2016. december 3., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 3 - SZOMBAT - Zsoltárok 33

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 69. fejezet 510. nap

Dávid nagylelkű elismerése arról, aki keserű ellensége volt, elnyerte egész Izrael bizalmát és csodálatát. "Mely dolgot mikor az egész község megértett, igen tetszék nékik; valamint a többi dolga is, amit a király cselekeszik vala, igen tetszék nékik. És megértette azon a napon az egész nép és az egész Izrael, hogy nem a királytól volt, hogy Abnert, a Nér fiát megölték" (2Sám 3:36-37). Csak bizalmas tanácsadói és kísérői szűkebb körében beszélt a király a bűntényről és ismerte el saját tehetetlenségét a gyilkos méltó megbüntetésében. Az ügyet Isten igazságosságára bízta. "Nem tudjátok-é, hogy nagy fejedelem esett ma el az Izráelben? Én pedig ma erőtelen, noha felkent király vagyok; ezek pedig a Sérujának fiai hatalmasabbak nálamnál. De fizessen meg az Úr annak, aki gonoszt cselekeszik, az ő gonoszsága szerint" (2Sám 3:38-39).

Abner őszinte volt Dávidnak tett minden ajánlatában, de indítóokai aljasak és önzők voltak. Az Istentől rendelt királlyal állandóan szembehelyezkedett abban az elvárásban, hogy magának biztosítsa a tiszteletet. A neheztelés, a megsebzett büszkeség és szenvedély volt az, ami őt arra vezette, hogy egy ügyet, amit oly sokáig szolgált, elhagyjon; és amikor Dávidhoz átpártolt, azt remélte, hogy szolgálatában a legmagasabb méltóságot nyeri el. Ha sikerült volna szándéka, akkor képességei és becsvágya, nagy befolyása és istenfélelmének hiánya veszélyeztette volna Dávid trónját, a nép békességét és jólétét.

"Mikor pedig meghallotta Saul fia, hogy meghalt Abner Hebronban, igen megfogyatkozék az ő ereje. Sőt az egész Izráel megrémüle" (2Sám 4:1). Nyilvánvaló volt, hogy a királyságot nem tarthatták fenn sokáig. Egy másik árulás tetőzte be a csökkenő hatalom bukását. Isbósetet két fő embere aljasul meggyilkolta. Ezek Isbóset levágott fejével Júda királyához, Dávidhoz siettek. Azt remélték, hogy ezzel a tettükkel megkedveltetik magukat és elnyerik jóindulatát.

E bűnjellel álltak meg Dávid előtt és ezt mondták: "Ímhol Isbósetnek, Saul fiának, a te ellenségednek feje; aki üldözé a te lelkedet, és az Úr bosszút állott e mai napon az én uramért, a királyért, Saulon és az ő maradékán" (2Sám 4:8). Dávid azonban, akinek a trónját maga Isten erősítette meg, és akit Isten szabadított meg ellenfeleitől, nem kívánta az árulók segítségét hatalma megerősítéséhez. Ezért elmondta a gyilkosoknak, hogy mi lett a végzete annak, akik Saul megölésével dicsekedett előtte. Így szólt: "Menynyivel inkább az istentelen embereket, kik ágyában, a maga házában ölték meg az igaz embert? Azért most vajon ne kívánjam-é meg az ő vérét kezeitekből, hogy titeket eltöröljelek a földről? Parancsola azért Dávid az ő szolgáinak, hogy megöljék őket; és elvagdalák kezeiket és lábaikat; és felakaszták őket Hebronban, a halastó mellett. Isbósetnek pedig fejét felvevén, eltemeték az Abner sírboltjába, Hebronban" (2Sám 4:11-12).

Isbóset halála után Izrael vezető emberei között az az általános kívánság uralkodott, hogy Dávid legyen az összes törzsek királya. "Eljövének pedig Dávidhoz Hebronba Izráelnek minden nemzetségei, és szólának ilyenképpen: Ímé mi a te csontodból és testedből valók vagyunk" (2Sám 5:1). Kijelentették: "Mert ennekelőtte is, mikor Saul uralkodott felettünk, te vezérelted ki s be Izráelt, és az Úr azt mondotta néked: Te legelteted az én népemet, az Izráelt, és te fejedelem leszel Izráel felett. Eljövének azért Izráelnek minden vénei a királyhoz Hebronba, és frigyet tőn velek Dávid király Hebronban az Úr előtt, és királlyá kenék Dávidot Izráel felett" (2Sám 5:2-3). Isten gondviselése által megnyílt Dávid előtt a trónhoz vezető út. Nem volt semmilyen személyes becsvágya, amelyet szeretett volna kielégíteni, mert nem vágyott méltóság után, amelyhez most hozzájutott.

Áron és a léviták leszármazottai közül több mint nyolcezren várakoztak Dávidra. A népben végbement változás gyökeres és alapos volt. A forradalom nyugodtan és méltóságteljesen zajlott és illett ahhoz a nagy munkához, amely folyamatban volt. Közel félmillió ember gyűlt össze Hebronba Saul volt alattvalói közül. Ott tolongtak a városban és környékén. A dombok és a völgyek nyüzsögtek a sokaságtól. Kijelölték a koronázás óráját. Az az ember, akit kiűztek Saul udvarából, aki a hegyek és dombok közé menekült és a föld barlangjaiban mentette meg életét, most azt a kitüntetést kell kapja, amely a legmagasabb méltóság, amit ember embertársának adományozhat. A papok és a vének szent tisztségük ruháit öltötték magukra. A katonák és tisztjeik dárdái és sisakjai fényesen csillogtak és a messze földről jött idegenek mind arra törekedtek, hogy minél közelebbről lehessenek szem- és fültanúi a választott király megkoronázásának. Dávidot királyi ruhába öltöztették. A szent olajat a főpap öntötte fejére. A Sámuel által véghezvitt felkenetés ugyanis csak prófétai cselekmény volt, hogy tudják, mit kell tenni a koronázás alkalmával.

Eljött a pillanat, és a királyt ünnepélyes szertartással Isten helyettesének szentelték fel. A kormánypálcát kezébe adták. Igaz uralmának szövetségét leírták és a nép hűségfogadalmat tett. A koronát homlokára helyezték és ezzel a koronázási szertartás véget ért. Izraelnek Istentől kijelölt királya volt. ő, aki türelmesen várt az Úrra, meglátta Isten ígéreteinek beteljesedését. "Dávid pedig folytonosan emelkedék és növekedék, mert az Úr, a Seregeknek Istene vala ő vele" (2Sám 5:10).

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 33

Ez a zsoltár azzal kezdődik, hogy Isten dicsőítésére emlékezteti az igazakat, az Úr jóságáért és hűségéért. Isten szavára keletkezett az ég és a Föld, „mert Ő szólt, és meglett, Ő parancsolt, és előállott”.

A Biblia első fejezete a Teremtőt mutatja be, és Isten gyermekeinek megteremtését írja le fenségesen. Minden egyes nap ugyanazzal a héber nyelvi fordulattal végződik, „és este lett, és reggel”, ami egy 24 órás periódus leírása. A teremtés hat napja sorra veszi először a fény, majd a lékkör megteremtését, ezután a szárazföld, a növényzet, a Nap és a Naprendszerünk következik, a következő napon pedig a víztömeg halai és az ég madarai, valamint a szárazföldi állatok megteremtéséről olvashatunk. Végül pedig, a teremtés csúcspontjaként, egy egészen különleges lényt, az embert teremette meg Isten, a férfit és az asszonyt, aki együtt magának a Teremtőnek a képmása. És valóban, minden „igen jó” volt.

Isten itt is befejezhette volna, hatnapos „hetet” alkotva. Miért nem tett így? Senki sem fárad el az ilyen tökéletes kertben, tökéletes testben. De a Teremtő úgy döntött, hogy a teremtés hat napjához egy hetediket ad; a nyugalom napját, a szombatot, a Menny ajándéknapját. Miért? A legszebb ajándék, amit egy szerető szülő a gyermekének adhat, nem más, mint a zavartalanul és igazi nyugalomban, közösen eltöltött idő. 

Édesapám lelkipásztor volt, és amikor misszionáriuscsaládként Japánban étünk, gyülekezetet alapított egy olyan nagyvárosban, ahol alig volt keresztény. Ez azt jelentette, hogy szinte éjjel-nappal dolgozott. Egy este, amikor hazajött, elmondta nekünk, hogy milyen gondolat foglalkoztatta. Arra az elhatározásra jutott, minden keddet szabaddá tesz, hogy a családdal lehessen. Mivel magántanulóként otthon tanultunk, nem volt gond egy napot kivenni. Hegyet másztunk, kimentünk a tengerpartra, és a szabadban ebédeltünk. Milyen nagyszerű napok voltak!

Édesapám már nem él, és ahogy visszatekintek az elmúlt évtizedekre, azt látom, hogy az életünkben a legnagyszerűbb ajándék nem pénz, hiszen úgysem volt abból sohasem sok, hanem az igazi nyugalomban, zavartalanul együttöltött napok voltak. Ugyanezt az ajándékot adja nekünk a Teremtőnk minden hetedik napon.
 
Miért akarna bárki is „megszabadulni” a hetedik napi szombattól?

Megjegyzés: Idézet Dwight Nelson „A Kiválasztott” című művének 104-105. oldaláról

Dwight Nelson
lelkipásztor, Pioneer Memorial Church,
Andrews University

70. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 68. és 69. fejezeteihez (nov. 27-dec. 3.).

Saul végzetének tragikus története mindig igazinak hangzik az életemben, hiszen öt hónappal ezelőtt elvesztettem a férjemet, kábítószerrel való visszaélés lefelé húzó spiráljának révén. A saját családommal kapcsolatos tapasztalatom emlékeztetőül szolgál, hogy ez a világ Isten nélkül semmi jót nem kínál számunkra, csak fájdalmat és szomorúságot, amik végül halálhoz is vezetnek. Dicsérjük az Urat, amiért reményünk lehet egy szebb jövő felől és a szerető Megváltónkért, aki igazgatja életünket.

Csak úgy mint Saulnál, a férjem életében is rengeteg bizonyítéka volt Isten vezető kezének, amely sokszor lehetőséget adott számára, hogy eltérjen helytelen döntéseitől, de ő mégis azt az utat választotta, ami tragikus végzetéhez vezette. Isten rendkívül szerető barát és Atya mindannyiunk számára, de meg kell hoznia a legvégső nehéz döntést, hogy visszavonul, és meghagyja nekünk a döntés szabadságát.

Saul története emlékeztetőül szolgál, hogy soha ne halasszuk holnapra a bűnbánat általi megbocsátás ajándékát! Minden egyes nappal még közelebb vagy távolabb kerülhetünk attól, hogy halljuk a Szentlélek hangját, ami meglágyítja vagy megkeményíti a szívünket Isten akaratához.

„Semmilyen életpálya nem indulhat szebb és nagyszerűbb kilátásokkal, mint Saulé, és semelyik nem zárulhat annyira éjféli teljes sötétségben és kétségbeesésben; mégis ez a végzet elérhet minket is, ha nem figyelünk, imádkozunk és járunk alázatosan Istenünkkel.” (F. B. Meyer)

Jill Simpson Palffy
Westminster HNA gyülekezet

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése