Higgyetek az Ő prófétáinak - február 22 - PÉNTEK - 4 Mózes 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 12. fejezet 1320. nap

Miután a dicsfény eltűnt és Saul felemelkedett a földről, érezte, hogy teljesen elvesztette látását. Krisztus dicsőségének fénye túl erősen hatott halandó szemeire; ezért amikor elvonult tőle, az éj sötétsége borult rá. Saul a vakságot Isten büntetésének tekintette azért a kegyetlenkedéséért, mert Jézus követőit üldözte. Ebben a rettenetes sötétségben csak tapogatott maga körül. Kísérői pedig telve félelemmel és csodálkozással, "kézen fogva vezeték be őt Damaszkuszba".

Eme eseménydús nap reggelén Saul az elégtétel érzetével közeledett Damaszkusz felé, mert a főpapok ilyen nagy bizalmat tanúsítottak iránta. Súlyos felelősséget raktak rá. Azzal bízták meg, hogy védje és vigye előre a zsidó vallás érdekeit; amennyiben, ha lehetséges, akadályozza meg az új vallás terjesztését Damaszkuszban. El is határozta, hogy megbízatásának minden körülmények között eleget tesz. Türelmetlenül nézett a reá váró élmények elé.

Azonban mennyire másként történt a városba való bevonulása, mint ahogy azt elképzelte! Vaksággal megverve, tehetetlenül, lelkiismereti furdalásoktól gyötörve, bizonytalanságban afölött, hogy milyen ítélet vár még reá, kereste fel a Júdás nevű tanítvány lakását, ahol teljes visszavonultságban bőséges alkalma volt a gondolkozásra és imára.

És Saulus "három napig nem látott, és nem evett és nem ivott". A lelki gyötrelemnek e napjai hosszú éveknek tűntek fel előtte. Rémült lélekkel újból és újból felidézte emlékezetében István kínszenvedéseit, melyek őt is terhelték. Rémülete fokozódott arra a gondolatra, hogy milyen bűnt vett magára, amikor a papok és főemberek gonoszságának és előítéletének engedett, még akkor is, amikor István arca már mennyei fényességben ragyogott. Bánkódva és töredelemmel gondolt azon esetekre, amikor bezárta fülét és szemét a leghathatósabb bizonyítékok előtt és irgalmatlanul kierőszakolta a názáreti Jézus követőinek üldözését.

A legszigorúbb önvizsgálatnak és töredelmes alázatnak e napjait teljes magányban töltötte el. A damaszkuszi hívőket jó előre figyelmeztették Saulus jövetelének céljáról. Féltek, hogy csak színleli a megtérést, miáltal jobban hozzájuk tud férkőzni, és elfogja őket. Ezért távol tartották magukat Saultól és nem voltak iránta részvéttel. Saulus viszont semmi vágyat sem érzett, hogy a megtéretlen zsidókhoz forduljon, akikkel előbbi terve szerint a hívők üldözése céljából akart találkozni. Nagyon jól tudta, hogy ezek meg sem hallgatnák. Ily módon el volt vágva minden részvéttől. Egyedüli reménysége a segítségre az Isten irgalmába vetett hite volt, és így, megtört lélekkel Hozzá fordult.

A hosszú órák alatt, melyeket Saul Istennel egyedül töltött el, sok olyan szöveg jutott eszébe, mely Krisztus első eljövetelére vonatkozott. Gondosan és a meggyőződés által kiélesedett emlékezettel vette át a próféciákat. Amikor a jövendölések jelentőségén gondolkozott, csodálkozott eddigi vakságán, a lelki dolgokat illetőleg; és csodálkozott a zsidók vakságán általában, amely Jézusnak, a megígért Messiásnak megtagadására vezette őket. Megvilágosodott tekintete előtt most minden olyan tiszta volt. Megállapította, hogy előítélet és hitetlenség homályosította el lelki felismerő képességét és ez akadályozta abban, hogy a názáreti Jézusban a megjövendölt Messiást felismerje.

Miután Saulus engedett a Szentlélek meggyőző erejének, feleszmélt életének tévedéseire és felismerte Isten törvényének messze ható követelményeit. Ő, a büszke farizeus, aki olyan biztos volt abban, hogy jócselekedetei igazolják, most gyermeki egyszerűséggel és alázattal borult le Isten előtt és vallotta be saját méltatlanságát. Könyörgött, hogy Isten a megfeszített és feltámadott Üdvözítő érdemeit reá is terjessze ki. Saulus vágyakozott összhangba és közösségbe jutni az Atyával és a Fiúval. Hő vágya volt, hogy Isten őt elfogadja, és bocsánatát elnyerje. Mélységesen könyörögve járult a kegyelem trónja elé.

A bűnbánó farizeus imáit Isten meghallgatta. Szívének legbensőbb rezgései és gondolatai az isteni kegyelem által átalakultak és nemesebb képességei összhangba olvadtak Isten örök szándékaival. Krisztust és annak igazságát ezentúl többre tartotta, mint az egész világot.

Saul megtérése fényesen bizonyítja a Szentlélek csodatevő hatalmát, mely embereket győz meg bűneikről. Saul komolyan hitte, hogy a názáreti Jézus megveti Isten törvényét; azt hitte, hogy tanítványait arra tanítja, hogy a törvény hatályát vesztette. Megtérése után azonban felismerte Jézusban azt, aki azzal a kifejezett szándékkal jött le a földre, hogy Atyja törvényének érvényt szerezzen. Teljesen meggyőződött arról, hogy Jézus a szerzője az egész zsidó áldozati szertartásnak. Felismerte, hogy a keresztre feszítéskor az árnyékszolgálat a lényegben feloldódott és hogy Jézusban teljesedtek be az ótestamentomi jövendölések, amelyek Izráel Megváltójára vonatkoztak.

Mai Bibliai szakasz: 4 Mózes 16

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+16&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes+16&version=NT-HU

Kóré lévita volt, Mózes unokatestvére, sok képességgel megáldott, befolyásos ember. Noha megbízatása volt a szentsátor szolgálatára, elégedetlenné vált pozíciójával, és papi méltóságra törekedett. Irigy volt Áronra, és titokban ellenállt neki és Mózesnek. Végül egy tervet készített, hogy megfosztja őket tisztségüktől, és könnyen talált szimpatizánsokat.  

A nép keserűségében és csalódottságában a kanaánitáktól elszenvedett vereség miatt – s mert nem voltak hajlandók alávetni magukat az ítéletnek, hogy a pusztában kell meghalniuk –, készek voltak megragadni az alkalmat és megerősödni abban a meggyőződésükben, hogy nem Isten, hanem Mózes volt az, aki az ítéletet felettük kimondta.

Azok számára, akik a rossz oldalon állnak, és dorgálást érdemelnek, semmi sem vonzóbb annál, hogy szimpátiára találjanak, és dicséretet kapjanak. Kóré megtévesztette a népet azzal, hogy figyelemben részesítette őket és szeretetet mutatott irányukban, amiből ők azt a következtetést vonták le, hogy ő jó, Mózes és Áron pedig rosszak. Önmagukról is elhitték, hogy ők valóban jó emberek, akiket Mózes megtévesztett és most meg is fenyít. Ha elismerik, hogy Koré tévedett és Mózesnek igaza volt, akkor ez meggyőzte volna őket arról, hogy el kell fogadniuk az ítéletet, hogy meg kell halniuk a pusztában.

Kóré elhitte, hogy Isten iránti buzgalomból cselekszik, és hogy Isten az ő oldalán áll. Azzal áltatta magát, hogy ő igaz és a gyülekezet szent. Úttörőnek tartotta magát, aki radikális változásokat idéz elő a kormányzatban, és kijavítja Mózes és Áron vezetési módszereit. Mózes nem vitatkozott, és nem védte önmagát, hanem gyorsan közbenjárt a népért Isten előtt, mivel rájött arra, hogy milyen szörnyű bűnt követtek el. Kóré lázadásában ugyanazt a lelkületet látjuk, ami Lucifert is lázadásra késztette a Mennyben.           

Kóré és társai visszautasították a világosságot egészen addig, míg annyira meg nem vakultak, hogy Isten hatalmának leglenyűgözőbb megnyilvánulásai sem voltak már elegendőek ahhoz, hogy őket meggyőzzék; emberi vagy sátáni megnyilvánulásnak vélték azokat. A nép ugyanezt tette, és miután Kóré és társai meghaltak, Mózeshez és Áronhoz jöttek és ezt mondták: „megöltétek az Úr népét." Az ámításuk olyan nagy volt, hogy még mindig a lázadókkal szimpatizáltak. Ezzel megpecsételték sorsukat.              

Isten a Szentlélek által munkálkodik, hogy megfeddje és meggyőzze a bűnöst, de ha a Lélek munkáját végérvényesen visszautasítják, Isten már semmit sem tehet érte. Senkit sem azért ítél majd el az Úr, mert egy hazugságnak hitt, hanem azért, mert visszautasította, hogy higgyen az igazságnak.

            

Imádkozzunk alázatos lélekért, hogy amikor dorgálásban részesülünk, elfogadjuk az Úr helyreigazítását, tudva azt, hogy Ő mindig megmentésünkért dolgozik!

            

Nancy Costa   

185. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  11-12. fejezeteihez (február 17-23.).

Tennivalók listája, találkozó, időpontok és határidők. Ezek hajtanak minket, eredményessé tesznek, és sikeressé – legyen szó akár munkáról, tanulásról, szolgálatról vagy bármiről, amire az időnket szánjuk. Az irónia azonban ott rejlik, hogy ezek az eszközök, amelyek segítenek mintegy alagútba nézve fókuszáltnak maradni, lehetnek éppen azok, amelyek a legfontosabb találkozásoktól eltérítenek minket. Ahelyett, hogy életünk teljesített listák gyűjteményének elbeszélése lenne, Isten arra vágyik, hogy a mi menetrend szerint betervezett napjaink ellenére megjelenhessen és ott lehessen.

Filep találkozása a szerecsen férfival és Ananiás mennyben rendelt találkozója Saullal, a keresztények első számú üldözőjével bemutatja, hogy milyen hatalmas átalakító munkát is végez a Szentlélek az emberek életében. Ezek a csodák a múltban történtek, azonban Isten újra meg újra létre akarja hozni ezeket a tapasztalatokat!

Miután „az egész világon férfiak és nők vágyakozva tekintenek a menny felé … világosság után vágyakozva” és „állnak Isten országának küszöbén, s csak begyűjtésre várnak,” nem kellene több mennyben rendelt találkozónak meglepetésszerűen megszakítania menetrend szerint betervezett napjainkat? Isten folyamatosan vonzza magához a szíveket és arra vágyik, hogy az egyházához kapcsolja az embereket. Nem kellene különleges percekre számítanunk, ahol Isten minket használ arra, hogy valakit hozzá vezessünk?

Ezen az új héten imádkozz egy mennyben rendelt találkozásért, és számíts rá, hogy eljön. Ez fel fogja forgatni tennivalóid listáját.

Tiffany A. Brown lelkész

igazgató, REACH Városi Evangelizációs Központ

Tacoma Park, Maryland USA

Fordította: Gősi Csaba