Higgyeztek az Ő prófétáinak - június 25 - KEDD - 1 Sámuel 20

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 38. fejezet 1443. nap

Sok zsidó, bár elfogadta az evangéliumot, még igen nagy tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt, sőt nagyon is hajlott arra, hogy oktalan engedményt tegyen; ezáltal remélte, hogy honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlathatja, úgy, hogy elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Pál belátta, hogy mindaddig, míg a jeruzsálemi gyülekezet vezető tagjai közül sokan előítélettel viseltetnek iránta, állandóan arra fognak törekedni, hogy befolyását aláássák. Úgy érezte, hogy ha valamilyen elfogadható engedménnyel megnyerheti őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthat el az evangélium győzelmi útjából. Isten azonban nem hatalmazta fel, hogy olyan nagy engedményeket tegyen, mint amennyit kívántak tőle.

Ha azonban gondolunk az apostol forró vágyára, hogy hittestvéreivel egyetértésben éljen; ha tekintetbe vesszük gyengédségét a hitben gyengék iránt; ha meggondoljuk tiszteletét az apostolok iránt, akik Krisztussal együtt jártak - különösen Jakab, az Úr fivére iránt -, továbbá elhatározását, hogy tőle telhetőleg mindenkinek mindene legyen - alapelvének feladása nélkül -, ha ezt mind megfontoljuk, kevésbé meglepő lesz számunkra, hogy nem maradt meg szilárdan és határozottan saját útján, melyet eddig követett. Azonban ahelyett, hogy az óhajtott célhoz közelebb jutott volna, törekvése a kiengesztelésre csak siettette az eseményeket, a válságot. Meggyorsította a megjövendölt szenvedések bekövetkezését, előidézte hittestvéreitől való elszakadását, megfosztotta a gyülekezetet legerősebb oszlopától és bánatot okozott keresztény szíveknek minden országban.

A következő napon Pál igyekezett a vének tanácsát teljesíteni. A négy férfit, akik a fogadalmat tették, maga mellé vette (lásd 4. Móz. 6.), kiknek napjai már éppen leteltek és "bemenvén a templomba, bejelentvén a tisztulás napjainak eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat." Néhány drága tisztulási áldozatot kellett még bemutatni.

Akik Pálnak ezt a lépést tanácsolták, nem gondolták meg, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki. Az év ezen szakában különböző országokból igen sokan jöttek fel Jeruzsálembe, az ájtatosságokra. Mivel Pál, Istentől kapott megbízatása folytán eljuttatta az evangéliumot a pogányoknak, meglátogatta a világ legnagyobb városait; az ünnep résztvevői közül ezren és ezren, kik más országokból érkeztek Jeruzsálembe, igen jól ismerték őt. Voltak köröttük sokan, kik keserű gyűlölettel viseltettek Pál iránt; belépése tehát a templomba nyilvános alkalommal, életveszélyt jelentett számára. Néhány napig látszólag észrevétlenül járt ki és be az imádkozók között; azonban a meghatározott idő vége felé, midőn éppen egy pappal a bemutatandó áldozatokat beszélte meg, az Ázsiából való zsidók közül néhányan felismerték.

Ádáz dühvel vetették magukat Pálra és ordítozták: "Izraelita férfiak, legyetek segítségül; ez az az ember, aki e nép ellen, a törvény ellen és e hely ellen tanít mindenkit mindenütt." Mikor pedig a nép a segélykiáltásokra odarohant, még újabb vádat is emeltek: "Ezenfelül még görögöket is hozott be a templomba, és megfertéztette ezt a szent helyet."

A zsidó törvény szerint halálos bűntettnek számított, ha egy körülmetéletlen belépett a szent hely belső csarnokaiba. Pált látták a városban az efézusi Trofimussal és azt hitték, hogy elhozta a templomba. Pál ezt ugyan nem tette, és miután ő maga is zsidó lévén, azáltal, hogy belépett a templomba, a törvényt sem hágta át. Noha ez a vád teljesen alaptalan volt, mégis elegendőnek bizonyult, hogy a népszerű előítéletet felszítsa. Mihelyt elhangzott a kiáltás és végigzúgott a templomudvaron, az ott egybegyűlt tömeget vad indulat fogta el. A hír gyorsan elterjedt egész Jeruzsálemben és "megmozdula azért az egész város, és a nép összecsődüle."

Egy hitehagyó, aki elszakadt Izráeltől, merészelte megfertőztetni a templomot és méghozzá akkor, amikor ezrek érkeztek a világ minden tájáról, hogy ott imádkozzanak! Ez felszította a csőcselék legvadabb szenvedélyét. "És Pált megragadván, vonszolák vala ki őt a templomból; és mindjárt bezáratának az ajtók."

"Mikor pedig meg akarák őt ölni, feljuta a hír a sereg ezredeséhez, hogy az egész Jeruzsálem felzendült." Claudius Lysias, aki nagyon jól ismerte a lázadó elemeket, amelyekkel dolga volt, "azonnal vitézeket és századosokat vévén maga mellé, lefutott hozzájuk. Azok pedig, mikor meglátták az ezredest és a vitézeket, megszőnének Pált verni." A római ezredes, aki nem ismerte a csődület okát, csak azt látta, hogy a tömeg dühe Pál ellen irányul, feltételezte, hogy az a bizonyos egyiptomi lázító, akiről hallott már ugyan, de aki mind ez ideig elmenekült az elfogatás elől. Így "elfogatá őt, és parancsolá, hogy kötözzék meg két lánccal; és tudakozá, hogy kicsoda és mit cselekedett." Rögtön hangok hallatszottak, dühös kiáltásokkal: "De ki egyet, ki más kiált vala a sokaság között. És mikor nem értheté meg a bizonyos valóságot a zajongás miatt, parancsolá, hogy vigyék el őt a várba. Mikor pedig a lépcsőkhöz jutott, lőn, hogy úgy vivék őt a vitézek a néptömeg erőszaktétele miatt. Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!"

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 20

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+20&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+20&version=NT-HU

Alig-alig érezhetjük át azt a gyászt és szívfájdalmat, amitől Dávid lelke szenvedhetett Sámuel első könyve 20. fejezete szerint, amikor menekülnie kellett, és puszta életéért futott. Lelke gyötrelmében így kiáltott Jonathánhoz: „Mi rosszat tettem? Miért történik mindez?” Mily gyakran visszhangozzuk szívünkben ugyanezeket a kérdéseket, amikor próbák érnek, és valahogy oly sok minden rosszra fordul. Így kiáltunk fel: „Mi rosszat tettem? Miért tör ellenem a gonosz? Elhagyott volna az Isten?”

Nem feledkezhetünk meg arról a küzdelemről, amit Isten népeként meg kell vívnunk. Csupán az, hogy megérezzük a csata hevét, még nem jelenti azt, hogy valami rosszat tettünk volna. Sőt, gyakran épp azt jelenti, hogy az ellenség megharagudott ránk, mert valamit helyesen teszünk!

„Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Ef 6:12-13 – új prot. ford.)

Nem Dávid az egyetlen, aki e fejezet tanúsága szerint üldöztetést szenved. Jonatán is érzi a küzdelem hevét, miközben kiáll legjobb barátjáért. Saul király azonban egyáltalán nem érti Jonatán magatartását. „Hogy gondolod ezt? Nem látod, hogy királyságod nem szilárdulhat meg mindaddig, amíg Dávid él?” Jonatán azonban nem sokat törődött saját királyságával. Az egyetlen, amit szeretett volna látni, hogy Isten uralma szilárduljon meg, még ha az életébe is kerül.

Amikor az élet próbáival szembesülünk ezen a Földön, és megválaszolatlan kérdéseink vannak, ne feledjük, hogy „bizony, akik Isten akarata szerint akarnak élni a Krisztus Jézusban, azokat is mind üldözni fogják!” (2Tim 3:12 – új prot. ford.)

Egy napon azonban Isten igazolni fog bennünket (Róm 12:19), és Ő maga fogja megírni földi életünk utolsó fejezetét (Jel 21:4). Végül, épp’ úgy mint Dávid, megértjük, hogy megérte. „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8:18 - új prot. ford.).

Melodious Echo Mason

203. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  38. fejezetéhez (június 23-29.).

A nyomással mindannyian találkoztunk korábban; a nyomással, hogy alkalmazkodjunk, egységben legyünk, elkerüljük a kényelmetlen kiállást a többség ellenében.

Keresztényként tudjuk, hogy ellenállásba fogunk ütközni, amikor az igazságért kiállunk, így megpróbáljuk elkerülni az elkerülhetetlen világi nyomást és üldözést. Azonban nem is ez a külső nyomás a legnagyobb ellenségünk. Nézzük meg Pál példáját, aki félelem nélkül tett bizonyságot a feldühödött, vérengző csőcselék előtt. Mozdulatlanul állt. Jóllehet, azon az estén a félelem beszivárgott Pál szívébe, „hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. … Az a vágya, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel, ilyen szerencsétlen következményekhez vezetett?”

Ahogy látható, Pál megadta magát a nyomásnak. Törekvése, hogy az egyházi vezetőkkel egységben legyen, ugyan helyes volt, de a nyomás súlya alatt nem kereste Isten akaratát elsősorban és mindenekelőtt. Ennek eredményeképpen olyan kompromisszumot fogadott el, amely félbeszakította szolgálatát.

Az ellenség pedig körmönfont. Ha nem tud azzal csábítani, hogy megadjuk magunkat a külső nyomásnak, akkor az el nem kötelezett keresztényeket kiteszi a belső nyomásnak. Hogyan válaszolsz arra a nyomásra, amivel ma szembenézel? Ne engedd meg az ellenségnek, hogy félbeszakítsa a munkádat!

Sabrina Petersen

a Hartland Főiskola hallgatója

Rapidan, Virginia, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - június 24 - HÉTFŐ - 1 Sámuel 19

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 38. fejezet 1442. nap

Lelkipásztori szolgálatában Pál tanításai nem állottak "emberi bölcsességnek hitető beszédiben, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában." Azokat az igazságokat, amelyeket hirdetett, a Szentlélek nyilatkoztatta ki előtte, "mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke"... "Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván." (1. Kor. 2, 4. 10-13.)

Pált, prédikátori hivatása közben mindenkor közvetlenül Isten vezette. Azonban arra is nagyon ügyelt, hogy a jeruzsálemi nagytanács határozataival összhangban dolgozzék. Ennek eredményeként "a gyülekezetek erősödének a hitben és gyarapodának számban naponként." (Apcs. 16, 5.) Pálnak azonban, többek teljes részvétlensége ellenére is, vigaszára szolgált az a tudat, hogy kötelességét teljesítette, hogy az általa megtérteket hűségre, adakozási készségre és testvéri szeretetre tanította, amit bizonyítottak azok a tekintélyes összegek, amelyeket a zsidó véneknek átnyújtott.

Miután Pál az adományokat átadta, "elbeszélé egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett." Ezen események elbeszélése által még a kételkedők is meggyőződtek, hogy munkálkodását a menny áldása kísérte. "Azok pedig ezt hallván, dicsőízék az Urat." Belátták, hogy a menny nyomta rá pecsétjét az apostol munkásságára. Az előttük fekvő bőkezű adakozások megerősítették Pál bizonyságtételét a pogányok között újonnan létesült gyülekezetek hűségéről. A jeruzsálemi mű vezetői, akik előzetesen önkényes ellenőrzést követeltek, most egészen más színben látták Pál munkálkodását; meggyőződtek arról, hogy eddigi eljárásuk helytelen volt. Ugyanis, mint a zsidó szokások és hagyományok rabjai, az evangéliumi munka haladását nagyban akadályozták, mert nem ismerték fel, hogy Krisztus halála a zsidó és a pogány világ közötti válaszfalat ledöntötte.

Valamennyi vezető testvér részére most kínálkozott a legjobb alkalom a nyílt beismerésre, hogy Isten működött Pál által; ők pedig hibát követtek el, mert engedtek ellenségei befolyásának, kiknek jelentései felkeltették féltékenységüket és előítéletüket.

Ahelyett azonban, hogy egyöntetű elhatározással igazságot szolgáltattak volna a megbántott Pálnak, olyan tanácsot adtak neki, melyből kiviláglott azon érzületűk, hogy nagyrészt Pált teszik felelőssé a fennálló előítéletekért. Nem állottak nagylelkűen Pál mellé, hogy így bebizonyítsák az elégedetlenkedőknek igazságtalanságukat, inkább megalkuvás létrejöttén fáradoztak, amennyiben olyan eljárást hoztak javaslatba, mely véleményük szerint - kiküszöbölne minden félreértést.

Így válaszoltak bizonyságtevésére: "Látod atyámfia, mely sok ezeren vannak zsidók, kik hívőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett. Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak. Micsoda annakokáért? Mindenesetre össze kell gyülekezni a sokaságnak; mert meghallják, hogy idejöttél. Ezt míveld azért, amit néked mondunk: Van mi köztünk négy férfiú, kik fogadalmat vettek magukra; ezeket magad mellé vévén, tisztulj meg velök, és költs rájok, hogy megnyíressék fejöket; és megtudják mindenek, hogy semmi sincs azokban, amiket te felőled hallottak, hanem te magad is úgy jársz, hogy a törvényt megtartod. A pogányokból lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem csak oltalmazzák meg magokat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlvaholt állattól, mind a paráznaságtól."

Az atyafiak abban reménykedtek, hogy Pál, amennyiben ezen rendelkezésnek aláveti magát, ezzel a róla elterjesztett hamis híreket egészen biztosan megcáfolja. Biztosították azonkívül, hogy a határozat, melyet annak idején a nagytanácson a megtért pogányokra és a ceremoniális törvényre vonatkozólag hoztak, még most is érvényben van. Ezzel a határozattal azonban az a tanács, amelyet most adtak neki, nem volt összeegyeztethető. Ezt az előterjesztést nem Isten Lelke sugalmazta. Ez a gyávaság szülötte volt. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői nagyon jól tudták, hogy a keresztények a ceremoniális törvény megsértése által felszítják a zsidók gyűlöletét és üldözéseiknek teszik ki magukat. A szanhedrin minden lehetőt elkövetett, hogy megakassza az evangélium terjedését. Kiválasztottak férfiakat, kik az apostolokat, de különösen Pált nyomon követték, hogy működését mindenképpen meggátolják. Ha tehát Krisztus híveit kiszolgáltatnák a magas tanácsnak, mint a törvény áthágóit, akkor mint hitehagyókat, eretnekeket azonnal és súlyosan megbüntetnék.

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 19

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+19&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+19&version=NT-HU

Ha a bűnt nem valljuk meg és nem hagyjuk el, egészen a gyilkosságig fajulhat. A gyűlölet a Mennyben kezdődött el Lucifer szívében (Ésa 14), és Jézus meggyilkolásával teljesedett ki. Ez a gyűlölet nyilvánul meg ma is minden olyan esetben, amikor Isten gyermekeit üldözik, vagy megölik (Jel 12:12). Ezt látjuk megvalósulni Saul király életének eseményeiben is (ld. 1Sámuel 19). Először büszke volt, aztán irigy, amikor valakit többre értékeltek, mint őt, később megtelt gyűlölettel, végül pedig kész volt megölni Isten felkentjét. Szerencsére Isten nem bízta Dávidot az ingatag és bosszúálló Saul kénye-kedvére. Ebben a fejezetben azt látjuk, hogy Isten három közbenjárót támaszt, akik kiállnak a törésre Dávid mellett.

Az első közbenjáró Jonatán, aki barátja életéért könyörög az apjánál, úgy hogy közben saját életét teszi kockára. Vajon én ilyen közbenjáró vagyok Isten választott népéért? Olyan barát vagyok, „aki ragaszkodóbb a testvérnél?” (Péld 18:24).

A másik közbenjáró Mikál, Dávid felesége (Saul lánya), aki nemcsak vallja, hogy szereti férjét, hanem teljes szívével és minden erejével segíti a menekülésben. Akarunk ilyen közbenjárók lenni, akik szerelmi vallomásunkat tettekre váltjuk még akkor is, ha ez hírnevünk elvesztését jelenti? „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat” (Jak 1:22 - új prot. ford.).

Dávid harmadik közbenjárója Sámuel, a próféta, aki talán a legfontosabb a három közül. Ebben a fejezetben nem látjuk őt esedezni Saulnál, vagy aktívan védelmezni Dávid életét úgy, ahogy az előző kettő tette. Inkább az eredményét látjuk annak, ami csak buzgó imáira válaszul történhetett. A Szentlélek természetfeletti hatalmát látjuk, aki oly módon tevékenykedik, hogy senki sem árthat Dávidnak, még maga Saul király sem. Ez egy erőteljes gondolati párhuzam Bálám történetével. 4Móz 23:8-ban ezt olvashatjuk: „Hogy ronthatnám meg, kit Isten nem ront meg? Hogy kárhoztatnám, kit az Úr nem kárhoztat?” (új prot. ford.).

Azt gondolom, Isten ezzel a történettel arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy életbevágóan szükség van közbenjárókra – nemcsak elveszett szomszédainkért, vagy megbotlott szeretteinkért, hanem azokért is, akik az egyházat vezetik, a lelki Izrael pásztoraiért is. Amikor zűrzavart és megpróbáltatásokat látunk az egyházban, könnyű ujjal mutogatni, vagy arról beszélni, hogy mi jobban igazgattuk volna az ügyeket. Isten felkente választottait, és arra kér bennünket, hogy álljunk a törésre, és legyünk a közbenjáróik (Ez 22:30). Arra kér, hogy imában emeljük magasra kezeiket (2Móz 17:12), hogy a lelki Izrael ma is győzzön. Lennél közbenjáró Isten egyházában? Odaáldoznád életedet, szívedet és imáidat Isten választott vezetőiért?

Melodious Echo Mason

203. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  38. fejezetéhez (június 23-29.).

A nyomással mindannyian találkoztunk korábban; a nyomással, hogy alkalmazkodjunk, egységben legyünk, elkerüljük a kényelmetlen kiállást a többség ellenében.

Keresztényként tudjuk, hogy ellenállásba fogunk ütközni, amikor az igazságért kiállunk, így megpróbáljuk elkerülni az elkerülhetetlen világi nyomást és üldözést. Azonban nem is ez a külső nyomás a legnagyobb ellenségünk. Nézzük meg Pál példáját, aki félelem nélkül tett bizonyságot a feldühödött, vérengző csőcselék előtt. Mozdulatlanul állt. Jóllehet, azon az estén a félelem beszivárgott Pál szívébe, „hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. … Az a vágya, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel, ilyen szerencsétlen következményekhez vezetett?”

Ahogy látható, Pál megadta magát a nyomásnak. Törekvése, hogy az egyházi vezetőkkel egységben legyen, ugyan helyes volt, de a nyomás súlya alatt nem kereste Isten akaratát elsősorban és mindenekelőtt. Ennek eredményeképpen olyan kompromisszumot fogadott el, amely félbeszakította szolgálatát.

Az ellenség pedig körmönfont. Ha nem tud azzal csábítani, hogy megadjuk magunkat a külső nyomásnak, akkor az el nem kötelezett keresztényeket kiteszi a belső nyomásnak. Hogyan válaszolsz arra a nyomásra, amivel ma szembenézel? Ne engedd meg az ellenségnek, hogy félbeszakítsa a munkádat!

Sabrina Petersen

a Hartland Főiskola hallgatója

Rapidan, Virginia, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - június 23 - VASÁRNAP - 1 Sámuel 18

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 38. fejezet 1441. nap

38. Pál, a fogoly

"Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadának minket az atyafiak. Másnap pedig beméne Pál velünk együtt Jakabhoz, és a vének mindnyájan ott valának." (Apcs. 21, 17. 18.)

Ez alkalommal Pál és kísérői átnyújtották a jeruzsálemi mű vezetőinek az adományokat, amelyeket a pogánykeresztények küldtek a zsidó testvérek között lévő szegények támogatására. Ezen összegek begyűjtése az apostolnak és munkatársainak sok idejébe, aggodalmába és fáradságos munkájába került. Az összeg, melynek nagysága jóval felülmúlta a jeruzsálemi vének várakozásait, a pogány hívők sok áldozatáról, sőt nagy nélkülözéseiről tanúskodott.

Ezek az önkéntes adományok bizonyították a pogánykeresztyének hűségét Istennek az egész világon megszervezett műve iránt, melyeket hálás elismeréssel kellett volna fogadniuk; azonban Pál és társai is világosan látták, hogy éppen hallgatóságuk között, akik előtt most állottak, voltak többen, akik nem tudták értékelni a testvéri szeretet e lelkületét, mely ezeket az adományokat megérlelte.

A pogányok közötti evangélizálás kezdetén néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül, régi előítéleteikhez és gondolatmenetükhöz ragaszkodva, nem szívesen működtek együtt az apostollal és társaival. Aggodalmukban, hogy megtartsanak néhány jelentéktelen formaságot és ceremóniát, szem elől tévesztették azokat az áldásokat, melyek mind számukra, mind közös szívügyük számára fakadtak volna, ha az Úr művének valamennyi ágát egységbe tömörítik. Noha mindenkor a keresztyén gyülekezet érdekeit védték, mégsem tudtak lépést tartani Isten előrelátó gondviselésének követelményeivel. Emberi bölcsességgel megkísérelték, hogy fölösleges korlátokat állítsanak az Isten művében dolgozó munkások elé. Ily módon alakult ki egy csoport, olyan férfiakból, akik személyesen nem ismerhették fel a változó körülményeket és különböző szükségleteket, amelyekkel a munkásoknak a külterületeken számolniuk kellett, de mindazáltal jogot formáltak arra, hogy ők írják elő a munkamódszereket a pogányok között dolgozó testvéreknek. Úgy képzelték, hogy az evangélizálást, a hithirdetést teljesen nézeteik szerint kellene végezni.

Több év múlt el azóta, hogy a jeruzsálemi testvérek, más vezető gyülekezetek kiküldötteivel együtt, tüzetesen tanácskoztak azon bonyolult kérdések felett, amelyek a pogányokért munkálkodó evangélizálás munkamódszereire vonatkoztak. Ennek a tanácskozásnak eredményeként a hittestvérek megegyeztek abban, hogy bizonyos előírásokra és szokásokra vonatkozólag, beleértve a körülmetélkedést, határozott utasításokat adnak.

Éppen ezen a nagygyűlésen állapodtak meg egyöntetűen abban, hogy Barnabást és Pált munkásokként ajánlják a keresztény gyülekezeteknek, mint akik méltók a hívők bizalmára.

Azok közül, akik ezen a gyűlésen jelen voltak, többen élesen kifogásolták az apostolok munkamódszereit, kiknek feladatuk volt, hogy hirdessék az evangéliumot a pogányok között. Azonban a tanácskozás folyamán mélyebb betekintést nyertek Isten terveibe; azután pedig hittestvéreikkel teljes egyetértésben, bölcs határozatokat hoztak, melyek lehetővé tették a hívők egész közösségének egységesítését.

Később azonban, amikor észrevették, hogy a pogányok között a megtértek száma állandóan növekszik, néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül ismét felvetették régebbi előítéleteiket Pál és társai munkamódszereivel szemben. Ezek az előítéletek az évek folyamán mindjobban berögződtek, úgy, hogy egyes vezetők elhatározták, hogy ezentúl az evangélium hirdetése csak saját eszméik keretében történhetik. Kijelentették, hogy csak az esetben hagyják jóvá és támogatják Pál munkáját, ha módszereiben előírásukat követi. Egyébként pedig kénytelenek lennének munkájával szemben tartózkodóan viselkedni, támogatásukat megvonni.

Ezek a férfiak szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Isten a tanítója népének. És hogy Isten művében minden munkásnak személyes tapasztalatokat kell szereznie Mestere követésében, s ne emberre tekintsen fel vezetésért. Isten munkásainak nem emberi elképzelések szerint, hanem a mennyeinek hasonmására kell átalakulniuk és fejlődniük.

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 18

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+18&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+18&version=NT-HU

Elképzelem, hogy miközben Dávid Góliát feletti győzelmét mesélte Saul királynak, akkor Jonatán, aki ott állt a közelben, micsoda lelkesedéssel emlékezett vissza saját hitharcára (1Sám 14:6)! Ezekben a fiatal harcosokban rengeteg közös vonás volt.

Jonatán és Dávid ritka merész hitről tettek bizonyságot az ő idejükben és korukban.  Olyan hitük volt, hogy ki tudták jelenteni: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm. 8:31); hogy  „Nem erővel, sem hatalommal, hanem Isten Lelkével” győzedelmeskednek (ld.:Zak 4:6); és „Ha meg is öl engem, mégis benne bízom!” (Jób 13:15 – angol ford.). Mind Dávid, mind Jonatán szinte egymaga szerzett győzelmet Izraelnek, amikor csakis Istentől kapott erővel haladtak előre; mindketten sokkal többet teljesítettek, mint ami elvárható lett volna tőlük; mindketten alázatosak voltak, de merészen kiálltak az igazságért, akármibe is került.

Volt még egy közös jellemzőjük. Mindketten egyenes ágon trónkövetők voltak; Jonatán származása miatt, Dávid pedig Isten döntése jogán. Ha bárki utálhatta volna Dávidot, az Jonatán lett volna. De ahelyett, hogy a saját igazságáért küzdött volna, ellenséges, vagy irigy lett volna Dávidra (mint az édesapja Saul), Jonatán inkább átengedte magát Isten tervének. Sőt, nem csak átengedte, hanem  örömmel levette magáról a drága ruhákat, még páncélját is, és odaadta ezeket Dávidnak, elismerve ezzel, hogy ő a jog szerint választott király. Jonatán továbbá szövetséggel erősítette meg a barátságukat, és hűséges védelmet biztosított Dávidnak és háza népének örökre, Dávid pedig ugyanezt tette. Milyen szép példája ez az önzetlen krisztusi szeretetnek!

Azon túl, hogy itt kezdődött Jonatán és Dávid csodálatos barátsága, a fejezetben négyszer is azt olvassuk, hogy Dávid „magát eszesen viseli” mindenben, amit Saulért tett. Annak ellenére, hogy tudta, egykor majd király lesz, továbbá az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Saul az ő ellensége, nem használta saját előnyére az Isten-adta vezetést, nem akarta megszerezni a királyságot erővel, hanem hűségesen szolgálta Sault, és továbbra is várt az Úrra.

Ha úgy érezzük, hogy Isten valamilyen nagy feladatra hívott el bennünket, akkor hajlamosak lehetünk úgy alakítani a körülményeket, ahogy az szerintünk Isten akarata, pedig jobban tennénk, ha várnánk Istenre, és hitben járnánk.  Jakab 4:10-ben azonban ezt olvashatjuk: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket” (új prot. ford.). Jonatánhoz és Dávidhoz hasonlóan, mi is törekedjünk megalázni magunkat az Úr előtt, és engedjük, hogy egyedül Ő emeljen fel bennünket!

Melodious Echo Mason

203. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  38. fejezetéhez (június 23-29.).

A nyomással mindannyian találkoztunk korábban; a nyomással, hogy alkalmazkodjunk, egységben legyünk, elkerüljük a kényelmetlen kiállást a többség ellenében.

Keresztényként tudjuk, hogy ellenállásba fogunk ütközni, amikor az igazságért kiállunk, így megpróbáljuk elkerülni az elkerülhetetlen világi nyomást és üldözést. Azonban nem is ez a külső nyomás a legnagyobb ellenségünk. Nézzük meg Pál példáját, aki félelem nélkül tett bizonyságot a feldühödött, vérengző csőcselék előtt. Mozdulatlanul állt. Jóllehet, azon az estén a félelem beszivárgott Pál szívébe, „hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. … Az a vágya, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel, ilyen szerencsétlen következményekhez vezetett?”

Ahogy látható, Pál megadta magát a nyomásnak. Törekvése, hogy az egyházi vezetőkkel egységben legyen, ugyan helyes volt, de a nyomás súlya alatt nem kereste Isten akaratát elsősorban és mindenekelőtt. Ennek eredményeképpen olyan kompromisszumot fogadott el, amely félbeszakította szolgálatát.

Az ellenség pedig körmönfont. Ha nem tud azzal csábítani, hogy megadjuk magunkat a külső nyomásnak, akkor az el nem kötelezett keresztényeket kiteszi a belső nyomásnak. Hogyan válaszolsz arra a nyomásra, amivel ma szembenézel? Ne engedd meg az ellenségnek, hogy félbeszakítsa a munkádat!

Sabrina Petersen

a Hartland Főiskola hallgatója

Rapidan, Virginia, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - június 22 - SZOMBAT - 1 Sámuel 17

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 37. fejezet 1440. nap

Az utasok Milétusból "egyenesen haladva Kóusba érkezének, másnap pedig Rhódusba és onnét Peturába", Kis-Ázsia délnyugati partjára és miután ott "találtak egy hajót, mely Fenicziába méne által, abba beülvén, elhajózának." Tirusban, ahol a hajó kikötött, találtak néhány tanítványt, akiknél hét napig időzhettek. Ezek a tanítványok, akiket a Szentlélek figyelmeztetett azokra a veszélyekre, melyek várnak Pálra, kérték az apostolt, "hogy ne menjen fel Jeruzsálembe." Az apostolt azonban sem a szenvedéstől, sem a bebörtönöztetéstől való félelem nem tudta szándékától eltéríteni.

A hét végén, melyet Pál Tirusban a testvéreknél tölthetett, valamennyien, feleségükkel és gyermekeikkel együtt, elkísérték a kikötőig, ahol, mielőtt hajóra szállt volna, mindannyian a parton térdre estek és imádkoztak; Pál őérettük és ők Pálért.

Az utasok azután folytatták útjukat dél felé és eljutottak Czézáreába; "és bemenvén a Filep evangélista házába, ki ama hét közül való vala, ő nála maradtak." Pál itt néhány zavartalan, boldog napot töltött; az utolsókat, melyeket - hosszú időre - még teljes szabadságban élvezhetett.

Mialatt Pál Czézáreában időzött, "alájöve egy Júdeából való próféta, név szerint Agabus. És mikor hozzánk jött, vevé Pálnak az övét, és megkötözvén a maga kezeit és lábait, monda: Ezt mondja a Szent Lélek: a férfiút, akié ez az öv, ekképpen kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben, és adják a pogányoknak kezébe."

Majd így folytatja Lukács: "Mikor pedig ezeket hallottuk, kérők mind mi, mind az oda valók, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe." Pál azonban nem akart a kötelesség útjáról letérni. Követni akarta Jézust, ha kellett, még a börtönbe és a halálba is. "Mit míveltek" - kiáltotta nékik - "sírván és az én szívemet kesergetvén? mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért." A testvérek miután látták, hogy fájdalmat okoznak neki, anélkül, hogy szándékától eltéríthetnék, felhagytak sürgetésükkel és csak ennyit mondtak: "Legyen meg az Úrnak akaratja."

A Czézáreában töltött rövid látogatás csakhamar véget ért. Pál és társai, néhány testvér kíséretében, elindultak Jeruzsálembe; azonban ólomsúllyal nehezedett mindannyink lelkére a közeljövő veszélyének előérzete.

Az apostol még sohasem közeledett ilyen szomorú szívvel Jeruzsálem felé, mint most. Tudta, hogy csak kevés barátot, de annál több ellenséget talál ott. Közeledett a városhoz, amely elvetette és megfeszítette Isten Fiát; amely fölött az Isten haragjának fellegei gyülekeztek. Amikor arra gondolt, hogy milyen keserű előítélettel viseltetett Krisztus követőivel szemben, mélységes részvétet érzett elvakult honfitársai iránt. És mégis, milyen kicsiny volt a reménye, hogy segíthessen rajtuk! Ugyanaz a vak gyűlölet gyulladt most fel kimondhatatlan erővel az egész nép lelkében, ő iránta, mint amely egykor saját szívében lángolt.

Még saját hittestvéreinek részvétére és támogatására sem számíthatott. A megtéretlen zsidók, akik oly szorosan a sarkában voltak, nem mulasztották el, hogy személyesen, valamint levélileg a lehető legrosszabb híreket terjesszék róla és munkájáról Jeruzsálemben. Sőt még néhány apostol és vén is készpénznek vette ezeket a híreket, anélkül, hogy megkísérelte volna megcáfolni azokat, avagy az esetleges ellentétet kiegyenlíteni.

Azonban, a csüggesztő körülmények ellenére, az apostol mégsem esett kétségbe. Remélte, hogy az a Hang, mely szívéhez szólott, érinteni fogja honfitársai szívét is, és a Mester, kit tanítványtársai szerettek és szolgáltak, összeköti szívüket az övével, egységes odaadásra az evangélium munkájában.

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 17

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+17&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+17&version=NT-HU

Úgy hiszem, hogy Sámuel első könyvének 17. fejezete tartalmazza a Biblia egyik legjobban ismert történetét. Dávid legyőzi Góliátot. Gyakran, amikor felidézzük ezt a történetet, hajlamosak vagyunk csak Góliát hatalmas termetére összpontosítani, és ezt jó okkal tesszük. Ő volt a filiszteusok bajnoka (ami azt jelenti, hogy mindig megnyerte a csatáit), és néhány becslés szerint 2,7 méter magas volt, valamint a páncélzat, amit viselt, körübelül 90 kilogrammot nyomott. Hihetetlen, hogy Dávid, aki egyértelműen fiatal volt, ki mert állni ez ellen az óriás ellen!

De vizsgáljuk meg ezt a történetet egy kicsit mélyebben! Góliát kihívta maga ellen Izrael seregét, ami azt jelenti, hogy kihívta maga ellen Izráel élő Istenét. És minden reggel és este megtette negyven napon keresztül, amíg Isten elküldött egy szabadítót. A szabadító, akit Isten elhívott, egy ifjú volt, aki egy darab kővel megcélozta az óriás homlokát, és leterítette Góliátot.

Lukács evangéliuma 4. fejezetének 2. verse arról számol be, hogy Szabadítónkat az ördög negyven napig kísértette. Érdekes, hogy a három kísértés esetében, ahol a negyven nap végén Krisztus felülkerekedett és győzedelmeskedett, minden kísértésben szerepelt kő. (Kő kenyér ellen, egy hegynyi kő, ami a világ dicsőségét szimbolizálja Isten tisztelete ellenében, a biztonság, hogy ne üsse meg a lábát egy kőben, a büszkeség ellen – minden egyes kísértés Isten jóságával való visszaélésen alapul.) Mégis, mint az Élő kő, Krisztus, Isten testté lett Igéje (Jn 1:14), a szegletkő (Ef 2:20) nem élt vissza Isten jóságával, és legyőzte sátánt annak teljes seregével együtt, így teremtette meg annak lehetőségét, hogy megkapjuk a győzelmet minden Góliát felett. 

Dávidot nem ingatta meg a világi gazdagság lehetősége, bátyjai rosszindulata vagy irigysége, Izrael népének képmutatása, vagy Góliát bűnös, gúnyolódó beszéde. Csak egyetlen szenvedély hajtotta: be akarta bizonyítani az egész világ előtt, hogy még mindig van egy Istene Izráelnek, akivel nem lehet dacolni! Nem a kőben bízott, amit a kezében tartott, hanem az Élő Kőben, Isten Igéjében.

„Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést, és minden rágalmazást. Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek; Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Azért van meg az Írásban: Ímé szegeletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül.” (1Pt 2:1-6)

Miben bízunk ma? Világi óriásokban,vagy az élő Kőben?

Melodious Echo Mason

202. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  36-37. fejezeteihez (június 16-22.).

A mai fiatalok, különösen a fiatal lelkészek számára az egyik legnagyobb szükséglet, hogy legyen példaképük. Pál apostol, a Krisztussal való drámai találkozó által a keresztény egyház nagy ellenségéből olyan emberré formálódott át, akinek a példáját biztonságos követni. Az ő életében egy olyan személyt látunk, akinek fájt a szíve, amikor az egyháza veszélyben volt. Az élet nem a fizetési csekkről szólt, hanem az igazságban meggyökerezett és megalapozott lelkekről, akik megingathatatlanok Jézussal való kapcsolatukban. Az ő terhe, a cselekedeteinek motivációja, a célja minden lépésben, amit tett, az volt, hogy a férfiak és asszonyok szilárdan az Uruk kezébe kerüljenek, hogy semmilyen üldözés vagy megtévesztés ne tudja kirázni őket onnan.

Tudván azt, hogy a gyülekezeti szolgálat nem lehet olyan, hogy „egy méret illik mindenkire”, Pál a különböző osztályba tartozó emberekkel mindig személyre szabottan bánt. Amikor olyanokkal találkozott, akiket körmönfont eretnekségek csaptak be szerfelett, akkor Pál gyengéd türelemmel és tapintattal élt. Amikor arcátlan hamis tanítókkal állt szemben, akiknek úgy tűnt, a küldetése, hogy darabokra szaggassák a fiatal galáciai gyülekezetet, akkor merészen és keményen dorgált. Honnan tudta, hogy hogyan és mikor milyen megközelítést alkalmazzon? Egyszerű! Időt szánt az elmélkedésre, hogy Isten előtt szót emeljen a bölcsességért, és hogy a Szentlélek erejével megteljen.

Vegyük fel mi is Pállal együtt ezt a nagyszerű munkát, hogy ezzel felkészítsünk egy népet az Úrral való békés találkozásra!

David Symons

a Hartland Főiskola hallgatója

Rapidan, Virginia, USA

Fordította Gősi Csaba

Higgyeztek az Ő prófétáinak - június 21 - PÉNTEK - 1 Sámuel 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 37. fejezet 1439. nap

Kijelentette továbbá: "Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindeneknek vérétől tiszta vagyok, mert nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát." Semmilyen félelem, hogy talán megsért valakit, semmilyen barátság, vagy tetszésvágy nem késztethette Pált arra, hogy elhallgasson előttük szavakat, melyeket Isten adott oktatásikra, intésükre és megjavításukra. Isten ma is bátorságot kíván szolgáitól, mind az Ige prédikálása, mind előírásainak megvalósítása közben. Krisztus szolgája ne csak olyan igazságokat hirdessen az embereknek, amelyeket szívesen fogadnak, hanem azokat sem szabad elhallgatnia előttük, amelyek fájdalmakat okozhatnak. Nagy gondot kell fordítania jellemük kifejlesztésére. Ha lát egyet is a nyáj között, aki bűnt melenget, feladata, mint hűséges pásztornak, az adott esetre vonatkozó tanítást alkalmazni. Ha azonban megengedi, hogy valaki magabízóan továbbhaladjon a rossz úton, anélkül, hogy megintené, lelkéért felelnie kell. Az a lelkipásztor, aki magasztos megbízatását híven akarja teljesíteni, a reá bízott lelkeket a keresztény hit minden kérdésében hűségesen oktassa ki; mutassa meg nekik, milyenek legyenek és hogyan kell cselekedniük, hogy az Úrnak nagy napján tökéletesen megállhassanak Előtte. Csak az igazság hűséges tanítója mondhatja el Pállal együtt, működésének befejezésekor: "Én mindeneknek vérétől tiszta vagyok".

"Viseljetek gondot magatokra" - intette Pál apostol a testvéreket - "és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett". Ha az evangélium szolgái mindenkor szívükön viselnék, hogy olyan lelkekkel bánnak, kiket Krisztus, vére által megvásárolt, jobban átéreznék munkájuk fontosságát. Vigyázniuk kell önmagukra, valamint nyájukra. Tanításukat szemléltesse és erősítse meg példaadásuk. Mint az Élethez vezető út tanítói, kerülniük kell mindent, ami okot szolgáltatna, hogy az igazságra árnyat vessen. Kötelességük, hogy mint Krisztus képviselői, Neve dicsőségét szolgálják. Odaadásukkal, életük tisztaságával és Istennek szentelt magaviseletükkel bizonyítsák be, hogy magasztos hivatásuk méltó képviselői.

Az efézusi gyülekezetet fenyegető veszélyeket az apostol előre látta. Azért mondotta: "Mert tudom, hogy az én eltávozásom után jönnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják." A jövőbe tekintve, látta Pál azokat a támadásokat, amelyek fenyegetik a gyülekezetet, mind külső mind belső ellenségei részéről. Ünnepélyes komolysággal kérte a testvéreket, hogy éberen őrködjenek a rájuk bízott szent kincs felett. Példaképpen saját fáradhatatlan munkálkodására hivatkozott: "Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindenkit."

Majd így folytatta: "És most atyámfiai, ajánllak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége igéjének, aki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam." Az efézusi hittestvérek között néhányan jómódúak voltak; Pál azonban sohasem akart ebből személyes hasznot húzni. Nem egyeztette össze üzenetével, hogy a figyelmet saját költségeire irányítsa. Sőt kijelentette: "A magam szükségéről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak." A Krisztus ügyében végzett megfeszített munkája és kiterjedt utazásai ellenére is, nemcsak saját szükségleteiről, hanem még munkatársai szükségleteiről és az arra méltó szegények támogatásáról is gondoskodott. Ezt azonban csak lankadatlan szorgalma és legnagyobb takarékossága által tehette meg. Ezért hivatkozhatott nyugodtan saját példájára, amikor így szólt: "Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni."

"És mikor ezeket mondotta, térdre esve imádkozék mindazokkal egybe. Mindnyájan pedig nagy sírásra fakadtak; és Pálnak nyakába borulva csókolgaták őt, kesergve kiváltképpen azon a szaván, amelyet mondott, hogy többé az ő orcáját nem fogják látni. Aztán elkísérék őt a hajóra."

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 16

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+16&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20S%C3%A1muel+16&version=NT-HU

Miután Isten áldása eltávozott Saul országáról, Sámuel prófétára az a feladat szakadt, hogy egy új király után nézzen. Miközben Sault a magassága tette különlegessé, figyeljük meg Isten Sámuelnek adott különleges utasítását akkor, amikor Isai legidősebb fiát vizsgálgatta: „Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (7. vers). Amikor bemutatták neki azokat, akikről ő úgy gondolta, hogy ők így együtt Isai összes fia, és Isten még semmi jelet sem adott, hogy kit kenjen királlyá, elképzelhetjük milyen zavarban lehetett. „Minden fiad itt van?” - kérdezte az apát. 

Nyilvánvaló, hogy amikor Sámuel összehívta Isai házanépét az áldozatra, a kis Dávidot nem tartották eléggé fontosnak ahhoz, hogy őt is a meghívottak közé számlálják, de annak ellenére, hogy apja házában a legjelentéktelenebbnek tartották, és kihagyták a különleges ünnepből, ő nem duzzogott, hanem hűségesen őrizte apja juhait. Elképzelhetjük a meglepetését, nemcsak amiatt, hogy később őt is elhívták az áldozati ünnepre, hanem, amiatt is, hogy Sámuel felkente őt, és egy különleges áldást mondott rá. A Szentírás beszámol róla, hogy „az Úr lelke Dávidra szállt, és attól kezdve vele is maradt” - 13. vers - új prot. ford.)

Dávid továbbra is hűségesen végezte feladatát, és egy látszólag ironikus fordulat következtében Saul hall erről a fiatalemberről, aki hírnevet szerzett nemcsak a zenei élet területén, hanem mint erős, bátor és bölcs harcos, aki mellesleg jó kinézetű is, akit Isten most elhív a juhakolból a palotába, hogy felkészítse életútjának következő lépcsőfokára.

Dávidhoz hasonlóan Isten mindnyájunkat felkészít az Ő országára, a mennyországra, de a követelmények nem azonosak a világ elvárásaival. Ha úgy érzed, hogy téged elfelejtenek, lenéznek, vagy méltatlan vagy, olvasd el Máté 5:1-12 verseit, hogy megtudd, mik Isten elvárásai az Ő országa számára. Emlékezz arra, hogy nem az a fontos, hogy népszerű, vonzó vagy esetleg tehetséges legyél - noha ezek sem rosszak. De mi a legfontosabb? Az, hogy hol van a szíved. És az, hogy mi van a szívedben.

Melodious Echo Mason

202. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  36-37. fejezeteihez (június 16-22.).

A mai fiatalok, különösen a fiatal lelkészek számára az egyik legnagyobb szükséglet, hogy legyen példaképük. Pál apostol, a Krisztussal való drámai találkozó által a keresztény egyház nagy ellenségéből olyan emberré formálódott át, akinek a példáját biztonságos követni. Az ő életében egy olyan személyt látunk, akinek fájt a szíve, amikor az egyháza veszélyben volt. Az élet nem a fizetési csekkről szólt, hanem az igazságban meggyökerezett és megalapozott lelkekről, akik megingathatatlanok Jézussal való kapcsolatukban. Az ő terhe, a cselekedeteinek motivációja, a célja minden lépésben, amit tett, az volt, hogy a férfiak és asszonyok szilárdan az Uruk kezébe kerüljenek, hogy semmilyen üldözés vagy megtévesztés ne tudja kirázni őket onnan.

Tudván azt, hogy a gyülekezeti szolgálat nem lehet olyan, hogy „egy méret illik mindenkire”, Pál a különböző osztályba tartozó emberekkel mindig személyre szabottan bánt. Amikor olyanokkal találkozott, akiket körmönfont eretnekségek csaptak be szerfelett, akkor Pál gyengéd türelemmel és tapintattal élt. Amikor arcátlan hamis tanítókkal állt szemben, akiknek úgy tűnt, a küldetése, hogy darabokra szaggassák a fiatal galáciai gyülekezetet, akkor merészen és keményen dorgált. Honnan tudta, hogy hogyan és mikor milyen megközelítést alkalmazzon? Egyszerű! Időt szánt az elmélkedésre, hogy Isten előtt szót emeljen a bölcsességért, és hogy a Szentlélek erejével megteljen.

Vegyük fel mi is Pállal együtt ezt a nagyszerű munkát, hogy ezzel felkészítsünk egy népet az Úrral való békés találkozásra!

David Symons

a Hartland Főiskola hallgatója

Rapidan, Virginia, USA

Fordította Gősi Csaba