2019. július 18., csütörtök

Higgyeztek az Ő prófétáinak - július 18 - CSÜTÖRTÖK - 2 Sámuel 12


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 44. fejezet 1466. nap

44. A császár házából

Az evangélium mindenkor az egyszerűbb néprétegekben érte el legnagyobb eredményeit. "Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek." (1. Kor. 1, 26.) Így nem is volt várható, hogy Pál, a szegény fogoly, befolyásos barátok hiányában, a római polgárok jómódú és előkelő rétegeinek figyelmét felkeltse. Ezeknek a bűn a legigézőbb és legkívánatosabb gyönyöreit csillogtatta és készségesen ernyedtek fogságában. De a nyomorúságban élő, agyonhajszolt áldozataik, sőt sokan a szegény rabszolgák közül is, boldogan hallgatták Pál szavait. Krisztus hitében olyan reménységet és békességet találtak, mely nehéz soruk ellenére is boldogította őket.

Noha az apostol működése az egyszerű és alacsony származású emberek között kezdődött, mégis mind nagyobb befolyást nyert, olyannyira, hogy végül a császár palotájába is eljutott.

Akkor Róma volt a világ fővárosa. A büszke cézárok parancsoltak majdnem az egész világ minden népének. A császárok és az udvaroncok vagy semmit sem tudtak az alázatos Názáretiről, vagy gyűlölettel és megvetéssel elítélték. Mindazáltal az evangélium, mely a fogoly szegényes otthonából indult útjára, két évnél rövidebb idő alatt bevonult a császári termekbe is. Pál ugyan bilincsek között, mint gonosztevő, "de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve". (2. Tim. 2, 9.)

Pál ezelőtt nyilvánosan, meggyőző erővel hirdette Krisztus hitét; jelek és csodák által tagadhatatlan bizonyítékát adta isteni jellemének. Férfiasan és határozottan állt ki Görögország bölcsei elé; tudásával és szónoki tehetségével elhallgattatta gőgös bölcseletük érveléseit. Rettenthetetlen bátorsággal állt fejedelmek és kormányzók előtt; olyan meggyőzően beszélt az igazságról, életszentségről, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, hogy a büszke uralkodók megremegtek, mintha már látnák az Úr napjának rettenetes voltát.

Most, hogy az apostol kizárólag lakására volt korlátozva, és csak azoknak hirdethette az igazságot, akik felkeresték, nem nyílt számára többé ilyen alkalom. Nem kapott isteni parancsot - mint egykor Mózes és Áron -, hogy lépjen az elvetemült császár elé és kegyetlenkedéseit, erőszakosságait a hatalmas "Én Vagyok" nevében feddje meg. És mégis, éppen ezekben a napokban, amikor legfőbb harcosa úgyszólván el volt vágva minden nyilvános munkától, aratta az evangélium nagy győzelmét; ugyanis éppen a császár udvarából csatlakoztak tagok a gyülekezethez.

Sehol a világon hátrányosabb környezetet a kereszténység részére elképzelni sem lehetett volna, mint a római udvart. Úgy látszott, mintha Néró kiirtotta volna lelkéből az isteni szikrának utolsó nyomát, sőt még az emberinek is, és helyette Sátán képmását vette fel. Kísérete és udvaroncai általában hasonló jelleműek voltak. Féktelenek, kegyetlenek, aljasak és romlottak. A jelek szerint lehetetlennek tűnhetett fel, hogy a kereszténység gyökeret verjen az udvarnál, Néró palotájában.

De, miként eddig is sokszor, most is igaznak bizonyult Pál állítása, hogy vitézkedésének fegyverei "erősek az Istennek, erősségek lerontására." (2. Kor. 10, 4.) A kereszt győzelmét dicsőítették a Néró udvartartásából megnyert lelkek. A még bűnösebb császár bűnös kíséretéből is megtértek néhányan és Isten gyermekeivé váltak. Ezek nemcsak titokban voltak keresztények, hanem nyíltan is. Nem szégyellték hitüket.

És milyen eszközökkel nyitott utat és nyert talajt a kereszténység ott, ahol beférkőzése annyira lehetetlennek látszott? Pál, filippibeliekhez intézett levelében, fogságának tulajdonítja, hogy Néró udvarából a kereszténységnek lelkeket nyerhetett meg. Félt, nehogy feltételezzék, miszerint szenvedései hátráltatták az evangélium haladását, tehát biztosította őket: "Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak." (Fil. 1, 12.)

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 12

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ez a fejezet Dávid bűnén keresztül kapcsolódik a 11. fejezethez. A Szentlélek célja a Bibliának ebben a részében az, hogy beszámoljon arról, ahogyan Nátán próféta szembesíti Dávidot a bűneivel. Az írnok Dávid palotájában Nátán és Dávid minden egyes szavát papírra vetette. Az Úr nem örült Dávid cselekedeteinek, és elküldte Nátán prófétát, hogy beszéljen vele, s ezáltal rávilágítson tetteire, amik nem voltak túl fényesek.

A gazdag és szegény ember megrázó történetében a gazdag embernek rengeteg juha van, míg a szegény embernek csak egy féltve őrzött báránykája. Dávid felháborodott ennek az arrogáns, gonosz embernek a tettén, aki megölte és megette a szegény ember egyetlen bárányát. Dávid szemében – aki mindent tudott a juhok értékéről – ez a bánásmód elfogadhatatlan volt. Dávid bíróként ítéli halálbüntetésre, vagy négyszeres kárpótlás fizetésére a gazdag embert. Ezzel Dávid saját magát bírálta, és mondta ki az ítéletet önmaga felett. Nátán szavai, „Te vagy az az ember" ott visszhangoztak Dávid bűntől terhelt lelkiismeretében.

Most Isten a bíró, és Dávid a vádlott. A szerepek gyorsan felcserélődtek. Az Úr annyi jó dolgot tett Dávidért, királynak jelölte ki, megmentette ellenségétől, sőt ellenségeitől, és még lehetne sorolni. De ezért a bűnért, amit Betsabéval követett el, a büntetés még csak ezután következett. Dávid vétekben fogant gyermekének betegsége és halála csak a kezdete volt a tragikus események sorozatának. Dávid hét napig böjtölt, de amikor a gyermek végül meghalt, újra vett magához ételt. Dávid élete visszakerült a régi kerékvágásba, és egy évvel később megszületett Salamon.

Az írnok azonban nem ezzel fejezi be Dávid történetét. Azt akarta, hogy tudjuk, Dávid hogyan szenvedett, és bűne hogyan okozta lelkiismeretének kizökkenését, amikor minden felelősség csakis őt terhelte. Dávid úgy szeretett volna fátylat borítani a múltra, hogy a győzedelmes hadvezér képében tetszeleg az emberek előtt, aki egymás után hódítja meg az ammonita városokat. Jóáb már elfoglalt egy várost, de Dávid nem tudta megállni, hogy ne az ő nevével jegyezzék ezt a hódítást. Ez nem más, mint „hírnév-lopás”. A hirtelen támadt hírnevet azonban üldözés és kegyetlenségek sora kísérte (31. vers). Dávid ezt tette több ammonita várossal is, majd visszatért Jeruzsálembe. Miközben ezt olvassuk, rossz érzés marad bennünk Izrael királyával kapcsolatban. Nem szabad elsiklanunk afelett, hogy gondolati döntéseiből milyen hirtelen és túlzó reakciók születtek, amelyek egyértelműen bűnének következményei voltak.


Szerető Istenünk!
Segíts meg minket, hogy ne reagáljunk túl dolgokat az életben – nemcsak bűnös állapotunk miatt, amit Ádám utódaiként örököltünk,hanem saját bűneink miatt sem! Dávid és bűne azt bizonyítja, milyen nagy szükségünk van a te kegyelmedre és Szentlelked vezetésére. Tarts meg minket a Te kezedben! Ámen.

Koot van Wyk

206. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  43-44. fejezeteihez (július 14-20.).

Néhány évvel ezelőtt a Via Appián sétáltam, azon az ősi úton, ami Rómába vezet, és elhalad az Appius Fóruma mellett. Pál is ugyanezen az úton sétált – keménykötésű bűnözők csoportjához láncolva. A 2000 évvel ezelőtt itt járt római szekerek nyoma még mindig látható a kőben.

Amikor elhaladtunk egy omladozó fogadó mellett, melynek oldalán vadborostyán nőtt, elképzeltem a kereszt hajlott hátú öreg harcosát, amint elcsigázottan Rómába tart, sértegetés és csúfolódás közepette, amiket az út során azoktól kapott, akik megátalkodott bűnözőnek tartották.

A lelki szemeim előtt hirtelen egy férfit látok, aki az elhaladó tömegből kiugrik, átkarolja Pált, és könnyekkel és örvendezve magához öleli. Újra és újra megismétlődik ez a jelenet, amikor Pál lelki gyermekei felismerik a szeretett evangelistát, aki az élet szavait beszélte nekik Korinthusban, Filippiben és Efézusban. Micsoda öröm és megújult bátorság lett Pál osztályrésze, mikor a barátai megköszönték áldozatos erőfeszítéseit a maguk nevében!

Milyen gyakran jut eszünkbe, hogy köszönetet mondjunk a lelki vezetőinknek? Azoknak, akik különösen értékes bibliaórákat tartottak nekünk a szombatiskolában vagy a gyülekezeti tanítás során, és akiket nagyban bátoríthatna, ha egy köszönő üzenetet kapnának tőled és tőlem! Mi a helyzet a lelkésszel, aki megkeresztelt minket? Ha még mindig él az a személy, megerősíthetnénk a szívét és örömet vihetnénk a mindennapjaiba a megbecsülés egy szavával, hogy segítettek nekünk megismerni Jézust.

Cindy Tutsch
nyugalmazott igazgatóhelyettes
Ellen G. White Intézet
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: