Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezet 341. nap
A
naponkénti papi szolgálat legfontosabb része a személyekért végzett szolgálat
volt. A bűnbánó bűnös áldozatát a sátor ajtajához vitte és kezét az áldozati
állat fejére helyezve megvallotta bűneit, így jelképesen áthelyezte azokat önmagáról
az ártatlan áldozati állatra. Azután saját kezével leölte az állatot. Az állat
vérét a pap bevitte a szent helyre és a kárpit előtt elhintette. A kárpit
mögött volt a frigyláda, amely a bűnös által megszegett törvényt tartalmazta.
Ezzel a szertartással a bűnt a vér útján jelképesen átvitték a szentélyre.
Néhány esetben a vért nem vitték be a szent helyre. (Lásd: Függelék 6.
megjegyzését). A húst azután megették a papok, amiként Mózes utasította Áron
fiait, amikor ezt mondta: "[...] néktek adta azt az Úr a gyülekezet
vétkének hordozásáért" (3Móz 10:17). Mindkét szertartás egyaránt a bűnös
bűnének a szentélybe való átvitelét jelképezte.
Ez volt
a szertartások rendje napról napra egész éven át. Izrael bűneit így átvitték a
szentélybe, ezzel az tisztátalanná lett és rendkívüli cselekmény vált
szükségessé, hogy a bűnöket eltávolíthassák a szent helyből. Isten azt
parancsolta, hogy a sátor mindkét helyiségéért végezzenek engesztelést. Ami
pedig az oltárt illeti: "Hintsen arra a vérből az ő ujjával hétszer: így
tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izrael fiainak
tisztátalanságaitól" (3Móz 16:19).
Évenként
egyszer az engesztelés nagy napján, a főpap bement a szentek szentjébe, hogy
megtisztítsa a szentélyt. Az a szertartás, amelyet ott elvégzett, fejezte be az
egész évi szolgálatot.
Az
engesztelés napján két kecskebakot vittek a szent sátor ajtajához és sorsot
vetettek azokra: "Egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért"
(3Móz 16:8). Azt a kecskebakot, amelyre az első sors esett, le kellett vágni bűnáldozatként
a népért. A főpapnak be kellett vinni a vért a kárpiton belül lévő helyiségbe
és rá kellett hintenie a kegyelem trónjára. "Így szerezzen engesztelést a
szent helynek Izrael fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt; mindenféle bűnei
miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttök van, az ő
tisztátalanságaik közepette" (3Móz 16:16).
"És
tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel
fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit; és rakja azokat
a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye
el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a
bakot a pusztában" (3Móz 16:21-22).
Amíg a
bakot nem küldték el, a nép nem tekinthette magát a bűnei terhétől szabadnak.
Minden embernek meg kellett sanyargatnia magát, míg az engesztelés szertartása
folyt. Minden munkájukat félre kellett tenniük. Izrael egész gyülekezete az
engesztelés napját ünnepélyes megalázkodásban töltötte el Isten előtt,
imádsággal, böjtöléssel és szíve vizsgálatával.
Az
engeszteléssel kapcsolatban fontos igazságokat tanult meg a nép ezen évenkénti
szolgálat által. A bűnáldozatokban, amelyeket az év folyamán bemutattak, a
bűnös helyett helyettest fogadtak el; az áldozati állat vére azonban nem
nyújtott teljes engesztelést a bűnért. Csak eszköz volt, amellyel a bűnt
átvitték a szentélybe. A vér feláldozásával a bűnös elismerte a törvény
tekintélyét, megvallotta törvényszegését és kifejezte hitét abban, aki majd
elveszi a világ bűneit; de ezzel még nem szabadult meg teljesen a törvény
kárhoztatásától. Az engesztelés napján a főpap - miután átvette a gyülekezetért
való áldozatot - bement a szentek szentjébe a vérrel, és ráhintette azt a
törvény táblái felett lévő kegyelem trónjára. Így a törvény követelése, amely a
bűnös életét követelte, elégtételt kapott. Azután a főpap közbenjárói
jellegének megfelelően magára vette a bűnöket és miután elhagyta a szentélyt,
magával vitte Izrael bűnének terhét. A szent sátor ajtajánál kezeit a kecskebak
fejére tette és megvallotta "felette Izráel fiainak minden hamisságát és
minden vétkét, mindenféle bűneit" és rárakta azokat a bak fejére (3Móz
16:21). Amikor a kecskebakot, amely ezeket a bűnöket hordozta, elküldték, úgy
tekintették, hogy magával vitte minden bűnüket és a nép megszabadult azoktól.
Így végezték a szolgálatot a "[...] mennyei dolgok ábrázolatának és
árnyékának" mintájára (Zsid 8:5).
Amint
mondtuk, a földi szentélyt Mózes a hegyen mutatott minta alapján készítette. Az
"[...] példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak [...] ajándékokkal és
áldozatokkal"; két szent helye volt "[...] a mennyei dolgoknak
ábrázolatá"-nak; Krisztus, a mi nagy főpapunk "[...] a szent helynek
és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid
9:9.23; 8:2). Amikor látomásban János apostolnak Isten megmutatta a mennyei templomot,
akkor az apostol látta, hogy: "A királyi székből pedig villámlások és
mennydörgések és szózatok jőnek vala ki" (Jel 4:5). Látott egy angyalt is,
"[...] arany tömjénezőt tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye
minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt
vala" (Jel 8:3). Isten megengedte a prófétának, hogy betekintsen a mennyben
lévő szentély első helyiségébe. A próféta ott látta "a hét
tűzlámpást" és az "arany oltárt" (Jel 4:5; 8:3), amelyet a földi
szentélyben az arany gyertyatartó és a tömjénező oltár képviselt. Ezután
"megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben", és János apostol
betekintett a belső kárpit mögött lévő szentek szentjébe. Itt meglátta Isten
"szövetségének ládáját" (Jel 11:19), amelyet a földi szentek szentjében
a szent láda képviselt, és amelyet Mózes készíttetett Isten törvényének
őrzésére.
Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 4
Mai olvasmányunk emlékeztet bennünket
szellemi örökségünkre. Júda és Simeon
fiai voltak tulajdonképpen Izrael maradéka. Ezek a leszármazottak ragaszkodtak
atyáik földjéhez sok viszontagságon és hosszú időn keresztül mind a mai napig.
Ezektől az utódoktól nyomon követhetjük a családfát, amíg elvezet Betlehem kis
városáig, Józsefig és az ő fiáig a mi Megváltónkig, Jézusig.
E fiúk egyikének Jábesnek élete jól ismert a
közelmúlt népszerű vallásos kultúrájában. Az ilyen rövid megszakítások szünetet
tartanak a leszármazási rendben és bepillantást nyújtanak az adott kor vallásos
gyakorlatába. Szorosabbra fűzhetjük kapcsolatunkat Jézussal, ha Jábes imáját
tanulmányozzuk.
Jábes megbecsült ember volt – tiszteletreméltóbb
fivéreinél –, de nyilvánvalóan nem fejlődött ebben a helyzetében. A feljegyzés
szerint születésekor fájdalmat okozott anyjának. Nem derül ki, hogy ez lelki,
fizikai, vagy egyéb fájdalom volt. Mégis, merészen kéri Istent, hogy áldja meg
őt és adjon neki nagyobb teret és felelősséget. Kéri Isten Szentlelkét, hogy
uralkodni tudjon önmagán, és ne legyen bűnnel teli. Végül azt kéri, hogy ne
okozzon fájdalmat másoknak.
Júdának e fia egyszerűen, de határozottan
alapvető lelki tisztességet kért Istentől, hogy mások javára élhessen. Azt
látjuk, hogy Isten megadta neki szíve vágyait. Mi mit kérünk Istentől a magunk
számára?
Christopher Beason
46. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 30. fejezetéhez
(jún. 12-18).
A szentély és a
szentélyszolgálatok egy jobb szentélyre és egy jobb főpapra mutattak. Mégis, a
valódi áldás a sivatagi sátorban az volt, ahogy Isten jelenléte testet öltött
és betöltötte a sátrat az Ő dicsőségével. Micsoda látvány is volt az! Nem
csoda, hogy Izrael gyermekeit tisztelettel töltötte el. Végül Isten jelenléte
testet öltött, emberi formában. Jánosnál olvashatjuk: „Az Ige testté lett és
lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét…” A lakozék szó a héber
megfelelője a köztünk „sátorozék” szónak. Képzeld csak el, milyen lehetett
sétálni, beszélni, tanulni magától Istentől, a mi Megváltónktól!
Ugyanakkor a kiváltság, hogy tanuljunk
Jézustól nem csak számukra volt adott, hanem a mi számunkra is. Pál azt írja:
„Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek
temploma … dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben” (1Kor
6:19–20). Isten bennünk akar lakozni!
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt írja:
„Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a
Jézus vére által, azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út
gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:19). A szentély nem a
berendezésről szólt, hanem a Megváltóra mutatott – a Bárányunkra, Főpapunkra,
Barátunkra, Közbenjárónkra.
„Jézus Uram, Főpapom, sátorozz bennem a Szent
Lelkeden keresztül.”
Jan White
Associate Pastor
Simi Valley
Seventh-day Adventist Church, California
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése