2018. június 4., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 4 - HÉTFŐ - Róma 13


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 36. fejezet 1057. nap

Útban a főember háza felé Jézus egy szegény asszonyt vett észre a sokaságban, aki tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, mely életét teherré tette. Mindenét orvosokra, gyógyszerekre költötte, de az eredmény csak annyi volt, hogy gyógyíthatatlannak nyilvánították. Reménye újraéledt, midőn Krisztus gyógyításairól hallott. Biztos volt benne: ha csak Hozzá mehetne, meggyógyulna. Legyengülten, szenvedve eljött a tengerpartra, ahol Ő tanított, s megpróbált átfurakodni a sokaságon, de hiába. Követte Jézust Lévi-Máté házából jövet is, mégsem tudta elérni Őt. Már kezdett elkeseredni, mikor Jézus utat tört a sokaságban, és közel jött hozzá.

Eljött az óriási lehetőség. A Nagy Orvos színe elé került! A tülekedésben nem tudott szólni Hozzá, meg sem ragadhatta, csak egy futó pillantást vethetett alakjára. Félve, hogy elveszíti a szabadulás egyetlen lehetőségét, előrenyomult, s így szólt magában: "Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok" (Mt 9:21). Amikor Jézus elhaladt mellette, a nő kinyújtotta kezét, és sikerült megérintenie köntösének szegélyét. Abban a pillanatban tudta, hogy meggyógyult. Életének hite ebben az érintésben összpontosult, s fájdalmát, gyöngeségét azonnal a tökéletes egészség életereje váltotta föl.
Ekkor hálás szívvel megpróbált visszavonulni a tömegből, Jézus azonban hirtelen megállt, s a nép is megtorpant Vele együtt. Megfordult, körülnézett, és a sokaság zajában is jól kivehető hangon kérdezte: "Ki az, aki engem illetett?" (Lk 9:45) A nép csodálkozó tekintete volt a válasz kérdésére. Minden oldalról szorongatták, durván taszigálták hol erre, hol arra - meglepő volt tehát kérdése.

A mindig szólni kész Péter válaszolt: "Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illetett?" Jézus így felelt: "Illetett engem valaki; meri én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem" (Lk 9:45--46). A Megváltó meg tudta különböztetni a hit érintését a figyelmetlen tömeg véletlen lökdösődésétől. Az ilyen hit mellett nem mehetett el szó nélkül. A vigasztalás szavait akarta szólni az alázatos nőnek, melyek öröm kútforrását jelentik majd számára - ezek a szavak áldást árasztanak követőire az idők végezetéig.

Jézus az asszony felé nézett, és ragaszkodott hozzá, hogy megtudja, ki illette Őt. A nő, miután hiába próbált elrejtőzni, remegve előjött, és lábához borult. Hálakönnyek között beszélte el szenvedésének és megkönnyebbedésének történetét. Jézus szelíden így szólt: "Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével" (Mk 5:34). Elvágta a babona lehetőségét, hogy pusztán ruhájának érintéséből gyógyító erő származna. A gyógyulás nem a Vele történt külső érintkezésből eredt, hanem a hitből, ami megragadta isteni erejét.

A Krisztus köré zsúfolódó kíváncsi sokaság nem érezte, hogy életadó erőt kapna. Amikor viszont a szenvedő asszony nyújtotta ki kezét, hogy megérintse Őt, és hitt a gyógyulásban, ő érezte a gyógyító erőt. Így van ez a lelki dolgokkal is. Mellékesen beszélgetni a vallásról, lelki szomjúság és élő hit nélkül imádkozni mit sem ér. A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár, hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem részesül áldásban Istentől. Nem elégséges hinni valamit Krisztusról; Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk származhat, személyes Megváltóként fogadja el Őt, és érdemeit a miénkké teszi. Sokan egyfajta véleménynek tekintik a hitet. A megmentő hit egyesség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit élet. Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győzedelmes hatalommá válik.

Jézus, miután meggyógyította az asszonyt, arra vágyott, hogy az ismerje el a kapott áldást. Az evangélium által felkínált ajándékokat nem lopva, titokban kell élveznünk. Ezért hív az Úr, hogy valljuk meg jóságát. "Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok" (Ésa 43:12).

Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl Hozzá. Az Ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában.

Amikor a tíz - gyógyulni vágyó poklos Jézushoz jött, Ő megparancsolta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papnak. Az úton megtisztultak, de csak egy tért vissza, hogy dicsőséget adjon Neki. A többi ment a dolgára, s elfelejtette, ki gyógyította meg. Mennyien teszik ugyanezt ma is! Az Úr szüntelenül munkálkodik az emberiség javára. Szakadatlan árasztja javait. Felkelti a beteget az enyészet ágyából, kiszabadítja az embert olyan veszélyből, melyről nem is tud, mennyei angyalokat bíz meg, hogy őrizzék a szerencsétlenségtől, oltalmazzák a "dögvésztől, amely a homályban jár", és "a döghaláltól, amely délben pusztít" (Zsolt 91:6), annak szíve mégis érzéketlen marad. A menny minden kincsét odaadta az ember megmentéséért, aki mégsem törődik Isten nagy szeretetével. Hálátlanságával bezárja szívét az Úr kegyelme előtt. A sivatagi cserjéhez hasonlóan nem vesz tudomást a kapott javakról, lelke a puszta felperzselt helyein lakozik.

Javunkra szolgál, ha Isten minden ajándékát frissen tartjuk emlékezetünkben. Így erősödik a hit, egyre többet kér és kap. Több bátorítás rejlik a legkisebb áldásban, melyet mi magunk kapunk Istentől, mint megannyi beszámolóban, amit mások hitéről és tapasztalatairól összeolvashatunk. Az Isten kegyelmére válaszoló lélek az öntözött kerthez lesz hasonló. Egészsége gyorsan kivirul, világossága felkél rejtekéből, és az Úr dicsősége meglátszik rajta. Jusson eszünkbe akkor az Úr szerető nyájassága, gyengéd, irgalmas cselekedeteinek sokasága. Izrael népéhez hasonlóan emeljünk emlékköveket, s írjuk rájuk Isten értünk végzett munkálkodásának drága történetét. S mikor átgondoljuk, hogyan törődött velünk vándorutunkon, szívünk megtelik hálával, úgy mondjuk: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt" (Zsolt 116:12-14).

Mai Bibliai szakasz: Róma 13

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Pál azzal kezdi, hogy tisztázza a keresztény viszonyulását a civil hatalomhoz. Alá kell rendelnünk magunkat a felsőbb hatalmaknak, de a legfelsőbb hatalom Isten. Ő adta a hatalmat a polgári vezetőknek is. Így nincs mit félnie annak, aki megtartja Isten törvényét és a földi törvényeket. A polgári hatóság Istent szolgálja, és nyomatékot ad a törvénynek a gonosztevőkkel szemben (4. vers).

Arra a tényre alapozva, hogy a földi hatalom Isten céljait szolgálja, Pál felszólítja a keresztényeket, hogy lelkiismeretüket követve engedelmeskedjenek és mindenben őszintén járva el. Kéri a hívőket, hogy fizessék meg az adót minden illetékes hatóságnak (5. vers). A polgári tisztviselők iránti tiszteletre és megbecsülésre hív, majd összefoglalásként bátorítja a keresztényeket, hogy szeressék egymást, hiszen ha egymást szeretjük, akkor Isten törvénye szerint élünk. Emlékeztet, hogyan kellene szeretnünk felebarátainkat, és az utolsó 5 parancsolatra utalva rámutat, milyen is a szeretet a gyakorlatban (8-10. vers).

A fejezet utolsó részében, Pál felhívást intéz a keresztények felé, hogy ébredjenek fel az álomból. Bár ez a felszólítás minden eddig élő nemzedéknek aktuális lehetett, különösen alkalmazható azokra, akik a Jézus visszatérését közvetlenül megelőző időben élnek. Tulajdonképpen a 10 szűz példázatában Jézus is alvóként ábrázolja egyházát (Mt 25:1-13). Pál sürgetőleg lép fel, mert tudjuk milyen időben élünk, ideje felébredni, és nem aludni tovább. Közelebb van hozzánk az üdvösség, mint mikor hívőkké lettünk. E világ éjjele hamarosan véget ér. Itt az ideje levetni a sötétség cselekedeteit, és felölteni Isten fényének páncélját.

Az életünknek nyitott könyvnek kell lennie. Őszintén kell élnünk takargatnivalók nélkül. Nem szabad részt vennünk tobzódásban és részegségben (13. vers). Lelki értelemben a hetednapi adventistáknak nem szabad Babilon (hamis tanainak) borából innia. A világ nagy része ittas az ő lelki paráznaságának borától. Lelkileg tisztáknak és józanoknak kell lennünk, hűnek az üzenethez, amelyet Isten ránk bízott, mint népre. Pál azzal zárja, amire valójában szükségünk van, hogy magunkra öltsük Jézust és az Ő igazságát. Ha így teszünk, nem a testre fogunk nézni, amely az óember szerint bűnben jár, ahogy Róma 7-ben láthattuk, hanem Krisztus segítségével megújul az elménk, és felkészít, hogy szembenézzünk a végső válsággal.

Norman McNulty, M.D.

147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  36-37. fejezeteihez (Június- 3-9).

Az asszonyt, aki megérintette Jézus ruhájának a szélét, nem a ruhában rejlő valamiféle természetfeletti sajátosság gyógyította meg; a Jézusban való őszinte és teljes hite tette őt újra egészségessé. Sok csodáról hallott és látott, amelyeket Jézus vitt véghez, és tudta, hogy neki megvan a képessége, hogy embereket gyógyítson. És ami a legfontosabb, elhitte, hogy Ő meggyógyítja ŐT.

Megérintette a ruháját, nem babonából, vagy halvány reménnyel, hanem erős és valódi hittel. Hitte, hogy meg fog gyógyulni. A félszívű hittel nem sokra megyünk. Pusztán elfogadni Krisztust, mint az emberiség megmentőjét, nem elég ahhoz, hogy a lélek meggyógyuljon és megnyugvást találjon. Szükség van rá, hogy elfogadjuk személyes Megváltónként.

Számomra a legélesebben kirajzolódó rész a 37. fejezetben az volt, ahogy a tanítványok nem hagyták, hogy a visszautasítás elcsüggessze őket és elrontsa a napjukat. Jézus azt mondta, hogy „rázzák le az út porát” a lábukról és menjenek tovább a következő házig vagy városig.

Krisztus tanúiként találkozni fogunk elutasítással és üldözéssel az üzenetünk miatt, azonban nem szabad, hogy ez elbátortalanítson minket attól, hogy megosszuk azt. Isten helyzeteket teremt számunkra, amelyekben tanúskodhatunk – olyan lehetőségeket, amelyeket elszalaszthatunk, ha elcsüggedünk és feladjuk. Mert ki tudja, talán rögtön a következő ember, akivel találkozunk, ő lehet az, akinek legjobban szüksége van arra, hogy az Ő szeretetéről halljon!

Jasmine Tregenza
önkéntes, „Tedd és merd!” Ifjúsági Biblia-tábor
Bundaberg, Queensland, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése