Higgyetek az Ő prófétáinak - június 25 - HÉTFŐ - 2 Korinthus 2

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 42. fejezet 1078. nap

Jézus sem szóval, sem tettel soha nem becsülte le az ember kötelezettségét, hogy ajándékokat, felajánlásokat tegyen Istennek. Krisztus adta a törvény összes utasítását a tizedre, ajándékokra nézve. A földön járva megdicsérte a szegény asszonyt, aki mindenét a templomi kincstárnak adományozta. A papok és rabbik látszólagos lelkesedése Isten iránt azonban csak tettetés volt, mely elfedte az önmegdicsőülés vágyát. A népet becsapták. Olyan terheket vetettek a népre, amelyeket nem Isten rakott rájuk. Még Krisztus tanítványai sem rázták le magukról teljesen az igát, mellyel az örökölt előítélet és a rabbinikus hatalom sújtotta őket. Most Jézus leleplezte a rabbik igazi lelkületét, s mindenkit meg akart szabadítani a hagyomány kötelékéből, aki igazán Istent akarja szolgálni.

"Képmutatók - mondta a ravasz kémeknek címezve - igazán prófétált felőletek Ésaiás, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" (Mt 15:7-9). Krisztus szavai a farizeizmus egész rendszerét vádolták. Kijelentette: a rabbik saját kívánalmaiknak az isteni előírások fölé helyezésével Isten fölé helyezik magukat.

A jeruzsálemi küldöttekben forrt a düh. Nem vádolhatták Krisztust a Sínai-hegyi törvény megszegésével, mert annak védelmezőjeként lépett föl hagyományaikkal szemben. A törvény nagy előírásai, melyeket Ő bemutatott, éles ellentétben álltak az örökölt kicsinyes szabályokkal.

A sokaságnak - majd később még tökéletesebben tanítványainak - elmagyarázta Jézus, hogy a szenny nem kívülről, hanem belülről jő. A tisztaság és a tisztátalanság sajátossága a léleknek. A gonosz tett, a gonosz szó, a gonosz gondolat, Isten törvényének áthágása szennyezi be az embert, nem pedig a külső, ember alkotta ceremóniák elhanyagolása.

A tanítványok észrevették a kémek haragját, amint kiderült tanításuk hamis volta. Látták a mérges pillantásokat, hallották a félhangosan mormolt elégedetlen, bosszús szavakat. Elfelejtették, Krisztus mily gyakran adta bizonyságát, hogy a szívekben nyitott könyvként olvas, felhívták tehát figyelmét szavainak hatására. Remélték, hogy megbékél a feldühödt tisztviselőkkel, és így szóltak Jézushoz: "Tudod-é, hogy a farizeusok e beszédet hallván, megbotránkoztak?" (Mt 15:12).

Ő így felelt: "Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik" (Mt 15 :13). A rabbik által oly nagyra becsült hagyományok és szokások evilágiak, nem pedig mennyeiek voltak. Bármily nagy hatalommal rendelkeztek is az emberek fölött, Isten próbáját nem állták ki. Minden, Isten parancsolatait helyettesítő emberi találmány hiábavalónak fog bizonyulni ama napon, amikor "minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az" (Préd 12:16).

Isten parancsolatainak emberi előírásokkal történő helyettesítése nem szűnt meg. Még a keresztényeknél is vannak olyan intézmények, szokások, melyeknek nincs szilárdabb alapjuk, mint az atyák hagyományai. Az ilyen, pusztán emberi tekintélyen nyugvó szokások helyettesítik az isteni rendeléseket. Az emberek ragaszkodnak hagyományaikhoz, nagyra becsülik szokásaikat, és gyűlöletet táplálnak azok iránt, akik megpróbálják megmutatni nekik tévedésüket. Napjainkban, amikor felhívást kapunk, hogy figyeljünk Isten parancsolataira és a Jézus hitére, ugyanazt az ellenségeskedést tapasztaljuk, ami Jézus idejében megnyilvánult. Isten maradék népéről íratott meg: "Megharaguvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).

Ám "minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik" (Mt 15:13). Az egyház úgynevezett atyáinak tekintélye helyett Isten azt parancsolja nekünk, hogy fogadjuk el az örök Atyának, az ég és föld Urának igéjét.

Dávid így szólt: "Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim. Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek, mert vigyázok a te határozataidra" (Zsolt 119:99-100). Mindenki, aki behódol az emberi tekintélynek, egyházi szokásoknak vagy az ősök hagyományainak, figyeljen jól oda a Krisztus szavaiban hordozott figyelmeztetésre: "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" (Mt 15:9).

Mai Bibliai szakasz: 2 Korinthus 2

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi+2&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus+2&version=NT-HU

Pál azzal kezdi ezt a fejezetet, hogy emlékezteti a korinthusi híveket az irántuk érzett „igen erős szeretetére” (4. vers). Utal arra a „sok könnyhullatással” írt rövid levélre, amit valószínűleg a két korinthusi levél közötti időszakban írt. Pál, aki szívében lelkész, arra bátorítja őket a megpróbáltatásaik és konfliktusaik közepette, hogy szeretettel forduljanak azok felé, akik bűnbe estek és kiigazításra szorulnak, nehogy bánat és elkeseredés legyen úrrá rajtuk (8. vers). Az apostol Titusz iránti aggodalmának ad hangot a továbbiakban, akit látni szeretett volna, mielőtt elindul Macedóniába, de nem találkozott vele (13. vers). Ők ketten együtt, egy csapatként szolgáltak Pál korábbi missziós útjain.

Az én kedvenc részem ebben a fejezetben Pál hálaadásának leírása a korinthusi hívekért. Ahogy mondja, minden, amit teszünk, Krisztus körül forog, és hívőként elismerjük és felemeljük Őt, mintha egy róla szóló felvonuláson lennénk. Krisztus az, aki rajtunk keresztül kiárasztja az Ő ismeretének illatát, bárhova is megyünk. Pál arra emlékezteti őket, hogy mi Krisztus Isten számára felajánlott áldozatának jó illata vagyunk, miközben azokért dolgozunk, akik megtartatnak, és azokért, akik elvesznek (14-15. vers).

Jelenleg a Fülöp-szigeteken szolgálok misszionáriusként, és új lakóhelyünkön a csodálatos illatokat szeretem a legjobban. Amikor ideköltöztünk, a gyerekeimnek nagyon hiányzott a megszokott otthonuk. A kisfiam különösen nehezen fogadta el a helyzetet, de eljött a pillanat, amikor odajött hozzám, és így szólt: „Tudod, apa, mit szeretek az új otthonunkban?” Azt válaszoltam, hogy nem, de kértem, hogy mondja el. „Azt szeretem, hogy egy igazi dzsungelben élünk!” Azonnal tudtam, mire utal. Közvetlenül az épület mögött dús lombú banánfák állnak, a házunk pedig egy hatalmas mangófa alatt épült. Ez különösen tetszik a gyerekeknek! Körülöttünk pedig mindenhol trópusi virágok illatoznak, és gyümölcsök érnek. Minden nap hálát adunk Istenünknek ezért a sok szépségért.  

Az iskola területétől nem messze van egy szemétdomb is. Amikor a közelében vagyok, rögtön eszembe jut Pál apostol utalása a jó illat ellentétpárjára: „ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre?” (16. vers – új prot. ford.). Nem nehéz megállapítani a különbséget a szemétdomb bűze és a virágok illata között. Ezért tanácsolja Pál, hogy legyünk élet illata, vagy élet forrása azok számára, akik hisznek, s akik elfogadják Jézus megváltását.

Michael W. Campbell, Ph.D

150. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  42-44. fejezeteihez (június 24-30).

Ahogyan korábbi olvasmányok során már megosztottam, én vagyok a tékozló lány, aki Krisztustól eltávolodott, aztán visszatért hozzá. Ezek a fejezetek sokatmondóak számomra a múltbeli és jelenlegi életemre nézve, éspedig abban az értelemben, hogy mennyire szoros kapcsolatot kell ápolnom Krisztussal életem során.

Sokan és sokat tudunk erről beszélni, de járjuk-e azt az utat, amiről beszélünk? Nem csak külső megjelenésben, hanem legbelül – valóban keresztre feszítjük-e énünket Krisztusnak? A farizeusok és időnként még a tanítványok is annyira a külsőségeknek és saját maguknak szentelték magukat, hogy szem elől tévesztették az előttük lévő küldetést.

Tekinthetünk úgy a mellettünk élőkre, mint pogányokra, és magunkat különbnek tarthatjuk a másiknál, de így elmulasztjuk a lehetőséget, hogy Krisztus szeretetét bemutassuk neki.

Végül azon kaphatjuk magunkat, hogy prédikálunk nekik, ahelyett, hogy szeretnénk őket. Annyira kritikusak lehetünk másokkal szemben, hogy hogyan néznek ki, vagy mit tesznek, hogy végül rosszabbá válunk, mint ők maguk.

Jézus tudatja velünk, hogy a társadalmi rang és helyzet gyűlöletes számára, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, és egyetértésben kellene lennünk, nem ítélkezni, hanem szeretni.  A gyülekezetem szeretete és elfogadása volt az, ami lelki értelemben segített hazatérnem. Ez a szeretet tette lehetővé számomra aztán, hogy képes legyek szeretet adni azoknak, akik hozzám hasonló háttérből jöttek.

Jill Simpson Palffy

Westminster adventista gyülekezet

Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 24 - VASÁRNAP - 2 Korinthus 1

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 42. fejezet 1077. nap

42. Hagyomány

Az írástudók és farizeusok várták Jézust a húsvétra, és csapdát állítottak neki. Jézus azonban ismerte szándékukat, és nem jelent meg ezen az összejövetelen. "És hozzá gyűlének a farizeusok és némelyek az írástudók közül" (Mk 7:1). Mivel Jézus nem ment hozzájuk, ők jöttek el. Egy darabig úgy tűnt, hogy Galilea népe elfogadja Jézust Messiásnak, és a papi uralom ereje megtörik azon a vidéken. A tizenkettő kiküldése jelezte Krisztus munkájának kiterjesztését, és nyíltabban szembeállította a tanítványokat a rabbikkal - ez újból felkeltette a jeruzsálemi vezetők irigységét. A kémek - akiket Jézus szolgálatának kezdeti szakaszában Kapernaumba küldtek, hogy megpróbálják rábizonyítani a szombatrontás vádját - összezavarodtak, a rabbik azonban ragaszkodtak céljuk véghezviteléhez. Most egy másik küldöttséget menesztettek, hogy megfigyeljék munkáját, és valami vádat koholjanak ellene.

Csakúgy, mint azelőtt, a kifogások alapja az volt, hogy Jézus nem vette tekintetbe azokat a hagyományos előírásokat, amelyekkel Isten törvényét megnehezítették. Ezeket állítólag a törvény megtartásának őrzésére találták ki, de szentebbnek tekintették, mint magát a törvényt. Amikor ezek ütköztek a sínai-hegyi parancsolatokkal, a rabbinikus előírásokat részesítették előnyben.

A rendeletek közül a legkitartóbban a rituális tisztaságot erőltették. Az evés előtt végrehajtott formaságok semmibevevése förtelmes bűnnek minősült, amelyet mind ezen, mind az eljövendő világon meg kell büntetni. A törvényszegő megsemmisítését erénynek tekintették.

A tisztálkodással kapcsolatosan számtalan szabály létezett. Egy élet is kevés volt valamennyi megtanulásához. Akik megpróbálták megtartani a rabbinikus követelményeket, azok élete egyetlen hosszú harc volt a rituális tisztátalanság ellen - a mosakodások és tisztálkodások véget nem érő sorával. Mialatt az emberek az elenyésző különbségekkel, Isten által meg nem kívánt szabályokkal voltak elfoglalva, figyelmük elterelődött Isten törvényének nagy alapelveiről.

Krisztus és tanítványai nem gyakorolták ezeket a rituális mosakodásokat, a kémek ennek elhanyagolását vádjuk alapjává tették. Mégsem intéztek támadást egyenesen Krisztus ellen, hanem a tanítványaival szemben emelt vádakkal jöttek hozzá. A sokaság színe előtt megkérdezték: "Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit? Mért nem mossák meg a kezeiket, mikor enni akarnak" (Mt 15 : 2).

Amikor az igazság üzenete különleges erővel érkezik a lélekhez, Sátán arra indítja eszközeit, hogy vitát szítsanak valamilyen jelentéktelenebb kérdésről. Így próbálja elvonni a figyelmet a valódi tárgyról. Bárhol is kezdődik valami jó, mindig készen állnak a gáncsoskodók, hogy vitát kezdeményezzenek formaságokról vagy technikai részletekről, elvonják a gondolkodást az élő valóságtól. Amikor úgy tűnik, hogy Isten különleges módon akar munkálkodni népéért, ne hagyják magukat olyan ellentétbe sodorni, mely csak lélekrombolást eredményez. A minket leginkább érintő kérdések: Üdvözítő hittel hiszek Isten Fiában? Összhangban áll-e életem az isteni törvénnyel? "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet" (Jn 3:36). "És arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2: 3).

Jézus nem próbálta megvédeni magát vagy tanítványait. Nem méltatta szóra az ellene felhozott vádakat, hanem elkezdte bemutatni azt a lelkületet, amely az emberi szertartásokhoz ragaszkodókat fűtötte. Példázattal rajzolta elébük, mit tesznek újra és újra, és mit tettek, mielőtt elindultak volna, hogy megkeressék Őt. "Az Isten parancsolatját szépen félreteszitek - mondta - azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg. Mert Mózes azt mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat. És: Aki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal haljon meg. Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen" (Mk 7:9-12). Az ötödik parancsolatot mint jelentéktelent félretették, de nagyon pontosan végrehajtották a vének hagyományait. Azt tanították a népnek, hogy vagyonuk odaszentelése a templomnak még szüleik támogatásánál is szentebb kötelesség, és bármily nagy is a szükség, szentségtörés az apának vagy az anyának adni bármit is, amit előzőleg odaszenteltek. A kötelességéről megfeledkező gyermeknek csak ki kellett mondania vagyonáról a szót: "Korbán", ezzel Istennek szentelte azt, és egész életében használhatta, majd halála után félretették templomi szolgálatra. Ezáltal módjában állt - életében és halálában is - megszégyeníteni és megkárosítani szüleit az Istennek szentelés leple alatt.

Mai Bibliai szakasz: 2 Korinthus 1

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi+1&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Korinthus+16&version=NT-HU

Valószínűleg eltelt egy kis idő a korinthusi hívőkkel együtt töltött idő óta, mire Pál apostol a 2. Korinthusi Levelét megírta. Ugyan a gyülekezethez fűződő viszonya eléggé közvetlen volt az apostolnak ahhoz, hogy nyíltan megfeddje őket a különböző problémák miatt, és hogy adománygyűjtésre  szólítsa őket a jeruzsálemi zsidó hívők számára (1Kor 16:1-4), mégis valami nyilvánvalóan megváltozott. Úgy tűnik, hogy konfliktus alakult ki amiatt, hogy Pál megváltoztatta tervét azzal kapcsolatosan, hogy mikor tér vissza hozzájuk (2Kor 1:23; 2:1; 7:12).

Valamivel azután, hogy Pál Korinthusba látogatott, írt egy másik levelet (egy közbülső harmadik levelet) is a gyülekezetnek „könnyhullatással” fájdalmakkal teli látogatásáról (2Kor 2:3-4). Habár ez a levél nem maradt fenn, tudjuk, hogy mire két Korinthusi levél megszületett, Pál már elhagyta Kis-Ázsiát, hogy Macedóniába menjen (2Kor 2:13), ahol meghallhatta Titusz beszámolóját arról, hogy a gyülekezet megkapta ezt a „könnyhullatással”  írt levelet. Végül a gyülekezetben megszűnt a pártoskodás, ami nagy örömet és bátorítást jelentett az apostol számára (2Kor 7: 5-16).

Így tehát érthető, hogy a második levél elején Pál apostol magyarázatot ad arra, hogy miért változtatta meg utazási terveit (2Kor 1:15-20). Vigasztaló szavakkal kezdi a levelet Pál arról, hogy Isten velük lesz a bajok közepette is (1: 3-11). Ezek a szavak ma is érvényesek, annak ellenére, hogy nagyon régen íródtak. Ma is vigasztalást keresünk Krisztus lábainál, éppúgy, ahogyan osztozunk Megváltónk szenvedéseiben is (lásd: 5. vers). A Biblia nem ígéri, hogy elkerülnek bennünket a próbák és a szenvedések, hanem arra késztet, hogy ilyen helyzetekben igyekezzünk Jézus Krisztus által bátorítást nyerni. Mint hittestvéreknek, megvan a lehetőségünk arra, hogy meglássuk a körülöttünk élők között azokat, akik „társaink a szenvedésben”, és akik „társaink a vigasztalásban” is (7. vers).

Azon az egyetemen, ahol tanítok, a közelmúltban élete hajnalán meghalt egy fiatalember. Még csak 23 éves volt. Ilyen esetekben gyakran meglepnek bennünket félelmeink. Ha őszinték vagyunk, mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy vannak olyan szituációk – amikről Pál apostol is ír –, amiket aligha élnénk túl (8. vers). Mégis a reménység emberei vagyunk, mert Jézus Krisztus megmentett minket egy „még szörnyűbb haláltól”, az Istentől való elidegenedéstől, amit a bűn hozott az emberiségre. Ez a szabadítás Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozata által vált lehetővé. Megpróbáltatásai közepette Pál azt mondja, hogy hálás a szolgálatáért és szenvedései miatt elmondott sok imáért, valamint a Jézus Krisztusban elnyert becses ajándékért, az üdvösségért (11. vers). Az ima nem óv meg minden szenvedéstől, de erőt ad, hogy el tudjuk viselni megpróbáltatásainkat.

Michael W. Campbell, Ph.D

150. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  42-44. fejezeteihez (június 24-30).

Ahogyan korábbi olvasmányok során már megosztottam, én vagyok a tékozló lány, aki Krisztustól eltávolodott, aztán visszatért hozzá. Ezek a fejezetek sokatmondóak számomra a múltbeli és jelenlegi életemre nézve, éspedig abban az értelemben, hogy mennyire szoros kapcsolatot kell ápolnom Krisztussal életem során.

Sokan és sokat tudunk erről beszélni, de járjuk-e azt az utat, amiről beszélünk? Nem csak külső megjelenésben, hanem legbelül – valóban keresztre feszítjük-e énünket Krisztusnak? A farizeusok és időnként még a tanítványok is annyira a külsőségeknek és saját maguknak szentelték magukat, hogy szem elől tévesztették az előttük lévő küldetést.

Tekinthetünk úgy a mellettünk élőkre, mint pogányokra, és magunkat különbnek tarthatjuk a másiknál, de így elmulasztjuk a lehetőséget, hogy Krisztus szeretetét bemutassuk neki.

Végül azon kaphatjuk magunkat, hogy prédikálunk nekik, ahelyett, hogy szeretnénk őket. Annyira kritikusak lehetünk másokkal szemben, hogy hogyan néznek ki, vagy mit tesznek, hogy végül rosszabbá válunk, mint ők maguk.

Jézus tudatja velünk, hogy a társadalmi rang és helyzet gyűlöletes számára, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, és egyetértésben kellene lennünk, nem ítélkezni, hanem szeretni.  A gyülekezetem szeretete és elfogadása volt az, ami lelki értelemben segített hazatérnem. Ez a szeretet tette lehetővé számomra aztán, hogy képes legyek szeretet adni azoknak, akik hozzám hasonló háttérből jöttek.

Jill Simpson Palffy

Westminster adventista gyülekezet

Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 23 - SZOMBAT - 1 Korinthus 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 41. fejezet 1076. nap

"Akinek szóró lapát van a kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja" (Mt 3:12). Ez volt a tisztítás egyik ideje. Az Igazság igéje elválasztotta a polyvát a búzától. Sokan elfordultak Jézustól, mert túl hiúk és önigazultak voltak ahhoz, hogy elfogadják a dorgálást, túlságosan szerették a világot, semhogy magukévá tették volna az alázatos életet. Sokan ma is ugyanezt teszik. Emberek ugyanúgy megpróbáltatnak, mint a tanítványok a kapernaumi zsinagógában. Amikor az igazság otthonra lel a szívben, látják, hogy életük nincs összhangban Isten akaratával. Látják, hogy teljesen meg kell változniuk, de nem hajlandók az önmegtagadó munkát elkezdeni. Ennélfogva ingerültek, ha bűneiket felfedezik. Sértődötten zúgolódnak: "Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?" (Jn 6:60)

Dicséret és hízelgés jól esne a fülüknek, az igazságot azonban nem fogadják szívesen, nem akarják hallani. Amikor tömegek követik Őt, jóllakatja a sokaságot, zúg a diadalkiáltás, akkor hangosan dicsérnek, ám ha a Szentlélek vizsgálata felfedi bűneiket, és megparancsolja, hogy hagyják el azokat, akkor hátat fordítanak az igazságnak, és többé nem járnak Jézussal.

Mihelyt a csalódott tanítványok elfordultak Krisztustól, egy másik lélek vonta irányítása alá őket. Semmi vonzót nem találtak Benne, Akire nemrég még odafigyeltek. Ellenségeit keresték, mert az ő szellemükkel, munkájukkal érezték egynek magukat. Félremagyarázták szavait, meghamisították állításait, kételkedtek indítékaiban. Eljárásukat azzal támasztották alá, hogy minden mozzanatot összeszedtek, amit ellene fordíthatnak, és ezekkel a hamis jelentésekkel olyan felháborodást szítottak, mely veszélybe sodorta Jézus életét.

Hamar elterjedt a hír, hogy a Názáreti Jézus saját bevallása szerint nem a Messiás. Így Galileában a néphangulat ellene fordult, éppúgy, mint egy évvel azelőtt Júdeában. Ó, jaj, Izrael! Visszautasították a Megváltót, mert hódítót vártak, aki időleges hatalmat ad nékik. Veszendő eledelt kívántak, nem olyat, mely megmarad az örök életre.

Jézus sóvárgó szívvel nézte egykori tanítványait, akik távoztak Tőle, az ember Világosságától és Életétől. Kimondhatatlan szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy együttérzését nem értékelték, szeretetét nem viszonozták, kegyelmét lebecsülték, megváltását visszautasították. Ezek a fejlemények tették Őt fájdalmak férfiává, szenvedés ismerőjévé.

Anélkül, hogy megkísérelte volna visszatartani az Őt elhagyókat, Jézus a tizenkettőhöz fordult, és így szólt: "Vajon ti is el akartok-é menni?" (Jn 6 : 67)

Péter kérdéssel felelt: "Uram, kihez mehetnénk?" "Örök életnek beszéde van tenálad - tette hozzá - És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Jn 6:68-69).

"Kihez mehetnénk?" Izrael tanítói a formalizmus rabjai voltak. A farizeusok és a szadduceusok szüntelen vitában álltak. Elhagyni Jézust annyit jelentett, mint a rítusokhoz, ceremóniákhoz mereven ragaszkodó, becsvágyó emberek közé kerülni, akik a maguk dicsőségét keresték. A tanítványok több békét, örömöt éreztek, mint annak előtte bármikor, amióta elfogadták Krisztust. Hogyan mehettek volna vissza azokhoz, akik megvetették és üldözték a bűnösök Barátját? Régóta várták a Messiást, most eljött, nem fordulhattak el Tőle azokhoz, akik életére törnek, és őket is üldözik, amiért követik Őt.

"Kihez mehetnénk?" (Jn 6:68) Nem mehettek Krisztus tanításától, a szeretet és irgalmasság leckéitől a hitetlenség sötétjébe, a világ gonoszságához. Miközben sokan hagyták el a Megváltót, akik látták csodálatos műveit, Péter kifejezte a tanítványok hitét: "Te vagy a Krisztus" (Jn 6:69). E horgony elveszítésének még a gondolata is félelemmel, fájdalommal töltötte el lelküket. Nélkülözni a Megváltót annyi, mint sötét, viharos tengeren hányódni.

Jézus számos kijelentése és tette homályos lehet a véges elmének, ám minden szónak és tettnek meghatározott célja van megváltásunk művében. Terv szerint mindegyik elvezet a maga eredményére. Ha képesek lennénk megérteni szándékát, mindenről felismernénk, hogy fontos, tökéletes, és küldetésével összhangban áll.

Bár képtelenek vagyunk felfogni Isten műveit és útjait, érzékelhetjük nagy szeretetét, amely mindennek alapját képezi, amit az emberért tesz. Aki Jézus közelében él, az sok mindent megért az istenfélelem titkából. Felismeri a kegyelmet, mely dorgál, megpróbálja a jellemet, és napfényre hozza a szív szándékát.

Amikor Jézus megismertette velük a próbára tévő igazságot, amely oly sok tanítványát meghátrálásra bírta, tudta, hogy mi lesz szavainak következménye, de volt egy irgalmas célja, melyet be akart tölteni. Előre látta, hogy a kísértés órájában minden szeretett tanítványa komolyan megpróbáltatik. Gyötrelme a Gecsemánéban, elárulása, megfeszítése igen nagy erőpróba lett volna számukra. Ha nem kellett volna előzetesen is próbát kiállniuk, sokan, akiket csak önző indítékok vezettek, velük maradtak volna. Amikor Urukat elítélték a bírák előtt, amikor a sokaság, amely az imént még királyként magasztalta, kicsúfolta és elátkozta, amikor a forrongó tömeg ordított: "Feszítsd meg!" (Mk 15:13), amikor világi becsvágyukban csalatkozniuk kellett, ezek az önző emberek úgyis megszakították volna a szövetséget Jézussal. Ez a tanítványoknak keserű, szívet tépő bánatot okozott volna, ami betetőzi szomorúságukat, csalódásukat dédelgetett reményeik romjain. Abban a sötét órában a Tőle elfordulók példája másokat is magával sodorhatott volna. Jézus akkor idézte elő a válságot, amikor még személyes jelenlétével erősíteni tudta igaz követőinek hitét.

Irgalmas Üdvözítő! Tökéletesen ismerte a Rá váró sorsot, gyöngéden egyengette a tanítványok útját, előkészítette őket az óriási próbára, erősítette őket a végső megpróbáltatásra.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 16

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Korintusi+16&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Korinthus+16&version=NT-HU

Pál néhány gyakorlati tervvel fejezi be levelét. Arra bátorítja a gyülekezet tagjait, hogy a hét első napján készítsék elő és gyűjtsék össze a Jeruzsálemi rászorulóknak küldendő adományaikat (1-2. vers). Miközben bizonyos részletek nem világosak azzal kapcsolatosan, hogy adományokat küldenek Jeruzsálembe, Pál jelzi azt, hogy keresztényként felelősségünk az, hogy egymásról gondoskodjunk.

Úgy tűnik, hogy Pál tervezi meglátogatni őket, de később ez a terve megváltozik. A 8. vers arra utal, hogy szándékozik elutazni Efézusba, ami valószínűleg három éves ott tartózkodásának kezdetét jelzi (ApCsel 20:31). Az Apostolok cselekedetei 19. fejezet feljegyzi néhány küzdelmét és megpróbáltatását, miközben az efézusi hívekért dolgozik. Az Korinthusi első levél utolsó szakasza utal Pál személyes tervére, legalábbis eddig a pontig (5-12. vers). Mivel a kommunikáció problémás volt abban az időben, levelének utolsó része úgy néz ki, mint egy mai e-mail üzenet. Az utolsó versek (19-20. vers) köszöntéseket tartalmaznak. Emlékeznünk kell arra, hogy Pálnak voltak segítői, akik leveleit pergamenre írták, de az utolsó üdvözleteket nem bízta másra, saját maga írta le: „Köszöntésemet saját kezemmel írom: Pál” (21. vers).    

Tehát Pál ebben a fejezetben emlékezteti a korinthusi gyülekezetet arra, amit a szívén visel velük kapcsolatban: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Minden dolgotok szeretetben menjen végbe” (13-14. vers). Bármilyen téma kerüljön szóba, a keresztény ember élete Isten szeretetéről szól.

Michael W. Campbell, Ph.D

149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  40-41. fejezeteihez (június 17-23).

Jézus közvetlen közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét, kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.

Sajnos túl gyakran alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk, hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.

Krisztus érzelmeit alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban, hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.

Úgy gondolom, az nagyon vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető jelenlétét a próbák közepette.

Ha fájdalom gyötör minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére, aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt. Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát ad a szomorúság kezelésére.

Találjuk meg ezt Immánuelben – Velünk az Isten!

Lori Engel

Lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 22 - PÉNTEK - 1 Korinthus 15

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 41. fejezet 1075. nap

Krisztus testét enni és vérét inni annyit jelent, mint elfogadni Őt személyes Megváltónak, hinni, hogy megbocsátja bűneinket, Benne teljességre jutunk. Ha szeretetét szemléljük, abban lakozunk, abból iszunk, természetének részesévé válhatunk. Ami az étel a testnek, annak kell lennie Krisztusnak a lélek számára. Az étel nem segít rajtunk, csak ha megesszük, és ha lényünk részévé válik. Így Krisztus sem érték számunkra, ha nem ismerjük el személyes Megváltónknak. Az elméleti tudás nem használ nekünk. Vele kell táplálkoznunk, be kell fogadnunk Őt szívünkbe, és így élete a mi életünkké válik. Hozzá kell idomulnunk szeretetéhez, kegyelméhez.

Ám még ezek a jelképek sem tudják megjeleníteni a hivő kiváltságát, mely Krisztussal való kapcsolatából származik. Jézus így szólt: "Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam" (Jn 6:57). Ahogyan Isten Fia hit által az Atyában élt, úgy kell nekünk is hit által Krisztusban élni. Jézus olyan tökéletesen alárendelte Magát Isten akaratának, hogy egyedül az Atya volt látható életében. Bár mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, mégis úgy állt a világ előtt, mint akin nem ejtett foltot az Őt körülvevő bűn. Úgy kell nekünk is győznünk, ahogyan Krisztus győzött.

Krisztus követője vagy? Akkor minden, a lelki életről írt dolog számodra íródott, s ha eggyé válsz Jézussal, elérhető lesz. Buzgóságod lankadozik? Első szereteted kihűlt? Fogadd el újból Krisztus felajánlott szeretetét! Edd az Ő testét, idd az Ő vérét, és egy leszel az Atyával és a Fiúval.

A hitetlen zsidók a Megváltó szavainak csakis a szó szerinti értelmét akarták látni. A rituális törvény megtiltotta nekik a vér ízlelését, és most Krisztus nyelvezetét istenkáromló beszédnek minősítették, s egymás között megtárgyalták. Sokan még a tanítványok közül is így szóltak: "Kemény beszéd ez; ki hallgathatja Őt?" (Jn 6:60)

A Megváltó így felelt nekik: "Titeket ez megbotránkoztat? Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol elébb vala?! A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6: 61-62).

Krisztus élete, mely életet ad a világnak, Igéjében rejlik. Jézus szava által gyógyított betegségeket és űzött démonokat, szavára csendesedett le a tenger, támadt föl a halott, és az emberek tanúsították, hogy szavában hatalom van. Isten igéjét szólta, amikor az Ószövetség összes prófétája és tanítója által szólt. Az egész Biblia Krisztus megnyilatkozása, s a Megváltó az Igéhez akarta erősíteni követőinek hitét. Amikor látható jelenléte visszavonul, az Ige lesz erejük forrása. Mesterükhöz hasonlóan nekik is minden Igével kellett élniük, "amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4).

Amiképpen fizikai életünket az élelem tartja fönn, azonképpen lelki életünket Isten Igéje élteti. Minden léleknek Isten Igéjéből kell életet kapnia saját maga számára. Ahogyan magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy magunknak kell bevennünk az Igét is. Ne pusztán más értelmének a közvetítésével kapjuk meg. Gondosan tanulmányozzuk a Bibliát, kérjük Istentől a Szentlélek segítségét, hogy megérthessük Igéjét. Vegyünk egy verset, és agyunkat összpontosítsuk a feladatra, hogy megbizonyosodjunk a gondolatról, melyet Isten a versbe helyezett számunkra. Addig időzzünk a gondolat felett, míg sajátunkká nem válik, s megismerjük, "mit szól az Úr".

Ígéreteiben és figyelmeztetéseiben Jézus engem tart szem előtt. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha én hiszek Őbenne, el ne vesszek, hanem örök életem legyen. Az Isten Igéjében feljegyzett tapasztalatok az enyéim. Enyém az ima és ígéret, a parancs és a figyelmeztetés. "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem" (Gal 2:20). Amint a hit így elfogadja és magába szívja az igazság alapelveit, azok a személyiség részévé és éltető erővé válnak. A lélek által befogadott isteni Ige formálja a gondolatokat, megindítja a jellem fejlődését.

Ha hitszemünket szilárdan Jézusra szegezzük, megerősödünk. Isten a legdrágább kijelentésekkel fogja megajándékozni éhező, szomjazó népét. Krisztust személyes Megváltónak ismerik meg. Amikor Igéjével táplálkoznak, rájönnek, hogy az lélek és élet. Az Ige lerombolja a természetes, földi természetet, és új életet ad Krisztus Jézusban. A Szentlélek Vigasztalóként hat a lélekre. Kegyelmének átalakító ereje által Isten képmása formálódik a tanítványban: új teremtés lesz. Szeretet veszi át a gyűlölet helyét, a szív isteni hasonlatosságot nyer. Ezt jelenti élni "minden igével, amely Istennek szájából származik" (Jn 4:4). Ez a Kenyér evése, amely a mennyből száll alá.

Krisztus a Közte és követői közötti szent és örök igazságról beszélt. Ismerte azok jellemét, akik tanítványainak vallották magukat, Igéje megpróbálta hitüket. Kijelentette, hogy tanítása alapján kell hinniük és cselekedniük. Mindaz, aki elfogadta Őt, természetének részesévé lesz, és jellemére alakul át. Ez magában foglalta a lemondást a dédelgetett becsvágyakról, megkövetelte, hogy teljesen alávessék magukat Jézusnak. Arra hivatottak, hogy önfeláldozóak, szelídek és alázatos szívűek legyenek. Azon a keskeny úton kell járniuk, amelyet megtett a Kálvária Krisztusa, ha osztozni akarnak az élet ajándékában és a menny dicsőségében.

A próba túl nagy volt. Lelohadt azok lelkesedése, akik erőszakkal el akarták Őt ragadni és királlyá tenni. Ez a zsinagógai beszéd - mondották - felnyitotta szemüket. Most már nem lehet becsapni őket. Meglátásuk szerint szavai közvetlenül bizonyították, hogy nem Ő a Messiás, és a Vele fenntartott kapcsolat révén semmilyen földi jutalmat nem remélhetnek. Üdvözölték csodatévő erejét, meg akartak szabadulni a betegségtől és a szenvedéstől, de nem tudtak rokonszenvezni önfeláldozó életével. Nem törődtek a titokzatos lelki királysággal, melyről beszélt. A nem őszinték, az önzők, akik azelőtt keresték, többé nem vágyakoztak Utána. Ha erejét és befolyását nem a rómaiaktól való szabadulás érdekében használja fel, akkor semmi közük Hozzá.

Jézus egyszerűen ezt mondta nekik: "Vannak némelyek közöttetek, akik nem hisznek" (Jn 6:64), és hozzátette: "Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki" (Jn 6:65). Azt akarta megértetni velük, hogy azért nem vonzódnak Hozzá, mert nem nyitották meg szívüket a Szentlélek előtt. "Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg" (lKor 2:14). A lélek hit által látja Jézus dicsőségét. Ez a dicsőség rejtve marad, míg a Szentlélek által hit fogan a lélekben.

Hitetlenségük nyilvános megdorgálása miatt ezek a tanítványok még inkább elidegenedtek Jézustól. Igen elégedetlenek voltak, s hogy megsebezzék a Megváltót és hízelegjenek a farizeusok rosszindulatának, hátat fordítottak, s megvetéssel távoztak. Meghozták a döntést - a formát választották a lélek nélkül, a polyvát a gabonaszemek nélkül. Határozatukat sohasem vonták vissza: többé nem jártak Jézussal.

Mai Bibliai szakasz: 1 Korinthus 15

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Korintusi+15&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Korinthus+15&version=NT-HU

Pál miután egy sor gyülekezeti nehézséggel foglalkozott, arra bátorítja a korinthusi keresztényeket, hogy tartsanak ki amellett az ige mellett, amelyet hirdetett nekik (2. vers). Üzenetének középpontjában található az a tény, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon” (3-4. vers – új prot. ford.). A korai apostolok közösen tettek bizonyságot Krisztus halála és feltámadása hitelességéről.

A korinthusi gyülekezetet aggasztotta a feltámadás mikéntje (12-19. vers). „hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása”?  Más szavakkal, ha Krisztus nem támadt fel, halálának nincs semmi értelme (14. vers). A halottak állapotáról szóló üzenet világos: amikor valaki Krisztusban való hitben hal meg, alszik az igazak feltámadásáig, amely Jézus visszatérésekor fog megtörténni (18. vers).

Ázsiai misszionáriusként tapasztaltam, hogy a legvitatottabb világnézeti kérdés a halállal kapcsolatos. Két egyetemista diákunk fiának nem régen bekövetkezett halálesete emlékezetett erre ezen a héten, amikor ezt az áhitatot írtam. A válság pillanatában hajlunk arra, hogy visszatérjünk ahhoz, ami megszokott volt számunkra. Sok fiatal megkérdezte tőlem, amikor a temetésre készültem, hogy valójában mi is történik, amikor az ember meghal. Sok más vallás hívei, úgymint a buddhisták, hinduk, sőt még a római katolikusok is úgy képzelik el a lelket, mint ami ott lebeg a halott test körül. A Biblia üzenete azonban egyértelmű: amikor egy ember meghal, alszik Jézus második eljöveteléig. Csak Jézusnak van hatalma életet visszaadni. Minden más tanítás téves, és azt hinni, hogy a szellemek lebegnek a holtak fölött, egyenesen démoni.   

Végül „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (26. vers). Ez az áldott reménység, amelybe mindannyian belekapaszkodunk, miközben várjuk a nagy találkozást Jézus második eljövetelekor. Pál ezt mondja: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk” (51-52. vers). A halál és a bűn soha nem képezte Isten tervének részét. „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (57. vers).

Michael W. Campbell, Ph.D

149. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  40-41. fejezeteihez (június 17-23).

Jézus közvetlen közelről ismerte a bánatot, így mélyen megszomorodott, amikor a szeretetét, kegyelmét és könyörületességét nem értékelték és visszautasították.

Sajnos túl gyakran alábecsüljük annak a fájdalomnak a mélységét, amit Jézus élt át az emberiség hideg szívének köszönhetően. Felmagasztaljuk az isteni természetét, és nem vesszük figyelembe az érzéseket, amelyeket tapasztalt. Azzal, hogy így teszünk, hatálytalanítjuk az Ő szolgálatát a jelenlétével, megfosztjuk őt attól, hogy vigasztaló bizalmas legyen a saját próbáinkban.

Krisztus érzelmeit alábecsülve, és gyakran a saját érzéseinket is megtagadva, semmi mássá nem válunk, mint intellektuális robotokká, akiket a szellemi jóváhagyásuk a tantételek iránt vezérel. Az Istenben való elméleti hit semmit nem segít abban, hogy kiálljuk azokat a fájdalmas próbákat, amelyek megostoroznak minket életünk során pusztító, hurrikán erejű szelekkel. Meg kell, hogy tapasztaljuk Krisztus vigasztalását, a megsebzett Istenét, aki jól tudja, milyen szenvedni.

Úgy gondolom, az nagyon vigasztaló számunkra, hogy Jézus is megtapasztalta a mások barátságtalan reakciójából eredő fájdalmat. Tudván, hogy fájt neki, amikor mások elutasították és ócsárolták, könnyebb számomra segítséget találni, hogy hogyan kezeljem a saját fájdalmamat, amikor velem nem törődnek, és engem utasítanak vissza. Tudván, hogy ő hasonló érzéseket élt át, könnyebb érezzem az Ő szerető jelenlétét a próbák közepette.

Ha fájdalom gyötör minket, meghittségre és vigasztalásra van szükségünk, valakinek a jelenlétére, aki mélységesen szenvedett, mégsem engedte soha, hogy a fájdalom eltérítse szándékától. És sosem adta fel az önazonosságát sem a fájdalom miatt. Szükségünk van egy modellre, amely bemutatja, hogyan szenvedjünk jól, és mintát ad a szomorúság kezelésére.

Találjuk meg ezt Immánuelben – Velünk az Isten!

Lori Engel

Lelkész

Eugene, Oregon, USA

Fordította Gősi Csaba