Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2010&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel%2010&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Sámuel meghívta Sault áldozati ebédre és különös módon bánt vele. A következő reggelen Sámuel négyszemközt beszélt vele, és csendben felkente királynak. Saul biztosan azt gondolta: „Kicsiny törzsből származom. A nagyobbak sohasem fognak elfogadni.”
Az Úrnak gondja volt erre is, de először még mást akart kimunkálni Saul lelkében. Saul igazi szükséglete az volt, hogy megtanuljon teljesen bízni Izráel Istenében. Mindig emlékeznie kellett arra, hogy Isten volt az, aki kiválasztotta őt, és királlyá tette. Királyként elért sikerei csakis az Úrtól jönnek.
Sámuel beszélt Saulnak a szokatlan eseményekről, amelyek aznap vártak rá, és minden úgy történt, ahogy azt Sámuel megmondta. Saul más emberré lett (lásd: 6. vers). Az Úr kiárasztotta kegyelmének áldását Saulra, és be is fejezte volna, amit elkezdett, ha Saul megtartotta volna kötelezettségeit az Úr iránt, és hittel engedelmeskedik Istennek (Fil 1:6; 1Tim 6:20).
Sámuel nemzeti gyűlést hívott össze Mispába, ahol „sors által” valamint az Urim és Thummim által az Úr kiválasztotta királynak a Benjámin törzséből való Sault. (20, 24. vers). Saul kicsinek érezte magát, és hazament, hogy várjon, míg az Úr dolgozik.
Az életében elkezdődött a küzdelem, amivel mi is, mindnyájan szembenézünk. A harc pedig akörül dúl, hogy Jézusra nézünk, és megbízunk Benne, vagy önállóan akarjuk uralni az életünket?
David Manzano
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 49-50. fejezet
50. fejezet – A TIZED ÉS AZ ÁLDOZATOK (2. rész)
A tizedet kizárólag a léviták törzsének használatára szánták, akiket a szentély szolgálatára különítettek el. De ez még egyáltalán nem volt a vallásos célokat szolgáló hozzájárulások határa. A sátort, majd később a templomot, teljesen önkéntes adományokból építették fel. A szükséges tatarozások és egyéb kiadások fedezésére nézve Mózes úgy intézkedett, hogy minden népszámlálás alkalmával minden lélek fél siklust adjon "[...] a gyülekezet sátorának szolgálatjára" (2Móz 30:16). Nehémiás idejében évenként szedték a hozzájárulást e célra (2Kir 12:4-5; 2Krón 24:13; Neh 10:32-33). Időről időre bűn- és hálaáldozatot hoztak Istennek. Ezeket nagy számban mutatták be az évenkénti ünnepekkor. És ilyenkor a szegényeket is a legbőkezűbb gondoskodással látták el.
Mielőtt a tizedet félretették volna, már elismerték Isten igényét. A föld minden beért termésének elejét neki szentelték. Juhnyíráskor a gyapjú, csépléskor a szemek, az olaj és a bor elejét félretették Istennek, valamint az állatok első fajzását is; és megváltási díjat fizettek az elsőszülött fiúért. A termések zsengéjét az Úr előtt a szentélyben mutatták be és azután a papok használatára ajánlották fel.
Így a nép állandóan emlékeztetve volt arra, hogy földjük, nyájuk és csordájuk valódi tulajdonosa Isten, hogy ő küld nekik esőt és napfényt a vetéshez, az aratáshoz, s hogy mindaz, ami az övék, az ő teremtéséből való, és hogy őket tette javainak sáfáraivá.
Mikor Izrael férfiai a szántóföld, gyümölcsöskert és szőlőhegyek terményei zsengéjével megrakodva gyülekeztek a sátornál, nyilvánosan elismerték Isten jóságát. Mikor a pap átvette az ajándékot, az adakozó mintha Isten jelenlétében beszélne, azt mondta: "[...] Veszendő mezopotámiai vala az atyám". Azután vázolta az egyiptomi tartózkodást, a szenvedést, amelyből Izrael Istene megmentette "[...] erős kézzel, kinyújtott karral, nagy rettentéssel, jelekkel és csudákkal", és azt mondta: "behozott minket e helyre, és adta nékünk ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet. Most azért ímé elhoztam ama föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet nékem adtál Uram!" (5Móz 26:5.8-10).
A héberektől megkívánt hozzájárulások - vallásos és jótékonysági célokra, - meghaladták bevételeik egynegyedét. A nép jövedelmének ily nagymértékű megadóztatása várhatóan elszegényedést eredményezhetne, pedig ellenkezőleg: ezeknek a rendeleteknek hűséges betartása volt jólétük egyik alapja. Az engedelmesség feltételével ezt az ígéretet adta számukra az Úr: "Megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, [...] És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregeknek Ura" (Mal 3:11-12).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése