Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy Orvos lábnyomán 2. fejezet 1880. nap
AZ IGAZI ORVOS-MISSZIONÁRIUS
2. fejezet (1. rész) – A szolgálat napjai
A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének anyja "hideglelésben feküdt", és "szólának néki (Jézusnak) felőle". Jézus "illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz". Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak. (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15)
A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton történt, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták; mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé.
Órákon át jöttek és mentek; mert senki sem tudhatta, hogy vajon másnap még körükben találják-e a Gyógyítót. Kapernaum soha azelőtt nem élt meg ilyen napot. A levegő tele volt diadalmas hangokkal és felszabadult ujjongással.
Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. A hosszú, mozgalmas nap elmúlt, és Jézus pihenni akart. Mialatt a város még mélyen aludt, a Megváltó "szürkületkor fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék" (Mk 1:35).
Kora reggel Péter és társai odamentek Jézushoz, és elmondták neki, hogy Kapernaum népe már keresi. Meglepetten hallgatták Krisztus szavait: "Egyéb városoknak is hirdetnem kell nékem az Istennek országát; mert azért küldettem" (Lk 4:43).
Félő volt, hogy a Kapernaumot átjáró izgalomban szem elől vész Jézus küldetésének célja. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy az emberek figyelmét csupán csodatevőként vagy testi betegségek orvoslójaként vonja magára. Úgy akarta őket önmagához vonzani mint Üdvözítőjükhöz. Míg szívesen hittek abban, hogy Jézus királyként földi birodalmat jött alapítani, Ő figyelmüket a földiekről a lelkiekre akarta irányítani. Merő földi siker gátolta volna munkáját.
A könnyelműen gondolkodó tömeg csodálata bántotta lelkét. Távol állt tőle, hogy önmagát előtérbe helyezze. Az a tisztelet, amellyel a világ magas állásnak, vagyonnak vagy tehetségnek adózik, idegen volt az ember Fia előtt. Jézus az emberek által alkalmazott eszközök közül egyet sem használt fel arra, hogy embereket magához láncoljon, vagy önmaga iránt tiszteletet ébresszen. Évszázadokkal születése előtt Ésaiás így jövendölt róla: "Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg" (Ésa 42:2-3).
A farizeusok megkülönböztetett tiszteletet akartak kivívni maguknak merev szertartásosságukkal, látványos istentiszteleteikkel és jótékonykodásukkal. Vallási vitákkal akarták bizonyítani buzgóságukat. A szembenálló szekták hosszan és hangoskodva vitatkoztak egymással. Nem volt szokatlan dolog a törvény tudorainak dühös, vitatkozó hangját hallani az utcákon.
Jézus élete mindezeknek éles ellentéte volt. Heves vitatkozást, hivalkodó istentiszteletet, hatásvadászó cselekedetet Jézus esetében soha senki nem tapasztalt. Krisztus Istenben elrejtett életet élt, és Isten jelleme jelent meg Fia jellemében. Erre a kinyilatkoztatásra akarta Jézus az emberek figyelmét irányítani.
Mai Bibliai szakasz: Ézsaiás 16
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=%C3%89zsai%C3%A1s%2016&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=%C3%89zsai%C3%A1s%2016&version=NT-HU
Ézsaiás még nem fejezte be az előző fejezetben elkezdett beszámolót Isten csapásairól a moábitákon. További információkat ehhez a két fejezethez a Királyok második könyve 17. és 18. fejezetében találhatunk, amikor Hóseás uralkodott az északi királyságban Izraeltől Samáriáig. Később Jeruzsálemben Ezékiás uralkodott Júda felett. A samáriai emberek nem félték az Urat, pontosabban szólva nem úgy, ahogy kellett volna. Hiába tisztelték, ha közben bálványoknak áldoztak. Saját isteneket készítettek maguknak, és a magaslatokra helyezték őket, miközben rituálékat folytattak körülöttük. Végül Isten megengedte az asszíroknak, hogy meghódítsák Samáriát, és sokakat fogságba ejtsenek.
Isten sírt Samária felett, és búsult népének tettei miatt, amikor gyermekei elmentek a magaslatokra, és más isteneket imádtak. Most az asszírok ezreket ejtettek fogságba és hurcoltak el. Sajnos Jeruzsálem és Júda népe Ézsaiás idejében ugyanezt tette: elismerték ugyan Istent, de bálványokat imádtak – a samáriaiakhoz és az északi királyságban lakókhoz hasonlóan.
Isten, ahogyan már az előző fejezetben is olvashattuk, ítéletet tartott Moáb felett, de sürgeti is Moáb népét, hogy hallgasson a tanácsra, és vesse le magáról a büszkeségét és gőgjét, legyen kedves Jeruzsálem és Júda népéhez, különösen azokhoz, akik közöttük élnek. Az Úr tanácsa szerint a moábitáknak enyhülhet a büntetésük és fájdalmuk úgy, hogy egy bárányt küldenek, és Jeruzsálemnek, „Sion leányainak” (Ézs 16:1) barátságát keresik. Ha mégsem tesznek így, további ítéletek fognak elhangzani, és a moábiták földjét jajveszékelés tölti majd be, de az isteneik nem fogják megmenteni őket (3a, 6a és 7a vers).
Amikor Ézsaiás megemlíti ezt a szót: „pusztító” (4. vers), el szeretne helyezni egy központi elemet az üzenetében, amely feltárja a helyi történet hátterét. Sátánról és a segítőiről beszél, azokról a földi birodalmakról, amelyeket felhasznál. Ézsaiás végighalad az idő folyosóin, és látomásában „vége a nyomorgatónak” (4c vers). Ézsaiás látta, hogy „Isten kegyelme megerősített egy ülőszéket, és ül azon igazsággal Dávid sátorában egy bíró, jogosság keresője, igazság ismerője” (5. vers). Ő Krisztus, Dávid fia, a Messiás. Ő fog az igazság trónján ülni Dávid sátrában. Ő a mi szószólónk a mennyben, aki „a jogosság keresője, igazság ismerője” (5. vers).
A hetedik versben Ézsaiás visszatér Isten moábiták elleni ítéletére és sátán néplázító valóságába. Miközben Ézsaiás a moábiták büntetését magyarázza, miszerint nem lesz több aratás és örömteli éneklés (9. vers), de megint a durva földi világon túl szeretne látni, és a mennyei eseményekre tereli a figyelmet, ahol Isten szíve fáj és szemei könnyben úsznak (9. vers): „Ezért siratom... megnedvesítlek könyeimmel Hesbon és Eleálé” mivel az örömötök elvétetett (10. vers). Az Úr így szól: „véget vetettem a víg éneklésnek” (10. vers). Tisztán látszik, hogy mindez a büntetés miatt történt.
Isten szíve úgy sír, amikor Moáb népére gondol, akár a citera szomorú dallama (11. vers). Sátán örül a pusztulásnak, Isten azonban gyászolja őket a szenvedésük miatt. És mindez azért történhetett meg Ézsaiás idejében, mert az emberek a magaslatokra mentek, hogy ott imádják bálványaikat (12. vers). Ézsaiás kiemeli, hogy „három esztendő alatt... megaláztatik Moáb dicsősége”. Ekkor történt meg, hogy az asszírok bevonultak Asdódba és elfoglalták. Moáb népének pedig csak a töredéke marad meg (14. vers).
Szerető Istenünk! Moáb kemény büntetést hozott a saját fejére Isten engedélyével, de Sátánon keresztül. Tudjuk, hogy az összes szenvedés mögött Lucifer mesterkedése áll. Urunk, segíts minket, hogy magasabbra tudjunk tekinteni, és meglássuk mélységes fájdalmadat és értünk hulló könnyeidet! Ámen.
Koot van Wyk
266. heti olvasmány A NAGY ORVOS LÁBNYOMÁN 2. fejezetéhez (szeptember 6-12.).
Ezt a részt a holnapi
anyaggal pótoljuk
Ámen!
VálaszTörlésÁmen ✝️🛐🙏🕊
VálaszTörlés