2019. július 15., hétfő

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 15 - HÉTFŐ - 2 Sámuel 9


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 43. fejezet 1463. nap

Mivel ők maguk kívánták, Pál kéne, hogy tűzzenek ki egy napot, amelyen az evangéliumi igazságokat elébük tárhatja. A meghatározott időre sokan gyűltek össze, "kiknek nagy bizonyságtétellel szól vala az Istennek országa felől, igyekezvén elhitetni ő velök a Jézus felől való dolgokat, úgy a Mózes törvényéből, mint a prófétákból, reggeltől fogva mind estig." Elmondotta saját tapasztalatait és egyszerűen, behatóan bizonyítékokat tán elébük az Ótestamentumból.

Az apostol egyszersmind rámutatott arra, hogy a vallás nem hagyományokból és ceremóniákból, hitvallomásokból és tantételekből áll. Ha ez így lenne, a természetes ember kutatás, tanulmányozás által megértené, mint ahogyan a világ dolgait is megérti. Viszont Pál azt tanította, hogy a vallás gyakorlati, ható és megmentő erő, teljesen Istentől származó elv; személyes tapasztalata a lelket megújító, átalakító isteni hatalomnak.

Rámutatott arra is, hogy már Mózes utalt Krisztusra, mint Prófétára, akit kövessenek; akiről az összes próféták jövendöltek. Egyedül Ő a bűn gyógyítója; az Ártatlan, ki hordozza a bűnös bűneit. Nem feddte őket, amiért ceremóniákat és külsőségeket követnek, de rávezette, hogy mialatt nagyon pontosan betartják a ceremoniális előírásokat, mégis elvetették Őt, aki az egész jelképes szolgálat Valósága.

Pál kijelentette, hogy mielőtt megtért volna, nem érintkezett személyesen Krisztussal, hanem mint mások is, csupán fogalmat alkotott magának az eljövendő Messiás jelleméről és műveiről. A názáreti Jézust elvetette, mint csalót, mivel nem elégítette ki ezt az elképzelését. Viszont nézetei Krisztusról és küldetéséről most azért sokkal magasztosabbak és világosabbak, mert a megtérés erejét tapasztalta. Az apostol különösen kiemelte, hogy nem a test szerinti Krisztust tárja eléjük. Mert hiszen Heródes is ismerte Krisztust földi, testi életében. Anna, Pilátus, a főpapok és főemberek, valamint a római katonák is látták személyesen. De nem látták a hit szemeivel; nem látták Benne a megdicsőült Megváltót. Krisztust hitben megragadni, lelkileg megismerni, sokkal kívánatosabb, magasztosabb, mint volt a Vele való személyes ismeretség földi élete alatt. Az a közössége Krisztussal, melynek Pál most örvendhetett, bensőségesebb és tartósabb, mint a pusztán földi és emberi barátság.

Amikor Pál így elmondotta mindazt, amit tudott, amit látott, és bizonyságot tett a názáreti Jézusról, Izráel reménységéről, meggyőzte mindazokat, akik őszintén keresték az igazságot. Egyesek lelkébe szavai kitörölhetetlenül bevésődtek. Ellenben mások konokul vonakodtak elfogadni az Írás világos bizonyítékait, ha mindjárt - mint ebben az esetben is - olyantól hallották, akit a Szentlélek különösen megvilágosított. Érveit nem tudták megcáfolni, azonban következtetéseit nem fogadták el.

Hónapok teltek el, amióta az apostol Rómába érkezett; a jeruzsálemi zsidók csak azután jelentek meg személyesen, hogy vádjaikat a fogoly ellen előadják. Terveik már többször meghiúsultak; most azonban, hogy Róma legmagasabb törvényszéke fog ítélkezni Pál felett, nem akartak újabb vereséget szenvedni. Lisiás, Félix, Festus és Agrippa, mindannyian meg voltak győződve ártatlanságáról. Ellenségei tehát csak az esetben remélhettek eredményt, ha a császár kegyét fondorlattal igyekszenek megnyerni. Késedelem csak szolgálatot tehet ügyüknek, mert ezáltal időt nyernek terveik jobb kiépítésére és kivitelére. Ezért bizonyos ideig vártak, mielőtt vádjaikkal az apostol ellen felléptek.

Isten gondviselése úgy intézte, hogy ez a halasztás az Evangélium terjesztésére szolgált. Pál, őrzőinek jóindulatából, szép tágas házban lakhatott, szabadon érintkezhetett barátaival és mindenkinek, aki hallani akarta, naponta magyarázhatta az igazságot. Két évig így folytatta működését "prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül."

Ezen idő alatt nem feledkezett meg az általa alapított gyülekezetekről sem. Felismerte a veszélyt, mely az új hitre térteket fenyegette; az apostol igyekezett, amennyiben módjában állott, leveleiben, gyakorlati tanításokkal, intelmekkel segítségükre lenni. Szent életű munkásokat is küldött ki Rómából a munkára; de nemcsak ezekhez a gyülekezetekhez, hanem olyan területekre is, amelyeket ő maga még nem látogatott meg. Ezek a munkások, mint bölcs pásztorok vezették tovább az apostol által dicsőségesen megkezdett munkát; az apostol pedig, aki állandó összeköttetést tartott fenn velük, értesült úgy a gyülekezetek állapotáról, mint a reájuk leselkedő veszélyekről. Így vált lehetővé számára, hogy valamennyiük fölött bölcsen felügyeljen.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 9

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

A Dávid és Salamon palotájában lévő feljegyzések között két beszámolót is találunk, amelyeket az író – amikor Dávid életét jegyezte le –, egy fejezetbe foglalt. Tudhatjuk ezt bizonyos kifejezések ismétlődéséből, és Méfibóset nevének említéséből, aki mindkét lábára lebénult, és Dávid király asztalánál étkezett (1-8. versek az első beszámolót, míg 9-13 a másodikat adják). Egymástól függetlenül két írnok is részletesen lejegyezte az eseményeket, és az iratokat megőrizték a palotában. Később a történetíró fogta ezt a két beszámolót, és egy fejezetté simította össze azokat.

A fejezet háttere visszavisz bennünket abba az időbe, amikor Saul és Jonatán meghaltak a Gilboa-beli csatában. Amikor haláluk híre elért Jonatán otthonába, a dajka, aki a kisfiát nevelte, úgy döntött elmenekül, hogy mentse a gyermek életét. Fogta az ötéves Méfibósetet, és ahogy menekültek a fiú leesett és mindkét lábára megsántult (ld. 2Sám 4:4). Évekkel később e fejezet írója tudósít bennünket Dávid jó tetteiről, a már idősebb Mefibóset irányába.

Ebből a szakaszból egy olyan királyról tanulhatunk, aki kegyelettel adózik múltbéli ellenségének, az előző királynak (esetünkben ez Saul) azáltal, hogy szívélyesen viszonyul a leszármazottaihoz. Kéri, hogy Saul élő rokonai jöjjenek elé, és történetesen Jonatán fiát, Méfibósetet viszik elé.  Dávid nagyon jóindulatúan bánik vele, visszaadja neki Saul birtokait, sőt Méfibóset alá rendeli Saul szolgáját annak 15 gyermekével és 20 szolgálójával együtt, hogy műveljék a sérült ifjú földjeit. Így Méfibóset  Ló-debárból Jeruzsálembe költözik, hogy rendszeresen a király asztalánál étkezzen. Miért tette ezt Dávid? 2Sám 9:7 szerint Jonatánért, aki Méfibóset édesapja volt.

Mindenki, akinek voltak ellenségei a múltban, egyszer elér arra a pontra, amikor át akarja majd hidalni a meglévő szakadékot. Dávid is így tesz, és az író – a Szentlélek ihletésére –  Dávid életének ezt a jó cselekedetét példaként állítja elénk. Dávid úgy érezte, helyre kell állítania a dolgokat minél hamarabb. Ezt megtennie végül pár évbe telt, de a Szentlélek tőlünk is azt szeretné, ha ugyanígy cselekednénk, és békeszerzők lennénk.

Drága Istenünk
Segíts nekünk, hogy időnket és energiánkat hidak építésére fordítsuk, ott ahol a régiek leégtek, részben vagy talán egészen a mi hibánkból esetleg a mi közreműködésünkkel. Jézus nevében kérünk.  Ámen!

Koot van Wyk

206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  43-44. fejezeteihez (július 14-20.).

Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000 évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.

Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett, melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette, amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.

A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok, aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a maguk nevében!

Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy, megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.

Cindy Tutsch
nyugalmazott igazgatóhelyettes
Ellen G. White Intézet
Fordította Gősi Csaba

2 megjegyzés: