Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 43. fejezet 1464. nap
Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny
közreműködésre teljesen megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált,
mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző
években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai,
melyeket mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedő intézett hozzájuk, sokkal
több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük
időzött. Csak most, hogy elszakították tőlük, ismerték fel a hívők érettük
viselt szenvedéseit, aggodalmait. Ez ideig többnyire kivonták magukat minden
felelősség és teherhordozás alól, azzal, hogy nincs olyan bölcsességük,
tapintatuk és elpusztíthatatlan tetterejük. Ellenben most, hogy
tudatlanságukban meg kellett tanulniuk azokat a tanításokat, amelyeket
egyébként mellőztek, sokkal többre becsülték intéseit, tanításait és
utasításait, mint annak előtte személyes munkáját. Amint tehát hírét vették
bátorságának és hitének, melyet hosszú fogsága alatt tanúsított, ez nagyobb
hűségre és fokozott buzgóságra késztette őket Krisztus ügyéért.
Pál római segítőtársai között sokan voltak régebbi barátai
és munkatársai közül. Így Lukács, "ama szeretett orvos", aki kísérője
volt jeruzsálemi útján, aki megosztotta vele a kétévi czézáreai fogságot.
Mellette volt a veszélyes római hajóúton, s még mindig nála időzött. Timótheus
szintén hozzájárult sorsa könnyítéséhez. Tikhikus is, "a szeretett atyafi
és hív szolga és szolgatárs az Úrban" nemes lelkűen az apostol oldala
mellett állott. Azonkívül Démás és Márkus szintén vele volt, valamint Aristárkhus
és Epafrás, az "ő fogolytársai". (Kol. 4, 7-14.)
Márk az évek folyamán megerősödött keresztyéni
tapasztalataiban. Miközben Krisztus életét és halálát behatóbban tanulmányozta,
tisztább és világosabb fogalmakat nyert az Üdvözítő küldetéséről, nehézségeiről
és küzdelmeiről. Mikor azután Jézus kezeinek és lábainak sebhelyein feltárultak
előtte az emberiségért hozott áldozatának jelei és felismerte, hogy milyen
messzemenő volt önmegtagadása az elveszettek, a pusztulásra ítéltek
megmentéséért, elhatározta, hogy követi a Mestert az önfeláldozás útján.
Mialatt megosztotta Pállal a fogolysorsot, felismerte jobban, mint valaha, mily
mérhetetlen nyereség: Krisztust bírni! Mily örök veszteség a világot megnyerni
és ezért elveszteni a lelket, amelynek megváltásáért Krisztus vérét ontotta.
Márk ezután is bölcs és szeretett segítőtársa maradt az apostolnak, kitartott
állhatatosan a legnagyobb kísértések és nehézségek közepette is.
Démás egy ideig állhatatos volt, de később elpártolt
Krisztus ügyétől. Erre vonatkozólag írja Pál: "Mert Démás engem elhagyott,
e jelenvaló világhoz ragaszkodván". (2. Tim. 4, 10.) Démás, földi
nyereségért felcserélte mindazt, ami magasztos és fennkölt. Milyen esztelen
csere! Csupán világi gazdagság, vagy tisztelet birtokában, bármennyi legyen is,
Démás valóban mégis szegény volt. Viszont Márk, aki inkább választotta
Krisztusért a szenvedést, örök kincsekkel bírt, mert a mennyben Isten
örökösének, Isten Fia örököstársának tekintették.
Azok között, akik Pál római munkálkodása következtében
szívüket odaszentelték Istennek, volt Onésimus, a pogány rabszolga, aki urát,
Filemont, egy kolossébeli keresztény hívőt megkárosított és azután Rómába
szökött. Pál jó szíve enyhíteni óhajtotta ennek a nyomorult szökevénynek
ínségét és szenvedéseit. Azután igyekezett elsötétült lelkét az igazság
fényével bevilágítani. Onésimus hallgatott az Élet szavára, beismerte bűneit és
megtért.
Onésimus kegyessége és őszintesége, gyöngéd fáradozása Pál
érdekében, valamint buzgósága az Evangélium ügyének előbbreviteléért, megnyerte
az apostol rokonszenvét. Pál olyan jellemvonásokat fedezett fel benne,
amelyekből látszott, hogy használható segítőtárs válhat belőle a
missziómunkára. Azt tanácsolta tehát neki, hogy térjen azonnal vissza
Filemonhoz, kérjen bocsánatot tőle, készítsen terveket a
jövőre nézve. Az apostol azt is megígérte, hogy szavatol azért az összegért,
mellyel Filemont megkárosította.
Mivel éppen készült, hogy Tikhikust elküldi levelekkel a
különböző gyülekezetekhez Kis-Ázsiába, Onésimust is vele küldte. Nehéz próbát
jelentett ennek a rabszolgának, hogy kiszolgáltassa magát urának, akit
megkárosított. De, mert tényleg megtért, nem vonta ki magát kötelezettsége
alól.
Pál, Filemonhoz intézett levelet adott át Onésimusnak,
amelyben az őt jellemző gyöngédséggel és jóindulattal szállt síkra a bűnbánó
rabszolgáért. Kifejezte óhaját, engedné át neki Onésimust a jövőre. A levél
szívélyes köszöntéssel kezdődik, Filemonhoz szól, mint baráthoz és
munkatárshoz:
"Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól,
és az Úr Jézus Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén
téged az én imádságaimban, mert hallom a te szeretetedet és ama te hitedet,
mely van benned az Úr Jézushoz és minden szentek irányában, hogy a te hitedben
való közösség hathatós legyen, a Krisztus ügyében, minden bennetek levő jónak
megismerése által." Azután emlékeztette Filemont, hogy minden jó alapot és
minden jó jellemvonást, amellyel bír, Krisztus kegyelmének köszönhet; egyedül
csak ez különbönteti meg a romlott és bűnös emberektől. De ugyanaz a kegyelem
Isten gyermekévé és az evangélium részére hasznos munkássá teheti a züllött
gonosztevőt is.
Mai Bibliai szakasz: 2
Sámuel 10
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A Bibliában két
beszámolót találunk, amelyek az ammonitákról, szövetségeseikről és barátaikról
szólnak. Az egyik beszámoló ebben a fejezetben található, a másik pedig a
Krónikák első könyvének 19. fejezetében, ami azt jelenti, hogy az írástudók
ugyanazokat – a palota feljegyzései között szereplő – adatokat használták az
események leírásához. Sámuel és a Krónikák könyveinek különböző részleteit
Sámuel, Nátán és Gád próféták írták (lásd 1Krón 29:29). Ha Sámuel próféta
volt a felelős az önéletrajzi részekért Sámuel első könyvében, akkor
valószínűleg a második könyv legjelentősebb részeit is ő írta. Figyeljük meg,
milyen hitelesen ír! Felhasználja az aktuális jelentéseket, anekdotákat,
listákat és más információkat a palotából, amelyeket naponta frissítettek. A
Szentlélek inspirálta e fejezet íróját, hogy miként használja a rendelkezésre
álló tényszerű jelentéseket.
Itt találhatunk egy
beszámolót arról, miként alázták meg Dávid szolgáit az ammoniták: fél
szakállukat leborotválták, ruhájukat pedig derékig levágták nagy szégyenükre
(1-5. vers). Aztán van egy másik beszámoló a politikai eseményekről, ahol az
ammoniták látták a veszélyes helyzetet, és csapatok ezreit toborozták a
szomszédos városállamokból, majd kidolgoztak egy haditervet a Dávid emberei
elleni harchoz, akik a város előtt sorakoztak fel. Dávid Joábot nevezte ki parancsnokként
csapatai élére, ezekről az eseményekről áttekintést a 6-8. versben találhatunk.
Ez a beszámoló főként Joábra és az általa elért eredményekre helyezi a
hangsúlyt (9-14. vers), valószínűleg ezeket az ő személyes katonai írnoka jegyezte
le. Pontosan ismerjük a háború kimenetelét, és hogy mit tett Joáb. Az
ammonitákkal vívott csatában Dávid erői nyertek és az ellenfél megsegítésére
érkezett haderő is elmenekült.
Ez a fejezet – Dávid
rátermettsége mellett – Joáb katonai leleményességét is méltatja, ahogy ez a
15-19. versben olvasható, amelyeket a palotai írnok jegyzett le. Figyeljük meg,
hogy az írástudók gondosan összegyűjtik az adatokat, de távol áll tőlük a
propaganda szándéka. E hadi események során az ellenség – amely az Eufrátesz
folyón túlról érkezett a Dávid emberei elleni küzdelemre – vereséget
szenvedett; sokan meghaltak, a túlélők pedig hazatértek és megtagadták, hogy
újra segítsenek az ammonitáknak.
Drága Istenünk!
Ebben a bűnös
világba vannak uralkodók, akik helyesen
kormányoznak, és megvédenek bennünket, de vannak királyok, akik az ellenségeink. Tarts meg két kezedben,
és őrizz meg minket, Urunk! Ámen.
Koot van Wyk
206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 43-44. fejezeteihez (július 14-20.).
Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon
az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is
ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000
évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.
Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett,
melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg
harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette,
amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.
A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok,
aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve
magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki
gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte
nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság
lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a
maguk nevében!
Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet
mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat
tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket
nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a
helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy,
megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés
egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.
Cindy Tutsch
nyugalmazott
igazgatóhelyettes
Ellen G. White Intézet
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlésÁmen
VálaszTörlés