2016. február 14., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 14 - VASÁRNAP - Bírák 7

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 8-9. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 8. fejezet 217. nap

8. Az özönvíz után

A víz tizenöt singgel emelkedett a legmagasabb hegyek fölé. A bárkában levő család sokszor azt érezte, hogy elfog pusztulni. A hajó öt hónapig összevissza hányódott, látszólag a szél és a hullámok szeszélyének kitéve. Ez súlyos megpróbáltatás volt, de Noé hite nem rendült meg, mert biztos volt abban, hogy Isten keze tartja a kormánykereket.

Ahogy a víz apadni kezdett, az Úr a bárkát egy hegycsoport által védett helyre sodortatta. Ezeket a hegyeket Isten hatalma megőrizte. Ebbe a csendes kikötőbe érkeztek, és nem sodródtak többé a végtelen óceánon. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a hajó elcsigázott, vihartól hányatott utasainak.

Noé és családja aggódva várta a víz apadását, mert sóvárogtak a szárazföld után. Negyven nappal azután, hogy a hegyek teteje látható lett, hollót engedtek ki, ezt a gyorsan tájékozódó madarat, hogy megtudják, száraz-e már a föld. A madár, mivel nem talált semmit, csak vizet, egyre röpködött a bárkától el és vissza. Hét nappal később Noé egy galambot engedett ki, amely talpalatnyi helyet sem találva, visszatért a bárkába. Noé várt hét napot, és ismét kiengedte a galambot. Amikor a madár este egy olajfalevéllel tért vissza, nagy volt az öröm. Később "[...] elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy ímé megszikkadt a földnek színe" (1Móz 8:13). Még várt tovább türelmesen a bárkában. Amint Isten parancsára lépett be, külön parancsra várt, hogy kiléphessen.

Végül egy angyal szállt alá a mennyből, kinyitotta a súlyos ajtót, és azt mondta a pátriárka családjának, hogy lépjenek ki a földre, és vigyenek magukkal minden élőlényt. A szabadulás öröme Noéval nem feledtette el őt, akinek gondviselő kegyelme őrizte meg őket. A bárka elhagyása után Noé első dolga az oltárépítés volt, és mindenfajta tiszta állatból és madárból áldozatot mutatott be. Így fejezte ki Isten iránti háláját a szabadulásért, és Krisztusban: a legnagyobb áldozatban való hitét. Az Úrnak tetszett az áldozat. Az áldás, ami ebből fakadt, nemcsak a pátriárkára és családjára terjedt ki, hanem a föld minden későbbi lakójára is. "És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért [...] Ennekutána míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek" (1Móz 8:21-22). Ebből tanulhat minden ezután következő nemzedék is. Noé a kietlen földre lépett ki, de mielőtt magának házat készített volna, Istennek épített oltárt. Állatállománya kicsi volt, és megőrzésének nagy ára volt, de szívesen adott egy részt belőle az Úrnak annak elismeréséül, hogy minden az Úré. Így legyen nekünk is legfőbb gondunk, hogy áldozatainkat önként adjuk Istennek. Irántunk való irgalmának és szeretetének minden megnyilatkozását hálásan kell elismernünk mind odaszentelésünkkel, mind ügyére adott ajándékainkkal.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 7

Harminckétezer katonát hívtak össze, de csak háromszáz volt kész a küzdelemre. A félelem egymaga huszonkétezerrel csökkentette a sereg létszámát. De mi a helyzet a maradék tízezerrel? Ők egy egyszerű próbát kaptak. A fejezet azt mondja, hogy kilencezer-hétszáz katona letérdelt, hogy igyon a vízből, ahelyett, hogy kezükkel a vizet a szájukhoz emelve ittak volna. Tehát az utóbbiak képesek voltak követni a szemükkel az ellenség mozdulatait. Háromszáz férfi tette ezt, és őket választotta ki Isten, hogy Gedeonnal menjenek. Milyen egyszerű próba, bizonyára nem ilyet vártak!

Mind a harminckétezer ember, akit először kiválasztottak, állítólag bátor volt. Volt köztük néhány, aki fizikailag gyenge volt a csatára? Talán titokban kételkedtek abban, hogy Isten képes-e, vagy kész-e megmenteni Izraelt? Vonakodtak beadni a derekukat, mert nem igazán bíztak Istenben, és abban, amit Gedeonnak ígért? Amikor a tízezernek megadatott a második lehetőség is, hogy otthagyják a tábort, és hazamenjenek, ők inkább úgy döntöttek, hogy Gedeonnal maradnak, de miért buktak meg azon az egyszerű teszten, hogy hogyan igyanak vizet, mikor szomjasak? Mit gondoltak lelkük legmélyén?

Mi a helyzet velünk? Mi a legsürgősebb gondunk? A jelenünk, vagy a kapcsolatunk Jézussal? A Föld végső nagy küzdelme már a küszöbön áll. Sokan készülnek, de csak kevesen lesznek készen. Te készen leszel?

Brennon Kirstein

29. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 8-9. fejezeteihez (feb. 14-20).

Az utóbbi években gyakran szerepeltek a híradásokban elsöprő erejű szuperviharok pusztító hatásának képei. A globális felmelegedés és a környezetünkkel való megrögzött rossz bánásmód csak növelni fogja azt a fájdalmat, kárt és pusztítást, amely a ránk következő években vár kiaknázott bolygónkra. Ennek a pusztításnak az árnyékában nőnie kell a tudatosságunknak is, ami az emberek reményvesztettségét és félelmeit illeti.

Ahogy az özönvíz tomboló hullámai alábbhagytak, a bárkán lakó néhány ember szívét bizonyára az elképedés töltötte be. Negyven napi hánykolódást követően Noét és a családját megdöbbentették a kataklizmaszerű következmények, amelyek Isten döntéséből adódtak, hogy gyökerestül kiirtsa a bűn eredményét a földről. Noé bizonyára arra gondolt, mennyivel több embert lehetett volna megmenteni, ha méltányolták volna a szavát, és megfeleltek volna neki.

A szivárványt az égen, mint az Isten kegyelmének és irgalmának szimbólumát kaptuk. Bármikor is később Noé, a családja, vagy a leszármazottjaik látták az égen a szivárványt, tudták, hogy Isten megígérte, hogy soha többé nem bünteti meg a földet özönvízzel. A szivárvány megmaradt a remény és Isten gondoskodásának az ígéreteként.

A mai világunknak, amelyet érzéketlen gonosz és természeti katasztrófák gyötörnek, ismét a remény szavát kell hallania. Ez az ígéret pedig az, hogy Isten királyi székét a mennyben szivárvány övezi körül (Jel. 4:2–3). Isten megígérte, hogy Jézus ismét el fog jönni, hogy megmentse a pusztítástól Isten népét. Isten a népét megóvja és megmenti.


Denis Fortin
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése