2016. február 28., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 28 - VASÁRNAP - Bírák 21

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 12. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezet 231. nap

12. Ábrahám Kánaánban

Ábrahám visszatért Kánaánba, és "[...] igen gazdag vala barmokkal, ezüsttel és arannyal" (1Móz 13:2). Lót még vele volt, és újra elmentek Béthelbe. Sátraikat a korábban emelt oltár mellett állították fel. Csakhamar rájöttek arra, hogy a megnövekedett vagyon megnövelte a bajokat is. A nehézségek és próbák idején összhangban éltek együtt, de a jólétben félő volt, hogy viszály támad közöttük. A legelő nem volt elég mindkét nyáj részére, és a pásztorok gazdáiktól várták a gyakori viták elrendezését. Nyilvánvaló volt, hogy el kell válniuk. Ábrahám idősebb, rangosabb és vagyonosabb volt, mégis ő javasolt elsőként terveket a béke megőrzésére. Bár Isten neki adta az egész országot, előzékenyen lemondott erről a jogáról.

"[...] Ne legyen versengés közöttem és közötted" - mondta - "se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk. Avagy nincs-é előtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tőlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek" (1Móz 13:8).

Itt mutatkozott meg Ábrahám nemes, önzetlen lelkülete. Hányan ragaszkodnának hasonló körülmények között minden áron jogaikhoz és elsőbbségükhöz! Hány család hullott szét ezért! Hány gyülekezet bomlott szét az igazság ügyét közmegvetés tárgyává és gyalázattá téve a gonoszok között! "Ne legyen versengés közöttem és közötted" - mondta Ábrahám - "hiszen atyafiak vagyunk"; nemcsak a rokonság miatt, hanem az igaz Isten imádata miatt is. Isten gyermekei az egész világon egy családot alkotnak, és a szeretetnek és megbékélésnek ugyanazon lelke irányítja őket. "Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek" (Róm 12:10) - tanítja Megváltónk. Ha mindenkivel egyformán előzékenyek lennénk, ha úgy bánnánk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk, akkor fele annyi bajunk lenne az életben. Az önimádat Sátán lelkülete; de az a szív, amely Krisztus szeretetét őrzi, irgalmas, és nem keresi a maga hasznát. Megfogadja a menny szabályát: "Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil 2:4).

Jóllehet Lót Ábrahámmal való kapcsolatának köszönhette jólétét, mégsem volt hálás jótevője iránt. Az udvariasság azt kívánta volna, hogy engedje át a választást Ábrahámnak, de ő inkább önzően megpróbált előnyhöz jutni. "Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld ... mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földe" (1Móz 13:10). Egész Palesztina legtermékenyebb tájéka a Jordán völgye volt. A szemlélőket az elveszett Paradicsomra emlékeztette. Olyan szép és termékeny volt, mint a Nílus öntözte síkságok, amelyeket nemrégiben hagytak el. Gazdag és gyönyörű szép városok is voltak ott, amelyek népes piacaikon jövedelmező kereskedést kínáltak. A világi nyereség ábrándképétől elkápráztatott Lót nem vett tudomást az ott uralkodó erkölcsi és lelki bűnökről. A síkság lakói "[...] nagyon gonoszok és bűnösök valának az Úr előtt" (1Móz 13:13), de erről ő mitsem tudott, vagy ha tudott is, nem tulajdonított neki fontosságot. "És választá Lót magának a Jordán egész mellékét [...] és sátoroz vala Sodomáig" (1Móz 13:11-12). Mennyire nem látta előre önző választása szörnyű következményeit!

Miután Ábrahám elvált Lóttól, az Úr ismét neki ígérte az egész országot. Nem sokkal ezután a pátriárka Hebronba költözött; Mamré tölgyei alatt verte fel sátorát, és mellette oltárt emelt az Úrnak. Az olajfaligetekkel, szőlőskertekkel borított felföldi síkságok, hullámzó búzatáblák friss levegőjében, a dombokkal övezett tágas legelőkön megelégedetten élte egyszerű pátriárkális életét, és Lótnak hagyta Sodoma veszélyeket rejtő fényűzését.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 21

A Bírák könyvének 17-21. fejezetei ugyanazzal a néhány ismerős sorral végződnek, mint amivel kezdődnek: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt.” Az izraeliták anélkül a lelki és erkölcsi vezetés nélkül próbálták megoldani a saját maguk okozta problémákat, amit Mózes és Józsué képviselt. Bár az Úr biztosította a győzelmet a hitetlenkedő izraelitáknak, de ők nem látták meg Isten útmutatását a következményekben, és továbbmentek azon az úton, amit saját értékítéletük szerint helyesnek véltek. 

Az előző, 20. fejezetben a benjáminiták vereséget szenvedtek saját izraelita társaiktól, akiknek Isten megígérte a győzelmet. Izrael fiai esküt tettek, hogy minden izraelitának tilos saját lányait benjáminita férfiakhoz feleségül adni. Ez teljes egészében az ő döntésük volt, nem az Úré, és problémát is okozott később az izraelitáknak, mert alig tudtak módot találni arra, hogy megmentsék Benjámin törzsének maradékát. Most már az esküjük kötelezte őket arra, hogy bármi áron megtartsák azt, nehogy magukra zúdítsák saját átkukat (21:18). 

Megoldásuk azonban túlmutat a józan ész határain. Eldöntik, hogy elpusztítják Jábes-Gileád városát és lakóit - férfiakat, asszonyokat és gyerekeket – mert kapcsolatban álltak a benjáminitákkal, és ezért nem csatlakoztak az ellenük indított hadjárathoz. A harcok után összehívott lelki ünnepségre sem jöttek el Silóba, hogy áldozatot mutassanak be az Úrnak. Mennyire undorító az ezután következő kegyetlen lépés és a tömegmészárlás! Jábes-Gileád lakói között azonban találtak a harcosok 400 szüzet, akiket életben hagytak feleségnek a benjáminiták számára. Mindeközben az izraeliták sokkal jobban aggódtak amiatt, hogy elkerüljék egy esküszegés következményeit, mint hogy jólétben tudják a testvéreiket. Valójában anélkül sértették meg az eskü szellemiségét, hogy megtörték volna azt. Istenfélelmük teljesen öncélú volt.   

Napjainkban sok meggyőződéses kereszténynek van öncélú hite; csak annyit tesznek, amennyi a követelmények teljesítéséhez elegendő, és semmi többet. Ez félszívű engedelmesség, ami törvényeskedésig fajulhat. Észrevetted már az utóbbi időben, hogy megjátszod magad? Vajon azért engedelmeskedsz Istennek, mert szíved mélyéből ezt szeretnéd, vagy mert muszáj? Az Úr ezt mondja: „… szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (Hós 6:6).

Justo E. Morales

31. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 12. fejezetéhez (feb. 28- márc 5).

Ebben a fejezetben Ábrahám Isten vezetését kezdi követni, elhagyja a kultúráját és szülővárosát, és ismeretlen irányba vándorol. Ő nem igazán utazó evangélista. Nem kapott hatalmas üzenetet, hogy hirdesse, mint ahogyan Jónás kapott. Viszont ami elkezdődik, az egy lassú személyes átváltozás – jóllehet a régi, „légy óvatos önmagaddal’” viselkedés alkalmanként visszatér.

Vajon melyik része a legszembeszökőbb a 100 éves karakter átalakulásának ebben a fejezetben? Ha figyelembe vesszük, hogy „Minden bűn az önzés.” (The Workers’ Bulletin, 1902. szeptember 9.), jobb, ha megértjük Ábrahám szívének átalakulását. Cseréljük ki néhány szóban az „ön”-t „én”-re, hogy az „ön” természetét bemutathassuk: az Ábrahám és Lót életében fellépő incidens során „Ábrahám nemes, [én]zetlen lelkülete nyilvánult meg ez alkalommal is.” „Az [én]felmagasztalás szelleme Sátán lelkülete; azonban az a szív, amelyben Krisztus szeretete él, irgalmat gyakorol és nem keresi a maga hasznát.”

Azt a folyamatot, ahogyan mi is mindannyian átalakulhatunk, ahogyan Ábrahám, mint valóságos, kibányászásra való kincset megtaláljuk ebben a fejezetben.  „Amíg Krisztus lakozik a szívben, lehetetlen jelenlétének fényét elfedezni, vagy világosságát elhalványítani. Ellenkezőleg, napról napra jobban és jobban sugárzik; az [én]zés és bűn lelkét körülvevő homálya pedig eltűnik az igazság napjának fénylő ragyogása előtt.”

Kathy Beagles 
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése