Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 61. fejezet 471. nap
Az Isten
megbánása nem olyan megbánás, mint az emberé. "Izráelnek erőssége pedig
nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit
megbánjon" (1Sám 15:29). Az emberi megbánás az érzelem megváltozását, az
isteni azonban a körülmények és viszonyok megváltozását jelenti. Az ember
Istenhez való viszonyát úgy változtathatja meg, hogy elfogadja az isteni
kegyelem feltételeit, vagy megtagadja azokat; Isten azonban tegnap és ma, és
mindörökké ugyanaz. Saul engedetlensége által megváltoztatta Istenhez való
viszonyát, de Isten feltételei nem változtak meg. Az ő követelményei azóta is
ugyanazok, mert nála "[...] nincs változás, vagy változásnak árnyéka"
(Jak 1:17).
Fájó
szívvel kelt másnap útra az agg próféta, hogy fogadja a megtévedt királyt.
Remélte, hogy közben megfontolva a helyzetet megalázza magát Isten előtt, és
újból biztosítja magának az ő jóakaratát. Ámde az első lépés után könnyű lefelé
jutni a bűn lejtőjén. Sault annyira lealacsonyította folytonos engedetlensége,
hogy most hazugsággal ajkán ment Sámuel elé: "Áldott vagy te az Úrtól! Én
végrehajtám az Úrnak parancsolatját" (1Sám 15:13).
De a
Sámuel füléhez jutó hangok meghazudtolták ezt a beszédet. Meg is kérdezte:
"Micsoda az a juhbégetés, mely füleimbe hat, és az az ökörbőgés, melyet
hallok?" (1Sám 15:14). Saul természetesen erre is tudott felelni. "Az
Amálekitáktól hozták azokat" - mondta - "mert a nép megkímélte a
juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek; a többit
pedig elpusztítottuk" (1Sám 15:15). A nép Saul parancsának engedve
cselekedett; hogy Saul önmagát védje, kész volt a népet okolni az
engedetlenségért.
Saul
elvettetésének üzenete kimondhatatlan szomorúságot okozott Sámuelnek. Helyzete
elég kényes volt, mert az elvettetés üzenetét közölni kellett az ünneplő
néppel, amely a győzelmet Saul vitézségének tudta be. Saul maga sem
tulajdonította Istennek a győzelmet. Amikor Sámuel mindezeket látta,
felháborodással vegyes fájdalommal vette tudomásul, hogy az az ember, akit
Isten ilyen magas méltóságra emelt, lépten-nyomon áthágja a menny parancsát és
bűnbe ejti Izraelt. ő nem hagyta magát Saul szavaitól megtéveszteni.
Szomorúsággal vegyes felháborodottsággal így szólt hozzá: "Engedd meg,
hogy megmondjam néked, amit az Úr mondott nékem ez éjjel [...] Nemde kicsiny
valál te a magad szemei előtt is, mindazáltal Izráel törzseinek fejévé lettél,
és az Úr királlyá kent fel téged Izráel felett?!" (1Sám 15:16-17). Ezután
elismételte Istennek az amálekiták ellen kiadott rendeletét, majd megkérdezte,
mi késztette az engedetlenségre.
Saul
pedig kitartva a mentegetőzés mellett, így felelt: "Én bizonyára
hallgattam az Úr szavára, és azon az úton jártam, amelyre engem az Úr
elküldött; és elhoztam Agágot, az Amálekiták királyát, és az Amálekitákat
elpusztítottam. A nép azonban elvette a prédából a megsemmisítésre rendelt
juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek
Gilgálban" (1Sám 15:20-21).
De
Sámuel ellentmondást nem tűrő szigorral rontotta le a hazugságnak ezt a mentsvárát,
és most minden további nélkül kijelentette az Úr ítéletét. "Vajon
kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véresáldozat" - mondotta szigorúan -
"mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a
véresáldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak
bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés.
Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvetett téged, hogy ne légy
király" (1Sám 15:22-23).
Mai Bibliai szakasz: Jób 36
Elihunak, a fiatal szónoknak hosszú
mondandója van. Elkezdte a 32. fejezetben és most a 36. fejezetben is
folytatja. Úgy beszél, mintha attól félne, hogy elveszik tőle a mikrofont.
Lehetséges, hogy valaki a hallgatói közül fel akart állni és el akart menni,
mert Elihu ezt mondja: „Várj még egy
kevéssé, majd felvilágosítlak, mert az Istenért még van mit mondanom.” Több
igazságot akar tulajdonítani Alkotójának, és bizonyos abban, hogy hallgatósága
elfogadja szavait, mert nem hamisak azok (1-4. vers).
Elihu néhány hitelvi pontot akar bemutatni:
Isten hatalmas és nem néz le senkit sem. Ez ugyanaz, mintha ezt mondaná: „hatalmas az ő lelkének ereje” (5.
vers). Isten nem kíméli meg a gonoszok életét, de igazságot szolgáltat a
szegénynek (6. vers). Nem veszi le a tekintetét az igazakról. Mi tudjuk azt,
hogy Jelenések 3:21 szerint a győztesek, vagy az igazak a királyok Királyával,
Krisztussal azonos királyiszékben fognak ülni. Elihunak már korábban hallania
kellett erről, mivel pontosan ezt mondja: „királyok
mellé, a trónba ülteti őket örökre, hogy felmagasztaltassanak" (7.
vers).
Elihu nem egy olyan végidei elképzeléssel
foglalkozik miszerint Istennek segítségre lenne szüksége, hogy felépítse
országát ezen a Földön. Igazat mond, de más összefüggésben. Ha valaki meg van
láncolva és a nyomorúság ruháiba van felöltözve (mint Jób), akkor Isten
elmondja nekik tetteiket és bűneiket, mert fennhéjázó módon viselkedtek.
Kinyitja a fülüket, hogy megfenyítse őket, és felszólítja, hogy bánják meg
bűneiket (8-10. vers).
Az emberek döntésére Isten a következő
tettekkel válaszol: ha engedelmeskednek és Istent szolgálják, napjaikat jó és
kellemes dolgok fogják kitölteni (11. vers). Noha evangéliumi igazságként
hangzik, és nagyon is az, a csavar itt mégis ott látható, hogy a történelem
nagy küzdelem szemlélete nélkül Elihu ezeknek az ígéreteknek a teljesedését itt
és most várja, és csakis materiális szempontból. A rossz hír az, hogy ha nem
engedelmeskednek, fegyverrel veretnek által, és tudatlanságban múlnak ki, mert
nem igényelték a megváltást (12-13. vers). Elihu szerint a kötés és oldás Isten
részéről itt a Földön történik, és ha fiatalon halnak meg, ez pontosan ezért
van (14. vers).
„A gazdag rossz, a szegény jó” szocialista
elképzelést alkalmazva Elihu azt sugallja, hogy Isten „a nyomorultat a nyomorúság által menti meg, és a sanyargatás által
nyitja meg fülüket” (15. vers). Modern szocialista tudósok Elihuhoz
hasonlóan azt vallják, hogy a szegények és elnyomottak jók és mindenki más
gonosz. A Biblia üzenete az elnyomással kapcsolatban az, hogy az igazak sátán
általi elnyomása és a lelki nyomorúság minden formája a Szentlélek hiányának
tudható be. Elihu az anyagi szegénységre és az anyagi elnyomásra összpontosít, miközben Jób, Mózes, Jézus és a
Biblia a lelki szegénységre és a lelki elnyomásra. A hűségesek asztala telve
lesz lelki javakkal és a mennyei bírósági ítélet támogatni fogja őket (15-16.
vers). Isten szolgája már életében kezeli a bűn kérdését, és nemcsak úgy
félszívvel. Ha nem kezeli a bűnt, Isten félre fogja tenni őt az útból és a
gazdagsága nem fog segíteni rajta, mivel gonoszsághoz folyamodott (17-21.
vesr).
A 22-32 versek között Elihu az Istenről
alkotott képét akarja bemutatni nekünk. Az Isten nagyon hatalmas; kicsoda
taníthatja Őt? Ki kérheti számon Őt? Ki mondta: „Igazságtalanul cselekedtél?”
Emlékezz arra, hogy fel kell magasztalnod az Ő tetteit, amelyeket az emberek
szemlélnek. Az emberek távolról látták Isten tetteit. Isten hatalmas és mi nem
tudjuk éveinek számát, és ki sem nyomozhatjuk azokat. Isten növeli a
vízcseppeket úgy ahogy akarja, ami azt eredményezi, hogy a felhők esőt
hullatnak a nagy emberekre (22-28. vers). Úgy tűnik, hogy Elihu itt arra utal,
hogy ha valaki nagy ember, az eső az ő földjére fog esni. Azt mondja, hogy az
ember nem tudja teljesen megérteni a felhő terjedését, és Isten sátrának
dörgését. Kiterjeszti fölötte világosságát és beteríti a tenger gyökereit.
Megítéli a népeket, táplálékot ad gazdagon. Kezében hordja a villámot és
parancsol neki, hogy lecsapjon, mennydörgése a közelgő vihart jelzi. (29-32).
Elihu elmondja, hogy (saját megértése szerint) Isten hogyan bánik az emberrel.
Az áldottak Istentől kapnak üzenetet, de azok, akik magukat felmagasztalják,
nem kapnak.
Drága
Istenünk!
Tőled
származik a valódi bölcsesség, és mi áldjuk ezért nagy neved! A te
jövendöléseid nélkül mi elveszünk a magyarázatokban. Köszönjük a próféciák
biztonságát! Ámen!
Koot
van Wyk
65. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 61. fejezetéhez
(okt. 23-29).
Mi történik, ha elbukjuk a hit próbáját?
Isten könyörületesen magához ragadja a
kezdeményezést, és egy újabb lehetőséget biztosít nekünk a tanuláshoz. Ez akkor
azt jelenti, hogy annyira könnyű lesz, mint egy vizsga, amit addig
ismételhetünk, amíg jól nem sikerül? Nem egészen. Minden egyes alkalommal,
amikor a hitünket újra meg kell próbálni, a tét egyre magasabb, és az esélyünk
egyre kedvezőtlenebb, mert egyre távolabb és távolabb kerültünk Istentől.
Sajnos túl gyakran az történik, amikor az igazsággal szembesülünk az Ő Igéjén
vagy a prófétáin keresztül, hogy Saul király rossz példáját követjük, és
elutasítjuk Isten útját, azzal, hogy inkább a saját fejünk után megyünk.
A lefelé tartó spirál egyszerűen csak azzal
kezdődik, hogy visszautasítjuk az Ő Igéjét és prófétáit. Nem olvassuk a
Bibliát, elmaradozunk a gyülekezetből. Saul elkerülte Sámuelt, amennyire csak
lehetséges volt (lásd: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993,
Advent Kiadó, 583. o.) Megpróbálta kirekeszteni életéből a próféta feddését.
Isten továbbra is megpróbált eljutni Saulhoz
üzenetével. „Sámuel nyomatékosan kijelentette, hogy Isten küldte”, amikor
utasításokat adott az amálekitákkal kapcsolatban. (i.m.) Mintha csak azt mondta
volna Isten: „Ezúttal újra megpróbáljuk, és most nem szeretném, ha figyelmen
kívül hagynád az üzenetet.” Amikor Saul ismét azt választotta, hogy a saját
feje után megy, megpecsételte az Isten iránti visszautasítását. Isten nem tudta
többé használni őt népének vezetőjeként. Saul már nem hallgatott Istenre.
Urunk, segíts nekünk hallgatni a szavadra és
akaratodra, amelyet Igéden és prófétáidon keresztül adsz nekünk! Segíts, hogy
felismerjük a hit próbáját, és téged válasszunk! Ámen.
Karen Lifshay
Hermiston SDA Church,
Oregon, USA
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése