Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 23 - SZOMBAT - Mózes negyedik könyve 12. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Mózes negyedik könyve 12. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2012&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2012&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Miriám elismert vezető volt Izraelben. Arról volt ismert, hogy ő az a testvér, aki megvédte a gyermek Mózest és ügyesen tárgyalt a gondozása érdekében, így biztosítva Izrael szabadítójának jövőjét. Tehetséges költő és zenész, aki Izrael asszonyait az éneklésben és táncban vezette a Vörös-tenger partján. A nép – Mózes és Áron után – leginkább őt tüntette ki ragaszkodásával és szeretetével.

 

Mivel Áront és Miriámot arra választotta ki Isten, hogy Mózes segítői legyenek, úgy gondolták, hogy egyenlők a vezetésben. Jetró javaslatát a segítők körének kibővítésére szükségtelennek tartották.

 

Miriámot és Áront elvakította az irigység és ezt mondták: „Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is?” (4Móz 12:2). Mindemellett Miriám kifogásolta azt is, hogy Mózes Cippórát, a midiánita asszonyt, Jetró lányát választotta feleségül és nem egy héber lányt, ami szerinte sérti a családjukat. Áron, ahelyett hogy kiállt volna az igazság mellett, és rámutatott volna Miriám viselkedésének bűnös voltára, egyetértett vele és osztozott irigységében.

 

Az irigység az egyik legsátánibb tulajdonság, ami az ember szívében létezhet. Ha Miriám és Áron magatartása ellenőrizetlenül folytatódott volna tovább, nagyon rossz következménnyel járt volna, de ehelyett Isten alázatra vezette őket, és ők megvallották bűnüket. Ez egy figyelmeztetés volt Izrael számára, hogy tartsák ellenőrzésük alatt a kibontakozó elégedetlenség és fegyelemsértés lelkületét.

 

Isten ítélete azonban kegyelemmel párosult. Áron és Miriám bocsánatot nyertek, és noha Miriám leprás lett, meggyógyult. A nép szomorkodott miatta, és várták visszatérését a táborba. Ez kell, hogy legyen a mi magatartásunk is azokkal szemben, akik elestek. 

Mark Sheffield

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet

23. fejezet – EGYIPTOMI CSAPÁSOK (7. rész)

Az uralkodó ismét magához hívatta Mózest és Áront és így szólt hozzájuk: "Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, akik elmennek?" (2Móz 10:8).

Azok pedig ezt válaszolták: "A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és barmainkkal megyünk, mert az Úrnak innepet kell szentelnünk" (2Móz 10:9).

A királyt elöntötte a düh és felbőszülten ezt kiáltotta: "Úgy legyen veletek az Úr, amint elbocsátlak titeket és gyermekeiteket! Vigyázzatok, mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy! Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzék őket a Fáraó színe elől" (2Móz 10:10-11). A fáraó arra törekedett, hogy kemény munkával elpusztítsa az izraelitákat, most pedig úgy tett, mintha nagyon érdekelné őt a jólétük és gyengéden gondoskodna gyermekeikről. Valójában azonban csak azért akarta az asszonyokat és a gyermekeket otthon tartani, hogy ily módon biztosítsa a férfiak visszatérését.

Mózes most kinyújtotta botját Egyiptom földjére és keleti szél kezdett el fújni sáskákat hozva magával. "[...] Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan" (2Móz 10:14). A sáskák sokasága úgy eltakarta az eget, hogy a föld elsötétedett és megemésztettek minden zöld növényzetet, ami még megmaradt a föld színén. A fáraó sietve elküldött a prófétákért és ezt mondta: "Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ti ellenetek. Most annakokáért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet és imádkozzatok az Úrhoz a ti Istentekhez, hogy csak ezt a halált fordítsa el én tőlem" (2Móz 10:16-17). Mózes és Áron így cselekedtek, és az erős nyugati szél elvitte a sáskákat a Vörös-tenger felé. A király pedig állhatatosan kitartott konok elhatározása mellett.

Egyiptom népe kétségbeesett. Az eddig rájuk szakadt csapások is szinte elviselhetetlenek voltak, és a jövő félelemmel töltötte el szívüket. A nép úgy imádta, tisztelte a fáraót, mint istenük képviselőjét, sokan azonban most meggyőződtek arról, hogy uralkodójuk éppen azzal az istennel ellenkezik, akit a természet összes erői szolgálnak. Arról is meggyőződtek, hogy azok a héber rabszolgák, akiket Istenük csodálatos módon kedvelt, bizonyosak voltak abban, hogy meg fognak szabadulni. Munkavezetőik nem merték úgy elnyomni őket mint azelőtt tették. Egész Egyiptomot betöltötte, áthatotta az a titkos félelem, hogy a rabszolgává tett héber nép fellázadhat és megbosszulja mindazt a rosszat, amit velük tettek. Az emberek mindenütt lélegzetüket visszafojtva azt kérdezték egymástól: vajon mi lesz ezután?

Hirtelen sötétség telepedett meg a földön, sűrű és fekete sötétség "és pedig tapintható sötétség". Nemcsak nem volt világosság, hanem a levegő is olyan nyomottá vált, hogy alig tudtak lélegzetet venni. "Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izrael minden fiának világosság vala az ő lakhelyében" (2Móz 10:23). A nap és a hold imádás tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. (Lásd Függelék 2. megjegyzését.) Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást.

Végül a félelem további engedményre késztette a fáraót. A sötétség harmadik napjának végén magához hívatta Mózest és hozzájárult a nép eltávozásához, feltéve, ha megengedik, hogy a nyájak és a csordák Egyiptomban maradjanak. Mózes azonban határozottan ezt válaszolta neki: "[...] egy körömnyi sem marad el [...] magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk" (2Móz 10:26). Mózesnek erre a beszédére a fáraót fékezhetetlen düh fogta el, és ezt mondta neki: "Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz" (2Móz 10:28).

"[...] A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom földjén a Fáraó szolgái előtt és a nép előtt" (2Móz 11:3). Az egyiptomiak szinte szent félelemmel tekintettek rá és tartották tiszteletben. A király sem merte bántani, mert a nép olyan embernek tartotta, mint akinek egyedül volt és van hatalma a csapások eltávolítására. A nép azt kívánta, hogy az izraeliták megkapják az engedélyt és eltávozhassanak Egyiptomból. Egyedül a király és a papok álltak ellen mindvégig annak, hogy teljesítsék Mózes követelését.