Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 42. fejezet 1077. nap
42.
Hagyomány
Az írástudók és farizeusok várták Jézust a húsvétra, és
csapdát állítottak neki. Jézus azonban ismerte szándékukat, és nem jelent meg
ezen az összejövetelen. "És hozzá gyűlének a farizeusok és némelyek az
írástudók közül" (Mk 7:1). Mivel Jézus nem ment hozzájuk, ők jöttek el.
Egy darabig úgy tűnt, hogy Galilea népe elfogadja Jézust Messiásnak, és a papi
uralom ereje megtörik azon a vidéken. A tizenkettő kiküldése jelezte Krisztus
munkájának kiterjesztését, és nyíltabban szembeállította a tanítványokat a rabbikkal
- ez újból felkeltette a jeruzsálemi vezetők irigységét. A kémek - akiket Jézus
szolgálatának kezdeti szakaszában Kapernaumba küldtek, hogy megpróbálják
rábizonyítani a szombatrontás vádját - összezavarodtak, a rabbik azonban
ragaszkodtak céljuk véghezviteléhez. Most egy másik küldöttséget menesztettek,
hogy megfigyeljék munkáját, és valami vádat koholjanak ellene.
Csakúgy, mint azelőtt, a kifogások alapja az volt, hogy
Jézus nem vette tekintetbe azokat a hagyományos előírásokat, amelyekkel Isten
törvényét megnehezítették. Ezeket állítólag a törvény megtartásának őrzésére
találták ki, de szentebbnek tekintették, mint magát a törvényt. Amikor ezek
ütköztek a sínai-hegyi parancsolatokkal, a rabbinikus előírásokat részesítették
előnyben.
A rendeletek közül a legkitartóbban a rituális tisztaságot
erőltették. Az evés előtt végrehajtott formaságok semmibevevése förtelmes
bűnnek minősült, amelyet mind ezen, mind az eljövendő világon meg kell
büntetni. A törvényszegő megsemmisítését erénynek tekintették.
A tisztálkodással kapcsolatosan számtalan szabály létezett.
Egy élet is kevés volt valamennyi megtanulásához. Akik megpróbálták megtartani
a rabbinikus követelményeket, azok élete egyetlen hosszú harc volt a rituális
tisztátalanság ellen - a mosakodások és tisztálkodások véget nem érő sorával.
Mialatt az emberek az elenyésző különbségekkel, Isten által meg nem kívánt
szabályokkal voltak elfoglalva, figyelmük elterelődött Isten törvényének nagy
alapelveiről.
Krisztus és tanítványai nem gyakorolták ezeket a rituális
mosakodásokat, a kémek ennek elhanyagolását vádjuk alapjává tették. Mégsem
intéztek támadást egyenesen Krisztus ellen, hanem a tanítványaival szemben
emelt vádakkal jöttek hozzá. A sokaság színe előtt megkérdezték: "Miért hágják
át a te tanítványaid a vének rendeléseit? Mért nem mossák meg a kezeiket, mikor
enni akarnak" (Mt 15 : 2).
Amikor az igazság üzenete különleges erővel érkezik a
lélekhez, Sátán arra indítja eszközeit, hogy vitát szítsanak valamilyen
jelentéktelenebb kérdésről. Így próbálja elvonni a figyelmet a valódi tárgyról.
Bárhol is kezdődik valami jó, mindig készen állnak a gáncsoskodók, hogy vitát
kezdeményezzenek formaságokról vagy technikai részletekről, elvonják a
gondolkodást az élő valóságtól. Amikor úgy tűnik, hogy Isten különleges módon
akar munkálkodni népéért, ne hagyják magukat olyan ellentétbe sodorni, mely
csak lélekrombolást eredményez. A minket leginkább érintő kérdések: Üdvözítő
hittel hiszek Isten Fiában? Összhangban áll-e életem az isteni törvénnyel?
"Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát
életet" (Jn 3:36). "És arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő
parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2: 3).
Jézus nem próbálta megvédeni magát vagy tanítványait. Nem
méltatta szóra az ellene felhozott vádakat, hanem elkezdte bemutatni azt a
lelkületet, amely az emberi szertartásokhoz ragaszkodókat fűtötte. Példázattal
rajzolta elébük, mit tesznek újra és újra, és mit tettek, mielőtt elindultak volna,
hogy megkeressék Őt. "Az Isten parancsolatját szépen félreteszitek -
mondta - azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg. Mert Mózes azt
mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat. És: Aki atyját vagy anyját szidalmazza,
halállal haljon meg. Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy
anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: úgy már
nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen" (Mk
7:9-12). Az ötödik parancsolatot mint jelentéktelent félretették, de nagyon
pontosan végrehajtották a vének hagyományait. Azt tanították a népnek, hogy
vagyonuk odaszentelése a templomnak még szüleik támogatásánál is szentebb
kötelesség, és bármily nagy is a szükség, szentségtörés az apának vagy az
anyának adni bármit is, amit előzőleg odaszenteltek. A kötelességéről
megfeledkező gyermeknek csak ki kellett mondania vagyonáról a szót:
"Korbán", ezzel Istennek szentelte azt, és egész életében
használhatta, majd halála után félretették templomi szolgálatra. Ezáltal módjában
állt - életében és halálában is - megszégyeníteni és megkárosítani szüleit az
Istennek szentelés leple alatt.
Mai Bibliai szakasz: 2
Korinthus 1
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Valószínűleg eltelt egy
kis idő a korinthusi hívőkkel együtt töltött idő óta, mire Pál apostol a 2.
Korinthusi Levelét megírta. Ugyan a gyülekezethez fűződő viszonya eléggé
közvetlen volt az apostolnak ahhoz, hogy nyíltan megfeddje őket a különböző problémák
miatt, és hogy adománygyűjtésre szólítsa őket a jeruzsálemi zsidó hívők
számára (1Kor 16:1-4), mégis valami nyilvánvalóan megváltozott. Úgy tűnik, hogy
konfliktus alakult ki amiatt, hogy Pál megváltoztatta tervét azzal
kapcsolatosan, hogy mikor tér vissza hozzájuk (2Kor 1:23; 2:1; 7:12).
Valamivel azután, hogy
Pál Korinthusba látogatott, írt egy másik levelet (egy közbülső harmadik
levelet) is a gyülekezetnek „könnyhullatással” fájdalmakkal teli látogatásáról
(2Kor 2:3-4). Habár ez a levél nem maradt fenn, tudjuk, hogy mire két
Korinthusi levél megszületett, Pál már elhagyta Kis-Ázsiát, hogy Macedóniába
menjen (2Kor 2:13), ahol meghallhatta Titusz beszámolóját arról, hogy a
gyülekezet megkapta ezt a „könnyhullatással” írt levelet. Végül a gyülekezetben
megszűnt a pártoskodás, ami nagy örömet és bátorítást jelentett az apostol
számára (2Kor 7: 5-16).
Így tehát érthető, hogy
a második levél elején Pál apostol magyarázatot ad arra, hogy miért változtatta
meg utazási terveit (2Kor 1:15-20). Vigasztaló szavakkal kezdi a levelet Pál
arról, hogy Isten velük lesz a bajok közepette is (1: 3-11). Ezek a szavak ma
is érvényesek, annak ellenére, hogy nagyon régen íródtak. Ma is vigasztalást
keresünk Krisztus lábainál, éppúgy, ahogyan osztozunk Megváltónk szenvedéseiben
is (lásd: 5. vers). A Biblia nem ígéri, hogy elkerülnek bennünket a próbák és a
szenvedések, hanem arra késztet, hogy ilyen helyzetekben igyekezzünk Jézus
Krisztus által bátorítást nyerni. Mint hittestvéreknek, megvan a lehetőségünk
arra, hogy meglássuk a körülöttünk élők között azokat, akik „társaink a szenvedésben”, és akik „társaink a vigasztalásban” is (7.
vers).
Azon az egyetemen, ahol
tanítok, a közelmúltban élete hajnalán meghalt egy fiatalember. Még csak 23
éves volt. Ilyen esetekben gyakran meglepnek bennünket félelmeink. Ha őszinték
vagyunk, mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy vannak olyan szituációk –
amikről Pál apostol is ír –, amiket aligha élnénk túl (8. vers). Mégis a
reménység emberei vagyunk, mert Jézus Krisztus megmentett minket egy „még
szörnyűbb haláltól”, az Istentől való elidegenedéstől, amit a bűn hozott az
emberiségre. Ez a szabadítás Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozata által
vált lehetővé. Megpróbáltatásai közepette Pál azt mondja, hogy hálás a
szolgálatáért és szenvedései miatt elmondott sok imáért, valamint a Jézus
Krisztusban elnyert becses ajándékért, az üdvösségért (11. vers). Az ima nem óv
meg minden szenvedéstől, de erőt ad, hogy el tudjuk viselni
megpróbáltatásainkat.
Michael W. Campbell, Ph.D
150. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
42-44. fejezeteihez
(június 24-30).
Ahogyan korábbi
olvasmányok során már megosztottam, én vagyok a tékozló lány, aki Krisztustól
eltávolodott, aztán visszatért hozzá. Ezek a fejezetek sokatmondóak számomra a
múltbeli és jelenlegi életemre nézve, éspedig abban az értelemben, hogy
mennyire szoros kapcsolatot kell ápolnom Krisztussal életem során.
Sokan és sokat tudunk
erről beszélni, de járjuk-e azt az utat, amiről beszélünk? Nem csak külső
megjelenésben, hanem legbelül – valóban keresztre feszítjük-e énünket Krisztusnak?
A farizeusok és időnként még a tanítványok is annyira a külsőségeknek és saját
maguknak szentelték magukat, hogy szem elől tévesztették az előttük lévő
küldetést.
Tekinthetünk úgy a
mellettünk élőkre, mint pogányokra, és magunkat különbnek tarthatjuk a
másiknál, de így elmulasztjuk a lehetőséget, hogy Krisztus szeretetét
bemutassuk neki.
Végül azon kaphatjuk
magunkat, hogy prédikálunk nekik, ahelyett, hogy szeretnénk őket. Annyira
kritikusak lehetünk másokkal szemben, hogy hogyan néznek ki, vagy mit tesznek,
hogy végül rosszabbá válunk, mint ők maguk.
Jézus tudatja velünk,
hogy a társadalmi rang és helyzet gyűlöletes számára, hogy mindannyian
egyenlőek vagyunk, és egyetértésben kellene lennünk, nem ítélkezni, hanem
szeretni. A gyülekezetem szeretete és
elfogadása volt az, ami lelki értelemben segített hazatérnem. Ez a szeretet
tette lehetővé számomra aztán, hogy képes legyek szeretet adni azoknak, akik
hozzám hasonló háttérből jöttek.
Jill Simpson Palffy
Westminster adventista
gyülekezet
Dél-Karolina, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés