2016. február 26., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 26 - PÉNTEK - Bírák 19

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 11. fejezet 229. nap

Ábrahám, "Isten barátja", jó példát mutatott nekünk. Élete az ima élete volt. Mindig oltárt épített ott, ahol felverte sátorát; reggel és este áldozatra hívta össze egész táborát. Amikor sátorát lebontotta, az oltár ottmaradt. Az elkövetkező években Ábrahámtól tanult kószáló kananeusok közül, aki eljutott az oltárhoz, tudta, ki volt ott előtte; és amikor felverte sátorát, kijavította az oltárt, és imádta ott az élő Istent.

Ábrahám folytatta útját dél felé, és hite újra próbára lett téve. Nem esett az eső, a völgyekben kiszáradtak a patakok, és a fű elszáradt a síkságokon. A nyáj nem talált legelőt, és az egész tábort éhínség fenyegette. Megkérdőjelezte-e ekkor a pátriárka a Gondviselés vezetését? Nem gondolt-e vágyakozva vissza a bőven termő káldeai síkságokra? Mindenki feszülten figyelte, mit tesz Ábrahám, amikor egyik baj a másikat érte. Amíg bizalmát megingathatatlannak látták, úgy érezték, van remény: biztosak voltak abban, hogy Ábrahám Isten barátja, és még mindig vezeti őt.

Ábrahám nem tudta mivel magyarázni a Gondviselés vezetését. Nem valósultak meg reményei, de rendületlenül bízott az ígéretben: "megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz." Buzgón imádkozva fontolgatta, hogyan tudná megóvni népét és nyáját, de nem hagyta, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Lement Egyiptomba, hogy megmeneküljön az éhínségtől. Nem hagyta el Kánaánt, nem fordult vissza a nyomor miatt Káldeába, ahonnan jött, ahol nem volt hiány kenyérben, hanem átmeneti menedéket keresett az ígéret földjéhez lehető legközelebb, azzal a szándékkal, hogy visszatér oda, ahova Isten helyezte.

A gondviselő Isten azért hozta ezt a próbát Ábrahámra, hogy alázatosságra, türelemre és hitre tanítsa - oly leckékre, amelyeket feljegyeztek mindazok áldására, akiknek majd ezután kell szenvedést elviselniük. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de ő nem felejti és nem taszítja el azokat, akik bizalmukat belé helyezik. Engedte, hogy szenvedés sújtsa Jóbot. Hagyta, hogy Jánost, a szeretett tanítványt az elhagyatott Páthmosra száműzzék, de Isten Fia találkozott ott vele, és látomásaiban János látta a hervadhatatlan dicsőséget. Isten megenged próbákat népe életében, hogy hűségük és engedelmességük által ők maguk is gazdagodjanak lelkileg, és hogy példájukból mások is erőt merítsenek. "Mert én tudom az én gondolatimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata" (Jer 29:11). Azok a próbák, amelyek a legjobban próbára teszik hitünket, és azt a látszatot keltik, hogy Isten elhagyott bennünket, visznek közelebb Krisztushoz, hogy minden terhünket az ő lábához tegyük le, és megismerjük azt a békét, amelyet ő ad cserébe.

Isten mindig a szenvedések kohójában próbálta meg népét. A kohó tüzében válik le a salak a keresztény jellem valódi aranyáról. Jézus figyeli a próbát. ő tudja, mi kell ahhoz, hogy az értékes fém megtisztuljon, és visszatükrözze szeretetének fényét. Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan képességeket lát, amelyeket fel tudna használni műve előbbrevitelére. És a gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja. Olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek próbára teszik jellemüket, és megmutatják még önmaguk előtt is rejtett hibáikat és gyengeségeiket. Isten alkalmat ad nekik e hibáik kijavítására, és alkalmassá teszi őket szolgálatára. Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy őrá támaszkodjanak, mert ő az egyedüli segítségük és oltalmuk. Isten így éri el célját. Neveli, tanítja, fegyelmezi őket, hogy alkalmasak legyenek annak a nagyszerű célnak a betöltésére, amiért képességeiket kapták. Amikor Isten cselekvésre szólítja őket, a mennyei angyalok egyesülhetnek velük a földön elvégzendő munkában, mert készen lesznek rá.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 19

Ez az elbeszélés Izrael történelmének legsötétebb fejezetét mutatja be, amely a Bírák korszakában zajlott. Az izraeliták által elkövetett összes erkölcsi rémtett közül, amiről ebben a könyvben olvashatunk, messze ez a legmegdöbbentőbb. E történet és Sodoma romlottságának története (1Mózes 19) között túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy véletlen legyen. Az író szándékosan tervezte ezt a történetet úgy, hogy összehasonlítsa benne Izrael erkölcsi romlottságát a sodomabeli emberek romlottságával. A lévita szavai foglalják össze a történet lényegét: „Nem történt semmi ilyesmi, nem látott senki ilyet, amióta kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig” (19:30 - új prot. ford.).

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő nem alkot véleményt a szereplők cselekedeteiről. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy a lévita vendéglátója a heteroszexualitást részesítette előnyben a homoszexuális erőszakkal szemben. Azért tette ezt, mert ezt látta a helyesnek. Hasonlóképpen nem a vendéglátás hiánya volt itt az igazi probléma, mint ahogy ezt néhány bibliakutató felvetette. Az erőszak, amit ezek a férfiak elkövettek, nem barátságtalan természetükből eredt, hanem gonosz és perverz szívük sarkallta erre őket. Az elbeszélő egyértelművé teszi, hogy itt a bűncselekmény nemi erőszak és gyilkosság, melyet a gibeai férfiak követtek el.

Ezekben a szörnyű cselekményekben az az igazán megdöbbentő, hogy elkövetői Izrael fiai voltak. A nemi erőszak és a gyilkosság nem volt kevésbé gyakori az ókori Közel-Keleten, mint manapság. Ám ilyen szörnyűségek az összes nemzet közül a legkevésbé történhettek volna meg Isten kiválasztott népe között. Az ő erkölcsi mércéjük még abban a korszakban is jóval magasabb volt a szomszédos népek „színvonalánál”, amikor „nem volt király Izraelben”. A lévita ragaszkodott ahhoz, hogy egy izraelita városba menjenek egy idegen város helyett (19:12), ez is azt mutatja, hogy azt hitte, az izraeliták jobb emberek.

Az izraelita társadalom erkölcsi hanyatlása annak következménye volt, hogy az emberek úgy éltek, mintha nem volna uruk, és Isten sem volna közöttük – de még a környéken sem. Mi is pontosan így élünk a mai világban. Az istenfélelem elavult és idegen fogalomnak tűnik a legtöbb ember számára a mai társadalomban. Jézus követői, Isten kiválasztott népe a kivétel, ők fénysugarak a sötétben! A legtöbbünk valószínűleg sosem lesz részese olyan szörnyűségeknek, mint az itt leírt események – hála az Úrnak! Ám amikor önző módon közelítjük meg a bűnt, a lévita vendéglátójának szerepét játsszuk. Az ír filozófus, Edmund Burke így fogalmazott: „A gonosz győzelméhez csupán annyi szükséges, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”. Ha hagyjuk, hogy a megalkuvás és a kényelem diktáljon akkor, amikor ki kellene állnunk a jóért, számos lehetőséget fogunk elhalasztani, hogy segítsünk azoknak, akiknek a bűn ártott.

Justo E. Morales

30. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 10-11. fejezeteihez (feb. 21-27).

Mózes első könyvének első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt (1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.

Az özönvizet követően az emberiség ismét kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.

Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.

Ábrahám kivételes kultúrák közti misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája, József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek feljegyezve hibák.

Gorden Doss
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése