Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 26 - KEDD - Mózes negyedik könyve 15. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 15. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2015&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2015&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Érdekes megfigyelni ebben a fejezetben, hogy Isten mennyire részletes útmutatást adott az áldozatok bemutatásával és más ceremóniákkal kapcsolatosan. Istennek ez a fajta gondos útmutatása mindenütt fellelhető az Ótestamentumban. Az izraeliták rabszolgák voltak több mint 400 évig, amikor embertelen körülmények között éltek, és nem bántak velük jobban az állatoknál. Nem vehettek részt oktatásban, ezért több alapképzést kellett biztosítani számukra. A világmindenség Istene, aki helyükön tartja a csillagok milliárdjait, személyesen vállalja fel azt a feladatot, hogy oktatásban részesíti őket. A legnagyobb türelemmel és gondoskodással oktatja őket a higiéniai kérdésekről, a magatartásról és istentiszteletről. Megtanítja őket – és minket is – arra, hogy a részletek fontosak számára.

Ahogyan elmondta nekik, hogy „készítsenek magoknak bojtokat az ő ruháik szegleteire… hogy mikor látjátok azt, megemlékezzetek az Úrnak minden parancsolatjáról, hogy megcselekedjétek azokat”, éppen úgy mondja nekünk is, hogy ő látja leesni a madarat, és számon tartja fejünk hajszálát. Ő gondoskodott akkor róluk, és gondoskodik rólunk ma.

Ez a fejezet megemlít egy esetet egy szombatrontóról, akit úgy találtak, hogy fát szedegetett szombaton és halálra kövezték. A Biblia nem mindig ad magyarázatot egy látszólagos kemény büntetésre, és itt lép be a képbe a bizalom – bízunk-e abban, hogy Isten igazságos, de ugyanakkor kegyelmes is minden cselekedetében? Ez a lényege a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemnek – Isten igazságos és kegyelmes.

Ebben az esetben azonban világos útmutatást kapunk E.G. White írásaiból: „Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti Isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.” (Pátriárkák és próféták, 375. oldal).

Mi a helyzet a mi szombatünneplésünkkel? Elfelejtjük időközönként, hogy Istent éppúgy érdeklik a kicsiny dolgok, mint a nagyok és nem fogad el gondatlan istentiszteletet? 

Nancy Costa

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy hálás legyen türelmedért, ahogy tanítod, neveled és vezeted a jó úton, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

23. fejezet – A PÁSKHA ÜNNEPE (3. rész)

A nép engedelmességével bizonyította élő hitét. Éppen így, akik abban reménykednek, hogy Krisztus vérének érdemei által üdvözülnek, tudniuk kell, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak is tenniük kell valamit. Egyedül csak Krisztus az, aki megmenthet bennünket bűneink méltó büntetésétől. Ezért nekünk is el kell a bűntől az engedelmesség felé fordulnunk. Az ember hit által üdvözül és nem cselekedetei által, de a hitnek cselekedetekben kell megmutatkoznia. Isten azért adta nekünk egyszülött Fiát, hogy engesztelésként haljon meg bűneinkért. Ő jelentette ki az igazság világosságát, és mutatta meg az élet útját. Isten adott nekünk lehetőségeket, szabályokat és kiváltságokat. Nekünk pedig együtt kell munkálkodnunk Isten üdvözítő tevékenységeivel. Értékelnünk és alkalmaznunk kell az Isten által nyújtott segítséget. Hinnünk kell Istenben, és engedelmeskednünk minden követelményének.

Amikor Mózes elmondta Izraelnek, hogy Isten miként gondoskodott szabadításukról, akkor a nép "[...] meghajtá magát és leborula" (2Móz 12:27). Az elnyomóik feletti küszöbön álló ítéletet, a gyors távozásukkal együtt járó gondokat és munkákat ebben a pillanatban elfeledtette az a hála, amelyet kegyelmes Szabadítójuk iránt éreztek. Az egyiptomiak közül sokan eljutottak a héberek Istenének, mint az egy igaz Istennek megismerésére. Ezek az emberek most engedélyt kértek az izraelitáktól arra, hogy menedéket találhassanak házaikban, amikor a pusztító angyal átvonul az országon. Az izraeliták szívesen befogadták őket, az egyiptomiak viszont elkötelezték magukat Jákób Istenének szolgálatára és az ő népével együtt történő kivonulásra.

Az izraeliták engedelmeskedtek az isteni utasításoknak. Gyorsan és titokban tették meg előkészületeiket a távozásra. Összegyűjtötték családjukat, leölték a páska bárányt, roston megsütötték, előkészítették a kovásztalan kenyeret és a keserű füveket. A családapa, aki egyben a család papja is volt, ráhintette a vért az ajtófélfára és csatlakozott a ház belsejében összegyűlt családjához. Sietve és csendben megették a páska bárányt. Izrael népe áhítattal imádkozott és őrködött. Az elsőszülöttek szíve - legyen az erős férfi, vagy kicsiny gyermek - kimondhatatlan félelemmel dobogott. Az apák és anyák karjaikban tartották szeretett elsőszülöttjüket, amikor az éjjel Egyiptomot sújtó félelmetes csapásra gondoltak. A pusztító angyal nem látogatta meg az izraeliták házait. A vér jele - a Megváltó védelmének a jele - ott volt az ajtófélfáikon, és a pusztító angyal nem lépett be a házba.

Éjfélkor pedig "[...] lőn nagy jajgatás Egyiptomban; mert egy ház sem vala, melyben halott ne lett volna" (2Móz 12:30). Az ország minden elsőszülöttét, "[...] a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székiben ül vala, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden első fajzását" (2Móz 12:29) megölte a pusztító angyal. Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal megrémülten álltak a rettenetes esemény miatt. A fáraónak eszébe jutott gőgös kijelentése: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt" (2Móz 5:2). Egetverő büszkesége most porba hullott és alázatossággá változott. Magához hívatta Mózest és Áront még az éjszaka folyamán és ezt mondta nekik: "Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok. Juhaitokat is, barmaitokat is vegyétek, amint mondátok és menjetek el és áldjatok engem is. És az egyiptombeliek erősen rajta valának, hogy a népet mentül hamarább kiküldhessék az országból; mert azt mondják vala: mindnyájan meghalunk" (2Móz 12:31-33).

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 25 - HÉTFŐ - Mózes negyedik könyve 14. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 14. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2014&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2014&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Izrael népe a tíz kémnek hitt, így hitetlenségükkel sátán befolyása alá helyezték magukat. Az egész közösség fellázadt, amit zendülés követett. Mintha elvesztették volna ép elméjüket, és nemcsak Mózest, hanem Istent is megvádolták azzal, hogy egy olyan hazát ígért nekik, ami nem lehet az övék.

Amikor Józsué és Káleb megpróbáltak érvelni, meg akarták kövezni őket. Csak Isten jelenlétének a dicsősége akadályozta meg őket ebben. Mózes közbenjárt, és Isten megígérte, hogy megkíméli a népet az azonnali pusztulástól, de büntetésük 40 évig fog tartani a sivatagban, éppúgy, ahogy a kémek 40 napot vándoroltak az országban.

Ez nem volt kemény és önkényes büntetés. Hitetlenségük és gyávaságuk miatt Isten nem tudta megmutatni az Ő hatalmát, hogy legyőzze ellenségeiket. Ezért, az Ő kegyelmében arra kérte őket, hogy egyedüli biztonságos megoldásként forduljanak vissza a Vörös-tenger irányába. 

A tíz kém csapástól sújtva meghalt a nép előtt, és bennük mindannyian saját ítéletüket látták. Haragjuk szomorúsággá változott, de nem háládatlanságuk és engedetlenségük, hanem a borzasztó következmények miatt szomorkodtak. Bánatuk nem bűnbánat volt, ezért nem tudta megfordítani az ítéletet. Amikor Isten azt parancsolta, hogy forduljanak a sivatag irányába, megpróbálta látszólagos engedelmességüket, ami nem bizonyult valódinak. Nem akartak visszafordulni. Mózes, Józsué és Káleb szintén keserű csalódottságot éreztek, de zúgolódás nélkül elfogadták Isten döntését. Ám azoknak, akik olyan könnyen panaszkodtak, Isten adott alkalmat, hogy panaszkodhassanak. Amit visszautasítottak, amikor Isten kérte őket, most magukra vállalták azért, hogy kiérdemeljék Isten tetszését. „Ímé készek vagyunk elmenni a helyre, amelyről szólott az Úr, mert vétkeztünk” (40. vers). Isten soha nem parancsolta meg nekik, hogy harcoljanak. Nem az volt a célja, hogy a földet háborúval nyerjék meg. Erre bizonyíték Jerikó bevétele 40 évvel később.

Felmentek Mózes és a frigyláda nélkül, és vereséget szenvedtek. Engedelmességre kényszerülve „sírtak az Úr előtt” de „az Úr nem hallgatta meg őket.”

Izrael ellenségei, akik remegve várták érkezésüket, most felbátorodtak, hogy ellenük forduljanak. Minden csodálatos történetet, amit eddig hallottak arról, hogy Isten mit tett Izraelért, most hamisnak minősítettek. Izrael számára semmi más lehetőség nem maradt, csak az, hogy visszamenjenek a sivatagba annak tudatában, hogy ez lesz a temetője az egész nemzedéknek. 

Nancy Costa

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy megfelelően tudjon viszonyulni ahhoz, ahogy Te kijavított elrontott élethelyzeteit, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

23. fejezet – A PÁSKHA ÜNNEPE (2. rész)

A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja "Isten Bárányát", akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: "[...] a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk" (1Kor 5:7). Az nem volt elegendő, hogy a páska bárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint érettünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot úgy kell elfogadnunk, mint amelyet Krisztus személyesen érettünk hozott.

Az izsóp, amit a vér hintésére használtak, a megtisztítás jelképe volt. Ilyen értelemben alkalmazták a leprások megtisztításánál és azoknál, akik megfertőztették magukat a halottak megérintésével. A zsoltáríró imájából is kitűnik az izsóp jelentősége: "Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál" (Zsolt 51:9). {PP 277.2}

A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt szabad eltörni. Eképpen "Isten Báránya" - aki értünk halt meg - egyetlen csontjának sem volt szabad megtöretnie. "[...] Az ő csontja meg ne törettessék" (Jn 19:36). Így jelképezte Krisztus áldozatának tökéletes voltát.

A bárány húsát meg kellett enni. Nekünk sem elegendő, ha csak bűneink bocsánatáért hiszünk Krisztusban. Hittel állandóan Krisztustól kell kapnunk a táplálékot és lelki erőt. Krisztus azt mondta: "Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6:53-54). Hogy hallgatóinak megmagyarázza e kijelentésének értelmét, ezt fűzte hozzá: "[...] a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6:63). Az Úr Jézus elfogadta Atyja törvényét, életében megvalósította annak alapelveit és kinyilatkoztatta szellemét, valamint megmutatta jótékony erejét az emberi szívben. János azt mondja: "Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). Krisztus követőinek részeseknek kell lenniük az ő tapasztalatában. El kell fogadniuk Isten szavát úgy, hogy ez legyen indítéka tettünknek. Minden cselekedetüknek Krisztus erejével el kell változnia az ő hasonlatosságára, és vissza kell tükröznie az ő jellemvonásait. Enniük kell Krisztus testét és inniuk Krisztus vérét, különben nincs bennük élet. Krisztus lelkületének és munkájának kell megnyilatkoznia a tanítványok lelkületében és munkájában.

A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban elszenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szívvel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga jelentősége. A páska-törvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen található a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat Krisztustól. Pál így ír erről a korinthusi gyülekezetnek: "Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában" (1Kor 5:7-8).

A rabszolgáknak szabadságuk elnyerése előtt meg kellett mutatniuk a nagy szabadításban való hitüket, amely már majdnem eljött. A vér jelével kellett ellátniuk házaikat, el kellett különíteniük magukat, családjaikat és hozzátartozóikat az egyiptomiaktól és saját lakásaikban kellett összegyülekezniük. Ha az izraeliták a nekik adott utasítások valamelyikének nem engedelmeskedtek volna; ha gyermekeiket nem különítik el az egyiptomiaktól; ha levágták volna a bárányt, de elmulasztották volna az ajtófélfákat meghinteni a bárány vérével, vagy ha valaki kiment volna a házból, akkor nem lettek volna biztonságban. Őszintén hihették, hogy mindent megtettek, amit kellett, de ez a hiedelmük nem mentette volna meg őket. Mindazok, akik elmulasztották az Úr utasításait végrehajtani, elvesztették volna elsőszülöttjüket.

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 24 - VASÁRNAP - Mózes negyedik könyve 13. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 13. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2013&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2013&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

A Kánaán földjének kikémlelésére elküldött tizenkét ember ugyanazt tapasztalta, de kettejük beszámolója teljesen különbözött a többitől. Beszámolóik inkább azt tükrözték, hogy kik ők – és kiben bíznak –, semmint azt, amit láttak.

Józsué és Káleb sosem veszítették szem elől küldetésüket, és sosem feledkeztek meg a múltról: arról, milyen elképesztő módon vezette ki őket Isten az egyiptomi szánalmas rabságból, egészen az Ígéret Földjének határáig.

Bátorságra volt szükségük, hogy szembeszálljanak a tíz egységes beszámolóval. A csapatszellem kísértése mindig erős volt az emberi szívben – végül is nem jó dolog az egység? Az egység jó, de sosem a tévedésben, és sosem az igazság feladása árán.

A tíz kém szenzációs, ugyanakkor ijesztő beszámolót tartott a kikémlelt földről, és az ott lakó óriásokról. A hallgatókat lenyűgözték és megrémítették. Amikor Józsué és Káleb elmondták bátorságról és hitről tanúskodó beszámolójukat, a tíz kém úgy érezte, hogy saját beszámolójuk megkérdőjeleződött, és azonnal azzal válaszoltak, hogy még sötétebb képet festettek, mint korábban: „Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk”. Túlhangsúlyozták a nehézségeket csak azért, hogy az ő beszámolójukat inkább elhiggyék, mint a két hű kémét. Miután a nép a negatív beszámolót fogadta el, rossz irányba indultak el: makacsul szembeszegültek Józsuéval és Kálebbel, de Mózessel és Istennel is. 

Nancy Costa

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy ne a körülményekre tekintsen, hanem a Te hatalmadra és jóságodra, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet

23. fejezet – A PÁSKHA ÜNNEPE (1. rész)

2 Mózes 11; 12:1-32.

Amikor Mózes először közölte Egyiptom királyával azt a kérését, hogy eressze el Izraelt, a legrettenetesebb csapások lehetőségére is felhívta figyelmét. Isten azért küldte el Mózest a fáraóhoz, hogy mondja meg neki a következőket: "[...] Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat" (2Móz 4:22-23). Bár az egyiptomiak megvetették őket, Isten kitüntette az izraelitákat azzal, hogy törvényének őrzésével bízta meg őket. Különleges áldásokkal és kiváltságokkal megadta nekik, hogy úgy tűnjenek ki a népek és nemzetek közül, mint ahogy az elsőszülött kitűnik a testvérei közül.

Az az ítélet, amelytől az Úr elsősorban óvta Egyiptomot, az az ítélet volt, amely utolsóként sújt le az egyiptomiakra. Isten hosszútűrő és bővölködik az irgalmasságban. Gyengéden gondoskodik azokról, akiket a saját képmására teremtett. Ha Egyiptomot termésük, nyájaik és csordáik elvesztése bűnbánatra készteti, akkor a csapások nem sújtanak le gyermekeikre. De ők konokul ellenálltak az isteni parancsnak, és ezért az Úr most készült lesújtani rájuk utolsó és legrettenetesebb csapásával.

A fáraó a halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg Mózesnek, hogy újra megjelenjék színe előtt. Mózesnek azonban Isten utolsó üzenetét is át kellett adnia a lázadó uralkodónak. Ezért Mózes a tiltás ellenére ismét megjelent a fáraó előtt, és közölte vele Isten szörnyű üzenetét: "Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el" (2Móz 11:4-8).

Mielőtt ezt az ítéletet végrehajtotta volna az Úr, Mózes útján utasítást adott Izrael gyermekeinek az Egyiptomból való eltávozásukkal kapcsolatban, különösképpen azt közölte velük, miként menekedhetnek meg az eljövendő ítélettől. Minden egyes izraelita családnak külön vagy más családokkal együtt egy "ép", hím bárányt vagy gödölyét kellett levágnia, a vérét pedig izsópköteggel rá kellett hintenie a "két ajtófélre és a szemöldökfára", hogy a pusztító angyal, amikor éjfélkor eljön, ne lépjen be a lakásba. A húst éjjel roston kell megsütniük és megenniük kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel úgy, ahogy Mózes mondta: "[...] Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az" (2Móz 12:11).

Az Úr kijelentette: "Mert általmégyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok [...] És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét" (2Móz 12:12-13).

E nagy szabadulás emlékére Izrael népének évenként ünnepet kellett szentelni minden jövendő nemzetség idejében. "És legyen ez a nap néktek emlékezetül" - mondotta az Úr - "és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt" (2Móz 12:14). Amikor megtartják majd ezt az ünnepet az eljövendő években, akkor ismételten el kell mondaniuk gyermekeiknek a nagy szabadulás történetét úgy, ahogy Mózes megparancsolta nekik. Ez mondjátok: "Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta" (2Móz 12:27).

Úgy az ember, mint az állat elsőszülöttje az Úré kellett legyen. Ezeket az áldozatokat csak váltságdíjjal tarthatták meg annak elismeréseként, hogy amikor az elsőszülöttek Egyiptomban elpusztultak, akkor Izrael elsőszülötteit Isten kegyelmesen megőrizte, a bemutatott engesztelő áldozatért életben maradhattak. "Mert enyém minden elsőszülött; amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr" (4Móz 3:13). A sátor-szolgálat intézményének bevezetése után az Úr Lévi törzsét választotta ki magának a sátor-szentély körüli szolgálatra a nép elsőszülöttei helyett. Azt mondta: "Mert bizony nékem adattak ők Izráel fiai közül; mind azok helyett, akik az ő anyjok méhét megnyitják; Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak" (4Móz 8:16). A népnek később is meg kellett fizetnie a váltságdíjat az elsőszülött fiúért Isten irgalmának elismeréséül (4Móz 18:15-16).

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 23 - SZOMBAT - Mózes negyedik könyve 12. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 12. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2012&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2012&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Miriám elismert vezető volt Izraelben. Arról volt ismert, hogy ő az a testvér, aki megvédte a gyermek Mózest és ügyesen tárgyalt a gondozása érdekében, így biztosítva Izrael szabadítójának jövőjét. Tehetséges költő és zenész, aki Izrael asszonyait az éneklésben és táncban vezette a Vörös-tenger partján. A nép – Mózes és Áron után – leginkább őt tüntette ki ragaszkodásával és szeretetével.

 

Mivel Áront és Miriámot arra választotta ki Isten, hogy Mózes segítői legyenek, úgy gondolták, hogy egyenlők a vezetésben. Jetró javaslatát a segítők körének kibővítésére szükségtelennek tartották.

 

Miriámot és Áront elvakította az irigység és ezt mondták: „Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is?” (4Móz 12:2). Mindemellett Miriám kifogásolta azt is, hogy Mózes Cippórát, a midiánita asszonyt, Jetró lányát választotta feleségül és nem egy héber lányt, ami szerinte sérti a családjukat. Áron, ahelyett hogy kiállt volna az igazság mellett, és rámutatott volna Miriám viselkedésének bűnös voltára, egyetértett vele és osztozott irigységében.

 

Az irigység az egyik legsátánibb tulajdonság, ami az ember szívében létezhet. Ha Miriám és Áron magatartása ellenőrizetlenül folytatódott volna tovább, nagyon rossz következménnyel járt volna, de ehelyett Isten alázatra vezette őket, és ők megvallották bűnüket. Ez egy figyelmeztetés volt Izrael számára, hogy tartsák ellenőrzésük alatt a kibontakozó elégedetlenség és fegyelemsértés lelkületét.

 

Isten ítélete azonban kegyelemmel párosult. Áron és Miriám bocsánatot nyertek, és noha Miriám leprás lett, meggyógyult. A nép szomorkodott miatta, és várták visszatérését a táborba. Ez kell, hogy legyen a mi magatartásunk is azokkal szemben, akik elestek. 

Mark Sheffield

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet

23. fejezet – EGYIPTOMI CSAPÁSOK (7. rész)

Az uralkodó ismét magához hívatta Mózest és Áront és így szólt hozzájuk: "Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, akik elmennek?" (2Móz 10:8).

Azok pedig ezt válaszolták: "A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és barmainkkal megyünk, mert az Úrnak innepet kell szentelnünk" (2Móz 10:9).

A királyt elöntötte a düh és felbőszülten ezt kiáltotta: "Úgy legyen veletek az Úr, amint elbocsátlak titeket és gyermekeiteket! Vigyázzatok, mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy! Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzék őket a Fáraó színe elől" (2Móz 10:10-11). A fáraó arra törekedett, hogy kemény munkával elpusztítsa az izraelitákat, most pedig úgy tett, mintha nagyon érdekelné őt a jólétük és gyengéden gondoskodna gyermekeikről. Valójában azonban csak azért akarta az asszonyokat és a gyermekeket otthon tartani, hogy ily módon biztosítsa a férfiak visszatérését.

Mózes most kinyújtotta botját Egyiptom földjére és keleti szél kezdett el fújni sáskákat hozva magával. "[...] Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan" (2Móz 10:14). A sáskák sokasága úgy eltakarta az eget, hogy a föld elsötétedett és megemésztettek minden zöld növényzetet, ami még megmaradt a föld színén. A fáraó sietve elküldött a prófétákért és ezt mondta: "Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ti ellenetek. Most annakokáért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet és imádkozzatok az Úrhoz a ti Istentekhez, hogy csak ezt a halált fordítsa el én tőlem" (2Móz 10:16-17). Mózes és Áron így cselekedtek, és az erős nyugati szél elvitte a sáskákat a Vörös-tenger felé. A király pedig állhatatosan kitartott konok elhatározása mellett.

Egyiptom népe kétségbeesett. Az eddig rájuk szakadt csapások is szinte elviselhetetlenek voltak, és a jövő félelemmel töltötte el szívüket. A nép úgy imádta, tisztelte a fáraót, mint istenük képviselőjét, sokan azonban most meggyőződtek arról, hogy uralkodójuk éppen azzal az istennel ellenkezik, akit a természet összes erői szolgálnak. Arról is meggyőződtek, hogy azok a héber rabszolgák, akiket Istenük csodálatos módon kedvelt, bizonyosak voltak abban, hogy meg fognak szabadulni. Munkavezetőik nem merték úgy elnyomni őket mint azelőtt tették. Egész Egyiptomot betöltötte, áthatotta az a titkos félelem, hogy a rabszolgává tett héber nép fellázadhat és megbosszulja mindazt a rosszat, amit velük tettek. Az emberek mindenütt lélegzetüket visszafojtva azt kérdezték egymástól: vajon mi lesz ezután?

Hirtelen sötétség telepedett meg a földön, sűrű és fekete sötétség "és pedig tapintható sötétség". Nemcsak nem volt világosság, hanem a levegő is olyan nyomottá vált, hogy alig tudtak lélegzetet venni. "Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izrael minden fiának világosság vala az ő lakhelyében" (2Móz 10:23). A nap és a hold imádás tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. (Lásd Függelék 2. megjegyzését.) Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást.

Végül a félelem további engedményre késztette a fáraót. A sötétség harmadik napjának végén magához hívatta Mózest és hozzájárult a nép eltávozásához, feltéve, ha megengedik, hogy a nyájak és a csordák Egyiptomban maradjanak. Mózes azonban határozottan ezt válaszolta neki: "[...] egy körömnyi sem marad el [...] magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk" (2Móz 10:26). Mózesnek erre a beszédére a fáraót fékezhetetlen düh fogta el, és ezt mondta neki: "Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz" (2Móz 10:28).

"[...] A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom földjén a Fáraó szolgái előtt és a nép előtt" (2Móz 11:3). Az egyiptomiak szinte szent félelemmel tekintettek rá és tartották tiszteletben. A király sem merte bántani, mert a nép olyan embernek tartotta, mint akinek egyedül volt és van hatalma a csapások eltávolítására. A nép azt kívánta, hogy az izraeliták megkapják az engedélyt és eltávozhassanak Egyiptomból. Egyedül a király és a papok álltak ellen mindvégig annak, hogy teljesítsék Mózes követelését.

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 22 - PÉNTEK - Mózes negyedik könyve 11. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 11. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2011&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2011&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Miután Isten mindent megtett, hogy az izraeliták szükségleteiről gondoskodjon, ők mégis egy borzasztó panaszáradatot indítottak el. Tudjuk azt, hogy a tábor peremén élők közül egyesek magatartása rendkívül rossz volt, ezért Istennek közbe kellett lépni és elpusztítani azokat, akik a legjobban panaszkodtak.

Ez nem jelenti azt, hogy Isten túlérzékeny lenne. Lehet, hogy mi sokkal engedékenyebbek lennénk a panaszkodókkal szemben, de Isten ismerte a szívüket, és mi nem vagyunk igazságosabbak az Istennél. Láthatjuk, hogy ezek az emberek nemcsak panaszkodtak a körülményeikre, hanem vissza akartak menni Egyiptomba. Többre értékelték a hagymát, a fokhagymát és a halat, amivel Egyiptomban rendelkeztek, mint Isten csodálatos szabadító tettét. Mi nem értékeljük saját kívánságainkat jobban, mint megváltásunkat, ugye? Sajnos néha igen.

A valóságban Isten nagyon sok panaszunkat eltűri. 4Móz 11-ben maga Mózes is keserűen panaszkodik, majd kétségbe vonja Isten hatalmát, hogy tudna húsról gondoskodni, hogy kielégítse a hatalmas tömeg kívánságát. De Mózes magatartása „normális”. Emberek bármikor kerülnek csalódott állapotba. Isten meghallgatta őket, majd eldöntötte, hogy közbelép, megoldja Mózes problémáját, és megadja a népnek, amit akart. De annak, amit a nép akart, lett némi rossz következménye.

Mózes és a nép panaszkodása között azonban különbség volt, és ez bátorítást adhat számunkra. Néha Isten hűséges gyermekei már nem bírják tovább, és igazuk van. Isten nem mondja azt, hogy „ne légy olyan gyáva”, hanem elveszi a terhet. Ezért legyünk nagyon hálásak! 

Mark Sheffield

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy ne panaszkodjon és ne lázadjon a Te vezetésed ellen, hanem tudjon fenntartás nélkül bízni Benned, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet

23. fejezet – EGYIPTOMI CSAPÁSOK (6. rész)

Azok pedig, akik bűnös lelkiismeretüket azzal a gondolattal nyugtatják meg, hogy gonosz útjukat akkor hagyják el, amikor akarják és játszhatnak Isten kegyelmének meghívásaival, nagy veszélynek teszik ki magukat a saját vesztükre. Azt gondolják, hogy bár eddig minden befolyásukat a nagy lázadó oldalán vetették be, de majd a legnagyobb válság pillanatában, amikor veszedelem veszi őket körül, egyszerűen vezetőt cserélnek. Ezt azonban nem lehet ilyen könnyen megtenni. Tapasztalataik, neveltetésük, bűnös engedékenységgel teljes életük úgy formálta meg jellemüket, hogy nem tudják aztán felölteni magukra Krisztus képét. Ha nem fénylett volna semmi világosság ösvényükre, akkor egészen más lenne esetük. Akkor a kegyelem közbelépne és alkalmat adna nekik arra, hogy elfogadják ajánlatait, de miután a világosságot régóta visszautasítják és megvetik, ezért Isten megvonja azt tőlük.

Ezután az Úr jégesővel fenyegette meg a fáraót, s így figyelmeztette: "Most annakokáért küldj el, hajtasd be barmaidat és mindenedet, valamid a mezőn van; minden ember és barom, amely a mezőn találtatik és házba nem hajtatik, - jégeső szakad arra, és meghal" (2Móz 9:19). Az eső vagy a jégeső szokatlan esemény volt Egyiptomban. Olyan viharról pedig, amelyet megjövendőtek, eddig még sohasem tettek bizonyságot. A híradás nagyon gyorsan terjedt, és mindazok, akik hittek az Úr szavának, beterelték a szarvasmarhákat, miközben azok, akik megvetették a figyelmeztetést, a mezőn hagyták azokat. Így Isten irgalma még az ítélet közepette is megmutatkozott. Isten próbára tette a népet, és ez a próba megmutatta, hogy Isten hatalmának a kinyilatkoztatása hány embert vezetett Isten félelmére.

A vihar pedig megérkezett és kitört úgy, ahogy Isten azt előre megmondta, mennydörgés, jég és tűz vegyült össze "[...] amelyhez hasonló nem volt az egész Egyiptom földén, mióta nép lakja. És elveré a jégeső egész Egyiptom földén mindazt, ami a mezőn vala, embertől baromig; a mező minden füvét is elveré a jégeső és a mező minden fáját is egybe rontá" (2Móz 9:24-25). Rom és pusztaság jelezte a pusztító angyal ösvényét. Egyedül Gósen földjét kímélte meg Isten. Ezzel megmutatta az egyiptomiaknak, hogy az egész föld az élő Isten ellenőrzése alatt áll, és hogy még az elemek is engedelmeskednek szavának, és csak a neki való engedelmességben van biztonság.

Egész Egyiptom remegett az isteni ítélet szörnyű csapása alatt. A fáraó gyorsan elküldött a két testvérért és így kiáltott fel: "Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább" (2Móz 9:27-28). Mózes pedig ezt válaszolta: "Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezeimet az Úrhoz; megszűnnek a mennydörgések és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld. De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől" (2Móz 9:29-30).

Mózes jól tudta, hogy a küzdelemnek még nincs vége. A fáraó beismerései és ígéretei nem a szívében végbemenő változás gyümölcsei voltak, hanem a rémület és a gyötrelem váltotta ki azokat. Mózes mindazáltal megígérte, hogy teljesíti kérését, mert nem akarta, hogy alkalma és oka legyen további makacsságra. Mózes ezután kiment a városból, mitsem törődve a dühöngő viharral. A fáraó, és akik körülötte voltak, tanúi lehettek annak, hogy Jahve hatalma megőrzi az övéit. A városon kívül Mózes "[...] felemelé kezeit az Úrhoz, és megszűnének a mennydörgések s a jégeső és eső sem ömlik vala a földre" (2Móz 9:33). A király azonban, amint szíve félelme elmúlt, azonnal visszatért ellenséges magatartásához.

Az Úr azután így szólt Mózeshez: "Menj be a Fáraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szívét és az ő szolgáinak szívét, azért hogy ezeket az én jeleimet megtegyem közöttök. És azért, hogy elbeszéljed azt a te fiadnak és fiad fiának hallatára, amit Egyiptomban cselekedtem, és jeleimet, amelyeket rajtok tettem, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr" (2Móz 10:1-2). Az Úr kinyilatkoztatta hatalmát, hogy megerősítse Izrael hitét az ő Istenében, mint egyedüli igaz és élő Istenben. Isten félreérthetetlen bizonyítékát akarta adni annak, hogy az összes népek és nemzetek megtudják: a héberek, akiket ők megvetettek és elnyomtak, a menny Istenének a védelme alatt állnak.

Mózes figyelmeztette az uralkodót, hogyha továbbra is makacs marad, akkor sáskák lepik el és fedik be a föld színét, és felfalnak minden zöld növényt, ami még megmaradt. A sáskák megtöltik a házakat és még magát a palotát is. Olyan csapás lesz az, - mondta - "[...] amit nem láttak a te atyáid, sem a te atyáid atyjai, amióta e földön vannak mind e mai napig" (2Móz 10:6).

A fáraó tanácsosai megdöbbenten álltak. A nemzet nagy veszteséget szenvedett el a szarvasmarhák elpusztulásával. Sok embert a jégeső ölt meg. Az erdők fái letörtek és kidőltek. A gabonaföldek termése megsemmisült. Egyiptom gyorsan elvesztette mindazt, amit a héberek munkájából szerzett. Az egész országot az éhínség fenyegette. A fejedelmek és a tanácsosok ott tolongtak a király körül és haragosan azt kérdezték: "Meddig lesz még ez mi nékünk romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak az ő Istenöknek. Még sem veszed-é eszedbe, hogy elvész Egyiptom?" (2Móz 10:7).

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 21 - CSÜTÖRTÖK - Mózes negyedik könyve 10. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 10. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2010&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2010&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Mózes negyedik könyvének 10. fejezetében elkezdődik a nagy várakozásokkal megelőzött esemény: a több mint egymillió ember vándorlása az ígéret földjére. Isten egyik utolsó parancsa az esemény előtt a két ezüstharsona elkészítésére vonatkozik. A mai kommunikációs technológiánk egy kicsit érzéketlenné tesz minket a harsonaszó hatására. A harsonák óriási érzelmi löketet jelentenek, és a hadviselés szerves részei. Alig több mint száz évvel ezelőtt a hadseregek még a harsona szavára vonultak csatába. A katonai zenekarok pedig még ma is igen fontos szerepet játszanak harci szellem fenntartásában.

Most, hogy minden terv a helyére került és minden szív fellelkesült, a felhő elindul és Izrael gyermekei követik. Ez bizonyára az egész történelem egyik legnagyszerűbb látványa volt. Csak kevesen láttak ennyi embert egyszerre mozgásban. Isten ládája és az Ő személyes jelenléte mutatták az utat. Hogy is győzhetnék le Izraelt? Mózes szavai, ahogy a ládát nézi, bizalmáról árulkodnak, amelyet nem emberekbe vagy anyagi dolgokba vetett, hanem az Úrba. Ő az, aki megvívta a harcaikat.

A mi nézőpontunkból, annyi évszázaddal későbbről szemlélve, még a bukás gondolata is lehetetlennek tűnik. Sajnos azonban a vágyott siker nem következik be. E szörnyű történetet ismerhetjük meg a következőkben. 

Mark Sheffield

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy bízzon benned és minden dolgát Veled kezdje és Veled is folytassa, így biztosítva van számára a győzelem, Jézus nevében, Ámen!

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet

23. fejezet – EGYIPTOMI CSAPÁSOK (5. rész)

Isten ezt az utasítást adta Mózesnek: "Vegyétek tele markaitokat kemencehamuval, és szórja azt Mózes az ég felé a Fáraó szeme láttára" (2Móz 9:8). Ennek a cselekménynek mély jelentősége volt. Ezen események előtt négyszáz évvel Isten megmutatta Ábrahámnak népe jövendőbeli elnyomatását, mégpedig egy füstölgő kemence és egy égő fáklya jelképében. Isten ekkor azt is kijelentette, hogy ítéleteivel majd meglátogatja az elnyomókat, népét pedig nagy vagyonnal vezeti majd ki a fogságból. Egyiptomban Izrael hosszú ideig bánkódott, sínylődött a szenvedések tüzes kemencéjében. Mózesnek ez a cselekedete biztosíték volt számukra, hogy Isten tudatában van szövetségének, és hogy eljött az idő a megszabadításukra.

Amint a hamut az ég felé szórták, a hamu finom részecskéi szétszóródtak Egyiptom egész területén. Ott azonban, ahol lehullottak és megtapadtak a föld színén, "lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély" (2Móz 9:10). A papok és a mágusok eddig bátorították a fáraót konokságában, most azonban - amikor az ítélet még őket is elérte - megváltoztatták véleményüket. Megveretve ettől az utálatos és fájdalmas betegségtől, az ő feldicsért hatalmuk hitványnak bizonyult. Képtelenek voltak többé az Izrael Istene elleni harcra. Egyiptom egész népének be kellett látnia a mágusokban, a varázslókban való bizakodás balgaságát, hiszen saját magukat sem tudták megoltalmazni.

De a fáraó szíve kemény maradt. Most az Úr üzenetet küldött neki, amelyben közölte vele: "[...] ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön [...] Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat" (2Móz 9:14.16). Nem azért, mintha Isten csak erre a célra teremtette volna, hanem azért, mert az ő gondviselése az eseményeket úgy irányította, hogy az Izrael szabadítására kijelölt időpontban épp neki kellett a trónon ülnie és uralkodnia Egyiptomban. Bár ez a konok zsarnok gonoszságával már eljátszotta Isten irgalmát, az Úr mégis megőrizte életét, hogy keményszívűsége által kinyilváníthassa csodáit Egyiptom földjén. Az eseményeket Isten gondviselése irányítja. Isten egy kegyelmesebb királyt is helyezhetett volna a trónra, aki nem merészelt volna szembeszegülni az isteni hatalom kinyilatkoztatásaival. Ebben az esetben azonban Isten szándékai nem valósulhattak volna meg. Isten megengedte, hogy népe az egyiptomiak kegyetlenségét tapasztalva helyes fogalmat alkosson a bálványimádás lealacsonyító befolyásáról. A fáraóval való eljárásában az Úr nyilvánvalóvá tette a bálványimádás iránt érzett gyűlöletét és azt az elhatározását is, hogy megbünteti a kegyetlenséget és az elnyomást.

Isten ezt jelentette ki a fáraóval kapcsolatban: "[...] én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet" (2Móz 4:21). Istennek nem kellett természetfölötti hatalmát felhasználnia a király szívének megkeményítéséhez. Isten a fáraónak isteni hatalmának legmegkapóbb bizonyítékát adta, de az uralkodó konokul visszautasította azt a lehetőséget, hogy gondosan odafigyeljen a világosságra. A végtelen Isten hatalmának bemutatását elvetette és még határozottabbá vált lázadásában. Lázadásának magva, amelyet elhintett, akkor hozta meg gyümölcsét, amikor megvetette Isten első csodáját. Amikor tovább merészelt menni a maga útján és konoksága folyton tovább tartott, szíve egyre jobban megkeményedett, míg elsőszülött fiának halott arcára nem nézett.

Isten szolgái útján szól az emberekhez, figyelmezteti, inti őket és megdorgálja bűneikért. Isten mindnyájunknak alkalmat ad arra, hogy kiigazítsuk tévedéseinket, mielőtt azok meghatároznák és rögzítenék jellemünket. Ha azonban nem engedjük meg, hogy Isten segítsen, ha nem akarunk megjavulni, akkor az isteni hatalom és erő nem lép közbe saját tevékenységünk ellensúlyozására. Könnyebbnek találjuk azt az utat, amelyet egyszer végigjártunk, és megkeményítjük szívünket a Szentlélek befolyásával szemben. A világosság további elvetése, az erőteljesebb befolyást is eredménytelenné és hatástalanná teszi.

Ha egyszer már engedtünk a kísértésnek, akkor még készségesebben megtesszük második alkalommal. Bűneink minden egyes megismétlése csökkenti erőnket, vakítja szemünket és tompítja meggyőződésünket. Türelmetlenségünk minden elvetett magja megtermi gyümölcsét. Isten nem tesz semmi csodát annak érdekében, hogy megakadályozza az aratást. "Amit vet az ember, azt aratándja is" (Gal 6:7). Ha hitetlen vakmerőséggel vagy balga közömbösséggel nyilvánítjuk ki magatartásunkat az isteni hatalommal szemben, akkor azt fogjuk learatni, amit vetettünk. Éppen így sokszor a keresztény emberek sokasága csak azért jelenik meg a templomban, hogy közömbös nyugalommal hallgassák meg azokat az isteni igazságokat, amelyek egyszer felkavarták lelküket. Mindazok, akik nemtörődömséget és az igazsággal szemben ellenállást vetnek, azt is aratják az aratás idején.