Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 36. fejezet 1057. nap
Útban a főember háza felé Jézus egy szegény asszonyt vett
észre a sokaságban, aki tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, mely életét
teherré tette. Mindenét orvosokra, gyógyszerekre költötte, de az eredmény csak
annyi volt, hogy gyógyíthatatlannak nyilvánították. Reménye újraéledt, midőn
Krisztus gyógyításairól hallott. Biztos volt benne: ha csak Hozzá mehetne,
meggyógyulna. Legyengülten, szenvedve eljött a tengerpartra, ahol Ő tanított, s
megpróbált átfurakodni a sokaságon, de hiába. Követte Jézust Lévi-Máté házából
jövet is, mégsem tudta elérni Őt. Már kezdett elkeseredni, mikor Jézus utat
tört a sokaságban, és közel jött hozzá.
Eljött az óriási lehetőség. A Nagy Orvos színe elé került!
A tülekedésben nem tudott szólni Hozzá, meg sem ragadhatta, csak egy futó
pillantást vethetett alakjára. Félve, hogy elveszíti a szabadulás egyetlen
lehetőségét, előrenyomult, s így szólt magában: "Ha csak ruháját illetem
is, meggyógyulok" (Mt 9:21). Amikor Jézus elhaladt mellette, a nő
kinyújtotta kezét, és sikerült megérintenie köntösének szegélyét. Abban a
pillanatban tudta, hogy meggyógyult. Életének hite ebben az érintésben
összpontosult, s fájdalmát, gyöngeségét azonnal a tökéletes egészség életereje
váltotta föl.
Ekkor hálás szívvel megpróbált visszavonulni a tömegből,
Jézus azonban hirtelen megállt, s a nép is megtorpant Vele együtt. Megfordult,
körülnézett, és a sokaság zajában is jól kivehető hangon kérdezte: "Ki az,
aki engem illetett?" (Lk 9:45) A nép csodálkozó tekintete volt a válasz
kérdésére. Minden oldalról szorongatták, durván taszigálták hol erre, hol arra
- meglepő volt tehát kérdése.
A mindig szólni kész Péter válaszolt: "Mester, a
sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem
illetett?" Jézus így felelt: "Illetett engem valaki; meri én
észrevettem, hogy erő származék ki tőlem" (Lk 9:45--46). A Megváltó meg
tudta különböztetni a hit érintését a figyelmetlen tömeg véletlen lökdösődésétől.
Az ilyen hit mellett nem mehetett el szó nélkül. A vigasztalás szavait akarta
szólni az alázatos nőnek, melyek öröm kútforrását jelentik majd számára - ezek
a szavak áldást árasztanak követőire az idők végezetéig.
Jézus az asszony felé nézett, és ragaszkodott hozzá, hogy
megtudja, ki illette Őt. A nő, miután hiába próbált elrejtőzni, remegve
előjött, és lábához borult. Hálakönnyek között beszélte el szenvedésének és
megkönnyebbedésének történetét. Jézus szelíden így szólt: "Leányom, a te
hited megtartott téged. Eredj el békével" (Mk 5:34). Elvágta a babona
lehetőségét, hogy pusztán ruhájának érintéséből gyógyító erő származna. A
gyógyulás nem a Vele történt külső érintkezésből eredt, hanem a hitből, ami
megragadta isteni erejét.
A Krisztus köré zsúfolódó kíváncsi sokaság nem érezte, hogy
életadó erőt kapna. Amikor viszont a szenvedő asszony nyújtotta ki kezét, hogy
megérintse Őt, és hitt a gyógyulásban, ő érezte a gyógyító erőt. Így van ez a
lelki dolgokkal is. Mellékesen beszélgetni a vallásról, lelki szomjúság és élő hit
nélkül imádkozni mit sem ér. A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a
világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az
üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár,
hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem
részesül áldásban Istentől. Nem elégséges hinni valamit Krisztusról;
Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk származhat,
személyes Megváltóként fogadja el Őt, és érdemeit a miénkké teszi. Sokan
egyfajta véleménynek tekintik a hitet. A megmentő hit egyesség: akik elfogadják
Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit élet. Az
élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek
győzedelmes hatalommá válik.
Jézus, miután meggyógyította az asszonyt, arra vágyott,
hogy az ismerje el a kapott áldást. Az evangélium által felkínált ajándékokat
nem lopva, titokban kell élveznünk. Ezért hív az Úr, hogy valljuk meg jóságát.
"Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok" (Ésa
43:12).
Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze,
mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a
hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját
tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő
munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete
van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját
egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl Hozzá. Az Ő kegyelme
dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel
párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában.
Amikor a tíz - gyógyulni vágyó poklos Jézushoz jött, Ő
megparancsolta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papnak. Az úton
megtisztultak, de csak egy tért vissza, hogy dicsőséget adjon Neki. A többi
ment a dolgára, s elfelejtette, ki gyógyította meg. Mennyien teszik ugyanezt ma
is! Az Úr szüntelenül munkálkodik az emberiség javára. Szakadatlan árasztja
javait. Felkelti a beteget az enyészet ágyából, kiszabadítja az embert olyan
veszélyből, melyről nem is tud, mennyei angyalokat bíz meg, hogy őrizzék a
szerencsétlenségtől, oltalmazzák a "dögvésztől, amely a homályban
jár", és "a döghaláltól, amely délben pusztít" (Zsolt 91:6),
annak szíve mégis érzéketlen marad. A menny minden kincsét odaadta az ember
megmentéséért, aki mégsem törődik Isten nagy szeretetével. Hálátlanságával
bezárja szívét az Úr kegyelme előtt. A sivatagi cserjéhez hasonlóan nem vesz
tudomást a kapott javakról, lelke a puszta felperzselt helyein lakozik.
Javunkra szolgál, ha Isten minden ajándékát frissen tartjuk
emlékezetünkben. Így erősödik a hit, egyre többet kér és kap. Több bátorítás
rejlik a legkisebb áldásban, melyet mi magunk kapunk Istentől, mint megannyi
beszámolóban, amit mások hitéről és tapasztalatairól összeolvashatunk. Az Isten
kegyelmére válaszoló lélek az öntözött kerthez lesz hasonló. Egészsége gyorsan
kivirul, világossága felkél rejtekéből, és az Úr dicsősége meglátszik rajta.
Jusson eszünkbe akkor az Úr szerető nyájassága, gyengéd, irgalmas
cselekedeteinek sokasága. Izrael népéhez hasonlóan emeljünk emlékköveket, s
írjuk rájuk Isten értünk végzett munkálkodásának drága történetét. S mikor átgondoljuk,
hogyan törődött velünk vándorutunkon, szívünk megtelik hálával, úgy mondjuk:
"Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A
szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Az Úr
iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt" (Zsolt 116:12-14).
Mai Bibliai szakasz: Róma
13
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Pál azzal kezdi, hogy
tisztázza a keresztény viszonyulását a civil hatalomhoz. Alá kell rendelnünk
magunkat a felsőbb hatalmaknak, de a legfelsőbb hatalom Isten. Ő adta a
hatalmat a polgári vezetőknek is. Így nincs mit félnie annak, aki megtartja
Isten törvényét és a földi törvényeket. A polgári hatóság Istent szolgálja, és
nyomatékot ad a törvénynek a gonosztevőkkel szemben (4. vers).
Arra a tényre alapozva,
hogy a földi hatalom Isten céljait szolgálja, Pál felszólítja a keresztényeket,
hogy lelkiismeretüket követve engedelmeskedjenek és mindenben őszintén járva
el. Kéri a hívőket, hogy fizessék meg az adót minden illetékes hatóságnak (5.
vers). A polgári tisztviselők iránti tiszteletre és megbecsülésre hív, majd
összefoglalásként bátorítja a keresztényeket, hogy szeressék egymást, hiszen ha
egymást szeretjük, akkor Isten törvénye szerint élünk. Emlékeztet, hogyan
kellene szeretnünk felebarátainkat, és az utolsó 5 parancsolatra utalva rámutat,
milyen is a szeretet a gyakorlatban (8-10. vers).
A fejezet utolsó
részében, Pál felhívást intéz a keresztények felé, hogy ébredjenek fel az
álomból. Bár ez a felszólítás minden eddig élő nemzedéknek aktuális lehetett,
különösen alkalmazható azokra, akik a Jézus visszatérését közvetlenül megelőző
időben élnek. Tulajdonképpen a 10 szűz példázatában Jézus is alvóként ábrázolja
egyházát (Mt 25:1-13). Pál sürgetőleg lép fel, mert tudjuk milyen időben élünk,
ideje felébredni, és nem aludni tovább. Közelebb van hozzánk az üdvösség, mint
mikor hívőkké lettünk. E világ éjjele hamarosan véget ér. Itt az ideje levetni
a sötétség cselekedeteit, és felölteni Isten fényének páncélját.
Az életünknek nyitott
könyvnek kell lennie. Őszintén kell élnünk takargatnivalók nélkül. Nem szabad
részt vennünk tobzódásban és részegségben (13. vers). Lelki értelemben a
hetednapi adventistáknak nem szabad Babilon (hamis tanainak) borából innia. A
világ nagy része ittas az ő lelki paráznaságának borától. Lelkileg tisztáknak és
józanoknak kell lennünk, hűnek az üzenethez, amelyet Isten ránk bízott, mint
népre. Pál azzal zárja, amire valójában szükségünk van, hogy magunkra öltsük
Jézust és az Ő igazságát. Ha így teszünk, nem a testre fogunk nézni, amely az
óember szerint bűnben jár, ahogy Róma 7-ben láthattuk, hanem Krisztus
segítségével megújul az elménk, és felkészít, hogy szembenézzünk a végső
válsággal.
Norman McNulty, M.D.
147. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
36-37. fejezeteihez
(Június- 3-9).
Az asszonyt, aki
megérintette Jézus ruhájának a szélét, nem a ruhában rejlő valamiféle
természetfeletti sajátosság gyógyította meg; a Jézusban való őszinte és teljes
hite tette őt újra egészségessé. Sok csodáról hallott és látott, amelyeket
Jézus vitt véghez, és tudta, hogy neki megvan a képessége, hogy embereket
gyógyítson. És ami a legfontosabb, elhitte, hogy Ő meggyógyítja ŐT.
Megérintette a ruháját,
nem babonából, vagy halvány reménnyel, hanem erős és valódi hittel. Hitte, hogy
meg fog gyógyulni. A félszívű hittel nem sokra megyünk. Pusztán elfogadni
Krisztust, mint az emberiség megmentőjét, nem elég ahhoz, hogy a lélek
meggyógyuljon és megnyugvást találjon. Szükség van rá, hogy elfogadjuk
személyes Megváltónként.
Számomra a legélesebben
kirajzolódó rész a 37. fejezetben az volt, ahogy a tanítványok nem hagyták,
hogy a visszautasítás elcsüggessze őket és elrontsa a napjukat. Jézus azt
mondta, hogy „rázzák le az út porát” a lábukról és menjenek tovább a következő
házig vagy városig.
Krisztus tanúiként
találkozni fogunk elutasítással és üldözéssel az üzenetünk miatt, azonban nem
szabad, hogy ez elbátortalanítson minket attól, hogy megosszuk azt. Isten
helyzeteket teremt számunkra, amelyekben tanúskodhatunk – olyan lehetőségeket,
amelyeket elszalaszthatunk, ha elcsüggedünk és feladjuk. Mert ki tudja, talán
rögtön a következő ember, akivel találkozunk, ő lehet az, akinek legjobban
szüksége van arra, hogy az Ő szeretetéről halljon!
Jasmine Tregenza
önkéntes, „Tedd és
merd!” Ifjúsági Biblia-tábor
Bundaberg, Queensland,
Ausztrália
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése