Higgyetek az Ő prófétáinak - október 25 - KEDD - Jób 36

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezet 471. nap

Az Isten megbánása nem olyan megbánás, mint az emberé. "Izráelnek erőssége pedig nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon" (1Sám 15:29). Az emberi megbánás az érzelem megváltozását, az isteni azonban a körülmények és viszonyok megváltozását jelenti. Az ember Istenhez való viszonyát úgy változtathatja meg, hogy elfogadja az isteni kegyelem feltételeit, vagy megtagadja azokat; Isten azonban tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz. Saul engedetlensége által megváltoztatta Istenhez való viszonyát, de Isten feltételei nem változtak meg. Az ő követelményei azóta is ugyanazok, mert nála "[...] nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1:17).

Fájó szívvel kelt másnap útra az agg próféta, hogy fogadja a megtévedt királyt. Remélte, hogy közben megfontolva a helyzetet megalázza magát Isten előtt, és újból biztosítja magának az ő jóakaratát. Ámde az első lépés után könnyű lefelé jutni a bűn lejtőjén. Sault annyira lealacsonyította folytonos engedetlensége, hogy most hazugsággal ajkán ment Sámuel elé: "Áldott vagy te az Úrtól! Én végrehajtám az Úrnak parancsolatját" (1Sám 15:13).

De a Sámuel füléhez jutó hangok meghazudtolták ezt a beszédet. Meg is kérdezte: "Micsoda az a juhbégetés, mely füleimbe hat, és az az ökörbőgés, melyet hallok?" (1Sám 15:14). Saul természetesen erre is tudott felelni. "Az Amálekitáktól hozták azokat" - mondta - "mert a nép megkímélte a juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek; a többit pedig elpusztítottuk" (1Sám 15:15). A nép Saul parancsának engedve cselekedett; hogy Saul önmagát védje, kész volt a népet okolni az engedetlenségért.

Saul elvettetésének üzenete kimondhatatlan szomorúságot okozott Sámuelnek. Helyzete elég kényes volt, mert az elvettetés üzenetét közölni kellett az ünneplő néppel, amely a győzelmet Saul vitézségének tudta be. Saul maga sem tulajdonította Istennek a győzelmet. Amikor Sámuel mindezeket látta, felháborodással vegyes fájdalommal vette tudomásul, hogy az az ember, akit Isten ilyen magas méltóságra emelt, lépten-nyomon áthágja a menny parancsát és bűnbe ejti Izraelt. ő nem hagyta magát Saul szavaitól megtéveszteni. Szomorúsággal vegyes felháborodottsággal így szólt hozzá: "Engedd meg, hogy megmondjam néked, amit az Úr mondott nékem ez éjjel [...] Nemde kicsiny valál te a magad szemei előtt is, mindazáltal Izráel törzseinek fejévé lettél, és az Úr királlyá kent fel téged Izráel felett?!" (1Sám 15:16-17). Ezután elismételte Istennek az amálekiták ellen kiadott rendeletét, majd megkérdezte, mi késztette az engedetlenségre.

Saul pedig kitartva a mentegetőzés mellett, így felelt: "Én bizonyára hallgattam az Úr szavára, és azon az úton jártam, amelyre engem az Úr elküldött; és elhoztam Agágot, az Amálekiták királyát, és az Amálekitákat elpusztítottam. A nép azonban elvette a prédából a megsemmisítésre rendelt juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek Gilgálban" (1Sám 15:20-21).

De Sámuel ellentmondást nem tűrő szigorral rontotta le a hazugságnak ezt a mentsvárát, és most minden további nélkül kijelentette az Úr ítéletét. "Vajon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véresáldozat" - mondotta szigorúan - "mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a véresáldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvetett téged, hogy ne légy király" (1Sám 15:22-23).

Mai Bibliai szakasz: Jób 36

Elihunak, a fiatal szónoknak hosszú mondandója van. Elkezdte a 32. fejezetben és most a 36. fejezetben is folytatja. Úgy beszél, mintha attól félne, hogy elveszik tőle a mikrofont. Lehetséges, hogy valaki a hallgatói közül fel akart állni és el akart menni, mert Elihu ezt mondja: „Várj még egy kevéssé, majd felvilágosítlak, mert az Istenért még van mit mondanom.” Több igazságot akar tulajdonítani Alkotójának, és bizonyos abban, hogy hallgatósága elfogadja szavait, mert nem hamisak azok (1-4. vers).

Elihu néhány hitelvi pontot akar bemutatni: Isten hatalmas és nem néz le senkit sem. Ez ugyanaz, mintha ezt mondaná: „hatalmas az ő lelkének ereje” (5. vers). Isten nem kíméli meg a gonoszok életét, de igazságot szolgáltat a szegénynek (6. vers). Nem veszi le a tekintetét az igazakról. Mi tudjuk azt, hogy Jelenések 3:21 szerint a győztesek, vagy az igazak a királyok Királyával, Krisztussal azonos királyiszékben fognak ülni. Elihunak már korábban hallania kellett erről, mivel pontosan ezt mondja: „királyok mellé, a trónba ülteti őket örökre, hogy felmagasztaltassanak" (7. vers).

Elihu nem egy olyan végidei elképzeléssel foglalkozik miszerint Istennek segítségre lenne szüksége, hogy felépítse országát ezen a Földön. Igazat mond, de más összefüggésben. Ha valaki meg van láncolva és a nyomorúság ruháiba van felöltözve (mint Jób), akkor Isten elmondja nekik tetteiket és bűneiket, mert fennhéjázó módon viselkedtek. Kinyitja a fülüket, hogy megfenyítse őket, és felszólítja, hogy bánják meg bűneiket (8-10. vers).   

Az emberek döntésére Isten a következő tettekkel válaszol: ha engedelmeskednek és Istent szolgálják, napjaikat jó és kellemes dolgok fogják kitölteni (11. vers). Noha evangéliumi igazságként hangzik, és nagyon is az, a csavar itt mégis ott látható, hogy a történelem nagy küzdelem szemlélete nélkül Elihu ezeknek az ígéreteknek a teljesedését itt és most várja, és csakis materiális szempontból. A rossz hír az, hogy ha nem engedelmeskednek, fegyverrel veretnek által, és tudatlanságban múlnak ki, mert nem igényelték a megváltást (12-13. vers). Elihu szerint a kötés és oldás Isten részéről itt a Földön történik, és ha fiatalon halnak meg, ez pontosan ezért van (14. vers). 

„A gazdag rossz, a szegény jó” szocialista elképzelést alkalmazva Elihu azt sugallja, hogy Isten „a nyomorultat a nyomorúság által menti meg, és a sanyargatás által nyitja meg fülüket” (15. vers). Modern szocialista tudósok Elihuhoz hasonlóan azt vallják, hogy a szegények és elnyomottak jók és mindenki más gonosz. A Biblia üzenete az elnyomással kapcsolatban az, hogy az igazak sátán általi elnyomása és a lelki nyomorúság minden formája a Szentlélek hiányának tudható be. Elihu az anyagi szegénységre és az anyagi elnyomásra  összpontosít, miközben Jób, Mózes, Jézus és a Biblia a lelki szegénységre és a lelki elnyomásra. A hűségesek asztala telve lesz lelki javakkal és a mennyei bírósági ítélet támogatni fogja őket (15-16. vers). Isten szolgája már életében kezeli a bűn kérdését, és nemcsak úgy félszívvel. Ha nem kezeli a bűnt, Isten félre fogja tenni őt az útból és a gazdagsága nem fog segíteni rajta, mivel gonoszsághoz folyamodott (17-21. vesr).  

A 22-32 versek között Elihu az Istenről alkotott képét akarja bemutatni nekünk. Az Isten nagyon hatalmas; kicsoda taníthatja Őt? Ki kérheti számon Őt? Ki mondta: „Igazságtalanul cselekedtél?” Emlékezz arra, hogy fel kell magasztalnod az Ő tetteit, amelyeket az emberek szemlélnek. Az emberek távolról látták Isten tetteit. Isten hatalmas és mi nem tudjuk éveinek számát, és ki sem nyomozhatjuk azokat. Isten növeli a vízcseppeket úgy ahogy akarja, ami azt eredményezi, hogy a felhők esőt hullatnak a nagy emberekre (22-28. vers). Úgy tűnik, hogy Elihu itt arra utal, hogy ha valaki nagy ember, az eső az ő földjére fog esni. Azt mondja, hogy az ember nem tudja teljesen megérteni a felhő terjedését, és Isten sátrának dörgését. Kiterjeszti fölötte világosságát és beteríti a tenger gyökereit. Megítéli a népeket, táplálékot ad gazdagon. Kezében hordja a villámot és parancsol neki, hogy lecsapjon, mennydörgése a közelgő vihart jelzi. (29-32). Elihu elmondja, hogy (saját megértése szerint) Isten hogyan bánik az emberrel. Az áldottak Istentől kapnak üzenetet, de azok, akik magukat felmagasztalják, nem kapnak. 

Drága Istenünk!

Tőled származik a valódi bölcsesség, és mi áldjuk ezért nagy neved! A te jövendöléseid nélkül mi elveszünk a magyarázatokban. Köszönjük a próféciák biztonságát! Ámen!

Koot van Wyk

65. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezetéhez (okt. 23-29).

Mi történik, ha elbukjuk a hit próbáját?

Isten könyörületesen magához ragadja a kezdeményezést, és egy újabb lehetőséget biztosít nekünk a tanuláshoz. Ez akkor azt jelenti, hogy annyira könnyű lesz, mint egy vizsga, amit addig ismételhetünk, amíg jól nem sikerül? Nem egészen. Minden egyes alkalommal, amikor a hitünket újra meg kell próbálni, a tét egyre magasabb, és az esélyünk egyre kedvezőtlenebb, mert egyre távolabb és távolabb kerültünk Istentől. Sajnos túl gyakran az történik, amikor az igazsággal szembesülünk az Ő Igéjén vagy a prófétáin keresztül, hogy Saul király rossz példáját követjük, és elutasítjuk Isten útját, azzal, hogy inkább a saját fejünk után megyünk.

A lefelé tartó spirál egyszerűen csak azzal kezdődik, hogy visszautasítjuk az Ő Igéjét és prófétáit. Nem olvassuk a Bibliát, elmaradozunk a gyülekezetből. Saul elkerülte Sámuelt, amennyire csak lehetséges volt (lásd: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 583. o.) Megpróbálta kirekeszteni életéből a próféta feddését.

Isten továbbra is megpróbált eljutni Saulhoz üzenetével. „Sámuel nyomatékosan kijelentette, hogy Isten küldte”, amikor utasításokat adott az amálekitákkal kapcsolatban. (i.m.) Mintha csak azt mondta volna Isten: „Ezúttal újra megpróbáljuk, és most nem szeretném, ha figyelmen kívül hagynád az üzenetet.” Amikor Saul ismét azt választotta, hogy a saját feje után megy, megpecsételte az Isten iránti visszautasítását. Isten nem tudta többé használni őt népének vezetőjeként. Saul már nem hallgatott Istenre.

Urunk, segíts nekünk hallgatni a szavadra és akaratodra, amelyet Igéden és prófétáidon keresztül adsz nekünk! Segíts, hogy felismerjük a hit próbáját, és téged válasszunk! Ámen.

Karen Lifshay

Hermiston SDA Church, Oregon, USA

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 24 - HÉTFŐ - Jób 35

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 61. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezet 470. nap

Igazságszolgáltatás közben azonban a kegyelemről sem feledkezett meg az Úr, mert az amálekiták között lakó keneusokat megmentette. Ezek az emberek, bár nem voltak mentesek a bálványimádástól, de tisztelték Jahvét, népével pedig barátságosan bántak. Ebből a törzsből való volt Mózes sógora is, Hobab, aki Izraelt a pusztán keresztül elkísérte és terepismeretével igen sok jó szolgálatot tett nekik.

A filiszteusok mikmási veresége óta Saul a moábiták, ammoniták, edomiták, amálekiták és filiszteusok ellen viselt háborút, és ahol csak lábát megvetette, mindenütt győzelmet aratott. Amikor az amálekiták ellen az isteni üzenetet megkapta, azonnal háborút hirdetett. Saját királyi tekintélyéhez most már Sámuelé is járult, s így felhívására özönlött a nép zászlója alá. Ez a hadjárat azonban nem Izrael gazdagítását kellett szolgálja; a harcolóknak sem a győzelem dicsőségét, sem a zsákmányt nem volt szabad eltulajdonítani. Most csupán az Isten iránti engedelmességből kellett harcolniuk, hogy végrehajtsák az amálekitákon az ő ítéletét. Isten azt akarta, hogy az amálekiták pusztulását minden, Vele ellenkező nép láthassa, és eszébe véshesse, hogy éppen az a nemzet törölte el őket, amelyet ők annyira megvetettek.

"Saul pedig megveré Amáleket Havilától fogva egészen addig, amerre Súrba mennek, mely Egyiptom átellenében van. [...] Saul és a nép azonban megkímélte Agágot és a juhoknak, barmoknak és másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, ami jó vala, nem akarták azokat elpusztítani, hanem ami megvetett és értéktelen dolog volt, azt elpusztíták" (1Sám 15:7.9).

Ez a győzelem Saul legfényesebb győzelme volt, s ez szívének büszkeségét újból életre keltette. Isten ítéletét pedig, amellyel ellenségeit teljes pusztulásra ítélte, csak részben hajtotta végre. Mert diadalmenetben akart hazatérni, úgy, amint az a többi nemzeteknél szokás volt. Ehhez szüksége volt a királyi fogolyra, ezért nem ölte meg az amálekiták kegyetlen királyát. A nép is kiválogatta magának az állatok elejét, és azzal mentette magát, hogy azt az Úrnak akarta áldozatul hozni. Az igazi szándék azonban az volt, hogy a zsákmányolt állatokat feláldozzák ugyan, de a saját állataik helyett, hogy azokat megtarthassák.

Így Saul az utolsó próbát sem állta ki. Isten akaratának vakmerő elvetése, és önhatalmú uralkodása azt bizonyította, hogy nem méltó az Isten helyettesének tisztségére. Amíg Saul diadalmámorában jött hazafelé, otthon, a próféta házát szomorúság töltötte be, mert üzenetet küldött az Úr, amely most már véglegesen kárhoztatta a király magatartását. Így hangzott: "Megbántam, hogy Sault királlyá tettem, mert eltávozott tőlem, és beszédeimet nem tartotta meg" (1Sám 15:11). Sámuelt mélyen elszomorította a király lázongó magaviselete és egész éjjel sírt és imádkozott, hogy elháruljon Saulról a rettenetes ítélet.

Mai Bibliai szakasz: Jób 35

Amikor Elihu mondandójával idáig jutott, hallgatói valószínűleg elbóbiskoltak. Laposakat pislogtak, ezért fel kellett emelnie a hangját (1. vers). Kihívást intéz Jóbhoz: „Jogosnak gondolod-e, ha ezt mondod: Igazam van Istennel szemben?” (2. vers – új prot. ford.). Ez a héber szöveg szószerinti fordítása, de a középkorban élő rabbik túlzó kifejezéseket használtak, amikor úgy adták vissza, hogy Jób azt mondta: az ő igazsága nagyobb mint az Istené. Ez túlmutat azon, amit a héber szöveg megenged.

Elihu folytatja: „Ha így szólsz: Mit érek vele, mi hasznom abból, ha vétkezem?” (3. vers – angolból fordítva). Jóbnak, mint Istenben hívő embernek igaza van, amikor ezt a kérdést felteszi. Mit használ a bűn az embernek? „Mivel várhatok többet, mintha vétkezném?” (Károli). Nincs oka annak, hogy a rabbik felső fokot (többet mint) és feltételes módot (mintha) használjanak a szószerinti héber szövegben. Ez tévedést tulajdonítana Jóbnak, pedig ő nem tévedett. A modern fordítások a rabbikat követték ebben az esetben.  

Elihu válaszolni akar Jóbnak (4. vers). „Tekints az égre és lásd meg; és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!” (5. vers). Elihu azt mondja, hogy ha Jób vétkezett, és ha számosak a bűnei, milyen hatással van az az Istenre? „… mit ártasz néki?” (6. vers). Elihu válasza az, hogy semmit. Ha Jób igaz, mit ad az az Istennek? Mivel az ég olyan magas, Jób nem tesz mást, minthogy akadályozza Istent abban, hogy belépjen a képbe. Mit kap Isten Jóbtól akkor, ha Jób igaz? (7. vers). A gonoszság és az igazság csak emberi fogalmak – mondja Elihu: „Csak a magadfajta embernek árt a bűnöd, és az ember fiának használ igazságod" (8. vers – új prot. ford.). Sok elnyomott ember jajgat ezen a Földön (9. vers).

De Jób nem mondja: „Hol van az én teremtő Istenem, aki éneket ad számba éjszaka?” (10. vers – új prot. ford.). Isten itt e Földön az állatok viselkedése által tanít és a madarak megfigyelése által ad bölcsességet (11. vers). Az emberek kiáltanak de a gonoszok büszkesége miatt Isten nem válaszol (12. vers). Billy Graham azt mondta, hogy a büszkeség fog megakadályozni sok embert abban, hogy bemenjen az Isten országába. „Mert a hiábavalóságot Isten meg nem hallgatja, a Mindenható arra nem tekint” (13. vers). De Isten szeretete nem képez akadályt. Azért keresi az embert, hogy megváltsa. Elihu arról beszél, hogy Jób egy bírósági tárgyalást vár: „Mivel még nem büntetett meg eléggé haragjában, és még nem vette tudomásul, hogy mily nagy a vétek” (15. vers). Ez nem helyes, mert ez azt jelentené, hogy a héber Biblia téved.  

Elihu Istent vádolja, hogy Isten nem gondoskodik eléggé arról, hogy haragjával meglátogassa az emberiséget. De Jób másként tudja, és erről beszélt korábban. Elihu szidja Jóbot azért, hogy hiábavalóságra nyitja a száját és oktalanul szaporítja a szavakat (16. vers).  

Drága Istenünk! Jóbbal együtt mi is azt akarjuk mondani, hogy a mi igazságunk Tőled származik, és a bűn semmit sem használ nekünk. Az emberek csúnyán félreértenek bennünket ebben az ellenséges környezetben, amelyben élünk. Áldd meg az Érted végzett munkánkat! Ámen!

Koot van Wyk

65. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezetéhez (okt. 23-29).

Mi történik, ha elbukjuk a hit próbáját?

Isten könyörületesen magához ragadja a kezdeményezést, és egy újabb lehetőséget biztosít nekünk a tanuláshoz. Ez akkor azt jelenti, hogy annyira könnyű lesz, mint egy vizsga, amit addig ismételhetünk, amíg jól nem sikerül? Nem egészen. Minden egyes alkalommal, amikor a hitünket újra meg kell próbálni, a tét egyre magasabb, és az esélyünk egyre kedvezőtlenebb, mert egyre távolabb és távolabb kerültünk Istentől. Sajnos túl gyakran az történik, amikor az igazsággal szembesülünk az Ő Igéjén vagy a prófétáin keresztül, hogy Saul király rossz példáját követjük, és elutasítjuk Isten útját, azzal, hogy inkább a saját fejünk után megyünk.

A lefelé tartó spirál egyszerűen csak azzal kezdődik, hogy visszautasítjuk az Ő Igéjét és prófétáit. Nem olvassuk a Bibliát, elmaradozunk a gyülekezetből. Saul elkerülte Sámuelt, amennyire csak lehetséges volt (lásd: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 583. o.) Megpróbálta kirekeszteni életéből a próféta feddését.

Isten továbbra is megpróbált eljutni Saulhoz üzenetével. „Sámuel nyomatékosan kijelentette, hogy Isten küldte”, amikor utasításokat adott az amálekitákkal kapcsolatban. (i.m.) Mintha csak azt mondta volna Isten: „Ezúttal újra megpróbáljuk, és most nem szeretném, ha figyelmen kívül hagynád az üzenetet.” Amikor Saul ismét azt választotta, hogy a saját feje után megy, megpecsételte az Isten iránti visszautasítását. Isten nem tudta többé használni őt népének vezetőjeként. Saul már nem hallgatott Istenre.

Urunk, segíts nekünk hallgatni a szavadra és akaratodra, amelyet Igéden és prófétáidon keresztül adsz nekünk! Segíts, hogy felismerjük a hit próbáját, és téged válasszunk! Ámen.

Karen Lifshay

Hermiston SDA Church, Oregon, USA

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 23 - VASÁRNAP - Jób 34

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 61. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezet 469. nap

61. Saul elvettetik

Saul, bár a gilgáli nehéz helyzetben nem állta ki a hitpróbát, hanem megszentségtelenítette Isten szolgálatát, hibáját még jóvá tehette volna. Adott is neki az Úr másik alkalmat arra, hogy megtanuljon feltétel nélkül hinni és engedelmeskedni szavainak.

Amikor a próféta megfeddte őt Gilgálban, nem látta be hibáját. sőt úgy érezte, igazságtalanság történik vele és mindenféleképpen menteni igyekezett viselkedését. Ettől az időtől kezdve nem is igen érintkezett a prófétával. Sámuel szerette Sault, mintha saját fia lett volna, és Saul is nagyra becsülte őt, de nem tudta elfogadni dorgálását, s ezért, amennyire lehetett, kerülte.

De Isten újból üzenettel küldte szolgáját Saulhoz. Még mindig alkalmat adott neki, hogy engedelmesség által bizonyítsa be hűségét és királyi rátermettségét. Sámuel el is vitte hozzá az üzenetet, és a nagyobb hitel okáért külön kihangsúlyozta, hogy ugyanaz az Isten küldte őt, mint aki Sault királlyá tette. Azt mondta: "Így szól a Seregek Ura: Megemlékeztem arról, amit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta néki, mikor feljöve Egyiptomból. Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat" (1Sám 15:3).

Az amálekiták voltak Izrael legelső ellenségei a pusztában. Ezért a bűnükért, valamint konok bálványimádatukért Mózes által ítéletet mondott reájuk az Úr. Isteni utasításra feljegyezték akkor az amálekiták minden kegyetlenkedését, amelyet elkövettek Izrael ellen, s ez a feljegyzés a következő szavakkal fejeződött be: "[...] töröld el Amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!" (5Móz 25:19). Az ítélet végrehajtását Isten négyszáz esztendőre felfüggesztette Isten, ámde ők nem tértek meg bűneikből. Sőt tudta róluk az Úr, hogy ha hatalmukban volna, az ő emlékezetét és népét is eltörölnék a föld színéről. De most elérkezett az oly sokáig késlekedő ítélet végrehajtásának ideje.

Isten hosszútűrése sokszor felbátorítja az embereket a bűnre; de büntetésük biztos és borzalmas lesz még ha az el is halasztódik. "Mert mint a Perázim hegyén, felkel az Úr, és mint Gibeon völgyében, megharagszik, hogy megtegye munkáját, amely szokatlan lesz, és hogy cselekedje dolgát, amely hallatlan lesz" (Ésa 28:21). Irgalmas Istenünknek a büntetés szokatlan cselekedet. ő maga üzeni prófétája által: "Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen" (Ez 33:11). "[...] Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú [...] megbocsát hamisságot, vétket és bűnt" (2Móz 34:6-7).

Nem bosszúálló az Úr, de parancsolatainak megszegői felett ítéletet tart. Ezt meg kell tennie azért is, hogy a föld lakói teljesen el ne romoljanak, és el ne pusztuljanak. És hogy némelyeket megmentsen, el kell törölje azokat, akik bűneikben konokul kitartanak. "Hosszútűrő az Úr és nagy hatalmú, és nem hagy büntetlenül" (Náh 1:3). Lábbal tiprott törvényének tekintélyét rettentő ítéletek által állítja majd helyre. Az a tény pedig, hogy az ítélet végrehajtásától vonakodik, világosan mutatja, milyen kibeszélhetetlenül nagy az ő ítéletét kikényszerítő bűn hatalma, és milyen nagy lesz a bűnös büntetése.

Mai Bibliai szakasz: Jób 34

Elihu, aki kicsit bizonytalanabb volt magában, mivel bölcsnek akart látszani, holott nem is volt tapasztalata, ráadásul még fiatal is volt, „megint megszólalt”, ami teljesen szokatlan volt azokban a napokban. Továbbá kérte a bölcsebbeket, hogy hallgassanak rá, annak ellenére, hogy ő maga is tudja: a bölcsesség a korral és tapasztalattal jár. Tudta jól, hogy minden szavát figyelmesen fogják vizsgálni (1-3. vers).

Az általánosan elfogadott nézetekre hivatkozik, aminek alapján megállapíthatná az igazat. „Keressük csak magunk az igazságot, értsük meg magunk között, mi a jó" (4. vers). A katolikus meggyőződés szerint az alapító atyák, és zsinatok által megfogalmazott és elfogadott hagyományok támasztják alá az igazságot, amelyekben a többség szavazata és a pápai dekrétumok jelentik a végső döntést. Ezek akár felül is írhatják a bibliai megállapításokat. Elihu az igazság hasonló formájával ért egyet, vagyis a többség akaratát teszi meg igazságnak. Edward Heppenstall az Adventist Seminary-n ezt mondta egy előadásában: „az igazság az igazság, független a többség akaratától, a Biblia pedig felette áll az emberi döntéseknek."

Elihu kizárta Jóbot e közmegegyezésből azt állítva, hogy mivel Jób igaz a maga szemében, ezért Isten megfosztja őt az ítélettől (5. vers). Szerinte Jóbnak azt kellett volna mondania: „Ítéletem szerint hazugnak mondom az embert.” „Sebem gyógyíthatatlan. Halálos nyíl talált hibám nélkül” (6. vers). Elihu azt mondja, hogy a bölcsesség a miénk, beleértve az összes társadalmi osztályt, a bölcseket, az erőseket, a bűnösöket, és a gonoszokat; a szegényeket, a megkínzottakat, a jólelkűeket és értelmeseket; a királyokat és a hercegeket is.

Majd felteszi a kérdést: „Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet?” (7. vers). Elihu megvádolja Jóbot, hogy egy úton jár a gonosztevők társaságával és a bűnösökkel (8. vers). Jób már korábban elmagyarázta: a szerencsétleneket azért kereste, hogy munkát adjon nekik, s így segítse őket. De Elihu mégis azzal vádolja Jóbot, hogy közösséget vállal a bűnösökkel. Továbbá azzal vádolja Jóbot, hogy korábban kijelentette: „Nem használ az az embernek, ha Istennel békességben él” (9. vers). Ezek Jób kiforgatott szavai, mert Jób valójában azt akarta leszögezni, hogy nagyon fontos az a felismerés, hogy még ha kedveset is teszünk az Úr előtt, ennek előnye akár el is veszhet, de ez ne zavarjon össze minket.

Elihu ezután kéri a megértőbbeket, hogy figyeljenek rá: „Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság” (10. vers). A gonoszokkal való együttműködés nem Isten módszere, viszont az elkülönülés igen. Elihu szavaiban van némi igazság, a szabály azonban nem a társadalomtól való teljes elkülönülés – bár el fog ennek is jönni az ideje –, hanem az az ideális, ha úgy működünk együtt a világban lévőkkel, hogy közben nem veszünk részt rossz dolgaikban. Elihu úgy érzi, hogy Isten megfizeti az emberek tetteit, és aszerint kapják meg a jutalmukat, ahogyan élnek (11. vers). „Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot" (12. vers).

A dilemma Elihu gondolkodásában egyre világosabb lesz, ahogy továbbolvasunk. Elihu a nagy küzdelem valóságán kívül áll, és ahelyett, hogy bölcsességet kérne, végül egy hamis istenképet alkot, és nem tudja megmagyarázni az emberi viselkedés abnormális cselekedeteit. Ezért az összes fejleményt, jót is, rosszat is, Istennek tulajdonít. Elihu kihangsúlyozza Isten uralmát, ami önmagában nem rossz, mivel ki adott hatalmat Istennek a Föld felett, és ki helyezte az egész lakott világot az Ő gondoskodása alá? (13. vers). Ha Isten úgy döntene, hogy visszavonja az Ő Lelkét, minden élő elpusztulna, és az ember visszatérne a földbe (14-15. vers).

Elihu még nem ért beszéde végére, még van mondanivalója. Megkérdezi: szabad-e uralkodnia annak, aki utálja az igazságot? Jób abban az időben egyike volt a nemeseknek, aki elveszítette mindenét. Tehát Elihu azt mondja, hogy amíg királyok és vezetők tiszteletben állnak (18. vers), addig nincs az jól, hogy a gazdagokat több elismerés éri, mint a szegényeket. Minden ember Isten teremtménye. Elihu kihangsúlyozza az egyenlőséget, tehát Jóbnak nem kellene különleges bánásmódot várnia a helyzetében. Mindenki meghal, és semmit sem vihet magával (19-20. vers). Isten szemei figyelik az emberek útját és csak Ő látja saját útjait. A bűnös nem tud elrejtőzni előle (21-22. vers). Azt mondja, Isten nem helyez még több nyomást az emberre, hogy az Úr elé kerüljön ítéletre (23. vers). Elihu megpróbálja feltárni a logikát, miszerint Jób a rossz döntései miatt kapta a büntetést, az olyan rossz dolgokért, melyeket nem Isten kényszerített rá, hogy aztán megbüntethesse.

Mivel Elihu nem tiszta jövőképpel gondolkodik, Isten minden lehetséges jövőbeli tettét a gonoszok jelenlegi életével igyekszik magyarázni, akik közé Jób is tartozik. Isten „megrontja a hatalmasokat vizsgálat nélkül, és másokat állít helyükbe” (24. vers). Isten világosan látja tetteiket, az éjszaka alatt elfordul tőlük, lesújt és összetöri a gonoszokat (25-26. vers). Elihu azt mondja, hogy a bűnösökre Isten le fog sújtani, mivel „elfordultak Tőle, és nem gondoltak egyetlen útjával sem. De a szegények kiáltása eljut Hozzá, és a nyomorultak kiáltását meghallja” (lásd 27-28. vers).

Elihunak szocialista nézete van: az összes gazdag rossz, a szegények pedig mind jók. De ez nem biblikus. A szegények az evangéliumok szerint: a „lelki szegények”.  Mózes nagyon jól tudta ezt, és Jób is. Mózes elvesztette fejedelmi rangját, Jób a nemesi gazdagságát, de Elihunak egyik sem volt meg. Inkább próbál egy anyagias szemléletű Istent létrehozni, aki pénzzel jutalmaz, és anyagi csőddel büntet. De Mózesnek és Jóbnak nem ez volt a nézőpontja. „Ha ő nyugalmat ád, ki kárhoztatja őt? Ha elrejti arcát, ki láthatja meg azt? Akár nép elől, akár ember elől egyaránt." A képmutatóknak nem kellene uralkodniuk, ellenkező esetben az embereket tőrbe ejtik (29-30. vers).

Elihunak eltérő nézőpontja van Isten kegyelméről és büntetéséről. Így folytatja beszédét: „bizony az Istenhez így való szólani: Elszenvedem, nem leszek rossz többé” (31. vers). „Isten vajon nem ilyen feltételek alapján fizet meg az embernek?” (32-33. vers). Elihu érzése szerint az értelmes emberek úgy beszélnek majd, mint ő, és a bölcsek is hallgatnak majd rá, de Jób tudatlanul beszél (34-35. vers).

Majd Elihu így imádkozik: „Óh, bárcsak megpróbáltatnék Jób mind végiglen, amiért úgy felel, mint az álnok emberek” (36. vers). Azt jósolja, hogy a megpróbáltatások még nem értek véget, a vég még nincs itt, és ami szükséges még, az a bűnösök bűnbánata. Úgy érzi, hogy Jób még több vétekkel toldja meg bűneinek sorát azáltal, hogy  tovább szaporítja istenellenes szavait (37. vers). Mostanra Elihu kicsit lecsillapodik, mivel érzi, hogy ez egy hosszú beszéd volt.

Szerető Istenünk! A fiatalok beszélni kívánnak, és meg is teszik, holott alig van élettapasztalatuk. Könnyen kritizálnak, és elítélnek másokat. De mi türelemért imádkozunk, hogy majd idővel ők maguk ismerjék fel hiányosságaikat és megfelelő lelkülettel foglalják el helyüket a vezetésben. Ámen!

Koot van Wyk

65. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezetéhez (okt. 23-29).

Mi történik, ha elbukjuk a hit próbáját?

Isten könyörületesen magához ragadja a kezdeményezést, és egy újabb lehetőséget biztosít nekünk a tanuláshoz. Ez akkor azt jelenti, hogy annyira könnyű lesz, mint egy vizsga, amit addig ismételhetünk, amíg jól nem sikerül? Nem egészen. Minden egyes alkalommal, amikor a hitünket újra meg kell próbálni, a tét egyre magasabb, és az esélyünk egyre kedvezőtlenebb, mert egyre távolabb és távolabb kerültünk Istentől. Sajnos túl gyakran az történik, amikor az igazsággal szembesülünk az Ő Igéjén vagy a prófétáin keresztül, hogy Saul király rossz példáját követjük, és elutasítjuk Isten útját, azzal, hogy inkább a saját fejünk után megyünk.

A lefelé tartó spirál egyszerűen csak azzal kezdődik, hogy visszautasítjuk az Ő Igéjét és prófétáit. Nem olvassuk a Bibliát, elmaradozunk a gyülekezetből. Saul elkerülte Sámuelt, amennyire csak lehetséges volt (lásd: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 583. o.) Megpróbálta kirekeszteni életéből a próféta feddését.

Isten továbbra is megpróbált eljutni Saulhoz üzenetével. „Sámuel nyomatékosan kijelentette, hogy Isten küldte”, amikor utasításokat adott az amálekitákkal kapcsolatban. (i.m.) Mintha csak azt mondta volna Isten: „Ezúttal újra megpróbáljuk, és most nem szeretném, ha figyelmen kívül hagynád az üzenetet.” Amikor Saul ismét azt választotta, hogy a saját feje után megy, megpecsételte az Isten iránti visszautasítását. Isten nem tudta többé használni őt népének vezetőjeként. Saul már nem hallgatott Istenre.

Urunk, segíts nekünk hallgatni a szavadra és akaratodra, amelyet Igéden és prófétáidon keresztül adsz nekünk! Segíts, hogy felismerjük a hit próbáját, és téged válasszunk! Ámen.

Karen Lifshay

Hermiston SDA Church, Oregon, USA

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 22 - SZOMBAT - Jób 33

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezet 468. nap

De a nép szembeszállt a királlyal Jonathán életéért. "Jonathán haljon-é meg, aki ezt a nagy szabadulást szerezte Izráelben? Távol legyen! Él az Úr, hogy egyetlen hajszála sem esik le fejéről a földre, mert Istennek segedelmével cselekedte ezt ma" (1Sám 14:45).

Ennyire egyhangú és lelkes pártfogásnak a büszke király sem mert ellenállni, és így maradt életben Jonathán. Saul azonban egyebet nem érzett, mint azt, hogy Jonathánt a nép is és Isten is felmagasztalta. Tudta, hogy fia megmenekülése ő ellene emel vádat.

Érezte, hogy elhamarkodott átka az ő fejére száll vissza. Ezért nem is üldözte tovább a filiszteusokat, hanem lehangoltan, elégedetlenül tért vissza házába.

Akik saját bűneik mentegetésében elsők, azok igen gyakran elsők mások megítélésében is. Sokan eljátszák Isten jóakaratát, mint Saul is, és elvetik a tanácsot és az útbaigazítást. Még akkor is vonakodnak magukban keresni a hibát, ha meg vannak győződve arról, hogy Isten nincs velük. Kérkednek kiválóságukkal, de a másikat, aki jobb náluk, keményen elítélik. Jó volna, ha az ilyen pöffeszkedő bírák megszívlelnék Jézus szavait: "Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek" (Mt 7:2).

Akik magukat felmagasztalják, sokszor kerülnek olyan helyzetbe, hogy - akarva, nem akarva - felfedik igazi énjüket. Így volt ez Saullal is. Saját viselkedése győzte meg népét arról, hogy neki a királyi tekintély és hatalom kedvesebb volt, mint az igazság, irgalmasság és népének jóléte. De alkalmat adott ez arra is, hogy a nép belássa, menynyire tévedett, amikor az Isten által adott kormányzatot elvetette, amikor az istenfélő prófétát, akinek imái áldást hoztak, felcserélte egy királlyal, aki vakbuzgalmában átkot kért rájuk.

Ha az izraeliták nem szálltak volna síkra Jonathán életéért, szabadítójuk a király rendeletére meghalt volna. Milyen gyanakodással fogadhatta a nép később Saul vezetését! Milyen keserű lehetett az a gondolat, hogy ezt az embert ők maguk juttatták a trónra! Isten hosszantűrő! Sokáig elnézi az emberek tévelygését, és mindenkinek alkalmat ad a bűnök felismerésére és a megtérésre. S ha néha úgy látszik, hogy előmenetelt ad az akaratával ellenkezőknek, a maga idején bizonnyal napfényre hozza azok balgaságait.

Mai Bibliai szakasz: Jób 33

Azoknak a kedvéért említem, akik csak most kapcsolódnak be Jób történetének olvasásába, hogy Elihu egy fiatalember, aki akkor kezdett beszélni, amikor Jób befejezte mondanivalóját a 31. fejezet végén. A 32. fejezetben, mint fiatal férfi – körülbelül 30 éves volt ekkor, és ez volt az első alkalom életében, amikor nyilvánosan beszélt – engedélyt kért arra, hogy beszélhessen. Ebben a fejezetben kezdte el a beszédét.

Egy eléggé hosszúra nyúlt bevezetőben arra kérte Jóbot, hogy figyelmesen hallgassa meg őt, és gondosan figyeljen mindarra, amit mondani fog (1. vers), és most csak azokat a szavakat és azt a tudományt hallgassa, amely az ő nyelvéről és ajkairól, és igaz szívéből származik (2-3. vers). Először – Jóbbal és Mózessel összhangban – arról beszél, hogy az Istennek Lelke teremtette, és a Mindenhatónak lehelete adott neki életet (4. vers). Része volt a beszédek szabályainak, hogy a beszélő megemlítette a Lélek szerepét, épp úgy, ahogy ezt Jób is megtette a 27. fejezet 3. versében, vagy ahogy Cófár is megemlítette a bölcsesség Lelkét Jób 20:3-ban, de Elihu azt mondta, hogy az ő lelke a bölcsességnek olyan lelke volt, ami észérveken alapult. Így arra hívta Jóbot, hogy ha tudja, cáfolja meg (5. vers). Világossá tette azt a tényt – a Teremtés történetét megerősítve – hogy ő éppúgy Istené, mint Jób, és sárból formáltatott ő is (6. vers).

Hogyan tudta Jób az 1Mózes 2:7-ben leírt, a sárból, azaz a föld porából való formáltatásunk állítását megerősíteni, amit Mózes hosszú évekkel a Jób 33-ban leírt beszélgetés után írt le? Egyszerű. Mózes az első könyvének első öt fejezetét Ádám Könyvéből idézte (1Móz 5:1). Meglehet, hogy amikor Mózesnek menekülnie kellette Egyiptomból az egyiptomi elsőszülöttek megölésének éjszakáján, édesanyja adta át neki Ádám Könyvét. Ádámnak 900 éve volt, hogy hirdesse a teremtésről szóló beszámolót, Methusélah a kortársa volt, aki ismerte Noét, aki Ábrahámig élt. Nem kérdéses, hogy Isten Szava bizonyos és teljességgel hiteles.

Elihu elismeri, hogy ő is ember, és hogy amit mond, nem nehezedik olyan súllyal Jóbra, mintha azt Isten mondaná (7. vers). Hasonlóképpen Elihu sem tekint úgy Jób szavaira, mintha azok Istentől származtak volna, mert Jób a füle hallatára beszélt (8. vers). Aztán idézte azt, amit Jób mondott korábban: „Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem, de [Isten] vádakat talál ellenem, …  és őrzi minden ösvényemet” (9-11. vers).

Jóbnak igaza van, mert Istennek gondja van rá, még akkor is, ha Isten ellenségének, sátánnak a jelenlétébe helyezte őt. Most Elihu Jób állítását támadja: „nincsen igazad – azt felelem néked” (12. vers). „Azért perelsz vele, mert nem ad számot neked...?” (13. vers). Ezután Elihu elkezd felelni Jób két felvetésére: miért szenved, hiszen ártatlan, valamint, hogy hol van a vizsgálati ítélet és hol találhat védő ügyvédet. Elihu azt mondja, hogy Isten próféciákban beszél hozzánk többféleképpen, egyszer vagy többször is, de mi nem értjük úgy, ahogyan kellene értenünk, és nem figyelünk rá (14. vers). Szól hozzánk álomban, éjjeli látomásban, (15. vers). Megnyitja fülünket, és figyelmeztetését megpecsételi jelekkel (16. vers). Azt mondja Elihu, hogy Isten azért jelenti ki önmagát, hogy ha rosszat tervezünk, eltérítsen attól; hogy visszatartson a büszkeségtől; hogy megóvja lelkünket a haláltól; életünket a gyilkos dárdadöféstől (17-18. vers).

Elihu azt állítja, hogy annak, aki erős a hitben, Isten csak sikereket ad. Ugyanakkor figyelmeztetés jön tőle, amikor betegen fekszünk, fájdalommal fegyelmez, és csontjainkban érzzük a figyelmeztetést (19. vers). Elmondja, hogy mi történik a beteggel: „... már a kenyeret sem kívánod, kedvenc ételedtől is undorral fordulsz el.” (20. vers), „annyira lesoványodsz, hogy csontjaid is kilátszanak” (21. vers), „mikor lelked már közeleg a pusztuláshoz, életed ahhoz, aki azt majd kioltja” (22. vers). Elihu azt mondja, hogy mindenkire vigyáz egy angyal, és ha valaki közel van Istenhez, akkor igaznak nyilvánítják, és áldások követik (23. vers). „És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!” (24. vers). Ez az angyal Elihu számára – ellentétben Mózessel és Jóbbal – nem Krisztus, a mi védelmezőnk, akinek nem kell külön még egy közbenjáró, hanem egy magas rangú angyal, egy az ezerből, aki az emberek védelmezőjeként szolgálhat. A Biblia nem támogatja ezt az alternatív közbenjárói változatot. Az egyetlen váltság, amit az Atya Isten talált, nem más mint Krisztus, nem pedig egy angyal – sem a kereszt előtt, sem a kereszt után.

Elihu, saját szemszögéből nézve, úgy látja, hogy azt a beteget, aki ártatlan, Isten meg fogja gyógyítani. Teste fiatal lesz, erőtől fog duzzadni, újra kezdi ifjúságának napjait (25. vers). Imádkozik Istenhez és Ő kegyelmébe veszi, hogy Őt nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az igazságát (26. vers). Elihu valahogy úgy képzeli, hogy Isten sorba állítja az embereket, és ha valaki azt mondja: „Vétkeztem és az igazat elferdítettem, de nem e szerint fizetett meg nékem” (27. vers), akkor azt a személyt Isten megváltja a sírba szállástól, és meg fogja láttatni vele a világosságot (28. vers). Elihu szerint mindezt kétszer, vagy háromszor is megcselekszi Isten az emberrel, hogy megmentse lelkét a sírtól, s így megint ráragyogjon az élet világossága (29-30. vers).

Elihu azt kéri Jóbtól, hogy figyeljen rá jól, és hallgassa meg őt, de ha van mit mondania, cáfolja meg; beszéljen, mert nagyon szeretné, ha Jób ártatlannak bizonyulna (31-32. vers). Ha viszont nincs ellenérve, akkor hallgassa meg Elihut, és ő majd megtanítja Jóbot a bölcsességre (33. vers).


Drága Istenünk! Igeolvasásunknak az a célja, hogy igazán megértsük a Te jellemedet és egész valódat. Üdvösségünk biztosítéka, hogy ismerjünk Téged, és személyes kapcsolatban legyünk Veled. Óvj meg bennünket attól, hogy felületesen és könnyelműen beszéljünk az üdvösség útjáról, amit Te tanítasz nekünk! Ámen.

Koot van Wyk

64. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezetéhez (okt. 16-22).

A zsoltáros így imádkozott: „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet. Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam” (Zsoltárok 19:12–13).

Saul király szerencsétlenségére ezt a klasszikus versszakot nem ő írta. Dávid írta e verset, az „Isten szíve szerinti ember”. Jóllehet néhányan azt kérdezik most: „Hát nem azután követte el óriási bűnét Dávid király, hogy megírta ezt a klasszikus zsoltárt?” De igen, csakhogy Dávid és Saul különböztek abban, hogy Dávid képes volt megbánni bűnét, miután szembesítette Istennel az Ő prófétája. Dávid bűnvallomása alapján született az 51. zsoltár. A Szentírás nem tartalmaz feljegyzést Saulról, hogy valaha is ilyen bűnmegbánást tanúsított volna, vagy hogy egyáltalán imádkozó ember lett volna. Saul büszkesége távol tartotta őt Isten prófétáitól. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a dorgálás bűnbánatot hozzon és Isten megbocsátását eredményezze, Saul évtizedeken át megbánás nélkül saját maga igazolására törekedett. Ez a folyamat csak akkor ért véget, amikor meglátogatta az endori boszorkányt, és másnap öngyilkosságot követett el.

A 60. fejezet szépségét az adja, ahogyan Isten a népét a mindössze két őt követő ember, Jonatán és a fegyverhordozója által vezeti győzelemre. A nap végén Isten embereit úgy késztette Jonatán életének megmentésére, hogy nem hagyták Saulnak elhamarkodott fogadkozását véghez vinni.

Hogyan kerülhetjük el az elbizakodottságot? A Zsoltárok 119:11 szerint „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” Jézus azt mondta, hogy „… imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.”, valamint „térj meg, hogy ne mozdítsam ki a gyertyatartódat a helyéről” (Jelenések 2:5).

David Pershall

a Woodlands gyülekezet vezető presbitere

Woodlands, Texas

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 21 - PÉNTEK - Jób 32

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezet 467. nap

Saul, hogy a győzelmet minél jobban kihasználja, megtiltotta katonáinak, hogy naplementéig táplálékot vegyenek magukhoz. "Átkozott az" - mondta - "aki kenyeret eszik estvéig, míg bosszút állok ellenségeimen" (1Sám 14:24). A harc ugyan már eldőlt mielőtt ő beavatkozott volna, de Saul az ellenség teljes megsemmisítésével akarta kitüntetni magát. Az élelmet önző okokból tiltotta el, emberei szükségletével mitsem törődött, ha egyéni érdekei úgy kívánták. Azzal pedig, hogy ezt a tilalmat ünnepélyes esküvel erősítette meg, kimutatta meggondolatlanságát és hitetlenségét. Egész viselkedése, az átok és az indok azt mutatta, hogy nem az Isten, hanem saját dicsőségét keresi. Nem azt mondotta: "míg az Úr győzedelmeskedik", hanem "míg bosszút állok ellenségeimen" (1Sám 14:24).

A tilalom pedig okozója lett Isten parancsolata megszegésének. Egész nap hadakoztak, és már ájuldoztak az éhségtől. A meghatározott idő elteltével a kiéhezett nép nekiesett a zsákmányolt ételnek, és a húst véresen ették meg. Így vétettek Isten törvénye ellen, amely tiltja a vér megevését.

Jonathán, aki atyja rendeletéről mit sem tudott, akaratlanul vétett a parancs ellen, mert egy erdőn keresztül menve mézet talált, és evett. Este meghallotta ezt Saul, aki tudvalevőleg halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg, hogy valaki aznap egyék. És bár Jonathán akaratlanul vétett ellene, s bár Isten csodálatos módon tartotta meg életét, sőt általa adott győzelmet Izraelnek, a király mégis úgy rendelkezett, hogy az ítéletet végre kell hajtani. Fia életének megkímélésével Saul részéről beismerés lett volna, hogy vétkezett amikor ilyen elhamarkodott fogadalmat tett. Ez pedig megalázó lett volna büszkeségének. "Úgy cselekedjék az Úr most és ezután is" - hangzott borzalmas ítélete - "hogy meg kell halnod Jonathán" (1Sám 14:44).

Saul nem várhatott dicsőséget az ellenség legyőzetéséért. Úgy gondolt megbecsülést és csodálatot szerezni magának, hogy fogadalmát szentnek tartotta, és ahhoz még saját fia élete árán is ragaszkodott. Ezzel királyi tekintélyét is meg akarta erősíteni. Kevéssel ezelőtt ő szegte meg Isten parancsolatát, mert jogtalanul áldozatot mutatott be Gilgálban, és amikor Sámuel megfeddte őt, konokul védekezett. De most, hogy saját oktalan rendeletét szegték meg - még csak nem is szándékosan -, nem kedvezett saját fiának sem, hanem halálra ítélte őt.

Mai Bibliai szakasz: Jób 32

Az előző fejezetben Jób beszédének végét narrátorként maga Mózes írta, madártávlatból rálátást adva nekünk a Jób és három barátja közötti kapcsolatra. Ahogyan a fejezet első verse mondja: „Ez a három férfiú már nem felelt többet Jóbnak, mivel ő igaznak tartotta magát a saját szemében” (1. vers).

Elihu, aki most szólásra emelkedett, sokkal fiatalabb volt Jób három barátjánál. Viszont bizonyára elmúlt már harminc éves, hiszen abban az időben nyilvánosság előtt fiatalabbak nem szólhattak. Mózes azt mondja, hogy Elihu haragra gerjedt. „Jóbra haragudott, mert igaznak tartotta magát Istennel szemben. De három barátjára is mérges volt, mivel nem találták meg a helyes választ, mégis kárhoztatták Jóbot” (2-3. vers).

Mózes elmagyarázza, hogy Elihu eddig azért hallgatott, mert fiatalabb volt. (4. vers). Végül, hosszú hallgatás után törte meg Elihu a csendet (5. vers).

Jellemző, ázsiai szokás szerint a fiatalabb ember csöndben maradt, mert tudta, hogy az idősebbeké az elsőbbség (6. vers). Elihu azt hitte, hogy a kor bölcsességgel jár, ezért hagyta az idősebbeket beszélni (7. vers). Azt hitte, hogy rendelkeznek az éleslátás lelkével, mert a Teremtő megengedi nekik, hogy megértsék dolgait (8. vers). Elihu azt is tudja, hogy a nagy emberek nem válnak mindig bölccsé, és a vének sem mindig értik meg az ítéletet (9. vers). Valószínű, hogy Elihu most szerepelt először nyilvánosság előtt. Ha az ember egy olyan hosszú tanácskozáson vesz részt, amilyen ez volt, nyilvánvalóvá válik, hogy irányítás nélkül, egyhelyben toporognak, sok ide-oda kapkodással, de előremozdulás nélkül.

Tehát Elihu úgy érezte, hogy szólnia kell (10. vers). Végigvárta Jób barátainak beszédeit, figyelte okoskodásukat, míg a szavakat keresgélték. (11. vers). Amikor az ember már a szavakat keresi, a beszélgetés a végéhez közeledik. Hatsepszut palotájában Mózes számtalanszor vett részt megbeszéléseken, és tudta, hogy ha egy fontos ember beszél, és mindenki rá figyel, lendületesen szól, de egy bizonyos ponton „lemerül az elem”, és a szavak keresése a beszéd végét jelzi.

Elihu így szól barátaihoz: „Igen figyeltem rátok, és íme, Jóbot egyikőtök sem tudta megcáfolni, egyikőtök sem felelt meg érveire” (12. vers). „Ne mondjátok, hogy megtaláltátok a bölcsességet: csak Isten győzheti meg őt, és nem ember!” (13. vers). Elihu azt is tudta, hogy Jób nem hozzá, hanem csak a többiekhez intézte válaszait, de ők összezavarodtak (14-15. vers). Elihu várta válaszaikat, de ők csöndben maradtak (16. vers). Bejelenti, hogy most rajta a beszéd sora, mert tele van mondanivalóval, és a gyomra görcsbe rándult az idegességtől (16-17. vers). Nem tudja visszatartani magát. Elihu azt mondja, a szavak úgy feszítik szét bensőjét, mint a tömlőbe zárt újbor (must), amitől az csaknem szétszakad.

Mózes és Jób jól ismerték az ősi közel-keleti italozási szokásokat, de ők maguk nem ittak szeszes italt. Elihu a szőlőlé (must) borostömlőben történő érlelési folyamatáról beszél. Jégvermeket használtak tárolásukra, vagy a földbe ásták a tömlőket, hogy hidegen tartsák őket. Tudták, milyen fontos az élelmiszereket hűvös helyen tárolni.  (A közel-keleti kutatások szerint a Hermon-hegyről szerezték be a jeget.)

Elihu engedélyt kér a szólásra (20. vers). Azt is bejelenti, hogy nem lesz személyválogató, és nem fog senkinek sem hízelegni. Nem is tudja, hogyan kell, nincsen gyakorlata a kegyes beszédben. Ha azt tenné, hamar elszólítaná őt Teremtője (21-22. vers). Ez azt jelenti, hogy még sok a tanulnivalója Istentől, és a gyakorlatban fogja majd jobban elsajátítani a beszéd szabályait.

Drága Urunk!

Időnként megbeszéléseken veszünk részt, ahol hosszú fecsegéseket kell végighallgatnunk, néha a Te nevedben. Minden gyűlésen vannak Elihuk, akik akkor szólalnak fel először. Még ma is ezek a gyűlések jelentik a Te megoldási módszeredet a problémák kezelésére, és nem az egyszemélyes, gyors „letaroló” előadások. Ezért kérünk, adj nekünk türelmet, hogy elfogadjuk azt, amin nem tudunk változtatni!  Ámen.

Koot van Wyk

64. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezetéhez (okt. 16-22).

A zsoltáros így imádkozott: „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet. Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam” (Zsoltárok 19:12–13).

Saul király szerencsétlenségére ezt a klasszikus versszakot nem ő írta. Dávid írta e verset, az „Isten szíve szerinti ember”. Jóllehet néhányan azt kérdezik most: „Hát nem azután követte el óriási bűnét Dávid király, hogy megírta ezt a klasszikus zsoltárt?” De igen, csakhogy Dávid és Saul különböztek abban, hogy Dávid képes volt megbánni bűnét, miután szembesítette Istennel az Ő prófétája. Dávid bűnvallomása alapján született az 51. zsoltár. A Szentírás nem tartalmaz feljegyzést Saulról, hogy valaha is ilyen bűnmegbánást tanúsított volna, vagy hogy egyáltalán imádkozó ember lett volna. Saul büszkesége távol tartotta őt Isten prófétáitól. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a dorgálás bűnbánatot hozzon és Isten megbocsátását eredményezze, Saul évtizedeken át megbánás nélkül saját maga igazolására törekedett. Ez a folyamat csak akkor ért véget, amikor meglátogatta az endori boszorkányt, és másnap öngyilkosságot követett el.

A 60. fejezet szépségét az adja, ahogyan Isten a népét a mindössze két őt követő ember, Jonatán és a fegyverhordozója által vezeti győzelemre. A nap végén Isten embereit úgy késztette Jonatán életének megmentésére, hogy nem hagyták Saulnak elhamarkodott fogadkozását véghez vinni.

Hogyan kerülhetjük el az elbizakodottságot? A Zsoltárok 119:11 szerint „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” Jézus azt mondta, hogy „… imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.”, valamint „térj meg, hogy ne mozdítsam ki a gyertyatartódat a helyéről” (Jelenések 2:5).

David Pershall

a Woodlands gyülekezet vezető presbitere

Woodlands, Texas

Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 20 - CSÜTÖRTÖK - Jób 31

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezet 466. nap

A fegyverhordozó, aki ugyancsak istenfélő ember volt, jónak találta a tervet, s így együtt hagyták el a tábort, de titokban, nehogy valaki feltartóztassa őket. Minekutána komoly imában atyáik Istenéhez járultak, megegyeztek egy jelben, amely által tudni fogják, hogy miként folytassák tervüket. Azután csendben leereszkedtek a két tábort elválasztó szakadékba, és a kiálló sziklák árnyékában óvatosan előrehaladtak. De ahogy a filiszteusok táborát megközelítették, azok mégis meglátták őket, és így gúnyolódtak velük. "Ímé a zsidók kijődögélnek a barlangokból, ahova rejtőzének. Jertek fel mihozzánk" - mondták csúfondárosan - "és valamit mondunk néktek" (1Sám 14:11-12). Ezzel természetesen azt gondolták, hogy megleckéztetik a vakmerőket. Ámde éppen ez a beszéd volt az előre megbeszélt jel arra, hogy Isten velük lesz. Most tudták, hogy vállalkozásuk kedves Isten előtt. Elvonultak a filiszteusok látóköréből és felkapaszkodtak egy elfoglalhatatlannak tartott szikla tetejére, amelyet éppen hozzáférhetetlensége miatt alig őriztek. Innen azután a táborba lopództak, ahol a meglepetésükben védekezni sem tudó őröket levágták.

Jonathánt és kísérőjét mennyei angyalok védelmezték. ők hadakoztak mellettük és hullottak a filiszteusok fegyvereik alatt. A föld megremegett, mintha harcosok ezrei közeledtek volna. Jonathán tudatára ébredt az isteni segítségnek, de a filiszteusok is észrevették, hogy Izrael Istene hadakozik népéért. És félelem szállta meg a sereget mind a síkon, mind a táborban. A nagy ijedelemben és zűrzavarban a filiszteusok már saját embereiket is ellenségnek vélték, s így dühösen öldökölni kezdték egymást.

A csatazajt nemsokára meghallották Izrael táborában is. A király őrei jelentették, hogy a filiszteusok táborában nagy a zavargás, és számuk szemmel láthatóan fogy. Az izraeliták táborából azonban - úgy tudták - nem hiányzott senki sem, s a táborszemle is csak azt derítette ki, hogy Jonathán és fegyverhordozója nincsenek jelen. Azt azonban Saul is látta, hogy a filiszteusok az ellenséggel viaskodnak, ezért seregét ő is ellenük vezette. A filiszteusokhoz pártolt héberek most az ellenség ellen fordultak, de előjöttek a sziklák hasadékaiban rejtőzködők is, s így a filiszteusok igen nagy vereséget szenvedtek azon a napon.

Mai Bibliai szakasz: Jób 31

Jób a feddhetetlenségével szeretne foglalkozni. „Szövetséget kötött” a szemeivel, hogy ne nézzenek a lányokra (1. vers). Ennek a szövegnek a fordításai mindig csak másod-forrásai Isten igéjének. Ám ha alapvetően helyesen akarunk eljárni, akkor a legjobb, ha ragaszkodunk az eredeti, változatlan és vitathatatlan irodalmi szöveghez.

Jób azt kérdezi, hogy milyen természetfeletti következményei vannak az ember e világi cselekedeteinek. Hogyan reagál Isten, ha valaki megtartja, vagy megrontja az Ő parancsolatait? (2. vers) „Hát nem az istentelennek jár-e a romlás, és a gonosztevőnek a veszedelem?” (3. vers – új prot. ford.). Jób azt kérdezi, hogy nincsen-e ideje az elszámoltatásnak, cselekedeteink megítélésének. Tudni szeretné, hogy Isten ismeri-e mindenkinek az útjait, és számon tartja-e minden lépésünket (4. vers)

Az 5. verstől kezdődően Jób mintegy tizenötször alkalmazza a fordulatot, amit így írhatnánk le: a rossz cselekedeteknek átok a következménye.  Isten az Ő igazságának mérlegével mér bennünket, hogy vajon csalárdan járunk-e és lábunk álnokságra siet-e; és megtudja, hogy feddhetetlenek vagyunk-e (5-6. vers).

Jób azzal folytatja, hogy ha léptei letértek az útról és a szíve a szemeit követte, vagy ha kezéhez szenny tapadt, akkor azt átok kövesse: akkor más egye meg azt, amit ő vetett és a terményeit gyökerestül tépjék ki. Ha a szívét egy asszony csábította volna el, vagy ha a szomszédja ajtajánál leselkedett volna, akkor a következő átok jöjjön rá: másnak őröljön a felesége, és más hajoljon rá.

A 11. versben Jób azt akarja kihangsúlyozni, hogy ő teljesen tudatában van annak, hogy a gonosztettek megfelelő büntetést vonnak maguk után. Azzal érvel, hogy a büntetésnek arányban kell állnia a bűnnel.  „Olyan tűz volna ez, amely a pusztulás helyéig emésztene…”(12. vers). Ha megtagadta volna szolgája, vagy szolgálóleánya igazát, az átok az lenne, hogy nem tudná, mitévő legyen a vizsgálati ítélet után, és amikor az Úr meglátogatja (Jézus második eljövetelekor – 14. vers) Ahogy a munkaadót, úgy a munkásokat is a Teremtő alkotta (15. vers). Ha megtagadta a szegények kívánságát, és sóvárogni engedte az özvegy szemét, ha egyedül evett és nem osztotta meg ételét az árvákkal, akkor azt Isten megjegyzi (16-17. vers).

A következő versben Jób szünetet tart, hogy kitérjen neveltetésére, édesanyja tanításaira. Mózest is édesanyja tanította otthon, mielőtt Hatsepszut udvarába került volna. Jézus is édesanyjától tanult gyermekkorában. Jób kihangsúlyozza, hogy tökéletes képzést kapott az otthoni iskolában.

Jób így folytatja: ha a szükségben lévő ruhátlanon nem segített, miközben ő juhainak gyapjával melengette magát, ha felemelte a kezét egy árva lélek ellen, akkor essen le a válla és törjön el a karja (21-22. vers). Ezután Jób feltárja ártatlanságának okát: Isten félelmetes számára, és nem bírja ennek terhét elviselni (23. vers). Ha Jób aranyba, ékszerekbe és a tulajdonában lévő nagy gazdagságba vetette volna bizalmát, ha annak örült volna, hogy milliárdos, ha az égbolt szépségeit – mint például a holdfényt – nézte volna, ha szíve titokban elcsábult volna, és kezével csókot intett volna felé (a hold-imádat és a bálványimádás jeleként), akkor elviseli a büntetést, mert mindezek bűnök, amikkel megtagadta volna Istent odafönt (24-28. vers).

Ha Jób örült volna ellenségei balszerencséjének, káromolta volna őket, vagy átkot mondott volna fejükre, ha sátrának vendégei elégedetlenek lettek volna a hússal, amivel jóllakatta őket, ha a jövevényeket az utcán hagyta volna, és nem fogadta volna őket vendégszeretettel (29-32. vers); akkor – ahogyan barátai állították – titkon vétkezett volna. Jób összegzi a végeredményt: ha emberi módon eltitkolta volna a bűnét, akkor joggal tarthatna a tömegektől és retteghetne a nemzetségek megvetésétől, akkor csendben maradna és még a házból sem lépne ki (33-34. vers).

A 35-37. igeversekben Jób körvonalazza, hogy mennyei védőügyvédre, közbenjáróra van szüksége a vizsgálati ítéletben. „Ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem!” (35. vers.) Ó, bárcsak válaszolna neki Krisztus, aki a mi közbenjárónk a vizsgálati ítéletben! Nem választhatjuk el Mózes és Jób felfogását a vizsgálati ítéletről Dániel könyvének 7. fejezetétől. Mózes is próféta volt és ismerte Krisztust, mint közbenjárót (Zsid 11:27). Jób azt mondja, hogy a vállán fogja vinni a könyvet és elmondja a Mindenhatónak lépteinek számát, és úgy közeledik hozzá, ahogyan Krisztus, a fejedelem (36-37. vers). Lásd még Dániel 9:24-27 verseit!

Jób ezután visszatér a körülményeinek és az átkoknak az ecseteléséhez. Ha a földje ellene kiáltott és a barázdái miatta siránkoztak (38. v.), ha termését fizetés nélkül fogyasztotta, és fájdalmat okozott a föld tulajdonosának, akkor az átok a következő: búza helyett tövis teremjen, és árpa helyett konkoly. Így végződtek Jób beszédei.

Drága Istenünk! Mennyei közbenjárónk legyen számunkra a béke fejedelme is! Mindig a Szentháromság közelében kell lennünk. Arra kérünk, tartsd számon a mi lépteinket, ismerd a mi útjainkat is, és írd be abba a könyvbe, amit rólunk vezetsz! Nem akarjuk, hogy bármi is közénk és közbenjárónk közé álljon. Ámen.

Koot van Wyk

64. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezetéhez (okt. 16-22).

A zsoltáros így imádkozott: „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet. Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam” (Zsoltárok 19:12–13).

Saul király szerencsétlenségére ezt a klasszikus versszakot nem ő írta. Dávid írta e verset, az „Isten szíve szerinti ember”. Jóllehet néhányan azt kérdezik most: „Hát nem azután követte el óriási bűnét Dávid király, hogy megírta ezt a klasszikus zsoltárt?” De igen, csakhogy Dávid és Saul különböztek abban, hogy Dávid képes volt megbánni bűnét, miután szembesítette Istennel az Ő prófétája. Dávid bűnvallomása alapján született az 51. zsoltár. A Szentírás nem tartalmaz feljegyzést Saulról, hogy valaha is ilyen bűnmegbánást tanúsított volna, vagy hogy egyáltalán imádkozó ember lett volna. Saul büszkesége távol tartotta őt Isten prófétáitól. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a dorgálás bűnbánatot hozzon és Isten megbocsátását eredményezze, Saul évtizedeken át megbánás nélkül saját maga igazolására törekedett. Ez a folyamat csak akkor ért véget, amikor meglátogatta az endori boszorkányt, és másnap öngyilkosságot követett el.

A 60. fejezet szépségét az adja, ahogyan Isten a népét a mindössze két őt követő ember, Jonatán és a fegyverhordozója által vezeti győzelemre. A nap végén Isten embereit úgy késztette Jonatán életének megmentésére, hogy nem hagyták Saulnak elhamarkodott fogadkozását véghez vinni.

Hogyan kerülhetjük el az elbizakodottságot? A Zsoltárok 119:11 szerint „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” Jézus azt mondta, hogy „… imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.”, valamint „térj meg, hogy ne mozdítsam ki a gyertyatartódat a helyéről” (Jelenések 2:5).

David Pershall

a Woodlands gyülekezet vezető presbitere

Woodlands, Texas

Fordította: Gősi Csaba