszakítania menetrend szerint betervezett napjainkat? Isten folyamatosan vonzza magához a szíveket és arra vágyik, hogy az egyházához kapcsolja az embereket. Nem kellene különleges percekre számítanunk, ahol Isten minket használ arra, hogy valakit hozzá vezessünk?

Ezen az új héten imádkozz egy mennyben rendelt találkozásért, és számíts rá, hogy eljön. Ez fel fogja forgatni tennivalóid listáját.

Tiffany A. Brown lelkész

igazgató, REACH Városi Evangelizációs Központ

Tacoma Park, Maryland USA

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 20 - SZERDA - 4 Mózes 14

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 12. fejezet 1318. nap

12. Üldözőből: tanítvány

A zsidó vezetők közül, akiket az evangélium hirdetésének sikere különösen felrázott, kitűnt a tárzusi Saulus. Születésénél fogva római polgár, származása szerint pedig zsidó volt. Képzettségét Jeruzsálemben, a leghíresebb rabbiktól szerezte. "Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való" ... "zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus. Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen..." volt. (Fil. 3, 5. 6.) A rabbik nagy jövőjű ifjúnak tartották és szép reményeket fűztek hozzá, mint a régi hit tehetséges és buzgó harcosához. A magas tanács tagjául való kinevezése még jobban emelte tekintélyét és befolyását.

Saulus tevékenyen részt vett István kihallgatásában. Nagy szerepe volt az ítélethozatalban is. Isten jelenlétének feltűnő bizonyossága, a vértanú halála alkalmával, azonban megingatta hitét, Jézus követői üldözésének jogosságában, amire pedig oly nagy buzgalommal vetette rá magát. Lelkében nagy nyugtalanság támadt. Kínzó zavarában azokhoz fordult, kiknek bölcsességében és ítélőképességében olyannyira megbízott. A papok és főemberek okfejtései és bizonyítékai végül meggyőzték, hogy István káromló volt; az a Krisztus pedig, akit a vértanúként meghalt tanítvány prédikált: közönséges csaló. Kimutatták még, hogy csak azoknak van igazuk, akik az ő álláspontjukat képviselik.

Csak hosszú harc, kísértés és rábeszélés után jutott el végül erre az eredményre Saul, akinek képzettsége, előítélete, továbbá tanítói iránti tisztelete és a népszerűségre való törekvése végül is felülkerekedett és győzött. Ez arra késztette, hogy fellázadjon a lelkiismeret szava és Isten kegyelme ellen. Azon döntése, hogy a papoknak és írástudóknak van igazuk, elkeseredett ellenállást váltott ki belőle, a Jézus tanítványai által hirdetett tanokkal szemben. Tőle eredt, hogy szent férfiakat és asszonyokat bírák elé hurcoltak, börtönbe vetettek, sőt néhányat halálra is ítéltek csupán azért, mert Jézusban hittek. Eljárása szomorúságot és gyászt hozott az újonnan megszervezett gyülekezetre és sokakat arra késztetett, hogy menekülés útján keressenek szabadulást.

Akiket az üldözés száműzött Jeruzsálemből, azok "széjjeljártak, hirdetve az igét." (Apcs. 8, 4.) A városok között, amelyekbe eljutottak, volt Damaszkusz is, ahol nagyon sokan követték az új hitet.

A papok és főemberek azt remélték, hogy körültekintő fáradozással és szigorú üldözéssel elnyomhatják az eretnekséget. Újabban pedig az is szükségesnek látszott, hogy az új tan ellen Jeruzsálemben alkalmazott rendszabályokat egyéb helyeken is életbe léptessék. Ahhoz a rendkívüli munkához, melyet Damaszkuszban kellett végrehajtani, Saulus ajánlotta fel szolgálatait. "Fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kérve tőle leveleket Damaszkuszba a zsinagógához, hogyha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe." Így a tártusi Saulus "a főpapoktól vett felhatalmazással és engedelemmel" (Apcs. 26, 12.) felszerelve, férfiúi erejének teljében, téves buzgalomtól fűtve indult el arra a nevezetes útra, melynek eseményei egész életútját megváltoztatták.

Utazásuk utolsó napján "délben", a fáradt utasok közeledtek Damaszkusz felé. Szemük elé gyönyörű gyümölcsösök és termőföldek tárultak, melyeket a közeli hegyekben fakadó néhány patak hűs vize öntözött. A hosszú és kietlen pusztaságon át vezető utazás végén, a kies vidék szemlélése valóban lélekemelően hatott. Amikor Saul és kísérői boldog csodálattal szemlélték a pompázó rónaságot és a gyönyörű várost, őt és kísérőit - miként azt később elbeszélte - "hirtelen a mennyből a napnak fényességét meghaladó világosság" (Apcs. 26, 13.) vonta körül; fényesebb, mint amit halandó emberi szemek elviselhetnek. Saul elvakultan és zavarodottan bukott le a földre.

Mialatt a fényár körülvette őket, Saulus "szózatot hallott... zsidó nyelven: Saul, Saul, mit kergetsz engem? ... Ő pedig feleié: Kicsoda vagy Uram? és az Úr mondá: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod." (Apcs. 26, 13. 14.)

Mai Bibliai szakasz: 4 Mózes 14

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+14&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+14&version=NT-HU

Izrael népe a tíz kémnek hitt, így hitetlenségükkel sátán befolyása alá helyezték magukat. Az egész közösség fellázadt, amit zendülés követett. Mintha elvesztették volna ép elméjüket, és nemcsak Mózest, hanem Istent is megvádolták azzal, hogy egy olyan hazát ígért nekik, ami nem lehet az övék.

Amikor Józsué és Káleb megpróbáltak érvelni, meg akarták kövezni őket. Csak Isten jelenlétének a dicsősége akadályozta meg őket ebben. Mózes közbenjárt, és Isten megígérte, hogy megkíméli a népet az azonnali pusztulástól, de büntetésük 40 évig fog tartani a sivatagban, éppúgy, ahogy a kémek 40 napot vándoroltak az országban.

Ez nem volt kemény és önkényes büntetés. Hitetlenségük és gyávaságuk miatt Isten nem tudta megmutatni az Ő hatalmát, hogy legyőzze ellenségeiket. Ezért, az Ő kegyelmében arra kérte őket, hogy egyedüli biztonságos megoldásként forduljanak vissza a Vörös-tenger irányába. 

A tíz kém csapástól sújtva meghalt a nép előtt, és bennük mindannyian saját ítéletüket látták. Haragjuk szomorúsággá változott, de nem háládatlanságuk és engedetlenségük, hanem a borzasztó következmények miatt szomorkodtak. Bánatuk nem bűnbánat volt, ezért nem tudta megfordítani az ítéletet. Amikor Isten azt parancsolta, hogy forduljanak a sivatag irányába, megpróbálta látszólagos engedelmességüket, ami nem bizonyult valódinak. Nem akartak visszafordulni. Mózes, Józsué és Káleb szintén keserű csalódottságot éreztek, de zúgolódás nélkül elfogadták Isten döntését. Ám azoknak, akik olyan könnyen panaszkodtak, Isten adott alkalmat, hogy panaszkodhassanak. Amit visszautasítottak, amikor Isten kérte őket, most magukra vállalták azért, hogy kiérdemeljék Isten tetszését. „Ímé készek vagyunk elmenni a helyre, amelyről szólott az Úr, mert vétkeztünk” (40. vers). Isten soha nem parancsolta meg nekik, hogy harcoljanak. Nem az volt a célja, hogy a földet háborúval nyerjék meg. Erre bizonyíték Jerikó bevétele 40 évvel később.

Felmentek Mózes és a frigyláda nélkül, és vereséget szenvedtek. Engedelmességre kényszerülve „sírtak az Úr előtt” de „az Úr nem hallgatta meg őket.”

Izrael ellenségei, akik remegve várták érkezésüket, most felbátorodtak, hogy ellenük forduljanak. Minden csodálatos történetet, amit eddig hallottak arról, hogy Isten mit tett Izraelért, most hamisnak minősítettek. Izrael számára semmi más lehetőség nem maradt, csak az, hogy visszamenjenek a sivatagba annak tudatában, hogy ez lesz a temetője az egész nemzedéknek.

Nancy Costa   

185. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  11-12. fejezeteihez (február 17-23.).

Tennivalók listája, találkozó, időpontok és határidők. Ezek hajtanak minket, eredményessé tesznek, és sikeressé – legyen szó akár munkáról, tanulásról, szolgálatról vagy bármiről, amire az időnket szánjuk. Az irónia azonban ott rejlik, hogy ezek az eszközök, amelyek segítenek mintegy alagútba nézve fókuszáltnak maradni, lehetnek éppen azok, amelyek a legfontosabb találkozásoktól eltérítenek minket. Ahelyett, hogy életünk teljesített listák gyűjteményének elbeszélése lenne, Isten arra vágyik, hogy a mi menetrend szerint betervezett napjaink ellenére megjelenhessen és ott lehessen.

Filep találkozása a szerecsen férfival és Ananiás mennyben rendelt találkozója Saullal, a keresztények első számú üldözőjével bemutatja, hogy milyen hatalmas átalakító munkát is végez a Szentlélek az emberek életében. Ezek a csodák a múltban történtek, azonban Isten újra meg újra létre akarja hozni ezeket a tapasztalatokat!

Miután „az egész világon férfiak és nők vágyakozva tekintenek a menny felé … világosság után vágyakozva” és „állnak Isten országának küszöbén, s csak begyűjtésre várnak,” nem kellene több mennyben rendelt találkozónak meglepetésszerűen megszakítania menetrend szerint betervezett napjainkat? Isten folyamatosan vonzza magához a szíveket és arra vágyik, hogy az egyházához kapcsolja az embereket. Nem kellene különleges percekre számítanunk, ahol Isten minket használ arra, hogy valakit hozzá vezessünk?

Ezen az új héten imádkozz egy mennyben rendelt találkozásért, és számíts rá, hogy eljön. Ez fel fogja forgatni tennivalóid listáját.

Tiffany A. Brown lelkész

igazgató, REACH Városi Evangelizációs Központ

Tacoma Park, Maryland USA

Fordította: Gősi Csaba