Higgyetek az Ő prófétáinak - december 5 - SZERDA - 2 Mózes 4

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 81. fejezet 1241. nap

Krisztus feltámadt a halottak közül első gyümölcseként azoknak, akik elaludtak. Előképe volt a kévelengetésnek. Feltámadása éppen azon a napon következett be, mikor a kévelengetést kellett bemutatni az Úr előtt. Több mint ezer évig hajtották végre ezt a jelképes ceremóniát.

A szántóföldekről az első megérett, magvas gabonakalászokat összegyűjtötték. Amikor az emberek felmentek Jeruzsálembe, akkor az első termésből kötött kévéket lengették hálaáldozatként az Úr előtt. Amíg ez a felajánlás meg nem történt, a sarlóval nem érinthették meg a gabonaszálakat, nem gyűjthették és köthették azokat kévékbe. Az Istennek felajánlott kévék ábrázolták azt a nagy lelki aratást, amelynek a kalászait és kévéit be kellett takarítani Isten országa számára. Krisztus feltámadása az előképe és a záloga az igazak feltámadásának. "Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt" (lThess 4:14).

Mikor Krisztus feltámadott, a foglyok sokaságát hozta elő a sírjaikból. A halálakor bekövetkezett földrengés megnyitotta sírjaikat, és amikor feltámadt, akkor vele együtt előjöttek ezekben a megnyílt sírokban nyugvó halottak is. Ezek olyan halottak voltak, akik míg éltek, Isten munkatársai voltak, és akik életük árán is bizonyságot tettek az igazságról. Most Krisztus mellett kellett nekik bizonyságot tenniük, aki feltámasztotta őket a halálból.

Földi szolgálata alatt Jézus életre hívott néhány halottat. Feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát, és egy főembernek, név szerint Jairusnak a leányát és Lázárt. Ezeket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal. Feltámadásuk után is még mindig alá voltak vetve a halálnak. Azok azonban, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizonyságaiként, diadalemlékeiként. Ezek - mondotta Krisztus -, többé nem foglyai a Sátánnak, mert megváltottam őket. Hatalmam első gyümölcseiként kihoztam őket sírjukból, hogy velem legyenek ott, ahol én vagyok, és hogy soha többé ne lássanak halált, és ne tapasztaljanak szomorúságot.

Ezek a Krisztussal együtt feltámadott halottak mentek be a városba, és jelentek meg sokaknak és mondották el mindenkinek, hogy Krisztus feltámadott a halottak közül, és mi is vele együtt támadtunk fel. Így vált letagadhatatlanná a feltámadás igazsága. A feltámadott szentek tettek tanúbizonyságot a próféta szavainak igazsága mellett. "Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek" (Ésa 26:19). Feltámadásuk szemléltette a prófécia beteljesedését: "Serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata és visszaadja a föld az árnyakat!" (Ésa 26:19).

A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet. Üdvözítőnknél Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet önmagában hordozza, azért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten felruházta őt a halhatatlanság adásának a jogával. Azt az életet, amelyet letett ember voltában, ismét felveszi és az emberiségnek adja. "Én azért jöttem - mondta -, hogy életük legyen és bővölködjenek" (Jn 10:10). "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14). "Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6:54).

A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat és nincs nagy jelentősége. "Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké [...] nem kóstol halált örökké" (Jn 8:51-52). A keresztények számára a halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség. A Krisztussal való élet Istenben elrejtett élet.

"Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is Ővele együtt, megjelentek dicsőségben" (Kol 3:4).

Azt a hangot, amely a keresztről ezt kiáltotta: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) - a halottak is meghallották. Ez a hang átütötte a sírok falait és megparancsolta az alvóknak, hogy keljenek fel. Így lesz majd, mikor Krisztus hangja felharsan az égből. Ez a hang behatol majd a sírokba, kinyitja a sírboltokat és a Krisztusban meghaltak feltámadnak. Üdvözítőnk feltámadásakor csak néhány sír tárult fel. Második eljövetelekor azonban minden drága halottunk meghallja majd az Ő hangját és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd az Ő egyházát is, és megdicsőíti azt Vele, minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 4

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+4&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+4&version=NT-HU

A Mózes és Isten közötti párbeszéd azt szemléltetni, hogy mennyire vágyik Isten arra, hogy megismerjük az Ő munkáját: Ő embereket készít fel az örök életre, köztük minket is.

Szüksége volt Istennek Mózesre ahhoz, hogy a zsidókat kiszabadítsa Egyiptomból? Nem volt szüksége. Még akkor is, amikor elhív, hogy eszközök legyünk megváltó munkájában, lehetetlen lenne számunkra, bűnös emberek számára az, hogy bárkit is megváltsunk. Isten mégis kiválasztott bennünket arra, hogy Vele dolgozzunk emberek megmentésén. Amint Isten ismételten válaszol Mózes ellenkezéseire, biztosítja őt arról, hogy segítségére lesz.  Isten képes rá és hajlandó is arra, hogy gondoskodjon bármilyen gyengeségünkről, amellyel rendelkezünk. Isten munkásaiként tud használni bennünket gyengeségeink ellenére is, ha készek vagyunk arra, hogy az Ő partnerei legyünk.

„Nagy és szent az a feladat, amelyet az Úr reánk bízott. Az elkövetkezendő életben azok kapják a legnagyobb örökséget, akik ebben az életben a leghívebben és legkészségesebben szolgáltak. Az Úr maga választja ki eszközeit... Azokat választja ki, akik szívük őszinteségével törekszenek tervét véghezvinni. Nem azért választja ki őket, mert tökéletesek, hanem mert a vele való közösség útján tökéletesek lehetnek” (Krisztus példázatai, 226. oldal)   

Julianna Dunn

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 4 - KEDD - 2 Mózes 3

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 81. fejezet 1240. nap

Közben a Krisztus feltámadásáról szóló hír eljutott Pilátushoz. Ámbár Pilátus volt a felelős Krisztus halálra adásáért, viszonylag nem nagyon érzett nyugtalanságot azért, amit tett. Ha kelletlenül és a szánalom érzésével a szívében ítélte is el az Üdvözítőt, mind ez ideig nem érzett igazi lelkiismeret-furdalást. Most megrettenve bezárkózott a házába és úgy döntött, hogy nem akar senkit sem látni. A papok azonban mégis megjelentek színe előtt, és elmondták neki azt a történetet, amelyet kieszeltek, és arra ösztönözték, hogy ne vegyen tudomást az őrszemek kötelességmulasztásáról. Mielőtt hozzájárult volna ehhez, bizalmasan maga is kikérdezte az őrséget. Ezek, saját biztonságukat féltve, nem mertek eltitkolni semmit sem, és Pilátus kiszedett belőlük egy hiteles beszámolót mindarról, ami a sírboltnál történt. Nem vitte bíróság elé az ügyet, de ettől az időtől kezdve nem érzett békességet a szívében.

Mikor Jézust sírba tették, Sátán diadalt ült. Azt remélte, hogy az Üdvözítő nem veszi fel az életét ismét. Az Úr testére ő maga tartott igényt, és elhelyezte őrségét a sír körül, és megpróbálta Krisztust fogságba vetett rabként tartani. Elkeseredett és megharagudott, mikor a mennyei hírnök közeledtére angyalai elmenekültek. Mikor azt látta, hogy Krisztus diadalmasan lép ki a sírjából, tudatára ébredt annak a ténynek, hogy királyságának vége lett, és hogy végül neki is meg kell halnia.

A papok azzal, hogy Krisztust halálra adták, a Sátán eszközeivé tették magukat. Most teljesen a Sátán hatalmában voltak. Belegabalyodtak egy csapdába, amelyből nem láttak más kiutat, csak azt, hogy tovább folytatják Krisztus elleni hadviselésüket. Mikor meghallgatták az őrszemek jelentését Krisztus feltámadásáról, elkezdtek félni a nép haragjától. Úgy érezték, hogy saját életük is veszélyben forog. Az egyetlen reménység az volt a számukra, hogy sikerül Krisztust csalónak feltüntetniük feltámadása letagadásával. Megvesztegették a katonákat, és biztosították Pilátus hallgatását, csendben maradását. Hazug beszámolójukat terjesztették közel és távol. Voltak azonban olyan tanúk is, akiket nem tudtak elhallgattatni. Sokan hallották a katonák bizonyságtevését Krisztus feltámadásáról. Azután a halottak közül is egyesek, akik Krisztussal együtt jöttek elő a sírjukból, megjelentek sokaknak, és kijelentették, hogy Krisztus feltámadott. A jelentéseket azokról a személyekről, akik látták ezeket a feltámadottakat, és hallották a bizonyságtevésüket, elvitték a papokhoz is. A papok és a főemberek folyamatosan attól féltek, hogy az utcákon való járásuk-kelésük közben, vagy saját otthonuk magányosságában szemtől szembe találják magukat Krisztussal. Úgy érezték, hogy nem voltak biztonságban. A reteszek és zárak nagyon szegényes védelmet nyújtottak nekik Isten Fiával szemben. Éjjel és nappal arra a rettenetes jelenetre kellett gondolniuk, mikor a helytartó rezidenciájának az udvarán az egész néppel együtt ezt kiáltozták: "Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Emlékezetükben sohasem halványodott el ennek a jelenetnek a képe.

Mikor a hatalmas angyal szava elhangzott Krisztus sírjánál ezt mondván: "Atyád hív téged", akkor az Üdvözítő előjött a sírból azzal az élettel, amely önmagában volt. Most igazolódtak Jézus szavai: "Én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt [...] Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt" (Jn 10:17-18). Most teljesedett be a prófécia is, amelyet a papoknak és a főembereknek mondott: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19).

József feltört sírboltja felett Krisztus győzedelmesen jelentette ki: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Ezeket a szavakat csak egy Istenség mondhatta el. Minden teremtett lény Isten akaratából és hatalmából él. Mindnyájan függő viszonyban levő elfogadói az Istentől való életnek. A legmagasabb rangú szeráftól a legalázatosabb lelkes lényig mindenki az életnek ebből a forrásából töltődik meg élettel. Csak az, Aki Istennel egy, mondhatja el: van hatalmam, hogy letegyem az életemet, és van hatalmam, hogy ismét felvegyem azt. Istenségében Krisztusnak megvolt a hatalma arra, hogy széttörje a halál bilincseit.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 3

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+3&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+3&version=NT-HU

Mózes második könyvének harmadik fejezetében Isten azt mondja Mózesnek, hogy menjen vissza Egyiptomba és vezesse ki a zsidókat az Ígéret Földjére. Ez a küldetés könnyűnek tűnhet, hisz Mózes az egyiptomi királyi családban nevelkedett. Azonban egyáltalán nem volt könnyű. Mózes kínos helyzetben volt, mert megölt egy egyiptomi felügyelőt. Emiatt a „helyzet” miatt sem a zsidók, sem az egyiptomiak nem bíztak meg igazán benne.

Mózes Izrael érdekében ölte meg az egyiptomit, de a gyilkosság akkor is gyilkosság. Mózesnek meg kellett győzni a fáraót, hogy engedje el Izraelt a pusztába, a zsidókat pedig arról, hogy Isten vezetőnek hívta el őt.

Talán, részben az volt az oka Mózes vonakodásának, hogy kövesse Isten akaratát, hogy tudta, szembesülni fog ezzel a két problémával. Természetesen Mózes megtapasztalta a csodát az ő elhívásával kapcsolatosan az égő csipkebokornál, de ez a csoda nem tartotta vissza őt attól, hogy vitatkozzon Istennel küldetése kapcsán. Sok olyan dolog van, amit Mózes történetéből alkalmazhatnánk saját életünkre, de szerintem a legfontosabb, amire emlékeznünk kell az, hogy amikor Isten elhív egy feladatra, akkor alkalmassá is tesz rá. 

Ryan Whitsett

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 3 - HÉTFŐ - 2 Mózes 2

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 81. fejezet 1239. nap

Krisztus megdicsőülten jött elő a sírboltból, és a római őrség látta Őt. Szemeiket és figyelmüket Jézus arcára összpontosították, Akit az imént még kigúnyoltak és kinevettek. Ebben a megdicsőített lényben azt a foglyot látták meg, Akit a törvényházban láttak, Azt, Akinek a fejére tövisből fontak koronát. Ő volt Az, Aki ellenállás nélkül állott Pilátus és Heródes előtt, akinek a testét kegyetlen korbácsolással marcangolták szét. Ő volt az, akit felszegeztek a keresztre, Akire a papok és a főemberek teljes önelégültséggel bólogattak fejükkel és ezt mondták: "Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani" (Mt 27:42). Ő volt az, akit József új sírboltjába fektettek be. A mennyei rendelet azonban szabadon bocsátotta a sírbolt foglyát. Ha hegyek halmozódtak volna hegyekre, akkor sem tudták volna megakadályozni azt, hogy Krisztus kijöjjön a sírboltból.

Az angyalok és a megdicsőült Üdvözítő látványára a római őrség tagjai összeestek és olyanok lettek, mint a holtak. Mikor a mennyei kíséret eltűrt szemeik elől, akkor álltak lábukra és olyan gyorsan, amilyen gyorsan remegő végtagjaik csak vinni tudták őket, a kert kapujához siettek. A részeghez hasonlóan, ingadozva siettek a város felé vezető úton, és elmondták mindazoknak, akikkel csak találkoztak a csodálatos eseményt. Útban voltak Pilátushoz, de a hírt már a zsidó hatóságokhoz is elvitték, a főpapok és a főemberek elküldtek érettük, mert először ők kívántak velük találkozni. Különleges látványt nyújtottak ezek a katonák. A félelemtől remegve, falfehér arccal tettek tanúbizonyságot Krisztus feltámadásáról. Ezek a katonák mindent úgy mondtak el, amint látták. Nem volt idejük arra, hogy a puszta igazság helyet valami mást gondoljanak ki, mást mondjanak. Fájdalmas arckifejezéssel ezt mondták: Isten fia volt az, akit keresztre feszítettek. Hallottuk, mikor egy angyal mennyei fenségként, a dicsőség királyaként nevezte Őt.

A papok arca olyan lett, mint a halottaké. Kajafás megpróbált szólni. Az ajkai mozogtak, de nem bocsátottak ki semmi hangot. A katonák éppen készültek elhagyni a tanácstermet, mikor egy hang megállította őket. Kajafás végre megszólalt: "Várjatok, várjatok" - mondotta. "Ne mondjátok el senkinek azt, amit láttatok."

Azután egy hazug jelentést adtak a katonák szájába. "Mondjátok, - kérték őket a papok - hogy az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk" (Mt 28:13). Itt a papok abba a verembe estek bele, amelyet másnak ástak. Miként mondhatták a katonák azt, hogy a tanítványok lopták el Jézus holttestét, mikor elaludtak? Ha aludtak, akkor hogyan tudhatták? Ha pedig a katonák vétkeseknek bizonyultak Krisztus holttestének az ellopásában, akkor vajon nem a papok lettek volna-e az elsők, hogy elítéljék őket? Vagy, ha az őrszemek elaludtak a sírnál, akkor elsőként nem a papok vádolták volna-e be őket Pilátusnál?

A katonák megrémültek arra a gondolatra, hogy az őrhelyen való elalvás vádját vonják magukra. Olyan fegyelemsértés volt ez, amelyért halálbüntetés járt. Tegyenek-e hamis tanúvallomást, csapják be az embereket, és sodorják-e saját életüket veszélybe? Nem harcolták-é meg fárasztó őrködésüket álmatlan virrasztással? Miként állhatnának meg az elkövetkező kihallgatáson éppen még a felkínált pénz ismeretében is, ha hamis tanúvallomást tesznek?

Azért, hogy elhallgattassák a katonák bizonyságtételét arról, amitől féltek, a papok megígérték, hogy szavatolják az őrség biztonságát, mivel szerintük Pilátus sem kívánja, hogy olyan beszámoló terjedjen el az eseményről, mint amilyent ők adtak. Végül is a római katonák pénzért eladták megvesztegethetetlenségüket a zsidóknak. Az igazság legmegdöbbentőbb hírével megterhelve mentek be a papok elé; és pénzzel megterhelve mentek el tőlük. Nyelvükön ott volt már egy hazug jelentés, beszámoló, amit a papok szerkesztettek és eszeltek ki számukra.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 2

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+2&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+2&version=NT-HU

Már csecsemőkorától nyilvánvaló volt, hogy Isten egy különös célra kiválasztotta Mózest. Isten oltalmazta őt akkor is, amikor otthon rejtegették, és a folyón is. Ő vezette a fáraó lányát Mózeshez, aki saját fiává fogadta őt annak ellenére, hogy a rabszolgája kellett volna, hogy legyen. Továbbá visszavezette családjához is egy bizonyos időre. Amikor visszament a palotába, nem feledkezett meg a népéről, hanem megpróbálta megvédeni őket.

Isten különböző feladatokra hív el bennünket, mi azonban gyakran megpróbáljuk magunk megoldani a felmerülő problémákat, miközben olyan hibákat követünk el, amelyek kijavíthatatlannak tűnnek. Isten azonban a növekedésünkre tudja felhasználni ezeket a tévedéseinket. Isten arra használta Mózes tévedését, hogy elvezesse őt a pusztába, ahol pásztorként megtanulja az alázatot és a türelmet. Ezekre a képességekre szüksége lett később, amikor Izraelt a sivatagban vezette.

Isten nem hagyta el Mózest akkor, amikor megbotlott. Felhasználta bukását arra, hogy felbecsülhetetlen leckéket tanítson meg neki, hogy felkészítse őt küldetésére. Hasonlóképpen Istennek velünk is terve van. Annak ellenére, hogy hibákat követünk el, Isten fel tud használni bennünket és tévedéseinket az Ő dicsőségére.

Kaela McFadden

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 2 - VASÁRNAP - 2 Mózes 1

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 81. fejezet 1238. nap

81. "Feltámadott az Úr"

A hét első napjának az éjszakája lassan elmúlott. Eljött a legsötétebb óra, éppen napkelte előtt. Krisztus még mindig rab volt keskeny sírboltjában. A nagy kő a helyén volt. A római pecsét feltöretlen volt. A római katonák őrszolgálatukat tartották. Voltak azonban láthatatlan őrök is. A gonosz angyalok seregei összegyülekeztek a sírhely körül. Ha lehetséges lett volna, akkor a sötétség fejedelme, pártütő hadseregével együtt, a sírboltot örökre lepecsételve tartotta volna, és fogva tartotta volna Isten Fiát. A sírt azonban a mennyei seregek is körülvették. Ezek a kiváló erővel rendelkező angyalok is őrizték a sírboltot, és arra vártak, hogy üdvözölhessék az Élet Fejedelmét.

"És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből" (Mt 28:2). Isten teljes vértezetébe öltözötten, az angyal elhagyta a mennyei udvarokat. Isten dicsőségének ragyogó fénysugarai jártak előtte és világították meg ösvényét. "A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének és olyanokká lőnek, mint a holtak" (Mt 28:3-4).

Papok és főemberek, hol van őrségetek hatalma? Azok a bátor katonák, akik eddig sohasem rettentek meg emberi erőtől és hatalomtól, most fogolyként viselkedtek, mint akiktől elvették a kardjukat és dárdájukat. Az az arc, amelyre tekintettek, nem egy halandó harcos orcája; ez Isten serege leghatalmasabb harcosának az arca volt. Ő volt az a mennyei hírnök, aki azt a helyet töltötte be a mennyben, amelyből Sátán kibukott. Ez a mennyei hírnök volt az, aki Bethlehem halmain kihirdette Krisztus születését. A föld megremegett közeledtére, a sötétség seregei elmenekültek, és amikor elhengerítette a követ a sírbolt bejárata elől, úgy tűnt, hogy a menny jön le a földre. A katonák csak azt látták, hogy úgy mozdította el a nagy követ, mintha az csak egy kis kődarab lett volna. Azután hallották, mikor szólt: "Isten Fia, jöjj elő; Atyád hív Téged." Látták, hogy Jézus kijött a sírboltból, és hallották, hogy ezt jelentette ki a megnyitott sír fölött: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Amint Jézus előjött a sírboltból fenséggel és dicsőséggel, a mennyei sereg imádattal hajolt meg a Megváltó előtt és magasztaló énekekkel köszöntötték Őt.

Földrengés jelezte azt az órát, amikor, Krisztus letette az életét, és egy másik földrengés hirdette azt a pillanatot, mikor diadalmasan újra felvette azt. Krisztus, aki győzelmet aratott a halál és a sír fölött, győztesen jött elő a sírboltból, földrengés, felvillanó villámlások és mennydörgések közepette. Isten előre megmondotta, hogy amikor Krisztus újra eljön a földre, akkor "megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is" (Zsid 12:26). "Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba" (Ésa 24:20). "Az ég mint írás egybehajtatik" (Ésa 34:4). "Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek" (2Pt 3:10). "De az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége!" (Jóel 3:16)

Jézus halálakor a katonák azt látták, hogy a föld délben sötétségbe burkolódzott. Feltámadásakor pedig azt látták, hogy az angyalok ragyogása megvilágította az éjszakát, és azt hallották, hogy a menny lakói nagy örömmel és diadallal azt énekelték: Te legyőzted a Sátánt és a sötétség hatalmasságait; Te győzelemmel nyelted el a halált!

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 1

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+1&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+1&version=NT-HU

Noha az izraeliták több mint 400 éve voltak Egyiptomban – és már a családi nevükre is alig emlékeztek –, Isten azonban név szerint ismerte őket. Kezdte őket felkészíteni arra, hogy meghallják saját nevét (YHWH) a Sínai- hegynél.

Milyen csodálatos történet Mózes második könyvének – a Kivonulás könyvének – története! Ez a zsidók evangéliuma, a szabadulás és a kegyelem története. A zsidók úgy viszonyulnak Mózes második könyvéhez, mint a keresztények János evangéliumához. A közhiedelemmel ellentétben a zsidók sohasem hittek abban, hogy cselekedeteik által üdvözülnek. Mielőtt a Sínai-hegynél Isten felszólította volna őket az engedelmességre, már megváltást, szabadulást kaptak a Vörös-tengernél.

A korabeli izraelitákhoz hasonlóan mi is egy kisgyermek által kaptunk szabadulást, aki felnövekedve Szabadítóvá vált. Élete vége felé Jézus felment egy hegyre Kánaán földjén, és találkozott Mózessel és Illéssel. Lukács 9:31-32-ben azt olvassuk, hogy Jézus „távozásáról”, szó szerint „kivonulásáról” beszélgettek.

Izraelnek égető szüksége volt a szabadulásra. Milyen szempontból hasonlít ez saját élethelyzetedre? Emlékszel olyan időszakra életedben, amikor egy „új fáraó” támadt, aki nagyon megnehezítette életedet?

Andy Nash

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 1 - SZOMBAT - 1 Mózes 50

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 80. fejezet 1237. nap

A bosszúállás, amelyről a papok azt gondolták, hogy édes lesz, már keserűvé lett számukra. Tudták, hogy az emberek szigorú rosszallásával találkoztak. Tudták, hogy éppen azok, akiket sikerült nékik Jézus ellen hangolniuk, most megborzadtak saját szégyenteljes cselekedetüktől. Ezek a papok el akarták hitetni az emberekkel, hogy Jézus csaló volt, de hiába. Az emberek közül néhányan ott állottak Lázár sírjánál, és látták, mikor Jézus a halottat visszahozta az életbe. Remegtek a félelemtől, hogy maga Jézus is feltámad a halálból, és ismét megjelenik majd előttük. Hallották, mikor Jézus kijelentette, hogy neki van hatalma élete letevésére, de újbóli felvevésére is. Eszükbe jutott, hogy Jézus egyszer azt mondotta: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19). Júdás mondotta el nekik azokat a szavakat, amelyekkel Jézus szólott tanítványaihoz Jeruzsálembe való utolsó utazásuk alkalmával: "Ímé, felmegyünk Jeruzsálembe és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és írástudóknak; és halálra kárhoztatják Őt. És a pogányok kezébe adják Őt, hogy megcsúfolják és megostorozzák és keresztre feszítsék; de harmadnap feltámad" (Mt 20:18-19). Mikor ezeket a szavakat hallották, akkor gúnyolódtak és nevettek. Most azonban megemlékeztek arról, hogy Krisztus jövendölései eddig beteljesedtek. Jézus azt mondotta, hogy harmadnapon feltámad, és vajon ki tudná megmondani, hogy nem következik-é be ez is? Szerették volna száműzni elméjükből ezeket a gondolatokat, de nem tudták megtenni. Atyjukhoz; az ördöghöz hasonlóan hittek és remegtek.

Most, hogy az izgalom őrülete elmúlt, Krisztus képe nyomult be egyre erősebben a papok elméjébe. Úgy látták Őt, ahogy higgadtan és panaszkodás nélkül állott ellenségei előtt, és szó nélkül szenvedte el gúnyolódásaikat és gonoszságukat. Törvényszéki tárgyalásának összes eseményei és a keresztre feszítés emlékei ellenállhatatlan erővel tértek vissza gondolataikba, ami arra a meggyőződésre késztette őket, hogy Jézus az Isten Fia volt. Érezték, hogy Jézus minden pillanatban megállhat előttük, hogy vádlottból vádoló legyen és az elítéltből elítélő, és hogy igazságot követeljen és kapjon gyilkosai halálában.

A papok és főemberek nem sokat tudtak pihenni ezen a szombatnapon. Bár nem lépték át egy nem-zsidó, egy pogány házának a küszöbét, mert féltek, hogy bepiszkolják, megfertőztetik magukat, mégis összegyülekeztek, hogy tanácskozzanak Krisztus holttestéről. A halálnak és a sírnak kellet fogva tartani azt, akit keresztre feszítettek. "Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt, és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél. Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek: menjetek, őriztessétek, amint tudjátok" (Mt 27:62-65).

A papok utasításokat adtak a sír biztonságba helyezésére. Egy nagy követ helyeztek a sírbolt nyílása elé. Ezt a követ átkötözték kötelekkel, végeit egy szilárd sziklához erősítették, és a római pecséttel lepecsételték. A követ nem lehetett elmozdítani a pecsét letörése nélkül. Katonákból álló őrség állta azután körül a sírhelyet, hogy megakadályozzák felnyitását: A papok mindent elkövettek annak érdekében, hogy Krisztus holttestét ott tartsák, ahová azt tették. A sírboltot olyan biztonságosan pecsételték be, mintha Krisztusnak az örökkévalóságig ott kellett volna nyugodnia.

A gyenge emberek tanácskoztak és terveztek. Ezek a gyilkosok nemigen fogták fel erőfeszítéseik hiábavalóságát. Cselekményükkel azonban Istent dicsőítették. `Azok az erőfeszítések, amelyeket azért tettek, hogy megakadályozzák Krisztus feltámadását, a legmeggyőzőbb érveket szolgáltatták annak bizonyítására. Minél nagyobb számú katonát helyeztek el Krisztus sírboltja körül, annál erősebb lett a tanúbizonyság amellett, hogy Krisztus feltámadott. Krisztus halála előtt évszázadokkal a Szentlélek ezt jelentette ki a zsoltáríró által: "Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: [...] Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket" (Zsolt 2:1-4). Római őrségek és római fegyverek erőtelenek voltak ahhoz, hogy az élet Urát bezárják és fogságban tartsák egy sírboltban. Kiszabadulásának órája közel volt.

Mai Bibliai szakasz: 1 Mózes 50

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=gen+50&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=gen+50&version=NT-HU

Mózes első könyvének utolsó fejezete azzal nyit, hogy József, apjának, Jákobnak halálát gyászolja, aki ennek a bibliai könyvnek harmadik nagy pátriárkája. Ez a fejezet a hatalmas fájdalom és szomorúság fejezete, különösképpen József számára, aki olyan hosszú időre elszakadt édesapjától. Ő is és Jákob is szenvedtek ezek alatt az évek alatt; most pedig sír halott édesapja arca fölött és csókolja élettelen, de még mindig meleg testét. Szeretetének és tiszteletének jeléül bebalzsamoztatja édesapja testét az egyiptomi gyakorlat szerint.

Kánaánban, Jákob ősi temetkezési helyén megszervezett méltóságteljes temetési szertartás után József testvérei elkezdenek félni attól, hogy József végül bosszút áll majd rajtuk. Alázatosan és megbocsátó lelkülettel József elismétli korábbi szavait: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt”… József kedves modora a Jézusban való megbocsátásra emlékeztet engem.

A fejezet vége József halálával világos összefüggést mutat 1Mózes 1 teremtéstörténetével. Hasonlítsuk össze: „bebalzsamozták és koporsóba tették Egyiptomban” leírást A jelenések könyvének utolsó szavaival, amelyek a „Bárány élet könyvéről” szólnak.

D. Lynn Bryson

173. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  80. fejezetéhez (november 25 – december 1.).

„Krisztust akarjuk, a Gyógyítót!”

Azon a tragikus Szombaton, a halál és a feltámadás közt rekedt napon, a templom azoktól a kiáltásoktól visszhangzott, amelyek Krisztus gyógyító érintését követelték. Szenvedő testek és lelkek tömege kereste a Mennyei Gyógyítót, de nem találták sehol. Teste hidegen és mozdulatlanul nyugodott a sziklasírban, és nem hallhatta az emberek könyörgését, akik a reményre és gyógyulásra vágytak.

A tömegek elkeseredetten sóvárogtak Krisztus után, a vallási vezetőktől pedig csak megvetést és visszautasítást tapasztaltak. Mégis, továbbra is könyörögtek Krisztus gyógyító kegyelméért. Végül kitiltották őket a templomból, és katonák tartották távol őket. Reményük összetört. Csalódás töltötte be szívüket.

Kétezer évvel később hasonló kiáltások visszhangzanak mindenféle rendű és rangú ember ajkáról. Az elkeseredett kiáltások talán ma nem olyan egyértelműek és kifejezettek. Valójában nagyon kell figyelned, hogy meghallhasd az álruhába bújtatott elszántságot. Mégis, a lélektelen szórakozástól való függőségben és a szüntelen hatalomvágyban a világ felfedi a megsebzettségét; azt, hogy szüksége van a Nagy Orvosra. Testben és lélekben összetört emberek ma is ugyanazt a kiáltást visszhangozzák, még ha nem is mindig tudatosan: „Krisztust akarjuk, a Gyógyítót!”

Nem ismervén az igazi Gyógyítót, a világ csalóktól vár enyhülést , akik semmi mást, mint további fájdalmat tudnak csak ajánlani. Az emberek egymással versengve keresnek, de azt sem tudják, hogy mit. 

Te és én amellett is dönthetünk, hogy a jelenkori, szívből jövő kiáltásokra az alábbi örömteli szavakkal válaszolunk: „Mi olyan Megváltót szolgálunk, aki feltámadt. Ő itt van ma is a világban.”

Krisztus a Gyógyító – még mindig Ő a válasz valamennyi megsebzett szívre.

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba