Higgyetek az Ő prófétáinak - december 31 - SZERDA - Sámuel első könyve 23. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel első könyve 23. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2023&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2023&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Amint ezt a fejezetet olvassuk, felmerül a kérdés: „Mit mond ez a szakasz Istenről?”

A 2. és 4. versben Dávid megkérdezi az Urat, hogy megszabadítsa-e Kehilla népét (Kehilla Júda egyik városa volt), amely filiszteus fosztogatóktól szenvedett; az Úr azt válaszolta, hogy igen, és győzelmet adott neki. Mivel Abjáthár, Akhimélek pap fia magával vitt egy efódot, valószínű, hogy az Úr kapcsolatba lépett az ifjú pappal az Urim és Tummim kövek által, amelyek az efódhoz voltak csatolva. 

A 11-12 versekben Dávid arról értesül, hogy Saul el fogja pusztítani Kehillát annak érdekében, hogy elfogja őt. Az Úr igazolja Saul szándékát, és azt mondja Dávidnak, hogy Kehilla lakói átadják őt és embereit Saulnak, ezért Dávid kimenekíti embereit a júdeai sivatagba.

Isten vezette Dávid minden lépését még az elhagyatott sivatagban is. A 14. vers azt mondja, hogy Isten nem adta Dávidot Saul kezébe.

A fejezet csúcspontja Dávid és Jonathán találkozása Zif pusztájában. Jonathán megerősíti Dávidot az Úrban való bizalomban és elmondja neki, hogy Izrael királya lesz és ő a második lesz utána. Keresztelő Jánoshoz hasonlóan Jonathán is ezt mondta: "Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem" (Jn 3:30 - új prot. ford.). A történet úgy alakult, hogy Dávid ekkor látta utoljára Jonathánt.

A fejezet utolsó beszámolójában azt olvashatjuk, hogy Dávid megmenekül Saultól, amikor a királyt visszahívják, hogy űzze ki a portyázó filiszteus csapatokat az országból. Isten nevét ugyan nem említi a szakasz, de a sorok között olvasva látjuk, hogyan cselekszik.

Az Úrnak terve volt Dáviddal, amit Dávid tévedései és Saul agresszivitása ellenére, meg is valósított. Istennek terve van velünk is, és ha bízunk benne, értünk is valóra váltja azt.

Ralph Neall 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezet

53. fejezet – AZ ELSŐ BÍRÁK (4. rész)

Izraelben törvényt hoztak, hogy hadbaszállás előtt a következőket hirdessék ki a hadsereg előtt: "[...] Kicsoda az olyan férfi, aki új házat épített, de még fel nem avatta azt? [...] térjen vissza az ő házába, hogy meg ne haljon a harcban, és másvalaki avassa fel azt. És kicsoda olyan férfi, aki szőlőt ültetett és nem vette el annak hasznát? Menjen el, és térjen vissza az ő házába, hogy meg ne haljon a harcban, és más valaki vegye el annak hasznát. És kicsoda olyan férfi, aki feleséget jegyzett el magának, de még el nem vette? Menjen el, és térjen vissza házába, hogy meg ne haljon a harcban, és más valaki vegye azt el." A tiszteknek továbbá azt is el kellett mondani a népnek, hogy "[...] kicsoda olyan férfi, aki félénk és lágy szívű? Menjen el, és térjen vissza az ő házába, hogy az ő atyjafiainak szíve úgy meg ne olvadjon, mint az ő szíve" (5Móz 20:5-8).

Mivel az ellenséghez viszonyítva oly csekély volt számuk, Gedeon tartózkodott attól, hogy a szokásos kihirdetést közzétegye. Csodálkozott azon a kijelentésen, hogy serege túl nagy. De az Úr látta népe szívében a büszkeséget és hitetlenséget. Gedeon lelkesítő felszólításától felbuzdulva készek voltak hadbaszállni, de amikor a midianiták sokaságát meglátták, sokukat elfogta a félelem. Mégis, ha Izrael győz, éppen ők dicsőítették volna magukat, s a győzelmet nem Istennek tulajdonították volna.

Gedeon engedelmeskedett az Úr rendelkezésének, és nehéz szívvel látta a huszonkétezer embert, egész seregének több mint kétharmad részét otthonába távozni. Az Úr ismét szólt hozzá: "[...] Még ez a nép is sok, vezesd őket le a vízhez, és ott megpróbálom őket néked, és amelyikről azt mondom néked: Ez menjen el veled, az menjen el veled; de bármelyikről azt mondom: Ez ne menjen el veled, az ne is menjen" (Bír 7:4). A népet levezette a parthoz, és várták, hogy azonnal megtámadják az ellenséget. Néhányan sietve vettek kezükbe egy kis vizet, azt felszürcsölték amint mentek; de majdnem az egész sereg térdre esett és kényelmesen ivott a víz felszínéről. Akik a tízezerből kezükbe vették a vizet, csak háromszázan voltak; mégis ezek lettek kiválasztva, a többieket mind hazaengedte Gedeon.

Az ember jellemét gyakran a legegyszerűbb dolgok teszik próbára. Akinek célja a veszélyben saját szükséglete kielégítése, nem az az ember, akiben bízni lehet a szükség idején. Az Úr a hanyagoknak és a maguktól semmit meg nem tagadóknak nem ad helyet művében. Azok a néhányak a kiválasztottak, akiket nem győznek le saját kívánságaik. A háromszáz válogatott férfiú nemcsak bátorsággal és önuralommal rendelkezett, hanem a hit embere is volt. Ők nem fertőztették meg magukat bálványimádással. Isten vezetni tudta őket, általuk szabadulást hozott Izraelnek. A siker nem függ a számoktól. Isten meg tud szabadítani éppúgy kevés, mint sok által. Őt nem a létszám tiszteli, hanem azok jelleme, akik szolgálnak neki.

Az izraeliták egy domb tetején táboroztak, mely áttekinthetővé tette azt a völgyet, ahol a behatolók serege sátorozott. "És a Midianiták és az Amálekiták és a Napkeletiek fiai úgy feküdtek a völgyben, mint a sáskák sokasága, és tevéiknek nem volt száma sokaságuk miatt, mint a fövenynek, mely a tenger partján van" (Bír 7:12). Gedeon remegett, amint a következő nap viadalára gondolt. De az Úr éjszaka szólt hozzá és megparancsolta neki, hogy szolgájával, Púrával menjen le a midianiták táborába, ahol hallani fog majd valamit bátorításul. Elment és a sötétségben, a csöndben várakozva hallotta, amint az egyik katona elmondta álmát társának: "[...] egy sült árpakenyér hengergett alá a midiániták táborára, és mikor a sátorig jutott, megütötte azt, úgy hogy eldőlt" (Bír 7:13). A másik oly szavakkal válaszolt, mely a láthatatlan hallgató szívét megdobogtatta: "[...] Nem egyéb ez, mint Gedeonnak, a Joás fiának, az Izráelből való férfiúnak fegyvere, az ő kezébe adta az Isten Midiánt és egész táborát" (Bír 7:14). Gedeon felismerte a midiánita idegenek által Istennek hozzá szóló szavát. Visszatérve a parancsnoksága alatt álló néhány emberhez ezt mondta: "[...] Keljetek fel, mert kezetekbe adta az Úr a Midián táborát" (Bír 7:15).

Isteni utasításra támadási tervet közöltek vele, amelynek megvalósításához azonnal hozzáfogott. A háromszáz embert három csoportra osztotta. Minden embernek egy-egy kürtöt és egy-egy cserépedénybe rejtett fáklyát adott. Az embereket úgy állította fel, hogy a midianiták táborát különböző irányból közelítsék meg. Éjfélkor Gedeon hadikürtjének jelére a három csoport megszólaltatta kürtjét: akkor a cserépedényeket összetörték és a vakító fáklyákat magasra tartva rohantak az ellenségre félelmetes csatakiáltással: "[...] Fegyverrel az Úrért és Gedeonért!" (Bír 7:20).

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 30 - KEDD - Sámuel első könyve 22. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel első könyve 22. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2022&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2022&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ebben a fejezetben láthatjuk, mi lett az eredménye annak, hogy Dávid nem bízott az Úrban, amikor Saul üldözte őt. Otthon Gibeában tanácskozva Saul a saját hivatalnokait is azzal gyanúsítja, hogy Dávidot fedezik. Dóég, Saul pásztorainak edomita felügyelője, elmondja neki, hogy látta amint Akhimélek Dávidot kenyérrel látta el, és neki adta Góliát kardját.

Azt gondolva, hogy a papok között is árulók vannak, Saul összehívja Akhiméleket és családját. A papoknak - természetesen - fogalmuk sincs, hogy Saul miért akarja látni őket. A 14. és 15. versekben olvashatjuk, ahogy Akhimélek ésszerű érvekkel Dávid védelmére kel, de Saul nem volt józan eszénél. Elrendelte tisztjeinek, hogy öljék meg a papokat, és amikor ők megtagadták ennek megtételét, Dóégnak parancsolta meg ugyanezt. Így Dóég lemészárolt 85 papot és Nób városának teljes lakosságát. Egyedül Abjátár, Akhimélek fia menekült meg.

A Biblia nem ábrázolja Dávidot glóriával. Úgy írja le a történteket, ahogyan sor került rájuk. Dávid csalása a papok, és városuk összes lakójának halálát okozta. Bár teljesen őszinte lett volna Akhimélekkel! Micsoda megbánást érezhetett! A „bárcsak” kifejezés olykor nagyon fájdalmas tud lenni. De az Úr nem utasította el Dávidot, ahogy a következő fejezetben látni is fogjuk. Ha valaki hibái által fájdalmat okoz másoknak.

Ralph Neall 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezet

53. fejezet – AZ ELSŐ BÍRÁK (3. rész)

Hirtelen megjelent "az Úrnak angyala" és így szólította meg őt: [...] Az Úr veled, erős férfiú!" (Bír 6:11-12).

"[...] Kérlek uram, - válaszolta - ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? és hol vannak minden ő csoda dolgai, amelyekről beszéltek nékünk atyáink, mondván: Nem az Úr hozott-é fel minket Egyiptomból?! Most pedig elhagyott minket az Úr, és adott a Midiániták kezébe" (Bír 6:13).

A menny követe ezt felelte: "[...] Menj el ezzel a te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?" (Bír 6:14).

Gedeon jelt kért, hogy az, aki most megszólította, a szövetség Angyala-é, aki a múltban Izraelért tevékenykedett. Isten angyalai, akik egykor Ábrahámmal beszéltek, ottmaradtak, hogy vendégszeretetében részesüljenek. Most Gedeon is arra kérte a mennyei hírnököt, maradjon nála vendégül. Sátorába sietvén, szűkös készletéből gödölyét és kovásztalan kenyeret készített és eléje tette. De az angyal megparancsolta néki: "[...] Vegyed a húst és a kovásztalan kenyereket, és rakd erre a kősziklára, és a hús levét öntsd rá" (Bír 6:20). Gedeon úgy cselekedett, és ekkor megkapta a kívánt jelt. Pálcájával az angyal "[...] megérinté a húst, és a kovásztalan kenyeret; és tűz jött ki a kősziklából, és megemészté a húst és a kovásztalan kenyereket" (Bír 6:21). Ekkor az angyal eltűnt szemei elől.

Gedeon atyja, aki részt vett földiei hitehagyásában, Ofrában, ahol lakott, nagy oltárt emelt Baálnak, amit a helység lakói imádtak. Gedeon azt a parancsot kapta, hogy rontsa le ezt az oltárt, és Jahvénak emeljen oltárt azon a sziklán, amelyen áldozatát a tűz megemésztette, és ott mutasson be áldozatot az Úrnak. Az Istennek hozott áldozat bemutatása a papokra volt bízva, és a Silóban levő oltárra szorítkozott; de Néki - aki a szertartási szolgálatokat elrendelte és akire minden áldozat mutatott - hatalma volt, hogy megváltoztassa előírásait. Izrael szabadulását meg kellett előzze a Baál imádata elleni ünnepélyes tiltakozás. Gedeonnak pedig hadat kellett üzennie a bálványozásnak, mielőtt népe ellensége ellen hadba száll.

Gedeon az isteni utasításnak hűségesen eleget tett. Mivel tudta, hogy ellenállnának, ha nyíltan cselekszik, ezért munkáját titokban hajtotta végre: szolgáinak segítségével az egészet egy éjszaka végezte el. Az ofraiak haragja nagy volt, amikor másnap reggel eljöttek, hogy hódoljanak Baálnak. Meg is ölték volna Gedeont, ha Joás, akinek az angyal látogatásáról tudomása volt, meg nem védi fiát. "[...] Baálért pereltek ti?" - kérdezte Joás - "Avagy ti oltalmazzátok-é őt? Valaki perel őérette, ölettessék meg reggelig. Ha isten ő, hát pereljen ő maga, hogy oltára lerontatott!" (Bír 6:31). Ha Baál saját oltárát nem képes megvédeni, mi módon lehet rábízni imádói megvédését?

Gedeon elleni minden erőszakos gondolat elszállt; és amikor a háború kürtjét megfúvatta, az ofrai emberek az elsők között gyűltek zászlója alá. Követeket küldött Manassé, Áser, Zebulon és Naftali törzseihez, akik mind eleget tettek a hívásnak.

Gedeon nem mert serege élére állni további bizonyíték nélkül arra nézve, hogy az Úr hívta el erre a munkára, és vele lesz. Így imádkozott: "[...] Ha csakugyan az én kezem által akarod megszabadítani Izráelt, amiképpen mondottad, ímé egy fürt gyapjat teszek a szérűre, és ha csak maga a gyapjú lesz harmatos, míg az egész föld száraz leénd: erről megtudom, hogy valóban az én kezem által szabadítod meg Izráelt, amint mondottad" (Bír 6:36-37). Reggelre a gyapjú nedves, míg a föld száraz volt. De most kétely támadt benne, mivel a gyapjú a nedvességet magába szívja a levegőből, így a próba nem lehet döntő. Ezért azt kérte, legyen a jel megfordítva, s különleges óvatossága ne találjon nemtetszésre az Úrnál. Kérése meghallgatást nyert.

Ezen felbátorodva Gedeon kivezette seregét, hogy megütközzék a behatolókkal. "[...] az egész Midián és Amálek és a Napkeletiek egybegyűlének, és általkeltek a Jordánon, és tábort jártak a Jezréel völgyében" (Bír 6:33). A Gedeon vezetése alatti haderő csak harminckétezer emberből állt, de amikor elterült előtte az ellenség hatalmas serege, az Úr szava szólt hozzá: "[...] Többez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám Midiánt; Izráel még dicsekednék velem szemben, mondván: Az én kezem szerzett szabadulást nékem! Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: Aki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről" (Bír 7:2-3). Azok, akik nem mertek szembenézni a veszéllyel és a nehézségekkel, vagy világi érdekeik elvonták szívüket Isten ügyétől, nem gyarapították volna Izrael seregét. Jelenlétük az ügy gyengítését szolgálta volna.

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 29 - HÉTFŐ - Sámuel első könyve 21. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel első könyve 21. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2021&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2021&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Hogy Saul gyilkos féltékenysége elől megszökjön, Dávid Ahimélekhez, a Nóbban lévő szent sátornál szolgáló paphoz menekült. Hirtelen feltűnése meglepte a papot. „Miért vagy egyedül. és miért nincs veled senki?” – kérdezi. Attól tartva, hogy Saul előli szökésére fény derül, Dávid megtévesztéshez folyamodott. Azt mondta Ahimeleknek, hogy a király küldte el egy titkos megbízással, ami miatt gyorsnak kellett lennie.

Ebben a pillanatban elhagyta a hite. Az óriás Góliáttal félelem nélkül szállt szembe, most azonban nem tudta pontosan, mit tegyen. Ha elmondta volna az igazat, Ahimelek tudta volna, hogy mentse meg az életét. Mivel azonban nem akarta késleltetni őt a királytól kapott küldetés teljesítésében, adott neki némi ételt és Góliát kardját, Dávid pedig sietve távozott. Az edómita Dóég, Saul pásztorainak felügyelője azonban jelentette a történteket a királynak, ahogyan azt a következő fejezetben látni fogjuk.

Dávidot másodszor is elhagyta a hite: úgy érezte, nagyobb biztonságban lesz a népe ellenségei között, mint a Saul kormányzása alatti Izraelben. Így Ákishoz, Gát királyához menekült. Amikor azonban Ákis tudomására jutott, hogy az izraelita hős az ő földjére jött, Dávid nagy veszélybe került. Csak úgy menekült meg, hogy bolondnak tettette magát, mivel abban az időben úgy tartották, hogy aki egy bolondot bántalmaz, maga is azzá válhat.

Az Úr nagyon türelmesen és gyengéden bánik megkísértett és megpróbált gyermekeivel, de Dávid élete bemutatja, hogy az, aki Istenben és az Ő gondoskodásában bízik, annak sosem kell becstelenséghez és megtévesztéshez folyamodnia ahhoz, hogy megmeneküljön.

Ralph Neall 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezet

53. fejezet – AZ ELSŐ BÍRÁK (2. rész)

Amíg a Józsué által oktatott nemzedék ki nem halt, a bálványimádás kevésbé terjedt el, de a szülők előkészítették gyermekeik hitehagyásának útját. Az Úr korlátozásainak megvetése azok részéről, akik Kánaán birtokába jutottak, gonosz magvetés volt, melynek következménye keserű gyümölcsöt hozott sok nemzedék számára. A héberek egyszerű szokásai testi egészséget biztosítottak számukra, de a pogányokkal való kapcsolat az étvágy és a szenvedély élvezetéhez vezetett, amely fokozatosan csökkentette a szellemi, erkölcsi és fizikai erőt. Bűneik elválasztották Izraelt Istentől: erejét visszavonta tőlük és ők nem tudtak ellenállni ellenségeiknek. Így azoknak a nemzeteknek lettek alattvalói, amelyeket Isten segítségével elűzhettek volna.

"És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből" (Bír 2:12); "[...] és vezeté őket, mint nyájat a pusztában. Haragra ingerelték őt magaslataikkal, és bosszantották faragott bálványaikkal." Ezért az Úr "elveté magától silói hajlékát, a sátort, amelyben lakott vala az emberek között; sőt fogságba viteté erejét, dicsőségét pedig ellenség kezébe" (Zsolt 78:52.58.60-61). Isten mégsem hagyta el teljesen népét. Mindig volt maradék, mely hű volt Jahvéhoz, és az Úr időről-időre hűséges, bátor férfiakat választott, hogy ledöntsék a bálványokat és megszabadítsák Izraelt ellenségeitől. De amikor ezek a férfiak meghaltak, a nép fokozatosan visszatért bálványaihoz, s így a bukás és büntetés, a beismerés és szabadulás története állandóan ismétlődött.

Mezopotámia királya, Moáb királya, azután a filiszteusok és a hásori kananeusok Sisera vezetése alatt egymásután Izrael elnyomói lettek. Az Úr szabadítót adott: Othnielt, Sámgárt, Ehudot, Deborát és Bárákot népe megszabadítására. De ismét "[...] gonoszul cselekedének az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, azért adá őket az Úr a Midiániták kezébe" (Bír 6:1). Ez ideig a Jordán keleti partján lakó törzsek nem szenvedtek sokat az ellenségtől, de ez a mostani csapás mindenekelőtt őket érintette. {PP 545.2}

Kánaán déli részén az amálekiták, a keleti határoknál a pusztán túl a midiániták voltak még mindig Izrael kérlelhetetlen ellenségei. Az utóbbi nemzetet Mózes idejében csaknem teljesen kiirtották az izraeliták, de azóta nagyon elszaporodtak és hatalmas nemzetté lettek. Bosszúra szomjaztak és most, hogy Isten visszavonta védelmező kezét Izraeltől, itt volt a bosszú ideje. Nemcsak a Jordán keleti partjának törzse, hanem az egész ország szenvedett pusztításuktól. A puszta kegyetlen, vad lakói "[...] csapatosan jöttek, mint a sáskák" (Bír 6:5) - nyájaikkal és csordáikkal. Pusztító pestisként szóródtak szét az országban a Jordántól a filiszteus síkságig. Akkor jöttek, amikor a gabona érni kezdett és addig maradtak, amíg a föld utolsó termését begyűjtötték. Megfosztották a földet termésétől, a lakosságot kifosztották és bántalmazták, azután újból visszatértek a pusztába. Így a nyitott országban lakó izraeliták arra kényszerültek, hogy elhagyják otthonaikat és fallal körülvett városokba gyűljenek, menedéket keressenek az erődítményekben, sőt oltalmat találjanak a barlangokban és sziklaerődítményekben a hegyek között. Hét évig folytatódott ez az elnyomás, és amikor a nép nyomorúságában figyelt az Úr feddésére és megvallotta bűnét, Isten újra segítőt támasztott nékik.

Gedeon a Manassé törzséből való Jóás fia volt. Annak a résznek, amelyhez ez a család tartozott, nem volt vezető szerepe, de Joás családja kitűnt bátorságával és becsületességével. Joás bátor fiairól azt mondják, "[...] mindenik olyan arcú, mint egy-egy királyfi" (Bír 8:18). A midiánitákkal való küzdelemben egy kivételével mind elestek, és ez az egy félelmetessé tette nevét a portyázók előtt. Az Úr hívta el Gedeont, hogy szabadítsa meg népét. Ő ebben az időben gabonacsépléssel foglalatoskodott. Kevés gabonát elrejtett, de nem mervén azt kicsépelni a szokásos cséplőpadon, a borsajtóhoz közeli helyhez ment. Mivel még messze volt a szőlőérés ideje, ezért kevés figyelmet fordítottak most a szőlőskertekre. Amint Gedeon titokban és csendben dolgozott, szomorúan fontolgatta népe sorsát és azt latolgatta, hogyan lehetne népéről az elnyomók igáját letörni.

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 28 - VASÁRNAP - Sámuel első könyve 20. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel első könyve 20. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2020&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2020&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Alig-alig érezhetjük át azt a gyászt és szívfájdalmat, amitől Dávid lelke szenvedhetett Sámuel első könyve 20. fejezete szerint, amikor menekülnie kellett, és puszta életéért futott. Lelke gyötrelmében így kiáltott Jonathánhoz: „Mi rosszat tettem? Miért történik mindez?” Mily gyakran visszhangozzuk szívünkben ugyanezeket a kérdéseket, amikor próbák érnek, és valahogy oly sok minden rosszra fordul. Így kiáltunk fel: „Mi rosszat tettem? Miért tör ellenem a gonosz? Elhagyott volna az Isten?”

Nem feledkezhetünk meg arról a küzdelemről, amit Isten népeként meg kell vívnunk. Csupán az, hogy megérezzük a csata hevét, még nem jelenti azt, hogy valami rosszat tettünk volna. Sőt, gyakran épp azt jelenti, hogy az ellenség megharagudott ránk, mert valamit helyesen teszünk!

„Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Ef 6:12-13 – új prot. ford.)

Nem Dávid az egyetlen, aki e fejezet tanúsága szerint üldöztetést szenved. Jonatán is érzi a küzdelem hevét, miközben kiáll legjobb barátjáért. Saul király azonban egyáltalán nem érti Jonatán magatartását. „Hogy gondolod ezt? Nem látod, hogy királyságod nem szilárdulhat meg mindaddig, amíg Dávid él?” Jonatán azonban nem sokat törődött saját királyságával. Az egyetlen, amit szeretett volna látni, hogy Isten uralma szilárduljon meg, még ha az életébe is kerül.

Amikor az élet próbáival szembesülünk ezen a Földön, és megválaszolatlan kérdéseink vannak, ne feledjük, hogy „bizony, akik Isten akarata szerint akarnak élni a Krisztus Jézusban, azokat is mind üldözni fogják!” (2Tim 3:12 – új prot. ford.)

Egy napon azonban Isten igazolni fog bennünket (Róm 12:19), és Ő maga fogja megírni földi életünk utolsó fejezetét (Jel 21:4). Végül, épp’ úgy mint Dávid, megértjük, hogy megérte. „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8:18 - új prot. ford.).

Melodius Echo Mason 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezet

53. fejezet – AZ ELSŐ BÍRÁK (3. rész)

Bírák 6-8; 10.

A Kánaánban való letelepedés után a törzsek nem törekedtek arra, hogy az ország elfoglalását befejezzék. Megelégedtek a már meghódított területtel; igyekezetük hamar alábbhagyott és a háborút nem folytatták. "És amikor Izráel megerősödött, adófizetőjévé tette a Kananeust; de előzni nem űzte el" (Bír 1:28).

Az Úr a maga részéről hűségesen teljesítette Izraelnek tett ígéreteit. Józsué megtörte a kananeusok hatalmát és felosztotta a földet a törzsek között. Csak az maradt hátra, hogy az isteni segítség ígéretében bízva befejezzék az ország lakóinak kiűzését. Ezt elmulasztották. Azáltal, hogy a kanaánitákkal szövetséget kötöttek, nyíltan megszegték Isten parancsát. Így nem teljesítették a feltételeket, amelyekhez ígéretét kötötte, hogy Kanaán birtokába helyezi őket.

Isten a Sinain történt legelső kinyilatkoztatásától kezdve óvta őket a bálványimádástól. Közvetlenül a törvény kihirdetése után ezt üzente nekik Mózes által a kánaáni népekre vonatkozóan: "Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. És szolgáljátok az Urat a ti Isteneteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közületek a nyavalyát" (2Móz 23:24-25). Azt az ígéretet kapták, hogy mindaddig, amíg engedelmesek maradnak, Isten legyőzi előttük ellenségeiket: "Az én rettentésemet bocsátom el előtted, és minden népet megrettentek, amely közé mégy, és minden ellenségedet elfutamtatom előtted. Darazsat is bocsátok el előtted, és kiűzi előled a Khivveust, Kananeust és Khitteust. De nem egy esztendőben űzöm őt ki előled, hogy a föld pusztává ne legyen, és meg ne sokasodjék ellened a mezei vad. Lassan-lassan űzöm őt ki előled, míg megszaporodol és bírhatod a földet [...] mert kezeitekbe adom annak a földnek lakosait, és kiűzöd azokat előled. Ne köss szövetséget se azokkal, se az ő isteneikkel. Ne lakjanak a te földeden, hogy bűnbe ne ejtsenek téged ellenem: mert ha az ő isteneiket szolgálnád, vesztedre lenne az néked" (2Móz 23:27-33). Halála előtt Mózes ezeket az utasításokat a legünnepélyesebb módon tárta a nép elé, Józsué pedig megismételte.

Isten az ő népét Kánaánba helyezte, hogy az erkölcsi romlás áradatát megállítsa, hogy az ne árassza el a világot. Ha Izrael hűséges marad Istenéhez, győzelemről győzelemre vezette volna. Mert a kananeusoknál még nagyobb és hatalmasabb népeket is kezébe akart adni. Az ígéret ez volt: "Mert ha szorosan megtartjátok mind e parancsolatot, amelyet én parancsolok néktek [...] akkor kiűzi az Úr mindazokat a nemzeteket tielőletek, és úrrá lesztek nálatoknál nagyobb és erősebb nemzeteken. Minden hely, amelyet lábatok talpa megnyom, tiétek lesz, a pusztától a Libanonig, és a folyóvíztől, az Eufrátes folyóvizétől a nyugoti tengerig lesz a ti határotok. Nem állhat meg senki előttetek; azt míveli az Úr, a ti Istenetek, hogy féljenek és rettegjenek titeket az egész föld színén, amelyre rátapostok, amint megmondotta néktek" (5Móz 11:22-25).

Ám magasztos küldetésükkel mitsem törődve a kényelem útját és saját vágyuk kielégítését választották és elszalasztották a föld elfoglalására adott alkalmat. Sok nemzedéket kínzott a bálványimádó népek maradéka, mely a próféta jövendölése szerint "szálka" volt szemükben és "tövis" az oldalukban (4Móz 33:55).

Az izraeliták összeelegyedtek a pogányokkal és "[...] eltanulták cselekedeteiket" (Zsolt 106:35). Házasságra léptek a kananeusokkal, s a bálványimádás mint pestis terjedt az országban. "És tisztelték azoknak bálványait, és tőrré levének azok reájok. És feláldozák fiaikat és leányaikat az ördögöknek [...] és megfertőzteték a föld öldökléssel. De felgyúlt az Úr haragja népe ellen, és megutálta az ő örökségét" (Zsolt 106:36-40).

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 27 - SZOMBAT - Sámuel első könyve 19. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel első könyve 19. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2019&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2019&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ha a bűnt nem valljuk meg és nem hagyjuk el, egészen a gyilkosságig fajulhat. A gyűlölet a Mennyben kezdődött el Lucifer szívében (Ésa 14), és Jézus meggyilkolásával teljesedett ki. Ez a gyűlölet nyilvánul meg ma is minden olyan esetben, amikor Isten gyermekeit üldözik, vagy megölik (Jel 12:12). Ezt látjuk megvalósulni Saul király életének eseményeiben is (ld. 1Sámuel 19). Először büszke volt, aztán irigy, amikor valakit többre értékeltek, mint őt, később megtelt gyűlölettel, végül pedig kész volt megölni Isten felkentjét. Szerencsére Isten nem bízta Dávidot az ingatag és bosszúálló Saul kénye-kedvére. Ebben a fejezetben azt látjuk, hogy Isten három közbenjárót támaszt, akik kiállnak a törésre Dávid mellett.

Az első közbenjáró Jonatán, aki barátja életéért könyörög az apjánál, úgy hogy közben saját életét teszi kockára. Vajon én ilyen közbenjáró vagyok Isten választott népéért? Olyan barát vagyok, „aki ragaszkodóbb a testvérnél?” (Péld 18:24).

A másik közbenjáró Mikál, Dávid felesége (Saul lánya), aki nemcsak vallja, hogy szereti férjét, hanem teljes szívével és minden erejével segíti a menekülésben. Akarunk ilyen közbenjárók lenni, akik szerelmi vallomásunkat tettekre váltjuk még akkor is, ha ez hírnevünk elvesztését jelenti? „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat” (Jak 1:22 - új prot. ford.).

Dávid harmadik közbenjárója Sámuel, a próféta, aki talán a legfontosabb a három közül. Ebben a fejezetben nem látjuk őt esedezni Saulnál, vagy aktívan védelmezni Dávid életét úgy, ahogy az előző kettő tette. Inkább az eredményét látjuk annak, ami csak buzgó imáira válaszul történhetett. A Szentlélek természetfeletti hatalmát látjuk, aki oly módon tevékenykedik, hogy senki sem árthat Dávidnak, még maga Saul király sem. Ez egy erőteljes gondolati párhuzam Bálám történetével. 4Móz 23:8-ban ezt olvashatjuk: „Hogy ronthatnám meg, kit Isten nem ront meg? Hogy kárhoztatnám, kit az Úr nem kárhoztat?” (új prot. ford.).

Azt gondolom, Isten ezzel a történettel arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy életbevágóan szükség van közbenjárókra – nemcsak elveszett szomszédainkért, vagy megbotlott szeretteinkért, hanem azokért is, akik az egyházat vezetik, a lelki Izrael pásztoraiért is. Amikor zűrzavart és megpróbáltatásokat látunk az egyházban, könnyű ujjal mutogatni, vagy arról beszélni, hogy mi jobban igazgattuk volna az ügyeket. Isten felkente választottait, és arra kér bennünket, hogy álljunk a törésre, és legyünk a közbenjáróik (Ez 22:30). Arra kér, hogy imában emeljük magasra kezeiket (2Móz 17:12), hogy a lelki Izrael ma is győzzön. Lennél közbenjáró Isten egyházában? Odaáldoznád életedet, szívedet és imáidat Isten választott vezetőiért?

Melodius Echo Mason 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 51-52. fejezet

52. fejezet – AZ ÉVENKÉNTI ÜNNEPEK (3. rész)

A páskához hasonlóan a sátoros ünnep is emléknap volt. A pusztában való vándorélet emlékére a népnek most el kellett hagynia házait és zöld gallyakat, "pálmafa ágait, sűrű levelű fa lombját" kellett felhasználnia lugasok készítéséhez és azokban kellett laknia (3Móz 23:41. 42-43).

Az ünnep első napján szent gyülekezést tartottak. Az ünnep hét napjához még egy nyolcadikat is hozzáadtak, amelyet hasonló módon ünnepeltek meg.

Ez évenkénti ünnepeken Izrael ifjait és öregeit Isten szolgálatára bátorították, mialatt az ország különböző részeiből való népek találkozása erősítette a kötelékeket, amelyek őket Istennel és egymással összekötötték. Jó volna, ha Isten népének ma is lenne ilyen sátoros ünnepe, Isten rájuk áradó áldásainak örömemlékezete. Amiképpen Izrael gyermekei megünnepelték a szabadulást, amit Isten szerzett atyáiknak, és csodálatos megtartásukat az Egyiptomból való kivonulásuk idején, úgy mi is hálásan kellene emlékezzünk a különböző utakra, amelyeken át bennünket a világból és a tévelygés sötétségéből kihozott kegyelmének és igazságának drága világosságára.

Akik a szentélytől távolabb laktak, azoknak az évi ünnepeken való jelenlét évenként egy hónapnál is több időt vett igénybe. Az Istennek való átadás eme példája hangsúlyozza az istentisztelet fontosságát és önző, világi érdekeink alárendelésének szükségességét annak, ami lelki és örök. Veszteséget szenvedünk, ha elhanyagoljuk a közösségi összejövetel ama előjogát, hogy egymást Isten szolgálatára erősítsük és bátorítsuk. Szavának igazsága elménkben elveszti élénkségét és fontosságát. Szívünkben a szent befolyás általi megvilágosodás és ébredés megszűnik és lelkiekben hanyatlunk. Mint keresztények, sokat veszítünk kapcsolatainkban az egymás iránti rokonszenv, együttérzés hiányában. Aki önmagába zárkózik, nem tölti be Isten által rendelt helyét. Valamennyien egy Atyának gyermekei vagyunk és boldogságunk egymástól függ. Isten és az emberiség igényt tart ránk. Természetünk szerinti társadalmi igény helyes ápolása testvéreinknél rokonszenvessé tesz, és erőfeszítéseinkben boldogságot ad az, hogy másokat boldoggá tegyünk.

De a sátoros ünnep nem csupán emlékünnep, hanem jelkép is volt. Nemcsak a pusztai vándorlást láttatta, hanem mint az aratás ünnepe, a föld gyümölcsének bemutatását is ünnepelte és előre mutatott a végső begyűjtés nagy napjára, amikor az Aratás Ura elküldi aratóit, hogy egybegyűjtsék a konkolyt a tűzre, a búzát pedig az ő csűrébe. Abban az időben a gonoszok mind elpusztulnak. "[...] olyanok lesznek, mintha nem lettek volna" (Abd 16). És minden hang a világegyetemben Isten örömteli dicséretében egyesül. "[...] minden teremtett állat, amely van a mennyben és a földön, és a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja vala: A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké!" (Jel 5:13).

Izrael népe Istent dicsérte a sátoros ünnepen, amikor megemlékezett az Egyiptomból való szabadulásról, a pusztai vándorélet alatti gyöngéd gondoskodásról. Örvendeztek az éppen befejeződött engesztelési áldozat szolgálata által nyert megbocsátás és elfogadás tudatának. Ha majd az Úr megváltottai a mennyei Kánaánban gyűlnek egybe, hogy örökre megszabaduljanak az átok igájától, amelytől az egész teremtett világ "[...] egyetemben fohászkodik és nyög" (Róm 8:22) - akkor kimondhatatlan örömmel és a dicsőség teljességében örvendeznek. Krisztusnak az emberekért végzett nagy engesztelési munkája befejezést nyert és bűneik örökre eltöröltettek.

"Örvendez a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul mint őszike. Virulva virul és örvend ujjongva, a Libánon dicsősége adatott néki, Karmel és Sáron ékessége; meglátják ők az Úrnak dicsőségét, Istenünk ékességét. [...]

Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak. [...] Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásivá; a sakálok lakhelyén, ahol feküsznek, fű, nád és káka terem. És lesz ott ösvény és út, és szentség útának hivatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az övék az; aki ez úton jár, még a bolond se téved el; {PP 542.3}

Nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad nem jő fel reá, nem is található ott, hanem a megváltottak járnak rajta!

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 26 - PÉNTEK - Sámuel első könyve 18. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel első könyve 18. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2018&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2018&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Elképzelem, hogy miközben Dávid Góliát feletti győzelmét mesélte Saul királynak, akkor Jonatán, aki ott állt a közelben, micsoda lelkesedéssel emlékezett vissza saját hitharcára (1Sám 14:6)! Ezekben a fiatal harcosokban rengeteg közös vonás volt.

Jonatán és Dávid ritka merész hitről tettek bizonyságot az ő idejükben és korukban.  Olyan hitük volt, hogy ki tudták jelenteni: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm. 8:31); hogy „Nem erővel, sem hatalommal, hanem Isten Lelkével” győzedelmeskednek (ld.:Zak 4:6); és „Ha meg is öl engem, mégis benne bízom!” (Jób 13:15 – angol ford.). Mind Dávid, mind Jonatán szinte egymaga szerzett győzelmet Izraelnek, amikor csakis Istentől kapott erővel haladtak előre; mindketten sokkal többet teljesítettek, mint ami elvárható lett volna tőlük; mindketten alázatosak voltak, de merészen kiálltak az igazságért, akármibe is került.

Volt még egy közös jellemzőjük. Mindketten egyenes ágon trónkövetők voltak; Jonatán származása miatt, Dávid pedig Isten döntése jogán. Ha bárki utálhatta volna Dávidot, az Jonatán lett volna. De ahelyett, hogy a saját igazságáért küzdött volna, ellenséges, vagy irigy lett volna Dávidra (mint az édesapja Saul), Jonatán inkább átengedte magát Isten tervének. Sőt, nem csak átengedte, hanem örömmel levette magáról a drága ruhákat, még páncélját is, és odaadta ezeket Dávidnak, elismerve ezzel, hogy ő a jog szerint választott király. Jonatán továbbá szövetséggel erősítette meg a barátságukat, és hűséges védelmet biztosított Dávidnak és háza népének örökre, Dávid pedig ugyanezt tette. Milyen szép példája ez az önzetlen krisztusi szeretetnek!

Azon túl, hogy itt kezdődött Jonatán és Dávid csodálatos barátsága, a fejezetben négyszer is azt olvassuk, hogy Dávid „magát eszesen viseli” mindenben, amit Saulért tett. Annak ellenére, hogy tudta, egykor majd király lesz, továbbá az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Saul az ő ellensége, nem használta saját előnyére az Isten-adta vezetést, nem akarta megszerezni a királyságot erővel, hanem hűségesen szolgálta Sault, és továbbra is várt az Úrra.

Ha úgy érezzük, hogy Isten valamilyen nagy feladatra hívott el bennünket, akkor hajlamosak lehetünk úgy alakítani a körülményeket, ahogy az szerintünk Isten akarata, pedig jobban tennénk, ha várnánk Istenre, és hitben járnánk.  Jakab 4:10-ben azonban ezt olvashatjuk: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket” (új prot. ford.). Jonatánhoz és Dávidhoz hasonlóan, mi is törekedjünk megalázni magunkat az Úr előtt, és engedjük, hogy egyedül Ő emeljen fel bennünket!

Melodius Echo Mason 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 51-52. fejezet

52. fejezet – AZ ÉVENKÉNTI ÜNNEPEK (2. rész)

Amikor felmentek a szent városra néző dombokra, tiszteletteljes félelemmel néztek a templom felé tartó imádkozók seregére. Látták a felszálló tömjénfüstöt, hallották a léviták trombitáját, mely a szent szolgálatot hírül adta, s mindez mélyen érintette őket és ezt énekelték: {PP 539.1}

Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az ő szentséges hegyén.

"Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban." (Zsolt 122:7). "Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy bemenjek azokon és dicsérjem az Urat!" "Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt, Az Úr házának tornácaiban, tebenned, óh Jeruzsálem! Dicsérjétek az Urat!" (Zsolt 11:19; 116:18-19)

Jeruzsálemben minden házat megnyitottak a zarándokok előtt és ingyen bocsátottak rendelkezésükre szállást. De ez nem volt elegendő a nagy tömegnek és a város minden erre alkalmas helyén és a körülötte fekvő dombokon sátrakat állítottak fel.

A hónap tizennegyedik napján este ünnepelték a páskát, amelynek magasztos benyomást keltő szertartásai az egyiptomi szolgaságból való szabadulásra emlékeztettek és előremutattak a bűn kötelékéből megszabadító áldozatra. Amikor a Megváltó feláldozta életét a Golgotán, a páska jelentősége megszűnt és helyébe az úrvacsora szertartását rendelte el, mint ugyanannak az eseménynek emlékezetét, amelynek a páska volt az előképe.

A páska ünnepét a kovásztalan kenyerek hét napig tartó ünnepe követte. Az első és a hetedik nap szent gyülekezés napja volt, amelyen semmi szolgai munkát nem volt szabad végezni. Az ünnep második napján az évi aratás első zsengéjét mutatták be az Úr előtt. Palesztina legkorábbi gabonája az árpa volt, amely az ünnepkor kezdett érni. A pap Isten oltára előtt meglóbált egy kévét e gabonából annak elismeréséül, hogy minden az Úré. Amíg e szertartást nem végezték el, nem volt szabad az aratást elkezdeni.

Az első zsenge bemutatását követő ötvenedik nap a pünkösd volt, amelyet ugyancsak aratási ünnepnek és a hetek ünnepének neveztek. A táplálékként elkészített gabonáért két kovászos kenyeret mutattak be az Úr előtt hálájuk kifejezéseképpen. A pünkösd ünnepe csak egy napig tartott, melyet istentiszteletre szenteltek.

A hetedik hónapban tartották a sátoros vagy betakarítás ünnepét. Ez az ünnep elismerte Isten áldását a gyümölcsöskertek, az olajligetek és a szőlőskertek terméseiben. Ez volt az esztendőt megkoronázó ünnepi betakarítás. A föld termését, az aratást begyűjtötték a csűrbe, a gyümölcsöt, olajat és bort elraktározták, a zsengét tartalékolták, és most a nép hálaadással jött Isten elé, aki ily gazdagon megáldotta őket. {PP 540.2}

Ez az ünnep mindenekelőtt az öröm alkalma kellett legyen. A nagy engesztelési napot követte, amelyen biztosítékot kaptak, hogy bűneikről nem emlékeznek meg többé. Istennel megbékélve jöttek most, hogy elismerjék és dicsérjék irgalmát. Az aratási munka befejeződött, az új év még nem kezdődött el, a nép szabad volt a gondtól és átadhatta magát az óra szent, örömteli befolyásának. S jóllehet az ünnepen csak családfők és fiaik voltak kötelesek megjelenni, mégis amennyire lehetséges volt, az egész család csatlakozott hozzájuk és vendégszeretetükben szívesen részesítették a szolgákat, a lévitákat, a jövevényeket és a szegényeket.