Higgyetek az Ő prófétáinak - december 4 - KEDD - 2 Mózes 3

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 81. fejezet 1240. nap

Közben a Krisztus feltámadásáról szóló hír eljutott Pilátushoz. Ámbár Pilátus volt a felelős Krisztus halálra adásáért, viszonylag nem nagyon érzett nyugtalanságot azért, amit tett. Ha kelletlenül és a szánalom érzésével a szívében ítélte is el az Üdvözítőt, mind ez ideig nem érzett igazi lelkiismeret-furdalást. Most megrettenve bezárkózott a házába és úgy döntött, hogy nem akar senkit sem látni. A papok azonban mégis megjelentek színe előtt, és elmondták neki azt a történetet, amelyet kieszeltek, és arra ösztönözték, hogy ne vegyen tudomást az őrszemek kötelességmulasztásáról. Mielőtt hozzájárult volna ehhez, bizalmasan maga is kikérdezte az őrséget. Ezek, saját biztonságukat féltve, nem mertek eltitkolni semmit sem, és Pilátus kiszedett belőlük egy hiteles beszámolót mindarról, ami a sírboltnál történt. Nem vitte bíróság elé az ügyet, de ettől az időtől kezdve nem érzett békességet a szívében.

Mikor Jézust sírba tették, Sátán diadalt ült. Azt remélte, hogy az Üdvözítő nem veszi fel az életét ismét. Az Úr testére ő maga tartott igényt, és elhelyezte őrségét a sír körül, és megpróbálta Krisztust fogságba vetett rabként tartani. Elkeseredett és megharagudott, mikor a mennyei hírnök közeledtére angyalai elmenekültek. Mikor azt látta, hogy Krisztus diadalmasan lép ki a sírjából, tudatára ébredt annak a ténynek, hogy királyságának vége lett, és hogy végül neki is meg kell halnia.

A papok azzal, hogy Krisztust halálra adták, a Sátán eszközeivé tették magukat. Most teljesen a Sátán hatalmában voltak. Belegabalyodtak egy csapdába, amelyből nem láttak más kiutat, csak azt, hogy tovább folytatják Krisztus elleni hadviselésüket. Mikor meghallgatták az őrszemek jelentését Krisztus feltámadásáról, elkezdtek félni a nép haragjától. Úgy érezték, hogy saját életük is veszélyben forog. Az egyetlen reménység az volt a számukra, hogy sikerül Krisztust csalónak feltüntetniük feltámadása letagadásával. Megvesztegették a katonákat, és biztosították Pilátus hallgatását, csendben maradását. Hazug beszámolójukat terjesztették közel és távol. Voltak azonban olyan tanúk is, akiket nem tudtak elhallgattatni. Sokan hallották a katonák bizonyságtevését Krisztus feltámadásáról. Azután a halottak közül is egyesek, akik Krisztussal együtt jöttek elő a sírjukból, megjelentek sokaknak, és kijelentették, hogy Krisztus feltámadott. A jelentéseket azokról a személyekről, akik látták ezeket a feltámadottakat, és hallották a bizonyságtevésüket, elvitték a papokhoz is. A papok és a főemberek folyamatosan attól féltek, hogy az utcákon való járásuk-kelésük közben, vagy saját otthonuk magányosságában szemtől szembe találják magukat Krisztussal. Úgy érezték, hogy nem voltak biztonságban. A reteszek és zárak nagyon szegényes védelmet nyújtottak nekik Isten Fiával szemben. Éjjel és nappal arra a rettenetes jelenetre kellett gondolniuk, mikor a helytartó rezidenciájának az udvarán az egész néppel együtt ezt kiáltozták: "Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Emlékezetükben sohasem halványodott el ennek a jelenetnek a képe.

Mikor a hatalmas angyal szava elhangzott Krisztus sírjánál ezt mondván: "Atyád hív téged", akkor az Üdvözítő előjött a sírból azzal az élettel, amely önmagában volt. Most igazolódtak Jézus szavai: "Én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt [...] Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt" (Jn 10:17-18). Most teljesedett be a prófécia is, amelyet a papoknak és a főembereknek mondott: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19).

József feltört sírboltja felett Krisztus győzedelmesen jelentette ki: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Ezeket a szavakat csak egy Istenség mondhatta el. Minden teremtett lény Isten akaratából és hatalmából él. Mindnyájan függő viszonyban levő elfogadói az Istentől való életnek. A legmagasabb rangú szeráftól a legalázatosabb lelkes lényig mindenki az életnek ebből a forrásából töltődik meg élettel. Csak az, Aki Istennel egy, mondhatja el: van hatalmam, hogy letegyem az életemet, és van hatalmam, hogy ismét felvegyem azt. Istenségében Krisztusnak megvolt a hatalma arra, hogy széttörje a halál bilincseit.

Mai Bibliai szakasz: 2 Mózes 3

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+3&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20M%C3%B3zes+3&version=NT-HU

Mózes második könyvének harmadik fejezetében Isten azt mondja Mózesnek, hogy menjen vissza Egyiptomba és vezesse ki a zsidókat az Ígéret Földjére. Ez a küldetés könnyűnek tűnhet, hisz Mózes az egyiptomi királyi családban nevelkedett. Azonban egyáltalán nem volt könnyű. Mózes kínos helyzetben volt, mert megölt egy egyiptomi felügyelőt. Emiatt a „helyzet” miatt sem a zsidók, sem az egyiptomiak nem bíztak meg igazán benne.

Mózes Izrael érdekében ölte meg az egyiptomit, de a gyilkosság akkor is gyilkosság. Mózesnek meg kellett győzni a fáraót, hogy engedje el Izraelt a pusztába, a zsidókat pedig arról, hogy Isten vezetőnek hívta el őt.

Talán, részben az volt az oka Mózes vonakodásának, hogy kövesse Isten akaratát, hogy tudta, szembesülni fog ezzel a két problémával. Természetesen Mózes megtapasztalta a csodát az ő elhívásával kapcsolatosan az égő csipkebokornál, de ez a csoda nem tartotta vissza őt attól, hogy vitatkozzon Istennel küldetése kapcsán. Sok olyan dolog van, amit Mózes történetéből alkalmazhatnánk saját életünkre, de szerintem a legfontosabb, amire emlékeznünk kell az, hogy amikor Isten elhív egy feladatra, akkor alkalmassá is tesz rá. 

Ryan Whitsett

174. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  81-82. fejezeteihez (december 2-8.).

A könnyektől áztatott szemek és a bánattól sújtott szív gyakran megakadályozzák, hogy Krisztus bensőséges jelenlétét érzékeljük.

A felházba bezárva a tanítványok a feltámadás vasárnapjának nagy részét bánattal, aggodalommal és félelemben töltötték. A megsemmisítő fájdalom megakadályozta, hogy Krisztus ígéreteire emlékezzenek, vagy hogy higgyenek az asszony szavának, hogy Uruk feltámadt.

Krisztus tudta, hogy a tanítványok lelkét, különösen Péterét, elborította a gyász és a sajnálkozás. Meg akarta erősíteni barátait, ezért a feltámadás után Krisztus első könyörületes feladata az volt, hogy bemutassa az Ő feltétel nélküli, gyengéd szeretetét. Mielőtt a mennybe emelkedett, kétszer is meghagyta üzenetben Máriának és a többi asszonynak, hogy mondják meg a tanítványoknak, hogy hamarosan Galileában találkoznak. Miután az Atyával találkozott, Krisztus egy újabb, reményteli üzenetet hagyott. A tanítványok mindazonáltal nem tudtak hinni az üzeneteknek. Az öröm a sírba temetve maradt.

Mi másmilyenek vagyunk vajon? Milyen gyakran fordul elő, hogy a múltbeli hibáink, a felderengő veszélytől való félelem vagy a különböző veszteségek miatti fájdalom elvakít minket, és nem látjuk a jelenlévő, feltámadott Urunk valóságát? A fájdalomba beburkolózva elmulasztjuk az örömöt, mert azt hisszük, Krisztus nincs jelen a mi körülményeinkben. A félelem elvakít minket, és elfelejtjük Isten ígéreteit, hogy Ő soha, de soha el nem hagy minket. Épp úgy, mint a tanítványok, jobban bízunk az érzéseinkben, mint az Ő szavában.

Jézus mégis gyengéden bánik velünk. Újra meg újra megpróbál áttörni a fájdalmunkon és felnyitni a szemünket, hogy lássuk az Ő jelenlétét. Sóvárogva vágyja, hogy megbízzunk a kiapadhatatlan szeretetében, és higgyünk megismételt üzeneteinek.

Higgy, barátom. Örvendezz!

Lori Engel

lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba