Higgyetek az Ő prófétáinak: 2025

2025. október 10., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 10 - PÉNTEK - Mózes ötödik könyve 24. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 24. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2024&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2024&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Isten azt mondja Malakiás 2:16-ban: „Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől” (új. prot. ford.). És Jézus is rámutatott, hogy Mózes engedélye, ami lehetővé tette, hogy válással vessenek véget a házassági kapcsolatnak, csakis „szívetek keménysége” miatt adatott, majd hozzátette: „de kezdettől fogva nem így volt”. Valójában vannak más jogos válóokok is a hűtlenségen kívül (ld. 1Kor 7:15, 2Móz 21:10-11). De amit a legfontosabb észben tartani, hogy mind Mózes, mind Jézus szerint az Istennel való kapcsolat hiánya eredményezi a válást.

A legszembetűnőbb a fejezet hátralevő részében olvasható rendelkezésekkel kapcsolatban az, hogy Isten mennyire komolyan foglalkozik a társadalom számkivetettjeivel, különösen a szegényekkel, idegenekkel és jövevényekkel, árvákkal és özvegyekkel.

A gyűjtögetés törvénye a Biblia szerinti (köz)jólétet írja le: adj a szegényeknek lehetőséget, hogy dolgozzanak, hagyd meg a kimaradt, lehullott gabonaszálakat nekik; ne végy el mindent még akkor sem, ha az jogosan téged illet, hanem hagyj valamit a szegényeknek és a jövevényeknek. Ezzel, az ott jelentéktelennek tűnő törvénnyel először 3Móz 19:9-10-ben találkozunk. Magyarázata pedig így hangzott: mert „Én az Úr vagyok, a ti Istenetek”. Az Ő természete jó szívvel adni bőséges tárházából másoknak, még azoknak is, akik talán nem érdemlik meg. Adj valakinek lehetőséget rá, hogy dolgozzon (összeszedje a lehullott búzát), és ez képessé teszi arra, hogy megőrizze a méltóságát.

„Szerető Istenünk, a legtöbbünknek nincs földje vagy szőlője manapság, ezért kérünk, segíts, hogy megtalálhassuk a módját, hogyan gyakorolhatjuk a nagylelkűséget!”

John Ash

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet

32. fejezet – A TÖRVÉNY ÉS A SZÖVETSÉGEK (4. rész)

A bálványimádás és mindazok a bűnök, amelyek ebből következtek utálatosak voltak Isten előtt. Ezért megparancsolta népének, hogy ne vegyüljön el ezekkel a népekkel és "ne cselekedjék az ő cselekedeteik szerint" és ne feledkezzenek meg Istenről. Megtiltotta nekik a bálványimádókkal való házasságkötést, nehogy a szívük elforduljon tőle. Éppen olyan szükséges volt akkor, mint most is, arra ügyelni, hogy Isten népe tiszta legyen, "[...] szeplő nélkül megtartva magát a világtól" (Jak 1:27). Szabadnak kell lennünk a világ lelkületétől, mert az ellentétben áll az igazsággal és a jogossággal. Isten azonban nem azt akarta, hogy népe az önigazultság zártkörűségében éljen, kirekesztve magát a világból, semmiféle befolyást sem árasztva többé arra.

Mesterükhöz hasonlóan a tanítványoknak is a világ világosságává kell lenniük minden korszakban. Az Üdvözítő ezt mondta: "[...] Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak", - a ház a világ. Azután hozzáteszi: "Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5:14-16). Éppen ez az, amit Énók, Noé, Ábrahám és Mózes cselekedtek. Éppen ez az, amit Isten elrendelt, hogy népe, Izrael ezt tegye.

A hitetlenségtől, Sátántól irányított gonosz szívük késztette őket a világosság elrejtésére, ahelyett hogy azt a körülöttük élő népekre árasztották volna. Vakbuzgó lelkületük arra indította őket, hogy vagy a pogányok gonosz gyakorlatait kövessék, vagy gőgös kizárólagosságba zárkózzanak be, mintha Isten szeretete és gondoskodása egyedül reájuk terjedne ki.

Amiként a Biblia két törvénnyel ajándékoz meg bennünket: egy változhatatlan és örökkévaló törvénnyel és egy ideiglenes, átmeneti törvénnyel, azonképpen szövetség is kettő van. A kegyelem szövetsége volt az első, amelyet Isten Éden kertjében kötött az emberrel, amikor a bűneset után azt az ígéretet adta, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Ez a szövetség minden embernek bocsánatot és Isten támogató kegyelmét ajánlotta fel a jövőre a Krisztusban való hit és az engedelmesség által. Az örök életet is megígérte nekik az Úr azzal a feltétellel, hogy hűségesek maradnak Isten törvényéhez. A pátriárkák így kapták meg az üdvösség reménységét.

Ugyanezt a szövetséget újította meg Isten Ábrahámmal a következő ígéretben: "És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei..." (1Móz 22:18). Ez az ígéret Krisztusra mutatott. Így fogta ezt fel Ábrahám is (lásd Gal 3:8.16), és bűnei bocsánatáért Krisztusban bízott. Ez volt az a hite, amelyet Isten igazságul számított be néki. Az Ábrahámmal megújított szövetség Isten törvényének tekintélyét is fenntartotta. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: "[...] Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes" (1Móz 17:1). Isten a következőképpen tett tanúbizonyságot hűséges szolgájáról: "Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:5), az Úr kijelentette neki: "És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad" (1Móz 17:7).

Bár ezt a szövetséget Isten Ádámmal kötötte meg és Ábrahámmal csak megújította, mégis egyedül Krisztus halálával teljesedhetett be. Isten ígérete alapján azóta létezett, mióta Isten először adott hírt a megváltásról és azt hittel elfogadták. Attól az időponttól kedve azonban, amikor Krisztus halálával jóváhagyta ezt a szövetséget, már Újszövetségnek nevezték. Ennek az Újszövetségnek is Isten törvénye az alapja. Egyszerűen arról intézkedett, hogy az emberek ismét összhangba kerüljenek az isteni akarattal. Oda vezette el az embereket, ahol engedelmeskedni tudnak Isten törvényének.

Egy másik szerződés is volt, amelyet a Szentírásban Ószövetségnek neveztek. Ezt a szerződést, szövetséget Isten a Sinai hegyen kötötte meg Izraellel. Ezt a szövetséget az áldozat vére; az ábrahámi szövetséget Krisztus vére hitelesítette. Ezt a szövetséget "második" vagy "új" szövetségnek nevezzük, mivel azt a vért, amellyel megpecsételték, az első szövetség vére után ontották ki. Az, hogy ez az Újszövetség már Ábrahám napjaiban is érvényes volt nyilvánvaló abból a tényből, hogy Isten ígérete és esküje erősítette meg, mégpedig "[...] két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon" (Zsid 6:18).

Ha pedig az ábrahámi szövetség már magában foglalta a megváltás ígéretét, akkor miért alkottak egy másik szövetséget a Sinai hegyen? Rabszolgasága idején a nép nagymértékben elvesztette Isten ismeretét és az ábrahámi szövetség alapelveinek ismeretét is. Egyiptomból való kiszabadításuk után Isten igyekezett feltárni előttük hatalmát és kegyelmét, hogy ezek elvezessék őket oda, ahol minden arra indítja majd őket, hogy egyedül csak őt szeressék és egyedül csak benne bízzanak. Isten azért vezette őket a Vörös-tenger partjára - ahol a nyomukban lévő és őket üldöző egyiptomi hadsereg miatt megmenekülésük lehetetlennek látszott -, hogy felfoghassák teljes tehetetlenségüket és az isteni segítségre való szükségüket. Isten csak azután szabadította ki őket az egyiptomiak kezéből, a biztos pusztulásból, miután megértették helyzetüket. Akkor és ott megtelt a szívük Isten iránti hálával, szeretettel és Isten hatalmában való feltétlen bizalommal. Szabadítójukként Isten magához vonta őket, legalábbis időlegesen.

Isten azonban egy sokkal nagyobb igazsággal is hatni akart elméjükre. Mivel a bálványimádás és az erkölcsi romlottság közepette éltek, ezért nem volt valódi fogalmuk Isten szentségéről, saját szívük rendkívül bűnös voltáról. Képtelenek voltak felfogni, hogy saját erejük és akaratuk nem elegendő ahhoz, hogy igazán engedelmeskedni tudjanak Isten törvényének. Azt sem tudták igazán megérteni, hogy szükségük van megváltóra. Mindezekre meg kellett tanítani őket.

2025. október 9., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 9 - CSÜTÖRTÖK - Mózes ötödik könyve 23. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 23. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2023&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2023&version=NT-HU

A katonaságban megfigyelhető volt a hanyagság a higiénia és a tisztaság kérdéseiben. Az itt leírtak kiegészítik az 3Móz 15-ben adott higiéniai és tisztasági törvényeket. Észrevetted azonban, hogy Mózes miért adja ezeket a szabályokat? „Mert Istened, az ÚR veled jár a táborban, hogy segítségedre legyen, és kezedbe adja ellenségeidet; legyen azért a táborod szent” (15. vers - új prot. ford.).

Az Úr Isten, az ég és Föld Teremtője, közöttük szeretett volna járni (lásd még: 3Móz 26:12). Isten ugyanúgy velünk is együtt szeretne járni. Énokot gyakran emlegetjük úgy, mint azt a személyt, aki Istennel járt, és ez valóban így is volt. Arról azonban csak ritkán beszélünk, hogy a világmindenség hatalmas Istene is kész volt Énokkal járni. Isten pedig nem is tudta volna egyértelműbben kifejezni ezt a szándékát, mint úgy, hogy Jézust küldte el Földünkre Immánuelként - „ami azt jeletni: velünk az Isten” (Mt 1:23).

Megfigyelted, hogy amikor két ember rendszeresen együtt jár, akkor éppen felépítenek vagy ápolnak egy csodálatos kapcsolatot? Énok „határozott céllal tanulmányozta Isten jellemét. Ő nem a saját útját követte, hanem igyekezett saját jellemét a mennyeihez illeszteni.” (E.G. White megjegyzése. SDA Bible Commentary, 1. kötet, 1087 o.)

„Drága Istenem, Mózeshez hasonlóan az én egyetlen kérésem is ez: Mutasd meg a te dicsőségedet [jellemedet]”, és segíts megtisztítani az életem rendetlen és tisztátalan területeit!”

John Ash

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet

32. fejezet – A TÖRVÉNY ÉS A SZÖVETSÉGEK (3. rész)

Amióta az Üdvözítő vérét ontotta a bűnök bocsánatáért és felment a mennyekbe, "[...] hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk" (Zsid 9:24), világosság árad ránk a golgotai keresztről és fentről a szentek szentélyéből. A nekünk ajándékozott tisztább világosságnak azonban nem szabad arra indítania bennünket, hogy megvessük azt a korábban kapott világosságot, amelynek útján a jelképek rámutattak az eljövendő Megváltóra. Krisztus evangéliuma vet fényt az Izraelnek adott isteni rendelkezésekre, és növeli azok jelentőségét. Mikor Isten új igazságokat nyilatkoztat ki, és amikor azt, ami kezdettől fogva ismert volt előttünk, tisztább világosságban állítja elénk, akkor Isten lénye és szándéka különösképpen nyilvánvalóvá válik előttünk abban, ahogyan választott népével bánik. A fény minden további sugara, amely felcsillan előttünk, a megváltás tervének világosabb megértésével ajándékoz meg bennünket, míg rá nem jövünk, hogy ez valójában nem más, mint Isten akaratának megvalósulása az ember üdvössége érdekében. Istennek a Szentlélek által ihletett szavában új szépséget és erőt látunk meg és a Biblia lapjait elmélyültebb érdeklődéssel tanulmányozzuk.

Sokan úgy vélik, hogy Isten válaszfalat helyezett a héberek és a külvilág közé; hogy gondoskodását és szeretetét nagymértékben megvonta a népektől, és ebben kizárólag csak Izraelt részesítette. Istennek azonban nem az volt a szándéka, hogy népe válaszfalat építsen fel önmaga és embertársai közé. Isten végtelen szeretetének keze kinyúlt a föld minden lakosa felé. Bár elfordultak tőle és visszautasították közeledését, Isten állandóan arra törekedett, hogy feltárja magát előttük és kegyelmének, szeretetének részeseivé tegye őket. Választott népét azért ajándékozta meg áldásával, hogy áldássá válhassanak más népek számára.

Isten elhívta Ábrahámot, jólétet és megbecsülést biztosított számára. Ennek a pátriárkának a hűsége világosság volt az embereknek mindazokban az országokban, amelyekben vándorlása során megfordult. Ábrahám nem tartotta magát távol, nem zárkózott el azoktól a népektől, amelyek körülvették. Baráti kapcsolatot tartott fenn a környező népek királyaival, kik közül némelyek nagy tisztelettel adóztak neki. Becsületessége és önzetlensége, bátorsága és jóakarata Isten jellemét képviselte. Mezopotámiában, Kánaánban, Egyiptomban és még Sodoma lakosai számára is a menny Istene mutatkozott meg rajta keresztül.

Éppen így Egyiptom és mindazon népek számára, amelyek kapcsolatban voltak ezzel a hatalmas birodalommal, Isten kijelentette magát József által. Az Úr vajon miért döntött úgy, hogy Józsefet magas rangra emeli az egyiptomiak között? Isten más útról is gondoskodhatott volna, hogy Jákób gyermekeivel kapcsolatos szándékait megvalósítsa. Isten azonban Józsefet akarta világossággá tenni és elhelyezni a király palotájában, hogy a mennyei világosság elterjedhessen a közelben és a távolban. József a maga bölcsességével és igazságával, tisztaságával és jóindulatával, a nép érdekeinek odaadó szolgálatával - pedig az a nép bálványimádókból állt - Krisztus képviselője volt. Jótevőjükben, akinek Egyiptom egész népe hálával és elismeréssel adózott, ezeknek a pogányoknak meg kellett látniuk Teremtőjük és Megváltójuk szeretetét. Ugyanígy Mózesben is Isten világosságot állított a föld legnagyobb birodalmának trónja mellé, hogy mindenki, aki csak akarta, tudomást vehessen az egy igaz és élő Istenről. Mindezt a világosságot Isten még akkor adta az egyiptomiaknak, mielőtt ítéletre nyújtotta volna ki kezét felettük.

Izraelnek Egyiptomból való kiszabadítása közel és távol elterjesztette Isten hatalmának ismeretét. Jerikó erődítményének harcias népe elkezdett remegni. "És amint hallottuk, - mondta Ráháb - megolvadt a mi szívünk, és nem támadt többé bátorság senkiben sem miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön" (Józs 2:11). Századokkal az Egyiptomból való kivonulás után a filiszteusok papjai még mindig az egyiptomi csapásokra emlékeztették népüket és figyelmeztették őket, hogy ne álljanak ellen Izrael Istenének. {PP 369.1}

Isten elhívta Izraelt, megáldotta és felmagasztalta őket. Nem azért, hogy az ő törvényének való engedelmességük által egyedül csak ők kaphassák meg pártfogását és kizárólagos elfogadóivá válhassanak áldásainak, hanem azért, hogy általuk kijelentse magát a föld minden lakójának. Isten az ő szándékának teljesítéséért parancsolta meg nekik, hogy különüljenek el a körülöttük levő bálványimádó népektől.

2025. október 8., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 8 - SZERDA - Mózes ötödik könyve 22. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 21. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2022&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2022&version=NT-HU

Nagyon sokan illetik erős kritikával a Mózes ötödik könyve 22. fejezetét, mint ami, úgymond, egy elrémisztő példája az ószövetségi törvény érzéketlenségének, amit a nemi erőszak áldozatai iránt tanúsított. Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk a szövegkörnyezetet, akkor ennek éppen az ellenkezője derül ki.

Ez a szakasz két olyan főbb helyet nevez meg, ahol a még érintetlen lányokat az ókori Izraelben szexuális erőszak érhetett: a falvakat, illetve a városokon kívüli elhagyatott területeket. Fontos megfigyelnünk, hogy ezt a kettőt milyen döntő mértékben megkülönbözteti ez a törvény.

Ha egy nő egy városban vagy faluban élt illetve tartózkodott, a környezetében sok férfi volt, akik a segítségére siethettek. Ez sokat elmond nekünk arról, hogy milyen komolyan felkészültek Izraelben a férfiak és a felnőtt fiúk arra, hogy őrködjenek a nők erényei felett, és szükség esetén ott teremjenek, és megvédelmezzék őket bármi áron. Ne feledjük, hogy olyan településekről van szó, ahol az ablakokban nem volt üvegezés, a lakóépületek inkább csak kis kunyhószerű házikók voltak, gyakran közös falakkal. Ebből arra következtethetünk, hogy egy nőtől gyakorlatilag minden pillanatban mindössze néhány méterre volt a segítség. Továbbá, ez a törvény, amely ebben a kultúrában együtt járt a férfiak őrködő gondnokságával, azt az állandó biztonságérzetet adta a nőknek, hogy csak kiáltaniuk kell, és ott a segítség. Ezen a háttéren, ha egy nő csendben maradt, akkor ez azt jelentette mindazok számára, akik felelősek voltak érte, hogy készségesen belegyezett az aktusba.

Ez az eset szöges ellentéte annak a törvénynek, ami azokra a nőkre vonatkozik, akiket egy elhagyatott helyen ért szexuális erőszak. Hogyha feltételezhető volt, hogy senki sem hallhatta a segélykiáltását, az illető nőt automatikusan ártatlannak tekintették, és felmentették a büntetés alól. Ellentétben sok korabeli törvénnyel, a nemi erőszakra vonatkozó izraelita törvény nem írta elő, hogy tanúk igazolják az ártatlanságot.

Habár nehéz megértenünk mai kultúránk hátterén, mégis sok nő (mint pl. Támár a 2Sám 13-ban) inkább feleségül ment ahhoz, aki erőszakot vett rajta, minthogy férjezetlen maradjon, és következésképpen gyermektelen is egész életében.

Isten igazságos, és gondosan őrködik életünk minden apró részlete felett. Mint oly sok más szabály és törvény az Ószövetség fejezeteiben, ez a fejezet is igazolja Atyánk jellemét, aki hajunk szálát is számon tartja. Annak a kultúrának a sötétsége közepette, amely nem igazán tulajdonított a nőknek olyan értéket, amilyet Isten a teremtéskor nekik szánt, a Teremtő a nők védelmére kelt és megparancsolta, hogy védelmezzék őket, és higgyenek szavuknak.

John Ash

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet

32. fejezet – A TÖRVÉNY ÉS A SZÖVETSÉGEK (2. rész)

A Sinai hegyről kihirdetett törvényről Nehémiás ezt mondja: "És a Sinai hegyre leszállál, s szólál velük az égből, s adál nekik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat" (Neh 9:13). Pál pedig, "a pogányok apostola", ezt jelenti ki: "Ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó" (Róm 7:12). Ez nem lehet más mint a Tízparancsolat, mert éppen ez az a törvény, amely azt mondja: "Ne kívánd".

Noha az Üdvözítő halála véget vetett a szertartások törvényének, de a legkevésbé sem csökkentette az erkölcsi törvény iránti kötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az a tény, hogy Krisztusnak az erkölcsi törvény megszegéséért kellett meghalnia, azt bizonyítja, hogy ez a törvény állandó és változhatatlan.

Azok, akik azt állítják, hogy Krisztus Isten törvényének eltörléséért jött el és azért, hogy félretegye az Ótestamentumot, azok úgy beszélnek a zsidóságról, mint a sötétség egyik korszakáról, és azt állítják, hogy a héberek vallása csak formaságokból és ceremóniális szertartásokból állt. Ez azonban tévedés. A szent történelem minden oldalán, amelyre Istennek az ő választott népével való kapcsolatát jegyezték fel, égető nyoma van a nagy "VAGYOK"-nak. Az emberek fiainak Isten soha nem adott hatalmáról és dicsőségéről nagyobb kinyilatkoztatásokat, mint akkor, amikor egyedül őt ismerték el Izrael uralkodójának és amikor törvényt adott népének. Itt nem emberi kézben volt a jogar. Izrael láthatatlan királyának méltóságteljes megjelenése elképzelhetetlenül fenséges és leírhatatlan volt.

Az isteni jelenlétnek e kinyilatkoztatásaiban Isten dicsősége látszott meg Krisztus útján. Nem csak az Üdvözítő adventje alkalmával, hanem a bűneset és a megváltás utáni korszakokban is. Krisztusban békéltette meg Isten önmagával a világot (2Kor 5:19). Krisztus volt az alapja és a középpontja az áldozati rendszernek a pátriárkák korszakában csakúgy, mint a zsidók idejében. Ősszüleink bűne óta nem volt többé semmiféle közvetlen érintkezés Isten és az ember között. Az Atya Krisztus kezébe adta a világot, hogy az ő közbenjárói tevékenysége útján megválthassa az embert és igazolhassa Isten törvényének tekintélyét és szent voltát. Az ég és a bűnbe esett emberi nemzetség közötti közösség csak Krisztus útján jöhetett létre. Isten Fia volt az, aki ősszüleinknek a megváltás ígéretét adta. Ő volt az, aki a pátriárkáknak kijelentette magát. Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes megértették az evangéliumot. Az üdvösséget az ember helyettese és kezese útján keresték. Az ősidőknek e szent emberei közösségben voltak azzal az Üdvözítővel, aki eljövendő volt hozzánk emberi testben. Sőt néhányan közülük szemtől-szemben beszélgettek Krisztussal és a mennyei angyalokkal.

Krisztus nemcsak a pusztában volt a héberek vezetője - ő volt az az Angyal, aki Jahve nevét viselte, és aki felhőoszlopba burkolva járt a nép előtt -, de ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta. A Sinai hegy félelmetes dicsősége közepette Krisztus az egész nép hallatára kijelentette Atyja Tízparancsolatát. Krisztus volt az, aki a kőtáblákba vésett törvényt odaadta Mózesnek.

Krisztus volt az, aki a próféták által szólott népéhez. Péter apostol a keresztény egyházhoz írt levelében azt mondja, hogy a próféták az eljövendő üdvösség felől prófétáltak, "Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről" (1Pét 1:10-11). Krisztus hangja az, amely az Ótestamentum útján hangzik felénk: "[...] Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).

Tanításaival - mialatt személyesen ott járt az emberek között -, maga Jézus irányította az emberek figyelmét az Ótestamentumra. Ezt mondta a zsidóknak: "Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam" (Jn 5:39). Ebben az időben az Ótestamentum könyvei voltak az egyedüli részei a Bibliának, amelyek már írásban léteztek. Ismét Isten Fia volt az, aki kijelentette: "[...] Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat." Azután hozzátette: "[...] Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:29.31).

A szertartási törvényt Krisztus adta. Miután ezt már nem kellett megtartani, Pál apostol a valós helyzetében és értékében tárta ezt a törvényt a zsidók elé. Megmutatta a helyét Isten megváltási tervében és viszonyulását Krisztus munkájához. A nagy apostol ezt a törvényt dicsőségesnek és Alkotójához méltónak mondja. A szentély ünnepélyes istentisztelete azokat a nagyszerű igazságokat ábrázolta, amelyeket ki kellett nyilatkoztatni az egymást követő nemzedékeknek. A tömjén füstje, amely Izrael imádságaival szállt fel, Isten igazságosságát képviseli, ami egyedül teheti Isten számára elfogadhatóvá a bűnös imádságát. A vérző állat az áldozati oltáron a Megváltó eljöveteléről tett tanúbizonyságot. A szentek szentjéből pedig az isteni jelenlét látható jele ragyogott ki. Így a sötétség és a hitehagyás korszakain át, amelyek egymást követték, Isten a hitet életben tartotta az emberek szívében, míg eljött a megígért Messiás adventjének ideje.

Népének Jézus volt a világossága - a világ világossága - még mielőtt emberi testben eljött a földre. A fény első felvillanása, amely behatolt abba a homályba, amellyel a bűn burkolta be a világot - Krisztustól eredt és érkezett. Krisztustól jött a mennyei ragyogás minden sugara, amely a föld lakóira áradt. A megváltás tervében Krisztus az Alfa és az Omega - az Első és az Utolsó.

2025. október 7., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 7 - KEDD - Mózes ötödik könyve 21. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 21. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2021&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2021&version=NT-HU

Mózes ötödik könyvében időről-időre azt látjuk, hogy Mózes látszólag jelentéktelen részletekkel hozakodik elő. De az élet a részletekből tevődik össze. Ha Isten (Mózesen keresztül) nem foglakozott volna ezekkel a kérdésekkel, az emberek vagy a nagyszüleik által Egyiptomból hozott szokásokat honosították volna meg, vagy pedig a környező népek gyakorlatát. Isten azt akarta, hogy népe szent legyen és még ma is ugyanezt akarja (1Pt 1:15-16).

A szentséget jelentő héber és görög szavak arra utalnak, hogy valaki vagy valami „elkülönített”. Mitől elkülönített? Természetesen a világtól. Jézus azt mondja rólunk, hogy „a világban vagyunk” (Jn 17:11), de „nem a világból valók” (Jn 17:16). Ezért nem csoda, hogy Istent még mindig érdeklik életünk apró részletei. Az bizonyos, hogy az élet megváltozott az elmúlt 3000 év alatt, amióta Mózes felsorolta az élet részleteit, de vannak elvek, amelyeket alkalmazni lehet napjainkban is. Szentek lehetünk, és azoknak is kell lennünk.

Például a háborúból származó szép nőket meg lehetett tartani és feleségül lehetett venni, de nem lehettek az ígéret földjének eredeti lakói közül. A szabályok azt mutatták, hogy a háborúból származó nőknek be kellett illeszkedni a zsidó társadalomba és tisztességgel és méltósággal kellett velük bánni.

„Drága Istenem, segíts ma engem, hogy minden emberhez tisztességesen és méltóságteljesen viszonyuljak, megengedve azt, hogy szabadon kifejezhessék személyiségüket!”

John Ash

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet

32. fejezet – A TÖRVÉNY ÉS A SZÖVETSÉGEK (1. rész)

Ádám és Éva megteremtésük alkalmával tudomást szereztek Isten törvényéről és megértették azt. Isten megismertette velük, hogy a törvény milyen igényeket támaszt az emberrel szemben. Utasításait Isten a szívükbe írta. Az ember bukásával a törvény nem változott meg. Isten azonban egy gyógyító rendszert hozott létre, hogy az embert visszatérítse az engedelmességhez. Megváltót ígért és az áldozati felajánlások előre mutattak Krisztus halálára, amin a bűnáldozatok alapultak. Ha Isten törvényét sohasem szegték volna meg, akkor nem lett volna halál és így nem lett volna szükség megváltóra; következésképpen nem lett volna szükség az áldozatokra sem.

Ádám megtanította utódainak Isten törvényét. Így a törvény apáról fiúra szállt át és megismerhették azt az egymást követő nemzedékek. Azonban csak néhányan fogadták el Isten kegyelmes gondoskodását az ember megváltásáról, amit engedelmességükkel viszonoztak. A törvény megszegésével a világ olyan gonosz és romlott lett, hogy meg kellett tisztítani romlottságától az özönvízzel. Noé és családja megőrizték és megtartották a törvényt. Noé megtanította leszármazottait a Tízparancsolatra. Mikor az emberek ismét eltértek Istentől, akkor az Úr Ábrahámot választotta ki magának és neki jelentette ki a következőket: "Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:5). Az Úr Ábrahámnak adta a körülmetélkedés szertartását, amely az Isten szolgálatára való felajánlás jele volt. Záloga volt ez annak is, hogy elkülönülnek a bálványimádástól és csak az Isten törvényének engedelmeskednek. Ábrahám leszármazottai nem tartották meg ezt a fogadalmat. Ez megmutatkozott abban, hogy hajlandók voltak szövetséget kötni a pogányokkal és magukévá tették szokásaikat, gyakorlataikat. Ez volt az oka az Egyiptomba való menetelüknek és ottani rabszolgaságuknak. A bálványimádókkal való kapcsolatukban és az egyiptomiaknak való kényszerű alárendeltségükben az isteni szabályokat még inkább megrontották, és átvették a pogányok bálványimádó szokásait. Ezért amikor az Úr kihozta őket Egyiptomból, dicsőségbe öltözve és angyalaitól körülvéve lejött hozzájuk a Sinai hegyre és dicső fenségében az egész nép hallatára kihirdette törvényét.

Nem bízta rá előírásait egy olyan nép emlékezetére, amely hajlamos volt, hogy arról megfeledkezzék, hanem kőtáblára véste fel azokat. Szent előírásaival meg akarta óvni Izraelt a pogány hagyományokkal való összekeveredés minden lehetőségétől, és kizárta, hogy követelményeit emberi rendeletekkel és szokásokkal összekeverjék. Nem állt meg azonban a Tízparancsolat előírásainak átadásánál. A nép bebizonyította nagyon könnyen félrevezethető voltát. Ezért Isten a kísértés egyetlen ajtaját sem akarta őrizetlenül hagyni. Megparancsolta Mózesnek, hogy írja le - mégpedig pontosan úgy, ahogy ő mondta neki - az ítéleteket és a törvényeket, és adjon aprólékos utasításokat arra nézve, hogy mit követel népétől. Ezek az utasítások a népnek az Isten-, az egymás- és az idegenek iránti kötelességére vonatkoztak és a Tízparancsolat alapelveinek részletes magyarázatai voltak, mégpedig oly világosan, hogy senki sem érthette félre. Az volt a feladatuk, hogy a két kőtáblára vésett tíz parancsolat szentségén őrködjenek.

Ha az ember úgy tartotta volna meg Isten törvényét, ahogy azt Isten a bűneset után Ádámnak adta, és ahogy azt Noé megőrizte, s Ábrahám megtartotta, akkor semmi szükség nem lett volna a körülmetélkedés elrendelésére. Ha Ábrahám leszármazottai megtartották volna a szövetséget, amelynek a körülmetélés volt a jele, akkor nem tudták volna őket bálványimádásra csábítani, és nem szenvedtek volna rabszolgaként Egyiptomban. Ha elméjükben megtartották volna Isten törvényét, akkor nem lett volna szükség annak kihirdetésére a Sínai hegyről, amit kőtáblába is véstek. Ha a nép gyakorolta volna a Tízparancsolat alapelveit, akkor nem kellett volna Istennek további utasításokat adnia Mózesnek.

Az Ádámra bízott áldozati rendszert leszármazottaik szintén elferdítették. Babonaság, bálványimádás, kegyetlenség és a kicsapongás által megrontották azt az egyszerű és értelmes istentiszteletet, amelyet Isten írt elő. A bálványimádókkal való hosszú kapcsolat következtében Izrael népe sok pogány szokást vegyített össze saját istentiszteletével. Ezért Isten a Sinai hegynél határozott utasításokat adott nekik az áldozati istentiszteletre vonatkozólag. A sátor elkészülte után a kegyelem trónja felett lebegő dicsőség felhőjéből érintkezett Mózessel és onnan utasításokat adott az áldozatok rendszerére és az istentisztelet formáira vonatkozóan. Így adta meg Isten Mózesnek a szertartási törvényt és íratta azt meg vele könyvben. A Tízparancsolatot azonban, melyet a Sinai hegyről hirdetett ki népének, maga Isten írta rá két kőtáblára, melyet gondosan őriztek a szövetség ládájában.

Sokan vannak olyanok, akik megpróbálják összekeverni ezt a két törvényrendszert. A ceremóniális törvényről beszélő helyeket használják fel annak bizonyítására, hogy az erkölcsi törvényt Isten eltörölte. Ez azonban a Szentírás üzenetének elferdítése, kiforgatása. A két törvényrendszer közötti különbség átfogó és világos. A szertartási törvények rendszere olyan jelképekből áll, amelyek Krisztusra mutatnak, az ő áldozatára és papságára. Ezt a szertartási törvényt, áldozataival és rendeleteivel együtt a hébereknek addig kellett végrehajtaniuk, míg a jelkép nem találkozott a valósággal Krisztus halálában, aki Isten bárányaként elveszi a világ bűneit. Ezután az összes áldozati felajánlásoknak meg kellett szűnniük. Ezt a törvényt Krisztus "[...] eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14). A Tízparancsolat törvényét illetőleg azonban a zsoltáríró ezt mondja: "Uram! örökké megmarad a te igéd [...]" (Zsolt 119:89). Maga Krisztus pedig ezt mondja: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt 5:17-18). Itt Jézus nem csupán azt tanítja, hogy Isten törvénye mit kívánt a múltban és az ő idejében, hanem azt is, hogy az érvényben marad az ég és a föld fennállásáig. Isten törvénye éppen olyan változatlan, mint az ő trónja. Isten törvénye kötelező erejű az emberi nemzetség minden korszakában.

2025. október 6., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 6 - HÉTFŐ - Mózes ötödik könyve 20. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 20. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2020&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2020&version=NT-HU

Az Ószövetséget és különösen ezt a fejezetet figyelve, sok ember elgondolkodik azon, hogy Isten a háború mellett, vagy ellene van. Isten Szent Igéjében miért van helye a háború szabályainak? Ezek Isten sürgősségi beavatkozásai, amelyek tükrözik azt a mélységet, amibe az ember belekerült. A háborúk az emberi önzés, a kapzsiság, a büszkeség és a versenyszellem végső megnyilvánulásai, amelyek leírhatatlan szenvedéseket okoztak a történelem folyamán. Isten gyűlöli a háborút, de ebben a fejezetben olyan útmutatásokat ad, amelyek semlegesítik a háború néhány szomorú következményét.

Egy napon a nagy Béketeremtő megszületett Betlehemben. A harmincas évei elején élete derékba tört. Ő mondta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10:30), és azt is, hogy „Szeressétek ellenségeiteket... jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek” (Mt 5:44).

Háborúk régóta vannak. A küzdelem, amelyet Lucifer a mennyben kezdett el Isten jelleme és kormányzása ellen, az egyetlen módja annak, hogy megértsük, milyen az Isten; és a földi háborúkat ennek összefüggésébe helyezhetjük. Sátánt kivetették a mennyből az első és legnagyobb háborúban (Jel 12:7-10). A második jelentős csata – amelyet Sátán elveszített – a golgotai kereszten folyt, ahol nem tudta legyőzni a világ Megváltóját. A végső nagy harc Isten parancsolattartó népe ellen zajlik majd. Az eredmény? Isten és népének győzelme. Sátán a vesztes.

Talán mi nem megyünk háborúba, de meg kell szabadulnunk minden bosszútól, amely gyanútlanul belopakodik magatartásunkba.

John Ash

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet

31. fejezet – NÁDÁB ÉS ABIHU BŰNE (2. rész)

"Azután monda Mózes Áronnak és az ő fiainak, Eleázárnak és Ithamárnak: Fejeteket meg ne meztelenítsétek, ruháitokat meg ne szaggassátok, hogy meg ne haljatok és haragra ne gerjedjen az Úr az egész gyülekezet ellen [...] mert az Úr kenetének olaja van rajtatok" (3Móz 10:6-7). A nagy vezető az Úr ezen szavaira emlékeztette testvérét: "Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem". Áron csendben maradt. Fiainak halálában, amely figyelmeztetés nélkül csapott le rá szörnyű bűnük miatt, most Áron is meglátta saját elhanyagolt kötelességének eredményét. Fiai bűne és halála felett érzett fájdalma meggyötörte atyai szívét, de érzelmeit nem fejezte ki szemmel látható módon. Szomorúságának valamiféle kinyilatkoztatása azt a látszatot keltette volna, hogy részes fiai bűnében. Nem volt szabad a gyülekezetet Isten elleni zúgolódásra vezetnie.

Isten arra akarta megtanítani népét, hogy ismerje el rendreutasításainak igazságos voltát, és így mások is féljenek azoktól. Izraelben voltak olyanok is, akiknek ez a rettenetes ítélet figyelmeztetés volt: ne reménykedjenek abban, hogy Isten türelmére hivatkozva büntetlenül vétkezhetnek mindaddig, amíg be nem pecsételik végzetüket. Isten ítéletét hozza magára, aki a bűnös iránt hamis együttérzést mutat, aki igyekszik mentséget találni a bűnre. A bűnnek olyan hatása van, hogy eltompítja az erkölcsi érzéket, mégpedig úgy, hogy a bűnös nem fogja fel többé a bűn szörnyűségét; és a Szentlélek meggyőző ereje nélkül olykor vak marad bűne meglátására. Krisztus szolgáinak az a kötelességük, hogy megmutassák ezeknek a tévelygőknek a reájuk leselkedő veszélyt. Azok, akik megsemmisítik a figyelmeztetés hatását a bűnösök elvakításával, hogy ne tudják meglátni a bűn valóságos jellegét és következményeit, gyakran még azzal is hízelegnek maguknak, hogy e ténykedésükkel keresztényi könyörületességükről tesznek bizonyságot. A valóságban éppen az ellenkezőjét teszik, mert megakadályozzák a Szentlélek munkáját, és nem segítenek a bűnösnek ellenállni. Elaltatják a bűnöst és rábeszélik, hogy nyugodtan pihenjen csak a pusztulás, a romlás szakadékának a szélén. Részt vesznek bűnében, és bűnbánatának hiányáért félelmetes felelősséget vonnak magukra. Ennek a hamis és megtévesztő együttérzésnek az eredményeként sokan pusztultak már el.

Nádáb és Abihu sohasem követték volna el ezt a végzetes bűnt, ha előzőleg nem részegedtek volna meg a bőségesen fogyasztott bortól. Jól tudták, hogy a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületeket kell megtenniük a szentélyben való megjelenésük előtt, ahol az isteni jelenlét nyilvánult meg. Mértéktelenségük azonban alkalmatlanná tette őket szent tisztségük betöltésére. Értelmük zavarossá lett és erkölcsi érzékenységük annyira eltompult, hogy nem tudtak különbséget tenni a szent és a közönséges között. Isten Áronnak és megmaradt fiainak figyelmeztetést adott: "Bort és szeszes italt ne igyatok te és a te fiaid veled, mikor bementek a gyülekezet sátorába, hogy meg ne haljatok. Örökkévaló rendtartás legyen ez a ti nemzetségeitekben. Hogy különbséget tehessetek a szent és a közönséges között, a tiszta és a tisztátalan között. És hogy taníthassátok Izrael fiait mindazokra a rendelésekre, amelyeket az Úr szólott vala nékik Mózes által" (3Móz 10:9-11). A szeszes ital élvezetének hatása az, hogy elgyengíti a testet, zavarttá teszi az értelmet és megrontja az erkölcsi erőt. Megakadályozza az embert, hogy felismerje a szent dolgok szentségét vagy Isten rendeléseinek kötelező voltát. Mindazoknak, akik szent felelősséget hordoznak, szigorúan mértékletes embereknek kell lenniük, hogy elméjük mindig tiszta lehessen és így mindig különbséget tudjanak tenni a helyes és a helytelen, a jó és a rossz, az igazság és a hamisság között; hogy rendelkezhessenek az alapelvek és a bölcsesség szilárdságával, amely nélkül nem tudnak megfelelő módon igazságot szolgáltatni és irgalmasságot gyakorolni.

Azonos kötelezettség nyugszik Krisztus minden követőjén. Péter apostol ezt jelenti ki: "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok" (1Pt 2:9). Isten azt követeli tőlünk, hogy minden erőnket őrizzük meg a lehető legjobb állapotban, hogy elfogadható szolgálatot nyújthassunk Teremtőnknek. A részegítő italok fogyasztása ugyanolyan következményekkel jár, mint Izrael papjai esetében. A lelkiismeret a bűn iránt eltompul és megkeményedik, míg a közönséges és a szent közötti különbség elveszti jelentőségét. Miként tudunk akkor megfelelni az isteni követelmények mértékének? "Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az istenéi." "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek." "Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti"

2025. október 5., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 5 - VASÁRNAP - Mózes ötödik könyve 19. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes ötödik könyve 19. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2019&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=5%20M%C3%B3zes%2019&version=NT-HU

Mózesnek azt parancsolta Isten, hogy a lévitáknak adott összesen 48 városból hatot nyilvánítsanak menedékvárosnak. A menedékvárosok olyan helyek voltak, ahová azok a személyek menekülhettek, akik véletlenül megöltek valakit. A város menedéket biztosított a menekülőnek, ahol védelmet talált addig, amíg le nem folytatták a tárgyalást, ahol döntöttek bűnös vagy ártatlan voltáról. Amennyiben a város véneinek ítélete szerint a haláleset véletlenül történt, és nem szándékosan, a vádlott nyugodtan ott maradhatott anélkül, hogy félnie kellett volna az elhunyt hozzátartozók haragjától.

A menedékvárosok Istent tükrözik. Zsolt 46:2 azt mondja: „Isten a mi menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban” (Szt. István Társulat ford). A Zsoltárok egyéb helyen is, több mint ötvenszer beszélnek úgy Istenről, mint menedékről.

A mi igazi menedékünk Jézus, akinek neve „velünk az Isten”. A menedékvárosok elérhető közelségben voltak, és nyitva álltak mindenki előtt, nemcsak az izraeliták számára. Ugyanez igaz Jézus személyére vonatkoztatva is. De van egy lényeges különbség a menedékvárosok és a mi menedékünk, Jézus között. Az ősi menedékvárosok csak az ártatlanoknak segítettek – azoknak, akik nem szándékosan öltek meg valakit – de Jézushoz a bűnösök közeledtek. És ez érvényes ránk is, mindannyiunkra, „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róm 3:23).

Drága Istenünk, mi bűnösök vagyunk, és ezt elismerjük. Köszönjük, hogy elérhető menedék vagy, ahová menekülhetünk. Nálad keresünk bocsánatot és megtisztítást (1Jn 1:9).

John Ash

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezet

31. fejezet – NÁDÁB ÉS ABIHU BŰNE (1. rész)

3 Mózes 10:1-11

A sátor felszentelése után a papokat is felszentelték szent szolgálatukra. Ezek az istentiszteletek hét napig tartottak és mindegyiket különleges szertartás jellemezte. A nyolcadik napon kezdték meg szolgálatukat. Ezután Áron, fiai közreműködésével bemutatta az áldozatot, amelyet Isten rendelt, majd felemelte a kezeit és megáldotta a népet. Mindent úgy tettek, ahogy Isten megparancsolta nekik. Isten elfogadta az áldozatot és figyelemre méltó módon láthatóvá tette előttük dicsőségét: tűz jött ki az Úr elől és megemésztette az oltáron lévő áldozatot. A nép félelemmel és nagy érdeklődéssel tekintett az isteni hatalomnak erre a csodálatos megnyilatkozására. Isten dicsőségének és jóindulatának jelét látták meg benne. A dicséret és imádat ujjongó kiáltása hagyta el ajkukat. Arcra borultak, mintha Jahve közvetlen jelenlétében lettek volna.

De nemsokára, váratlanul szörnyű csapás sújtott le a főpap családjára. Az istentisztelet órájában, amikor a nép imája és magasztalása szállt fel Istenhez, Áron két fia vette a tömjénezőjét és illatos tömjént égetett el azon "kedves illatú áldozatul az Úrnak". Azzal azonban, hogy "idegen tüzet" használtak, megszegték Isten parancsát. A tömjén égetésére ugyanis közönséges tüzet vettek igénybe a szent tűz helyett, amelyet Isten maga gyújtott meg és ugyanakkor megparancsolta, hogy erre a célra kell felhasználni. Ezért a bűnért tűz jött ki az Úrtól és a nép szeme láttára megemésztette őket.

Mózes és Áron után Nádáb és Abihu voltak a legnagyobbak Izraelben. Az Úr is felettébb megtisztelte őket, mert a hetven vénnel együtt ők is megpillanthatták az Úr dicsőségét a hegyen. Mindamellett bűnüket nem lehetett elnézni vagy könnyelműen venni. Ellenkezőleg, bűnük még súlyosabb volt. Senki se csalja meg magát azzal az elképzeléssel, hogy büntetés nélkül vétkezhet, mivel nagy ismerete van, s mivel Izrael fejedelmeihez hasonlóan felmehetett a hegyre, hogy Istennel közösségben legyen és dicsőségében időzzön. Senki se gondolja, hogy Isten ilyen kitüntetés után nem fog szigorúan büntetni. Ez végzetes tévedés. Azoktól, akik nagy tudást és előjogot kaptak, elvárható, hogy ismeretüknek megfelelően kegyes és erkölcsös életet éljenek. Kevesebbet nem fogadhat el Isten. A nagy áldások vagy kiváltságok sohase ringassanak bennünket biztonságba vagy gondatlanságba. Ez sohasem adhat engedélyt a bűn elkövetésére és nem keltheti azt az érzést, hogy Isten nem járt el szigorúan velük szemben. A kiváltság, amelyet Isten adott, eszköz arra, hogy bennünket készségessé és buzgóvá tegyen a szolgálatra, és ezáltal erőt adjon szent akaratának véghezvitelére.

Nádábot és Abihut ifjúságukban nem tanították meg az önuralom gyakorlására. Apjuk engedékeny természete, szilárdságának hiánya a helytelenségekkel szemben odavezetett, hogy elmulasztotta gyermekei megfenyítését. Fiainak megengedte, hogy hajlamaikat kövessék. Akik hosszú ideig dédelgetik saját vágyaikat és kívánságaikat, végül oly mértékben kerülnek azok uralma alá, hogy még a legszentebb szolgálat iránti felelősségük sem lesz képes őket megszabadítani rossz szokásaiktól. Ezeket a fiúkat nem tanították meg arra, hogy tiszteletben tartsák apjuk tekintélyét. Nem fogták fel az Isten követelményei iránt tanúsított engedelmesség szükséges voltát. Áron téves engedékenysége fiaival szemben előkészítette Isten ítéletének mielőbb bekövetkezését. {PP 360.1}

Isten meg akarta tanítani a népet, hogy hódolattal és félelemmel közeledjen hozzá az általa előírt módon. Isten nem fogadhat el részleges engedelmességet. Nem volt elég, hogy az istentiszteletnek ebben az ünnepélyes időszakában majdnem mindent úgy cselekedtek, ahogy azt ő elrendelte. Isten átkot mondott azokra, akik eltérnek parancsolataitól és nem tesznek különbséget a közönséges és a szent között. Isten a próféta által ezt jelenti ki: "Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik [...] jaj azoknak, akik magoknak bölcseknek látszanak és eszesek önmagok előtt! [...] Akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük! [...] Mert a seregek Urának törvényét megvetették, és Izráel szentjének beszédét megutálták" (Ésa 5:20-24). Senki se csalja meg magát azzal a hiedelemmel, hogy Isten parancsolatainak egy része nem lényeges, vagy azzal, hogy Isten valami változtatást is elfogad a megkövetelt helyett. Jeremiás próféta ezt mondta: "Kicsoda az, aki szól és meglesz, ha nem parancsolja az Úr?" (JSir 3:37). Isten semmiféle olyan parancsolatot nem rögzített Igéjében, amelynek az emberek akaratuk szerint engedelmeskednek vagy nem engedelmeskednek, és nem viselik ennek következményeit. Ha az engedelmesség szigorú útja helyett az emberek valami más ösvényt választanak, akkor hamarosan megmutatkozik, hogy annak "[...] vége a halálra menő út" (Péld 14:12).