Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes negyedik könyve 13. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2013&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2013&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
A Kánaán földjének kikémlelésére elküldött tizenkét ember ugyanazt tapasztalta, de kettejük beszámolója teljesen különbözött a többitől. Beszámolóik inkább azt tükrözték, hogy kik ők – és kiben bíznak –, semmint azt, amit láttak.
Józsué és Káleb sosem veszítették szem elől küldetésüket, és sosem feledkeztek meg a múltról: arról, milyen elképesztő módon vezette ki őket Isten az egyiptomi szánalmas rabságból, egészen az Ígéret Földjének határáig.
Bátorságra volt szükségük, hogy szembeszálljanak a tíz egységes beszámolóval. A csapatszellem kísértése mindig erős volt az emberi szívben – végül is nem jó dolog az egység? Az egység jó, de sosem a tévedésben, és sosem az igazság feladása árán.
A tíz kém szenzációs, ugyanakkor ijesztő beszámolót tartott a kikémlelt földről, és az ott lakó óriásokról. A hallgatókat lenyűgözték és megrémítették. Amikor Józsué és Káleb elmondták bátorságról és hitről tanúskodó beszámolójukat, a tíz kém úgy érezte, hogy saját beszámolójuk megkérdőjeleződött, és azonnal azzal válaszoltak, hogy még sötétebb képet festettek, mint korábban: „Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk”. Túlhangsúlyozták a nehézségeket csak azért, hogy az ő beszámolójukat inkább elhiggyék, mint a két hű kémét. Miután a nép a negatív beszámolót fogadta el, rossz irányba indultak el: makacsul szembeszegültek Józsuéval és Kálebbel, de Mózessel és Istennel is.
Nancy Costa
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy ne a körülményekre tekintsen, hanem a Te hatalmadra és jóságodra, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet
23. fejezet – A PÁSKHA ÜNNEPE (1. rész)
2 Mózes 11; 12:1-32.
Amikor Mózes először közölte Egyiptom királyával azt a kérését, hogy eressze el Izraelt, a legrettenetesebb csapások lehetőségére is felhívta figyelmét. Isten azért küldte el Mózest a fáraóhoz, hogy mondja meg neki a következőket: "[...] Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat" (2Móz 4:22-23). Bár az egyiptomiak megvetették őket, Isten kitüntette az izraelitákat azzal, hogy törvényének őrzésével bízta meg őket. Különleges áldásokkal és kiváltságokkal megadta nekik, hogy úgy tűnjenek ki a népek és nemzetek közül, mint ahogy az elsőszülött kitűnik a testvérei közül.
Az az ítélet, amelytől az Úr elsősorban óvta Egyiptomot, az az ítélet volt, amely utolsóként sújt le az egyiptomiakra. Isten hosszútűrő és bővölködik az irgalmasságban. Gyengéden gondoskodik azokról, akiket a saját képmására teremtett. Ha Egyiptomot termésük, nyájaik és csordáik elvesztése bűnbánatra készteti, akkor a csapások nem sújtanak le gyermekeikre. De ők konokul ellenálltak az isteni parancsnak, és ezért az Úr most készült lesújtani rájuk utolsó és legrettenetesebb csapásával.
A fáraó a halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg Mózesnek, hogy újra megjelenjék színe előtt. Mózesnek azonban Isten utolsó üzenetét is át kellett adnia a lázadó uralkodónak. Ezért Mózes a tiltás ellenére ismét megjelent a fáraó előtt, és közölte vele Isten szörnyű üzenetét: "Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el" (2Móz 11:4-8).
Mielőtt ezt az ítéletet végrehajtotta volna az Úr, Mózes útján utasítást adott Izrael gyermekeinek az Egyiptomból való eltávozásukkal kapcsolatban, különösképpen azt közölte velük, miként menekedhetnek meg az eljövendő ítélettől. Minden egyes izraelita családnak külön vagy más családokkal együtt egy "ép", hím bárányt vagy gödölyét kellett levágnia, a vérét pedig izsópköteggel rá kellett hintenie a "két ajtófélre és a szemöldökfára", hogy a pusztító angyal, amikor éjfélkor eljön, ne lépjen be a lakásba. A húst éjjel roston kell megsütniük és megenniük kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel úgy, ahogy Mózes mondta: "[...] Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az" (2Móz 12:11).
Az Úr kijelentette: "Mert általmégyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok [...] És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét" (2Móz 12:12-13).
E nagy szabadulás emlékére Izrael népének évenként ünnepet kellett szentelni minden jövendő nemzetség idejében. "És legyen ez a nap néktek emlékezetül" - mondotta az Úr - "és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt" (2Móz 12:14). Amikor megtartják majd ezt az ünnepet az eljövendő években, akkor ismételten el kell mondaniuk gyermekeiknek a nagy szabadulás történetét úgy, ahogy Mózes megparancsolta nekik. Ez mondjátok: "Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta" (2Móz 12:27).
Úgy az ember, mint az állat elsőszülöttje az Úré kellett legyen. Ezeket az áldozatokat csak váltságdíjjal tarthatták meg annak elismeréseként, hogy amikor az elsőszülöttek Egyiptomban elpusztultak, akkor Izrael elsőszülötteit Isten kegyelmesen megőrizte, a bemutatott engesztelő áldozatért életben maradhattak. "Mert enyém minden elsőszülött; amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr" (4Móz 3:13). A sátor-szolgálat intézményének bevezetése után az Úr Lévi törzsét választotta ki magának a sátor-szentély körüli szolgálatra a nép elsőszülöttei helyett. Azt mondta: "Mert bizony nékem adattak ők Izráel fiai közül; mind azok helyett, akik az ő anyjok méhét megnyitják; Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak" (4Móz 8:16). A népnek később is meg kellett fizetnie a váltságdíjat az elsőszülött fiúért Isten irgalmának elismeréséül (4Móz 18:15-16).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése