Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes negyedik könyve 15. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2015&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2015&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Érdekes megfigyelni ebben a fejezetben, hogy Isten mennyire részletes útmutatást adott az áldozatok bemutatásával és más ceremóniákkal kapcsolatosan. Istennek ez a fajta gondos útmutatása mindenütt fellelhető az Ótestamentumban. Az izraeliták rabszolgák voltak több mint 400 évig, amikor embertelen körülmények között éltek, és nem bántak velük jobban az állatoknál. Nem vehettek részt oktatásban, ezért több alapképzést kellett biztosítani számukra. A világmindenség Istene, aki helyükön tartja a csillagok milliárdjait, személyesen vállalja fel azt a feladatot, hogy oktatásban részesíti őket. A legnagyobb türelemmel és gondoskodással oktatja őket a higiéniai kérdésekről, a magatartásról és istentiszteletről. Megtanítja őket – és minket is – arra, hogy a részletek fontosak számára.
Ahogyan elmondta nekik, hogy „készítsenek magoknak bojtokat az ő ruháik szegleteire… hogy mikor látjátok azt, megemlékezzetek az Úrnak minden parancsolatjáról, hogy megcselekedjétek azokat”, éppen úgy mondja nekünk is, hogy ő látja leesni a madarat, és számon tartja fejünk hajszálát. Ő gondoskodott akkor róluk, és gondoskodik rólunk ma.
Ez a fejezet megemlít egy esetet egy szombatrontóról, akit úgy találtak, hogy fát szedegetett szombaton és halálra kövezték. A Biblia nem mindig ad magyarázatot egy látszólagos kemény büntetésre, és itt lép be a képbe a bizalom – bízunk-e abban, hogy Isten igazságos, de ugyanakkor kegyelmes is minden cselekedetében? Ez a lényege a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemnek – Isten igazságos és kegyelmes.
Ebben az esetben azonban világos útmutatást kapunk E.G. White írásaiból: „Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti Isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.” (Pátriárkák és próféták, 375. oldal).
Mi a helyzet a mi szombatünneplésünkkel? Elfelejtjük időközönként, hogy Istent éppúgy érdeklik a kicsiny dolgok, mint a nagyok és nem fogad el gondatlan istentiszteletet?
Nancy Costa
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy hálás legyen türelmedért, ahogy tanítod, neveled és vezeted a jó úton, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23-24. fejezet
23. fejezet – A PÁSKHA ÜNNEPE (3. rész)
A nép engedelmességével bizonyította élő hitét. Éppen így, akik abban reménykednek, hogy Krisztus vérének érdemei által üdvözülnek, tudniuk kell, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak is tenniük kell valamit. Egyedül csak Krisztus az, aki megmenthet bennünket bűneink méltó büntetésétől. Ezért nekünk is el kell a bűntől az engedelmesség felé fordulnunk. Az ember hit által üdvözül és nem cselekedetei által, de a hitnek cselekedetekben kell megmutatkoznia. Isten azért adta nekünk egyszülött Fiát, hogy engesztelésként haljon meg bűneinkért. Ő jelentette ki az igazság világosságát, és mutatta meg az élet útját. Isten adott nekünk lehetőségeket, szabályokat és kiváltságokat. Nekünk pedig együtt kell munkálkodnunk Isten üdvözítő tevékenységeivel. Értékelnünk és alkalmaznunk kell az Isten által nyújtott segítséget. Hinnünk kell Istenben, és engedelmeskednünk minden követelményének.
Amikor Mózes elmondta Izraelnek, hogy Isten miként gondoskodott szabadításukról, akkor a nép "[...] meghajtá magát és leborula" (2Móz 12:27). Az elnyomóik feletti küszöbön álló ítéletet, a gyors távozásukkal együtt járó gondokat és munkákat ebben a pillanatban elfeledtette az a hála, amelyet kegyelmes Szabadítójuk iránt éreztek. Az egyiptomiak közül sokan eljutottak a héberek Istenének, mint az egy igaz Istennek megismerésére. Ezek az emberek most engedélyt kértek az izraelitáktól arra, hogy menedéket találhassanak házaikban, amikor a pusztító angyal átvonul az országon. Az izraeliták szívesen befogadták őket, az egyiptomiak viszont elkötelezték magukat Jákób Istenének szolgálatára és az ő népével együtt történő kivonulásra.
Az izraeliták engedelmeskedtek az isteni utasításoknak. Gyorsan és titokban tették meg előkészületeiket a távozásra. Összegyűjtötték családjukat, leölték a páska bárányt, roston megsütötték, előkészítették a kovásztalan kenyeret és a keserű füveket. A családapa, aki egyben a család papja is volt, ráhintette a vért az ajtófélfára és csatlakozott a ház belsejében összegyűlt családjához. Sietve és csendben megették a páska bárányt. Izrael népe áhítattal imádkozott és őrködött. Az elsőszülöttek szíve - legyen az erős férfi, vagy kicsiny gyermek - kimondhatatlan félelemmel dobogott. Az apák és anyák karjaikban tartották szeretett elsőszülöttjüket, amikor az éjjel Egyiptomot sújtó félelmetes csapásra gondoltak. A pusztító angyal nem látogatta meg az izraeliták házait. A vér jele - a Megváltó védelmének a jele - ott volt az ajtófélfáikon, és a pusztító angyal nem lépett be a házba.
Éjfélkor pedig "[...] lőn nagy jajgatás Egyiptomban; mert egy ház sem vala, melyben halott ne lett volna" (2Móz 12:30). Az ország minden elsőszülöttét, "[...] a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székiben ül vala, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden első fajzását" (2Móz 12:29) megölte a pusztító angyal. Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal megrémülten álltak a rettenetes esemény miatt. A fáraónak eszébe jutott gőgös kijelentése: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt" (2Móz 5:2). Egetverő büszkesége most porba hullott és alázatossággá változott. Magához hívatta Mózest és Áront még az éjszaka folyamán és ezt mondta nekik: "Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok. Juhaitokat is, barmaitokat is vegyétek, amint mondátok és menjetek el és áldjatok engem is. És az egyiptombeliek erősen rajta valának, hogy a népet mentül hamarább kiküldhessék az országból; mert azt mondják vala: mindnyájan meghalunk" (2Móz 12:31-33).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése