Higgyetek az Ő prófétáinak - június 5 - KEDD - Róma 14

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 37. fejezet 1058. nap

37. Az első evangélisták

Az apostolok Jézus családjának tagjai voltak, és Vele járták végig gyalog Galileát. Osztoztak Vele az út fáradalmaiban, nehézségeiben. Hallgatták beszédeit, együtt jártak, beszélgettek Isten Fiával, napi útmutatása alapján tanulták meg, hogyan dolgozzanak az emberiség felemeléséért. Míg Jézus a köré sereglő hatalmas sokasággal foglalkozott, tanítványai kíséretében voltak, hogy teljesítsék parancsait, könnyítsék munkáját. Segítettek rendet tartani a nép között, elhozták a szenvedőket a Megváltóhoz, mindenkit vigasztaltak. Megkeresték az érdeklődő hallgatókat, magyarázták nekik az Írásokat és többféleképpen munkálkodtak lelki javukra. Tanították, amit Jézustól hallottak, minden nap gazdag élményekre tettek szert. De egyedül is kellett tapasztalatot szerezniük a munkában. Szükségük volt még számos tanításra, nagy türelemre, szelídségre. Most, amíg még a Megváltó személyesen volt velük, rámutathatott hibáikra, és tanácsolta, helyreigazította, majd kiküldte őket, mint képviselőit.

Amíg Vele voltak, a tanítványokat gyakran összezavarta a papok és farizeusok tanítása, de problémáikkal Jézushoz mentek. Ő a hagyományokkal szemben a Szentírás igazságait tárta eléjük. Így erősítette bizodalmukat Isten igéjében, és nagymértékben oldotta félelmüket a rabbiktól, lazította kötődésüket a hagyományokhoz. A Megváltó életének példája sokkal hatékonyabb volt a tanítványok nevelésében, mint egymagában bármilyen oktatás a tantételekre. Amikor elváltak Tőle, minden tekintet, hangsúly és szó eszükbe jutott. Gyakran, amikor összeütközésbe kerültek az evangélium ellenségeivel, megismételték szavait, és ahogy látták azok hatását az emberekre, ez igen megörvendeztette őket.

Jézus maga köré hívta a tizenkettőt, és megparancsolta: menjenek széjjel kettesével a városokba és falvakba. Senkit sem küldött ki egyedül, hanem testvért a testvérrel, barátot a baráttal. Így segíthették, bátoríthatták egymást, együtt tanácskoztak, imádkoztak, mindegyikük ereje kiegészítette a másik gyöngeségét. Jézus ugyanígy küldte ki később a hetvenet. Az volt a szándéka, hogy az evangélium hírnökei így társuljanak. A mi időnkben is sokkal sikeresebb lenne az evangéliumi munka, ha szorosabban követnénk ezt a példát.

A tanítványok üzenete ugyanaz volt, mint Keresztelő Jánosé, vagy magáé Krisztusé. "Elközelített az Istennek országa" (Mk 1:15). Nem volt szabad vitába keveredniük az emberekkel, hogy a Názáreti Jézus-e a Messiás, hanem nevében kellett az Ő irgalmas cselekedeteit véghezvinniük. Ő parancsolta nekik: "Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8).

Szolgálata során Jézus több időt szentelt a betegek gyógyításának, mint a prédikálásnak. Csodái bizonyították szavainak igazságát: nem elveszíteni, hanem megmenteni jött. Igazságossága előtte járt, az Úr dicsősége pedig mögötte. Bárhová ment, irgalmas cselekedetei megelőzték. Ahol csak elhaladt, az emberek, akiken könyörült, egészségben örvendeztek, s próbálgatták újonnan visszanyert erejüket. Tömegek gyűltek köréjük, hogy ajkukról hallják, amit az Úr művelt velük. Sokak számára Jézus hangja volt az első, melyet hallottak, neve az első, melyet kiejtettek, arca az első, melyet láttak. Miért ne szeretnék tehát Jézust, s zengenék dicséretét? Ahogy áthaladt a falvakon, városokon, olyan volt Ő mint az életadó folyó, élet és öröm áradt, amerre csak ment.

Krisztus követőinek Hozzá hasonlóan kell munkálkodniuk. Enni kell adnunk az éhezőnek, felruháznunk a mezítelent, megvigasztalnunk a szenvedőt, a lesújtottat. Szolgálnunk kell a kétségbeesettet, reményt kell keltenünk a reménytelenben. Számunkra is beteljesedik az ígéret: "Igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ" (Ésa 58:8). Krisztusnak az önzetlen szolgálatban megnyilvánuló szeretete hatásosabb a gonosztevő megjobbításában, mint a pallos vagy a törvényszék. Ezek a törvényszegő elrettentéséhez szükségesek, ám a szerető misszionárius ennél többet tehet. A szív a megrovás hatására gyakran megkeményedik - ám Krisztus szeretetére meglágyul. A misszionárius nemcsak hogy megszabadít a testi betegségektől, hanem a Nagy Orvoshoz vezetheti a bűnöst, Ő megtisztíthatja a lelket a bűn poklosságától. Isten terve az, hogy szolgái által a betegek, a szerencsétlenek, a gonosz lelkek megszállottjai meghallják az Ő hangját. Emberi képviselői által Jézus olyan Vigasztaló akar lenni, amilyet a világ nem ismer.

Mai Bibliai szakasz: Róma 14

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz+14&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma+14&version=NT-HU

Ebben a szakaszban Pál a kereszténységen belüli különböző gyakorlatokkal foglalkozik. Ezt a fejezetet az 1Korinthus 8-cal együtt olvasva, ahol ugyanezekkel a témákat taglalja a gyülekezeten belül, jobban megérthetjük, hogy mit is tanít az apostol. Akkoriban a keresztények kérdéseket tettek fel a piacon kapható, bálványoknak felajánlott áldozati ételekkel kapcsolatban, és arra vonatkozóan is, hogy ők miként viszonyuljanak ezekhez. Voltak, akik pogány szokások hátteréről jöttek, és ők nem akartak többé bálványoknak áldozott ételeket enni. Pál arra szólítja fel őket, hogy ne gyengüljenek meg a hitben, mivel néhányan közülük, ha ennének abból az ételből, vágyakozást éreznének arra, hogy visszatérjenek a bálványimádás korábban gyakorolt szokásához. Mások megehetnék ugyanazt az ételt, mégsem gondolnának egyszer se a bálványokra, akiknek azt az ételt felajánlották. Pál azt kéri azoktól, akik megeszik ezt az ételt, hogy ne nézzék le azokat, akik nem eszik meg azt, és azokat, akik nem eszik, meg arra figyelmezteti, hogy ne ítéljek el azokat, akik viszont megeszik (3-4. vers).

Azokat a nézetkülönbségeket is taglalja, amik abból erednek, hogy néhány keresztény megtartja a ceremoniális ünnepnapokat, míg mások nem (ld. Gal 4:10). Pál azt mondja, hogy mindenki „legyen bizonyos a maga meggyőződésében”. Más szavakkal a bálványoknak áldozott ételek fogyasztásának vagy a ceremoniális ünnepek megtartásának kérdése nincsenek hatással az üdvözülésünkre (5-6. vers). Mindemellett Pál emlékezteti a híveket, hogy „senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának” (7. vers). A cselekedeteink befolyásolják a körülöttünk lévőket. Ezután arra mutat rá, hogy mindannyiunknak meg kell állnunk Krisztus ítélőszéke előtt, és a mi saját cselekedeteink szerint fogunk megítéltetni, nem másokéi szerint (8-12. vers). Innentől a fejezet végéig Pál abbéli aggodalmainak ad hangot, hogy azok, akik esznek a bálványoknak áldozott húsból, megütközés kövei lesznek azok számára, akik nem esznek olyat.

Pál személyes meggyőződése az, hogy az ilyen étel nem tisztátalan, még ha bálványoknak is áldozták fel. És bár mindkét oldalt arra figyelmeztette, hogy ne ítéljék el a másikat, mégis aggódik azért, hogy a lelkiekben gyengék elveszthetik a hitüket, ha azt látják, hogy más keresztények bálványoknak áldozott ételeket esznek. Ezek miatt az aggodalmak miatt Pál arra bátorítja a hitben erőseket, hogy tartózkodjanak olyan dolgok evésétől vagy ivásától, ami megbánthat egy testvért, és elfordíthatja Krisztus követésétől (21-23. vers).

Ahogy az ebből a fejezetből látható, nem tisztátalan vagy tiszta ételek evése a fő téma, ahogy azt sok keresztény állítja. A mögöttes elv mégis egyértelmű. El kell kerülnünk minden olyasmit, ami azt okozhatja, hogy az újonnan megtérek visszaforduljanak ahhoz, amit a kereszténnyé válásuk előtt csináltak. Ez a figyelmeztetés a következő fejezetben is folytatódik.

Norman McNulty, M.D.

147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  36-37. fejezeteihez (Június- 3-9).

Az asszonyt, aki megérintette Jézus ruhájának a szélét, nem a ruhában rejlő valamiféle természetfeletti sajátosság gyógyította meg; a Jézusban való őszinte és teljes hite tette őt újra egészségessé. Sok csodáról hallott és látott, amelyeket Jézus vitt véghez, és tudta, hogy neki megvan a képessége, hogy embereket gyógyítson. És ami a legfontosabb, elhitte, hogy Ő meggyógyítja ŐT.

Megérintette a ruháját, nem babonából, vagy halvány reménnyel, hanem erős és valódi hittel. Hitte, hogy meg fog gyógyulni. A félszívű hittel nem sokra megyünk. Pusztán elfogadni Krisztust, mint az emberiség megmentőjét, nem elég ahhoz, hogy a lélek meggyógyuljon és megnyugvást találjon. Szükség van rá, hogy elfogadjuk személyes Megváltónként.

Számomra a legélesebben kirajzolódó rész a 37. fejezetben az volt, ahogy a tanítványok nem hagyták, hogy a visszautasítás elcsüggessze őket és elrontsa a napjukat. Jézus azt mondta, hogy „rázzák le az út porát” a lábukról és menjenek tovább a következő házig vagy városig.

Krisztus tanúiként találkozni fogunk elutasítással és üldözéssel az üzenetünk miatt, azonban nem szabad, hogy ez elbátortalanítson minket attól, hogy megosszuk azt. Isten helyzeteket teremt számunkra, amelyekben tanúskodhatunk – olyan lehetőségeket, amelyeket elszalaszthatunk, ha elcsüggedünk és feladjuk. Mert ki tudja, talán rögtön a következő ember, akivel találkozunk, ő lehet az, akinek legjobban szüksége van arra, hogy az Ő szeretetéről halljon!

Jasmine Tregenza

önkéntes, „Tedd és merd!” Ifjúsági Biblia-tábor

Bundaberg, Queensland, Ausztrália

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 4 - HÉTFŐ - Róma 13

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 36. fejezet 1057. nap

Útban a főember háza felé Jézus egy szegény asszonyt vett észre a sokaságban, aki tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, mely életét teherré tette. Mindenét orvosokra, gyógyszerekre költötte, de az eredmény csak annyi volt, hogy gyógyíthatatlannak nyilvánították. Reménye újraéledt, midőn Krisztus gyógyításairól hallott. Biztos volt benne: ha csak Hozzá mehetne, meggyógyulna. Legyengülten, szenvedve eljött a tengerpartra, ahol Ő tanított, s megpróbált átfurakodni a sokaságon, de hiába. Követte Jézust Lévi-Máté házából jövet is, mégsem tudta elérni Őt. Már kezdett elkeseredni, mikor Jézus utat tört a sokaságban, és közel jött hozzá.

Eljött az óriási lehetőség. A Nagy Orvos színe elé került! A tülekedésben nem tudott szólni Hozzá, meg sem ragadhatta, csak egy futó pillantást vethetett alakjára. Félve, hogy elveszíti a szabadulás egyetlen lehetőségét, előrenyomult, s így szólt magában: "Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok" (Mt 9:21). Amikor Jézus elhaladt mellette, a nő kinyújtotta kezét, és sikerült megérintenie köntösének szegélyét. Abban a pillanatban tudta, hogy meggyógyult. Életének hite ebben az érintésben összpontosult, s fájdalmát, gyöngeségét azonnal a tökéletes egészség életereje váltotta föl.

Ekkor hálás szívvel megpróbált visszavonulni a tömegből, Jézus azonban hirtelen megállt, s a nép is megtorpant Vele együtt. Megfordult, körülnézett, és a sokaság zajában is jól kivehető hangon kérdezte: "Ki az, aki engem illetett?" (Lk 9:45) A nép csodálkozó tekintete volt a válasz kérdésére. Minden oldalról szorongatták, durván taszigálták hol erre, hol arra - meglepő volt tehát kérdése.

A mindig szólni kész Péter válaszolt: "Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illetett?" Jézus így felelt: "Illetett engem valaki; meri én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem" (Lk 9:45--46). A Megváltó meg tudta különböztetni a hit érintését a figyelmetlen tömeg véletlen lökdösődésétől. Az ilyen hit mellett nem mehetett el szó nélkül. A vigasztalás szavait akarta szólni az alázatos nőnek, melyek öröm kútforrását jelentik majd számára - ezek a szavak áldást árasztanak követőire az idők végezetéig.

Jézus az asszony felé nézett, és ragaszkodott hozzá, hogy megtudja, ki illette Őt. A nő, miután hiába próbált elrejtőzni, remegve előjött, és lábához borult. Hálakönnyek között beszélte el szenvedésének és megkönnyebbedésének történetét. Jézus szelíden így szólt: "Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével" (Mk 5:34). Elvágta a babona lehetőségét, hogy pusztán ruhájának érintéséből gyógyító erő származna. A gyógyulás nem a Vele történt külső érintkezésből eredt, hanem a hitből, ami megragadta isteni erejét.

A Krisztus köré zsúfolódó kíváncsi sokaság nem érezte, hogy életadó erőt kapna. Amikor viszont a szenvedő asszony nyújtotta ki kezét, hogy megérintse Őt, és hitt a gyógyulásban, ő érezte a gyógyító erőt. Így van ez a lelki dolgokkal is. Mellékesen beszélgetni a vallásról, lelki szomjúság és élő hit nélkül imádkozni mit sem ér. A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár, hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem részesül áldásban Istentől. Nem elégséges hinni valamit Krisztusról; Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk származhat, személyes Megváltóként fogadja el Őt, és érdemeit a miénkké teszi. Sokan egyfajta véleménynek tekintik a hitet. A megmentő hit egyesség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit élet. Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győzedelmes hatalommá válik.

Jézus, miután meggyógyította az asszonyt, arra vágyott, hogy az ismerje el a kapott áldást. Az evangélium által felkínált ajándékokat nem lopva, titokban kell élveznünk. Ezért hív az Úr, hogy valljuk meg jóságát. "Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok" (Ésa 43:12).

Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl Hozzá. Az Ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában.

Amikor a tíz - gyógyulni vágyó poklos Jézushoz jött, Ő megparancsolta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papnak. Az úton megtisztultak, de csak egy tért vissza, hogy dicsőséget adjon Neki. A többi ment a dolgára, s elfelejtette, ki gyógyította meg. Mennyien teszik ugyanezt ma is! Az Úr szüntelenül munkálkodik az emberiség javára. Szakadatlan árasztja javait. Felkelti a beteget az enyészet ágyából, kiszabadítja az embert olyan veszélyből, melyről nem is tud, mennyei angyalokat bíz meg, hogy őrizzék a szerencsétlenségtől, oltalmazzák a "dögvésztől, amely a homályban jár", és "a döghaláltól, amely délben pusztít" (Zsolt 91:6), annak szíve mégis érzéketlen marad. A menny minden kincsét odaadta az ember megmentéséért, aki mégsem törődik Isten nagy szeretetével. Hálátlanságával bezárja szívét az Úr kegyelme előtt. A sivatagi cserjéhez hasonlóan nem vesz tudomást a kapott javakról, lelke a puszta felperzselt helyein lakozik.

Javunkra szolgál, ha Isten minden ajándékát frissen tartjuk emlékezetünkben. Így erősödik a hit, egyre többet kér és kap. Több bátorítás rejlik a legkisebb áldásban, melyet mi magunk kapunk Istentől, mint megannyi beszámolóban, amit mások hitéről és tapasztalatairól összeolvashatunk. Az Isten kegyelmére válaszoló lélek az öntözött kerthez lesz hasonló. Egészsége gyorsan kivirul, világossága felkél rejtekéből, és az Úr dicsősége meglátszik rajta. Jusson eszünkbe akkor az Úr szerető nyájassága, gyengéd, irgalmas cselekedeteinek sokasága. Izrael népéhez hasonlóan emeljünk emlékköveket, s írjuk rájuk Isten értünk végzett munkálkodásának drága történetét. S mikor átgondoljuk, hogyan törődött velünk vándorutunkon, szívünk megtelik hálával, úgy mondjuk: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt" (Zsolt 116:12-14).

Mai Bibliai szakasz: Róma 13

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz+13&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma+13&version=NT-HU

Pál azzal kezdi, hogy tisztázza a keresztény viszonyulását a civil hatalomhoz. Alá kell rendelnünk magunkat a felsőbb hatalmaknak, de a legfelsőbb hatalom Isten. Ő adta a hatalmat a polgári vezetőknek is. Így nincs mit félnie annak, aki megtartja Isten törvényét és a földi törvényeket. A polgári hatóság Istent szolgálja, és nyomatékot ad a törvénynek a gonosztevőkkel szemben (4. vers).

Arra a tényre alapozva, hogy a földi hatalom Isten céljait szolgálja, Pál felszólítja a keresztényeket, hogy lelkiismeretüket követve engedelmeskedjenek és mindenben őszintén járva el. Kéri a hívőket, hogy fizessék meg az adót minden illetékes hatóságnak (5. vers). A polgári tisztviselők iránti tiszteletre és megbecsülésre hív, majd összefoglalásként bátorítja a keresztényeket, hogy szeressék egymást, hiszen ha egymást szeretjük, akkor Isten törvénye szerint élünk. Emlékeztet, hogyan kellene szeretnünk felebarátainkat, és az utolsó 5 parancsolatra utalva rámutat, milyen is a szeretet a gyakorlatban (8-10. vers).

A fejezet utolsó részében, Pál felhívást intéz a keresztények felé, hogy ébredjenek fel az álomból. Bár ez a felszólítás minden eddig élő nemzedéknek aktuális lehetett, különösen alkalmazható azokra, akik a Jézus visszatérését közvetlenül megelőző időben élnek. Tulajdonképpen a 10 szűz példázatában Jézus is alvóként ábrázolja egyházát (Mt 25:1-13). Pál sürgetőleg lép fel, mert tudjuk milyen időben élünk, ideje felébredni, és nem aludni tovább. Közelebb van hozzánk az üdvösség, mint mikor hívőkké lettünk. E világ éjjele hamarosan véget ér. Itt az ideje levetni a sötétség cselekedeteit, és felölteni Isten fényének páncélját.

Az életünknek nyitott könyvnek kell lennie. Őszintén kell élnünk takargatnivalók nélkül. Nem szabad részt vennünk tobzódásban és részegségben (13. vers). Lelki értelemben a hetednapi adventistáknak nem szabad Babilon (hamis tanainak) borából innia. A világ nagy része ittas az ő lelki paráznaságának borától. Lelkileg tisztáknak és józanoknak kell lennünk, hűnek az üzenethez, amelyet Isten ránk bízott, mint népre. Pál azzal zárja, amire valójában szükségünk van, hogy magunkra öltsük Jézust és az Ő igazságát. Ha így teszünk, nem a testre fogunk nézni, amely az óember szerint bűnben jár, ahogy Róma 7-ben láthattuk, hanem Krisztus segítségével megújul az elménk, és felkészít, hogy szembenézzünk a végső válsággal.

Norman McNulty, M.D.

147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  36-37. fejezeteihez (Június- 3-9).

Az asszonyt, aki megérintette Jézus ruhájának a szélét, nem a ruhában rejlő valamiféle természetfeletti sajátosság gyógyította meg; a Jézusban való őszinte és teljes hite tette őt újra egészségessé. Sok csodáról hallott és látott, amelyeket Jézus vitt véghez, és tudta, hogy neki megvan a képessége, hogy embereket gyógyítson. És ami a legfontosabb, elhitte, hogy Ő meggyógyítja ŐT.

Megérintette a ruháját, nem babonából, vagy halvány reménnyel, hanem erős és valódi hittel. Hitte, hogy meg fog gyógyulni. A félszívű hittel nem sokra megyünk. Pusztán elfogadni Krisztust, mint az emberiség megmentőjét, nem elég ahhoz, hogy a lélek meggyógyuljon és megnyugvást találjon. Szükség van rá, hogy elfogadjuk személyes Megváltónként.

Számomra a legélesebben kirajzolódó rész a 37. fejezetben az volt, ahogy a tanítványok nem hagyták, hogy a visszautasítás elcsüggessze őket és elrontsa a napjukat. Jézus azt mondta, hogy „rázzák le az út porát” a lábukról és menjenek tovább a következő házig vagy városig.

Krisztus tanúiként találkozni fogunk elutasítással és üldözéssel az üzenetünk miatt, azonban nem szabad, hogy ez elbátortalanítson minket attól, hogy megosszuk azt. Isten helyzeteket teremt számunkra, amelyekben tanúskodhatunk – olyan lehetőségeket, amelyeket elszalaszthatunk, ha elcsüggedünk és feladjuk. Mert ki tudja, talán rögtön a következő ember, akivel találkozunk, ő lehet az, akinek legjobban szüksége van arra, hogy az Ő szeretetéről halljon!

Jasmine Tregenza

önkéntes, „Tedd és merd!” Ifjúsági Biblia-tábor

Bundaberg, Queensland, Ausztrália

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 3 - VASÁRNAP - Róma 12

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 36. fejezet 1056. nap

36. A hit érintése

Amikor Jézus Gadarából visszatért a nyugati partra, sokaság özönlött ki a fogadására, örömmel üdvözölték. Egy darabig a tengerparton maradt, tanított és gyógyított, azután betért Lévi-Máté házába, hogy részt vegyen a lakomán a vámszedőkkel. Itt talált Rá Jairus, a zsinagóga vezetője.

Ez a zsidó vén nagy bánattal jött Jézushoz, lábához vetette magát, és így kiáltott: "Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen" (Mk 5:23).

Jézus azonnal elindult a főemberrel annak háza felé. Bár a tanítványok már oly sok irgalmas cselekedetét látták, mégis meglepte őket, hogy Jézus hajlandó engedni az öntelt rabbi kérésének. Csatlakoztak Mesterükhöz, az emberek pedig felajzva, várakozón követték őket.

A főember háza nem volt messze, de Jézus és kísérete lassan haladt, mert a tömeg mindenhonnan szorította őket. A késlekedés nyugtalanította az aggódó apát, Jézus még itt is, ott is megállt, hogy könnyítsen egy szenvedőn, vagy megvigasztaljon egy megtört szívet.

Még útban voltak, amikor egy küldönc furakodott Jairushoz a tömegben, és hírül adta, hogy leánya meghalt, ne fárassza többé fölöslegesen a Mestert. E szavakat Jézus is meghallotta. "Ne félj; - mondotta - csak higgy, és megtartatik" (Lk 8:50).

Jairus közelebb húzódott a Megváltóhoz, és együtt siettek a főember otthonába. A fizetett siratók és síposok már ott voltak, a levegőt betöltötte lármázásuk. A tömeg, a zűrzavar bántotta Jézus lelkét. Így intette csendre őket: "Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik." Az emberek méltatlankodva fogadták az Idegen szavait. Látták a gyermeket a halál karmai közt, megvetően nevettek hát Jézuson. Ő megkérte az embereket, hagyják el a házat, Maga mellé vette a leány apját és anyját, valamint három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, s bementek a halott szobájába.

Jézus az ágyhoz lépett, kezébe vette a gyermek kezét, és lágyan, az otthon meghitt nyelvezetével ejtette ki e szavakat: "Leányka; néked mondom, kelj föl" (Mk 5:41).

Az élettelen testen azonnal remegés futott végig. Az élet lüktetése visszatért. Az ajkak mosolyra nyíltak. A leány nagyra nyitotta szemét, mint álom után, s csodálkozva nézte a körülötte álló csoportot. Felkelt, szülei magukhoz ölelték, sírtak örömükben.

Mai Bibliai szakasz: Róma 12

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz+12&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma+12&version=NT-HU

Ez a fejezet egy felhívással kezdődik minden keresztény felé, hogy szánják oda testüket élő áldozatul. Pál intézi ezt a hívást: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” Ez a felhívás az evangélium megértésén alapszik, ahogy az előző tizenegy fejezet is. Attól, hogy valaki zsidó vagy nem zsidó, mindenképp szüksége van az evangéliumra; és ez az evangélium arra kér, hogy úgy gondoskodjunk a mi testünkről, hogy azt, mint egy élő áldozatot mutathassuk be. Ez párhuzamos azzal a gondolattal, amit a Róma 6:6-7 és Gal 2:20 versekben mondott, hogy feszíttessünk meg Krisztussal. Amikor élő áldozatként mutatjuk be a testünket Krisztusnak; akkor átalakulunk elménk megújulása által, és már nem igazodunk ehhez a világhoz. Ez az megtérés tapasztalata, és az Isten tökéletes akarata.

Ezután Pál arra inti keresztény hívőket, hogy ha már megújult az elméjük, akkor ne tartsák többre magukra, mint amennyire kellene. A miértre a válasz az, hogy Krisztus testén belül – ami az egyház –, sok különböző ajándék található. Nem mindenkinek jut ugyanaz az ajándék, s így míg az egyik tehetséges a prófétálásban, a másik ajándéka a lelkészi hivatásban mutatkozik meg, illetve a tanításban, a buzdításban, vagy a jótékonyságban, esetleg mások vezetésében (3-8. vers). Egyik ajándék sem jobb a másiknál, de az összes szükséges Krisztus testének felépítéséhez.

A fejezet többi versében Pál az evangélium hatalmának gyakorlati példáit vázolja fel, ami megnyilvánul majd a keresztény hívők között. Szeretetünk mindenféle tettetés és képmutatás nélküli lesz. Gyűlölni fogjuk, ami gonosz, és elhagyjuk azt; a jóhoz pedig kitartóan ragaszkodunk. Szívbéli jósággal, testvéri szeretettel fordulunk majd egymás felé, egymást különbnek tartván önmagunknál. Nem leszünk lusták a munkánkban, és buzgó lelkületűvé válunk, mint Istent szolgái. Örvendezni fogunk abban a reményben, melyet Isten adott nekünk; türelmesekké válunk a próbák során, és megtanuljuk, hogy minden helyzetben imában forduljunk Isten felé.

Jótékonysági munkát fogunk végezni úgy, hogy adunk azoknak, akik szükséget szenvednek; és megáldjuk az ellenségeinket, nem pedig megátkozzuk. Békében fogunk élni minden emberrel, amennyire csak lehetséges; enni adunk ellenségeinknek, ha éhesek, és jóval győzzük meg a rosszat. Engedni fogjuk, hogy Isten döntsön azok fegyelmezéséről, akik rosszat tettek velünk, mert ez a felelősség az Övé. Pál az evangélium hatalmát nagyon világos és gyakorlati módon szemlélteti. Azzal, hogy átadjuk testünket élő áldozatul neki, önzetlenné válunk; és krisztusi életet élünk azáltal, ahogyan hittársainkhoz és azokhoz viszonyulunk a világon, akik nem hisznek.

Norman McNulty, M.D.

147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  36-37. fejezeteihez (Június- 3-9).

Az asszonyt, aki megérintette Jézus ruhájának a szélét, nem a ruhában rejlő valamiféle természetfeletti sajátosság gyógyította meg; a Jézusban való őszinte és teljes hite tette őt újra egészségessé. Sok csodáról hallott és látott, amelyeket Jézus vitt véghez, és tudta, hogy neki megvan a képessége, hogy embereket gyógyítson. És ami a legfontosabb, elhitte, hogy Ő meggyógyítja ŐT.

Megérintette a ruháját, nem babonából, vagy halvány reménnyel, hanem erős és valódi hittel. Hitte, hogy meg fog gyógyulni. A félszívű hittel nem sokra megyünk. Pusztán elfogadni Krisztust, mint az emberiség megmentőjét, nem elég ahhoz, hogy a lélek meggyógyuljon és megnyugvást találjon. Szükség van rá, hogy elfogadjuk személyes Megváltónként.

Számomra a legélesebben kirajzolódó rész a 37. fejezetben az volt, ahogy a tanítványok nem hagyták, hogy a visszautasítás elcsüggessze őket és elrontsa a napjukat. Jézus azt mondta, hogy „rázzák le az út porát” a lábukról és menjenek tovább a következő házig vagy városig.

Krisztus tanúiként találkozni fogunk elutasítással és üldözéssel az üzenetünk miatt, azonban nem szabad, hogy ez elbátortalanítson minket attól, hogy megosszuk azt. Isten helyzeteket teremt számunkra, amelyekben tanúskodhatunk – olyan lehetőségeket, amelyeket elszalaszthatunk, ha elcsüggedünk és feladjuk. Mert ki tudja, talán rögtön a következő ember, akivel találkozunk, ő lehet az, akinek legjobban szüksége van arra, hogy az Ő szeretetéről halljon!

Jasmine Tregenza

önkéntes, „Tedd és merd!” Ifjúsági Biblia-tábor

Bundaberg, Queensland, Ausztrália

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 2 - SZOMBAT - Róma 11

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 35. fejezet 1055. nap

A két meggyógyított ördöngös volt az első misszionárius, akiket, Krisztus elküldött, hogy hirdessék az evangéliumot Decapolis vidékén.

Ezek az emberek csak néhány percig részesülhettek abban a kiváltságban, hogy hallhatták Krisztus tanítását. Jézus ajkáról egyetlen beszéd sem jutott fülükbe. Nem tudták úgy tanítani az embereket, ahogyan a tanítványok, akik nap mint nap Krisztussal voltak. Ám személyükben hordozták annak bizonyítékát, hogy Jézus a Messiás. El tudták mondani, amit ismertek, maguk láttak, hallottak Krisztus erejéből. Ezt mindenki megteheti, akinek szívét érintette Isten kegyelme. János, a szeretett tanítvány írta: "Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről. [...] Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek" (1Jn 1:1-3). Krisztus tanúbizonyságaiként el kell mondanunk, amit mi magunk láttunk, hallottunk, éreztünk. Ha lépésről lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak az útnak, amelyen vezet minket. Elmondhatjuk, hogy tettük próbára ígéretét, s hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk, hogy megismertük Krisztus kegyelmét. Ez az a bizonyságtétel, melyre Urunk hív, s melynek hiányában a világ elvész.

Bár Gadara lakói nem fogadták el Jézust, Ő nem hagyta őket a maguk választotta sötétségben. Amikor kérték, hogy távozzék tőlük, nem hallották még szavait. Nem tudták, mit utasítanak vissza. Ezért Ő még egyszer elküldte nekik a világosságot azok által, akiket hajlandók meghallgatni.

A disznók elpusztításával Sátán el akarta fordítani a népet a Megváltótól, hogy megakadályozza az evangélium hirdetését azon a környéken. Ami történt, az valójában úgy felrázta a vidéket, ahogyan semmi más nem tudta volna; a figyelem Krisztusra irányult. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, ott maradtak az Ő hatalmának tanúbizonyságaiként. Akik azelőtt a sötétség fejedelmének közvetítői voltak, most a világosság csatornáivá, Isten Fiának küldötteivé lettek. Az emberek álmélkodva hallgatták a csodálatos hírt. Ajtó nyílt az evangélium számára az egész tartományban. Amikor Jézus visszatért Decapolisba, az emberek köré sereglettek, és három napon át nemcsak a város lakói, hanem a környékből is ezrek hallották a megváltás üzenetét. Megváltónk még a démonok erejét is uralja, a gonosz munkálkodását fölülmúlja a jó.

A gadarai ördöngősökkel való találkozás tanulságos volt a tanítványok számára. Megmutatta annak a romlásnak a mélységét, melybe Sátán akarja dönteni az egész emberiséget, és Krisztus küldetését - hogy megszabadítsa az embert a gonosz hatalmából. Azok a sírboltokban lakó, ördögöktől megszállott, fékezhetetlen indulatok és utálatos szenvedélyek rabságában sínylődő, tönkrement emberek jelképezik, hogy mivé lett volna az emberiség, ha Sátán igazgatása alatt marad. Sátán szüntelenül befolyást gyakorol az emberekre, összezavarja a felfogást, bűnre vezeti az elmét, erőszakra, rosszra ösztökél. Gyöngíti a testet, elhomályosítja az értelmet, lealacsonyítja a lelket. Ha az ember visszautasítja a Megváltó hívását, Sátánnak veti alá magát. Az élet minden területén - otthon, a munkahelyen, sőt még az egyházban is - tömegek teszik ezt nap mint nap. Ezért árasztotta el a bűn és az erőszak a földet, s az erkölcsi sötétség mint a halál előszele szennyezi be az ember környezetét. Megtévesztő kísértéseivel Sátán egyre gonoszabb bűnökre veszi rá az embert, míg az végleg lezüllik, megromlik. Erejével szemben az egyetlen biztosíték Jézus jelenléte. Emberek és angyalok előtt Sátán az ember ellenségeként és megrontójaként mutatkozik be, Krisztus pedig barátjaként és szabadítójaként. Lelke mindazt kifejleszti az emberben, ami nemesíti a jellemet, méltósággal ruházza fel a természetet. Isten dicsőségére alakítja az embert testileg, lelkileg és érzelmileg. "Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét" (2Tim 1:7). Elhívott bennünket "a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségének"- jellemének - "elvételére" (2Thess 2:14), elhívott, hogy "az ő Fia ábrázatához hasonlatosak" legyünk (Róm 8:29).

Olyan lelkek, akik Sátán eszközeivé alacsonyodtak, Krisztus ereje által az igazság küldötteivé alakulnak át, s Isten Fia elküldi őket, hogy elmondják, "mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad" (Mk 5:19).

Mai Bibliai szakasz: Róma 11

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz+11&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma+11&version=NT-HU

Pál ebben a részben foglalja össze a zsidó néphez intézett evangéliumi felhívását. Annak ellenére, hogy Izrael elveszítette státuszát, mint választott nép, amikor elutasította Krisztust, ez nem jelenti azt, hogy Isten elvetett volna személy szerint bárkit is pusztán zsidó származása miatt. Azok, akik hisznek Jézusban, Isten kegyelmi népének részévé válnak. Pál emlékezteti olvasóit, hogy ő Benjámin törzséből való, és hogy Isten kegyelme mentette meg őt is. Már Pál idejében is sok zsidó volt, aki hitt Krisztusban, akik nem cselekedetek által, hanem kegyelem által megmentett emberek voltak.

Pál rávilágít, hogy Izrael nem szerezte meg azt a dicsőséget, amit szeretett volna. Krisztus azonban véghezvitte Isten szándékát a kereszten, így azok a zsidók, akik elfogadják az Ő áldozatát, részesülnek Isten tervének beteljesedésében (7-14. vers). Pál Ézsaiás 29:10-et és Zsoltárok 69:23-at idézi, hogy bemutassa: a zsidók vakok voltak, elaludtak, és az elbotlás érzéketlen és kemény kövévé lettek. Ugyanakkor ez a bukás vezetett a pogányok megmentéséhez. Isten célja az volt, hogy megváltó szolgálatát a pogányok által vigye véghez, és így felébressze a zsidók féltékenységét, ami által azok majd elfogadják Jézust, mint Messiást.

Ezután Pál arról beszél, hogy a hitetlen zsidók olyanok, mint az olajfáról leszakadt ágak. A pogányokat, mint vad olajfaágakat oltotta be Isten a leszakadt ágak helyére. Azonban, ha a zsidók újra hisznek, akkor ők természetes módon „oltatnak be”, mert ők nem vad olajfaágak, mint a pogányok. Ha a zsidók hisznek Krisztus igazságában, akkor számukra egészen természetes lesz, hogy „beoltassanak” a kereszténységbe (15-24. vers). Továbbá, ahogyan Isten nem kedvezett hitetlenségük miatt a természetes ágaknak (zsidók), ugyanúgy ha a pogányok veszítik el a hitüket, akik a vad ágak, amelyeket Ő oltott be, Isten hasonlóan fog majd bánni velük is, mint ahogyan hitetlen zsidókkal bánt.

Pál azzal zárja ezt a fejezetet, hogy az új lelki Izrael egy olajfa, amely a Krisztusban hívő zsidókból és a „beoltott” vad olajfaágakból, a pogányokból áll. Ezt az új Izraelt a Szabadító mentette meg, Aki Sionból jött ki, és elfordítja őket Jákob hitetlenségétől. Azokat, akiket megmentett, meg is szabadította a bűntől. Ez az az új szövetség, amelyet Isten köt velük (25-36. vers). Lásd még Jeremiás 31:31-34 és Zsid 8: 10-13.

A zsidóknak éppúgy, mint a pogányoknak, szükségük van Isten irgalmára, mert mindnyájan vétkeztek. Isten mélysége és ismeretének gazdagsága felülmúlhatatlan! Isten bölcsessége, tudománya és ítéletei kikutathatatlanok. Látjuk, hogy Isten mindent megtett annak érdekében, hogy mindenkit megmenthessen, akár zsidókat vagy nem zsidókat, és becsületesen bánik azokkal is, akik elutasítják Őt. Mivel emberek vagyunk, nem tudjuk teljesen megérteni Isten útjait, de tudjuk, hogy szeret bennünket, és hogy bízhatunk Benne.

Norman McNulty, M.D.

147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  34-35. fejezeteihez (május 27 – Június 2.).

„Jöjjetek énhozzám” - mondja Jézus -, „és én megnyugvást adok nektek.” Vigasztalannak és megterhelt szívűnek érzed magadat? Keresed-e, hogy a szíved vágyódása elcsendesedjen? Jézus mindnyájunkat arra hív, hogy megnyugvást találjunk benne.

Ez a fejezet arra emlékeztet engem, hogy semmit nem kell egyedül elhordoznunk. Jézus esedezve kér bennünket, hogy kérjük tőle, hogy vegye át a terhet megfáradt vállainkról, hogy bízzuk valamennyi gondunkat Őrá. Amikor az Úr elé járulunk, BÍZNUNK kell benne, hogy Ő megnyugvást fog adni. Fáj a szíved a terhek súlya alatt? Ő azt mondja: „Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Mennyei Atyánknak ezer meg ezer útja van, hogy gondoskodjon rólunk, és mi ezekről semmit sem tudunk.

Amikor ezeket a fejezeteket olvastam, arra jöttem rá, hogy nagyon gyakran a tanítványok tapasztalata az enyém is volt! Amikor a kísértés viharfelhői gyülekeznek, és heves villámok villámlanak, és a hullámok körülöttünk sepernek, gyakran egyedül akarjuk megküzdeni a vihart, elfelejtve, hogy van Valaki, aki segíthet. Ha a Megváltó ott van a szívünkben, nincs mitől félnünk. Emlékeznünk kell Jézusra, és Őt hívnunk: „Uram, ments meg minket; mert elveszünk.” Kiáltásunk nem lesz hiábavaló.

Ha pedig szaván fogjuk Krisztust, és az Ő gondviselésére bízzuk a szívünket, mi magunk is békét találunk és lelki nyugalmat. Semmi sem szomoríthat el minket, ha Jézus tesz minket boldoggá.

Kellie Nixon

Önkéntes, „Tedd és merd!” Biblia-tábor

Victoria, Ausztrália

Fordította Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - jűnius 1 - PÉNTEK - Róma 10

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 35. fejezet 1054. nap

Jézus hatalommal parancsolta a tisztátalan lelkeknek, hogy menjenek ki belőlük. Szavai behatoltak a szerencsétlenek elméjébe. Homályosan felfogták, hogy Az áll előttük, aki megmentheti őket a kínzó démonoktól. A Megváltó lábához borultak, hogy imádják Őt. Amikor beszélni akartak, irgalomért esedezni, a démonok szóltak belőlük, s dühödten kiáltották: "Mi közöm van nékem teveled, Jézus, felséges Istennek Fia? kérlek téged, ne gyötörj engem" (Lk 8:28).

Jézus megkérdezte: "Mi a neved?" A válasz így hangzott: "Légió a nevem, mert sokan vagyunk" (Mk 5: 9) A megszállottakat használták föl kapcsolatteremtésre, s kérték Jézust, ne űzze el őket a vidékről. Nem messze, a hegyoldalon nagy disznónyáj legelészett. A démonok azt kérték, hogy ezekbe mehessenek bele, Jézus pedig megengedte nekik. A csorda azonnal megveszett. Őrülten rohantak le a meredeken, és a partnál sem tudtak megállni, belehulltak a tóba, és elpusztultak.

Ezenközben a megszállottakban csodás változás ment végbe. Elméjük megvilágosodott, szemük értelmesen csillogott. Az oly rég Sátán képére átalakult arcuk hirtelen szelíddé vált, vérfoltos kezük megnyugodott, s boldog hangon dicsérték Istent szabadulásukért.

A disznópásztorok mindent láttak a szikla tetejéről, s elszaladtak, hogy hírül adják a történteket gazdáiknak és a népnek. Az egész lakosság ámulattal és félelemmel csődült ki, hogy lássa Jézust. A két ördöngős a vidék réme volt. Senki sem haladhatott el biztonságban a közelükben, mert démoni haraggal rohantak rá minden utazóra. Most ezek az emberek felöltözötten, világos elmével ültek Jézus lábánál, hallgatták szavait, és dicsőítették Annak nevét, Aki visszaadta egészségüket. A csodálatos jelenetet szemlélő tömeg azonban nem örvendett. A disznók elvesztése jobban foglalkoztatta őket, mint Sátán foglyainak szabadulása.

A disznótulajdonosok számára kegyelem volt, hogy ez a veszteség bekövetkezhetett. Lekötötték őket a földi dolgok, és nem törődtek a lelki élet magasabb szintű szükségleteivel. Jézus meg akarta törni az önző közömbösség varázserejét, hogy elfogadhassák kegyelmét. De időleges veszteségük miatti bánkódásuk és felháborodásuk megvakította szemüket a Megváltó kegyelme iránt.

A természetfeletti erő megnyilatkozása felébresztette a nép babonás hitét, félelmet szült. Ha ez az Idegen köztük marad, további csapások várhatók. Rossz néven vették az anyagi csapást, s elhatározták, hogy megszabadulnak Tőle. Akik átkísérték Jézust a tavon, elmondták, mi történt előző éjjel, milyen veszélyben voltak a viharban, s hogyan csendesedett le a szél és a tenger. Szavaik azonban hatástalanok maradtak. Az emberek rémülten tolongtak Jézus körül, és könyörögtek, távozzék tőlük. Ő engedett nekik, hajóra szállt, és azonnal elindult a túlsó partra.

Gadara lakói élő bizonyítékát kapták Krisztus hatalmának és kegyelmének. Látták a férfiakat, akik visszanyerték értelmüket, de annyira féltek kockáztatni földi érdekeiket, hogy azt, Aki szemük láttára diadalt vett a sötétség fejedelmén, háborgatónak tekintették, a menny ajándékát küszöbükről fordították vissza. Jóllehet, ma nem adódik olyan helyzet, mint a gadaraiaknak, mégis sokan nem hajlandók engedelmeskedni szavának, mert az engedelmességgel föl kellene áldozniuk valamely világi érdeket. Azért, hogy jelenléte ne okozzon anyagi veszteséget, sokan visszautasítják kegyelmét, és elűzik Lelkét.

Egészen más érzelmek töltötték be a meggyógyított ördöngösöket. Ők óhajtották szabadítójuk társaságát. Jelenlétében biztonságban érezték magukat a démonoktól, akik életüket gyötörték, férfikorukat tönkretették. Amikor Jézus be akart szállni a hajóba, szorosan mellette maradtak, lábához térdeltek, és könyörögtek, lehessenek közel Hozzá, hogy mindig hallhassák szavait. Ám Jézus megparancsolta nekik, hogy menjenek haza, és mondják el, mily nagy dolgot cselekedett az Úr érettük.

Itt volt tehát számukra az elvégzendő munka - menjenek pogány otthonokba, s beszéljék el, micsoda áldást kaptak Jézustól. Nehezen váltak el a Megváltótól.

Bizonyára súlyos nehézségeik lesznek pogány honfitársaik között. Oly hosszú ideig voltak kirekesztve a társadalomból, hogy ez látszólag alkalmatlanná tette őket a Jézustól kapott munkára. De amint Ő megmutatta kötelességüket, készek voltak engedelmeskedni. Nemcsak saját házanépüknek és szomszédaiknak szóltak Jézusról, hanem bejárták Decapolist, s mindenütt hirdették megmentő hatalmát, s elmondták, hogyan szabadította meg őket a démonoktól. E munkával nagyobb áldásban részesülhettek, mint ha csupán a maguk javára Őmellette maradtak volna. Az üdvösség jó hírének terjesztésében végzett munkálkodás visz közel a Megváltóhoz.

Mai Bibliai szakasz: Róma 10

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3maiakhoz+10&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=R%C3%B3ma+10&version=NT-HU

Ebben a fejezetben további leírást találunk arról, hogy Pál mennyire aggódik a zsidó nép elveszett volta miatt. Szíve vágya az, hogy megváltásban részesüljenek. Sajnos a zsidók Isten iránti buzgalma nem a Szentíráson alapul, és nincs tudomásuk az igazi, hit általi megigazításról. Megpróbálták létrehozni a saját megigazulásukat, és nem rendelték alá magukat Krisztusnak, amikor Ő kinyilatkoztatta önmagát nekik.  

Pál ezt mondja, hogy „a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására” (4. vers). Ez nem azt jelenti, hogy a törvény érvényét veszítette. Az előző fejezetben az apostol világossá tette ezt, amikor így szólt: „hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint” (Róm 8:4). Ez azt mutatja, hogy Krisztus betöltötte a törvényt érettünk, és mi megkaphatjuk az Ő igazságát, ha Rá nézünk, és nem a törvényre. Ezek után idézi 5Móz 30:12-13-at, hogy körülírja a hitet. A gond az, hogy egyesek azt mondják, hogy ők hinnének, ha felmehetnének a Mennybe, és ott meglátnák Jézust. Mások meg azt mondják, hogy ők hinnének, ha saját szemükkel látnák meg a feltámadt Krisztust (5-6. vers). Ezek után bemutatja azt, hogy az igaz hit elhiszi a prédikált Igét, hogy Jézus valóságos, és Isten feltámasztotta Őt a halálból. Szívünkkel hiszünk és teljesen meg vagyunk győződve Krisztus igazságáról, és ezt szánkkal is megvalljuk (7-13. vers). Senki nem vall szégyent, aki nyíltan megvallja Krisztusban való hitét, mert Ő Isten hatalma a mi üdvösségünkre.

Ezek után Pál felhívást intéz a hívőkhöz, hogy prédikálják a békesség evangéliumát azoknak, akik még nem hisznek (14-18. vers). Prédikálókra van szükség, hogy elvigyék az evangéliumot a világnak, és idézi Ézsaiás 52:7-et, hogy leírja azok lábának szépségét, akik az üzenet jó hírét elviszik azoknak, akik még soha nem hallottak róla. Ez a prédikálás hitet ébreszt azok szívében, akik meghallják Isten szavát. A mai evangélistáknak tovább kell prédikálniuk annak az evangélium egyszerűségét és erejét, amely hitre és átalakulásra vezet. Pál azzal fejezi be ezt a szakaszt, hogy idézi Zsolt 19:4-et, hogy bemutassa: a prédikálók szava eljutott az egész földre.

A fejezet utolsó három versében Pál Mózest idézi, hogy bemutassa azt, hogy Isten átvált a zsidó népről a pogányokra, mivel elutasították Krisztust. Minden lehetségest megtett érettük, de sajnos, mint nép engedetlenek és ellenszegülők maradtak.

Norman McNulty, M.D.

147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  34-35. fejezeteihez (május 27 – Június 2.).

„Jöjjetek énhozzám” - mondja Jézus -, „és én megnyugvást adok nektek.” Vigasztalannak és megterhelt szívűnek érzed magadat? Keresed-e, hogy a szíved vágyódása elcsendesedjen? Jézus mindnyájunkat arra hív, hogy megnyugvást találjunk benne.

Ez a fejezet arra emlékeztet engem, hogy semmit nem kell egyedül elhordoznunk. Jézus esedezve kér bennünket, hogy kérjük tőle, hogy vegye át a terhet megfáradt vállainkról, hogy bízzuk valamennyi gondunkat Őrá. Amikor az Úr elé járulunk, BÍZNUNK kell benne, hogy Ő megnyugvást fog adni. Fáj a szíved a terhek súlya alatt? Ő azt mondja: „Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Mennyei Atyánknak ezer meg ezer útja van, hogy gondoskodjon rólunk, és mi ezekről semmit sem tudunk.

Amikor ezeket a fejezeteket olvastam, arra jöttem rá, hogy nagyon gyakran a tanítványok tapasztalata az enyém is volt! Amikor a kísértés viharfelhői gyülekeznek, és heves villámok villámlanak, és a hullámok körülöttünk sepernek, gyakran egyedül akarjuk megküzdeni a vihart, elfelejtve, hogy van Valaki, aki segíthet. Ha a Megváltó ott van a szívünkben, nincs mitől félnünk. Emlékeznünk kell Jézusra, és Őt hívnunk: „Uram, ments meg minket; mert elveszünk.” Kiáltásunk nem lesz hiábavaló.

Ha pedig szaván fogjuk Krisztust, és az Ő gondviselésére bízzuk a szívünket, mi magunk is békét találunk és lelki nyugalmat. Semmi sem szomoríthat el minket, ha Jézus tesz minket boldoggá.

Kellie Nixon

Önkéntes, „Tedd és merd!” Biblia-tábor

Victoria, Ausztrália

Fordította Gősi Csaba