2016. december 20., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 20 - KEDD - Zsoltárok 50

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 527. nap

Időközben a hír eljutott Jeruzsálembe is a királyhoz. Dávidot felriasztotta és megdöbbentette a hír, hogy trónja közvetlen közelében lázadás van kitörőben. Saját fia, az a fia, akit szeretett és akiben megbízott, elragadja tőle a koronát és kétségtelenül elveszi az életét is. Ebben a nagy veszélyben Dávid lerázta magáról levertségét, amely olyan régóta rátelepedett és a korábbi évek lelkületével felkészült, hogy szembeszálljon e rettenetes veszedelemmel. Absolon megszemlélte haderőit Hebronban, csak húsz mérföld távolságra Jeruzsálemtől. A lázadók hamarosan ott lehetnek Jeruzsálem kapuinál.

Palotájából Dávid kitekintett és megszemlélte fővárosát - "Szépen emelkedik az egész föld öröme [...] a nagy királynak városa" (Zsolt 48:3). Megborzongott arra a gondolatra, hogy ezt a szép várost kitegye a vérontásnak és pusztításnak. Vajon segítségül hívja-e azokat az alattvalóit, akik még hűségesek maradtak trónjához, és védelmezze meg a várost? Vajon megengedje-e, hogy vér árassza el Jeruzsálemet? Döntött. A háború borzalmai nem érhetik az Isten által kiválasztott várost. Elhatározta, elhagyja Jeruzsálemet és azután próbának teszi ki népe hűségét azzal, hogy alkalmat ad nekik az ő megsegítésére. Ebben a nagy válságban az volt a kötelessége Isten és népe iránt, hogy fenntartsa azt a tekintélyt és hatalmat, amellyel Isten ruházta fel. Az összeütközés kimenetelét Istenre bízta.

Dávid megalázkodva és szomorúan ment ki Jeruzsálem kapuján - elkergetve trónjáról, kikergetve palotájából, elválasztva Isten frigyládájától és mindezt dédelgetett fia lázadása cselekedte vele. A nép hosszú, szomorú temetési menethez hasonlóan követte. Dávid testőrsége a Kereteusok, a Pelateusok és a Gitteusok hatszázan Gáthból, Ittai parancsnoksága alatt mind elkísérték a királyt. Dávid azonban jellegzetes önzetlenségében nem tudott beleegyezni abba, hogy ezek az idegenek, akik egykor a védelmét kérték, belekeveredjenek ebbe a szerencsétlenségbe. Kifejezte vele szembeni áldozatkészségük iránti meglepetését. A király azután ezt mondta a gitteus Ittainak: "Miért jössz el te is mivelünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetel szülő helyedre. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jöjj? Én megyek oda, ahová mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is? irgalmasság és igazság legyen veled" (2Sám 15:19-20).

Ittai ezt válaszolta: "Él az Úr és él az én uram a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is" (2Sám 15:21). E férfiak a pogányságból tértek át Jahve imádására és most nagyszerűen bizonyították Istenük és királyuk iránti hűségüket. Dávid hálás szívvel fogadta odaadásukat veszendő ügyéhez, és átkelt a Kidron patakán, útban a puszta felé.

A menet ismét megállt. Szent ruhába öltözött csoport közeledett hozzájuk. "És ímé vele vala Sádók is, és a Léviták mind, akik az Isten szövetségének ládáját hordozzák vala" (2Sám 15:24). Dávid követői jó jelként tekintettek erre a találkozásra. A szent jelkép jelenléte megszabadulásuk és végső győzelmük záloga volt. Arra ösztönözte az embereket, bátorsággal gyülekezzenek a királyhoz. A frigyláda távolléte Jeruzsálemből rettegést hoz Absolon támogatói számára.

A frigyláda látványa egy rövid pillanatra örömmel és reménységgel töltötte be Dávid szívét. Hamarosan azonban más gondolatai támadtak. Mint Isten örökségének kijelölt kormányzója, ünnepélyes felelősség nehezedett rá. Nem személyes érdekeinek, hanem Isten dicsőségének és Isten népe jólétének a szolgálata kellett, hogy a király előtt legyen. Isten, aki a kérubok között lakozott, ezt mondta Jeruzsálemről: "Ez lesz nyugvóhelyem örökre" (Zsolt 132:14). Isteni felhatalmazás nélkül nem volt joga sem a papnak, sem a királynak arra, hogy Isten jelenlétének jelképét eltávolítsa onnan. Dávid tudatában volt annak, hogy szívének és életének összhangban kell lennie az isteni utasításokkal, különben a frigyláda a szerencsétlenség eszköze lesz inkább, mint a siker biztosítéka. Nagy bűne folyton szeme előtt volt és az összeesküvésben Dávid már felismerte Isten igazságos ítéletét. Azt a kardot, amelynek nem szabad soha eltávoznia a házából, már kihúzták a hüvelyéből. Nem tudta, hogy a küzdelemnek mi lesz majd az eredménye. Isten nem bízta meg azzal, hogy a választott nép városából elhozza Isten szent törvényét, amely kinyilvánította az Úr szent akaratát, amely magában foglalta a királyság alkotmányát és az ország jólétének alapját.

Dávid ezért ezt parancsolta Sádóknak: "Vidd vissza az Isten ládáját a városba, ha én az Úr előtt kedves leszek, engem ismét hazahoz, megmutatja nékem azt, és az ő sátorát. Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned: Ímhol vagyok, cselekedjék velem úgy, amint néki tetszik" (2Sám 15:25-26).

Dávid hozzátette: "Nemde nem próféta vagy-é te? Azért menj haza békességben a városba. Akhimás is, a te fiad és az Abjátár fia, Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt. Lássátok, ímé itt időzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg tőletek hír jő, és nékem izentek" (2Sám 15:27-28). A városban a papok jó szolgálatot tehetnek neki azzal, hogy megtudják a lázadók mozdulatait és titokban közlik ezeket a királlyal, Akhimás és Jonathán útján.

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 50

Ez a zsoltár azt a nagy és ünnepélyes pillanatot írja le, amikor Isten megnyitja a bírósági tárgyalást, és elkezd ítélkezni a népe felett. A tárgyalás kimenetele alatt viszont hiába bizonyul Izráelre, hogy az Istennel kötött szövetségén alapulva, az indítéka helyes volt, ha közben az emberek mégsem éltek a szövetség szerint. Vallásosak voltak, de nem eléggé. Követték a hagyományt, de nem aszerint éltek.

Megdöbbentő, amit Isten vádként felhoz a népe ellen. Hogy mered emlegetni a rendelkezésemet, és a szádra venni a szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted a szavamat!” (16-17. vers – új prot. ford.) Majd miután részletezte a vétkeket, Isten így folytatja. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te?” (21/a vers) Nem viselkedtél megfelelően, de mivel nem szóltam, azt gondoltad, hogy beleegyeztem. Hűségesen követed a vallásodat, szentként beszélsz, de mégis, úgy kezeled az utasításomat, mint ami nem fontos. Megfeddelek, és mindezt a szemedre vetem!” (21/b vers)

Bámulatos, hogy Isten a Föld nemzeteit esküdtszéktagoknak és tanúknak nevezi ki a népe tárgyalása alatt! A jelenben más nép bíráskodik felettünk. Még azok is, akik nem ismerik el Istent, azt várják, hogy másképpen viselkedjünk, és csalódottak, ha mi nem így teszünk. Azért feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, amely között ragyogtok, mint a csillagok, a világban…” (Fil 2:15) Jézus kér minket, hogy engedjük a világosságunkat fényleni mások előtt, és jó cselekedeteink vezessék őket, hogy végül ők is imádhassák a mi Atyánkat a Mennyben (Máté 5:16). Bár az egyház gyakran döntött olyan módon, ami csökkentette Isten fontosságát mások előtt, nekünk egyenként és gyülekezetként az a csodálatos feladatunk van, hogy mentsük meg, és tartsuk fenn Isten jó hírét a Földön.

Isten meglepő orvossága a népe számára a vallásos gyengeségére az, hogy az övéi vigyenek hálaáldozatot elébe, és köszönjék meg Istennek, amit értük tett. Ez teszi Őt valóságosan megtapasztalható lénnyé a számunkra. Ugyan lehetséges megtartani a vallási formaságot, anélkül, hogy igazi kapcsolatunk lenne Istennel. A hálaadás erősíti az Istenbe vetett hitünket, s tudjuk, hogy közbenjár az érdekünkben. Tudatosítja bennünk, hogy Ő él, és aktívan jelen van a mindennapi életünkben. Elfogadja az imánkat a gyülekezet falai között, az otthonunkban vagy az utcán.

Garth Bainbridge

73. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez (dec. 18-24.).

Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva. Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző kívánságai mellett.”

Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit, amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját. Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút, Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog Absolon felett.

Azonban Isten még mindig szerette Dávid királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul kegyelemért és bocsánatért.

Cathy Zuver

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése