Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 44. fejezet 1083. nap
Hónapokkal később, "mikor sok ezerből álló sokaság
gyűlt egybe, annyira hogy egymást letapossák", Jézus megismételte ugyanezt
a tanítást. "Kezdé az ő tanítványainak mondani: Mindenekelőtt
oltalmazzátok meg magatokat a farizeusok kovászától, mely a képmutatás"
(Lk 12:1).
Az ételbe kevert kovász észrevétlenül hat, az egész tésztát
saját természetére formálja. Ugyanígy, ha a képmutatás helyet kap a szívben,
átjárja a jellemet és az életet. A farizeusok képmutatásának egyik kiugró
példáját már megdorgálta Krisztus, amikor elítélte a "Korbán"
gyakorlatát. Ezzel a gyermeki kötelességek semmibevevését a templom javára
történő áldozás álruhájába bújtatták el. Az írástudóknak és a farizeusoknak
megtévesztő, félrevezető elveik voltak. Álcázták tanításaik igazi célját, s
minden alkalmat felhasználtak, hogy ezeket mesterien belophassák hallgatóik
elméjébe. Ezek a hamis elvek, ha egyszer elfogadták őket, úgy munkálkodtak,
mint a kovász a lisztben, átjárták és átformálták a jellemet. Ez a megtévesztő
tanítás tette oly nehézzé az emberek számára, hogy befogadják Krisztus igéjét.
Hasonló hatást gyakorolnak ma is azok, akik Isten törvényét
a maguk eljárásaihoz igazítva próbálják magyarázni. Ez a réteg nem támadja
nyíltan a törvényt, hanem úgy akarja aláásni annak elveit, hogy megtévesztő
elméleteket eszel ki. Magyarázataikkal lerontják a törvény erejét.
A farizeusok képmutatása önzésükből eredt. Életük célja az
önfelmagasztalás volt. Emiatt csavarták ki és alkalmazták tévesen az Írásokat,
ez vakította el őket Krisztus küldetésének célját illetően. Még Krisztus
tanítványait is fenyegette e bűn melengetésének veszélye. Ha valaki Jézus
követői közé sorolta magát, de nem hagyott el mindent azért, hogy tanítványa
lehessen, az nagy mértékben a farizeusi okoskodás befolyása alá került. Az
ilyenek gyakran ingadoztak hit és hitetlenség között, nem fedezték föl a
Krisztusban elrejtett bölcsesség kincseit. A tanítványok, bár külsőleg mindent
elhagytak Jézus kedvéért, szívükben azonban nem szűntek meg nagy dolgokat
igényelni maguknak. Ebből a lelkületből alakult ki az a viszály, hogy ki a
nagyobb. Ez az, ami közéjük és Krisztus közé ékelődött, ami miatt oly kevéssé
volt rokonszenves nekik önfeláldozó küldetése, s oly lassan értették meg a
megváltás titkát. Ha a kovász teljesen kifejtheti hatását, romlást, pusztulást
okoz, ugyanezt teszi az önző lelkület is - ha ápolgatják, beszennyezi és
tönkreteszi a lelket.
Urunk mai követői között is, csakúgy, mint régen, mennyire
elterjedt ez az alattomos, leplezett bűn! Milyen gyakran beszennyezi
Krisztusért végzett szolgálatunkat, egymással való közösségünket az
önfelmagasztalás titkos vágya! Milyen tettre kész az önmagunkat kitüntető
gondolat, az emberi elismerés utáni vágy! Az én szeretete, az Isten által
kijelöltnél könnyebb út keresése vezet oda, hogy az isteni előírásokat emberi
elméletekkel és hagyományokkal helyettesítjük. Krisztus figyelmeztető szavai
saját tanítványaihoz szólnak: "Vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok
kovászától!" (Mk 8:15).
Krisztus vallása maga az őszinteség. A Szentlélek ülteti el
az indítékot, az Isten dicsőségéért való buzgalmat. Csakis Isten ereje képes
száműzni az önzést és a képmutatást. Munkálkodásának jele a változás. Amikor az
elfogadott hit lerombolja az önzést és a hiúságot, amikor általa Isten
dicsőségét és nem a sajátunkat keressük, akkor tudhatjuk, hogy ez a jó út.
"Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet" (Jn 12:28), ez volt Krisztus
életének kulcsa, és ha követjük Őt, ez lesz a mi életünk kulcsa is. Azt
parancsolja, hogy úgy járjunk, "amint Ő járt", és "arról tudjuk
meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2:
6).3).
Mai Bibliai szakasz: 2
Korinthus 7
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
A hetedik fejezet
elején Pál apostol védelmébe veszi apostoli szolgálatát. Felhívást intéz az
olvasókhoz: „tisztítsuk meg magunkat
minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi
megszentelésünket” (1. vers). Továbbá emlékezteti őket, hogy mik a helyes
cselekedetek (2b vers), és ezeket a gyülekezet és közte levő szoros
kapcsolatukból fakadóan osztja meg (3. vers) illetve reményét és bátorítását
fejezi ki a gyülekezet felé (4. vers).
A fejezet további
részében (5-16. versekig) Pál visszatér a fő gondolathoz, miszerint miért
változtatta meg az utazási tervét. (Ez az útiterv változás vezetett a korinthusi
gyülekezet tagjaival való konfliktushoz.) A levél ezen része igazán személyes,
és az előző levelének érzelmi hatásához vezet vissza. „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom”
(8. vers). Ez az összeütközés vezethetett el ahhoz a lehetőséghez, hogy emberek
szíve és élete változzanak meg (9. vers).
A bűnbánat az a
cselekedet, mely a bűntől való elfordulást mutatja. „Mert Isten szerint szomorodtatok meg” mondja Pál, és „az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan
megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált
szerez” (7-8. vers – új prot. ford.).
Tehát hogyan kezeljünk
valakit, aki bűnt követett el? A második levélben Pál nem nevesíti azt a
személyt, aki bűnt követett el. Korábban emlékeztette a korinthusiakat, hogy
bocsássanak meg ennek a személynek (2Kor 2:5-8). Ellen White figyelmeztet
minket, hogy keresztényként felelősségünk van abban, hogy kerüljük a kritikus magatartást:
„Nagyon könnyű mások hibáiról és tévedéseiről beszélni, és általánosságban
kárhoztatni ezt vagy azt a viselkedésformát, de belegondoltunk már abba, hogy
ez valójában az ellenség módszere? … Vajon mennyi nyugalmat, békességet és
boldogságot találtunk már abban, hogy testvéreink kevésbé kívánatos
tulajdonságain rágódtunk? … Nem az történt inkább, hogy hitünk gyengült,
tisztánlátásunk csökkent, lelkünk pedig egyre inkább híjával volt Isten
kegyelmének?” (48. Levél, 1893).
Pál saját maga állít
fel példát azzal, hogy próbál bátorítani (13. vers). A helyes és jó cselekedetek
mutatják, hogy a hitük tényleg valódi. „Örülök”
– mondja Pál –, „hogy mindenképen
bízhatom bennetek” (16. vers).
Michael W. Campbell, Ph.D
150. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
42-44. fejezeteihez
(június 24-30).
Ahogyan korábbi
olvasmányok során már megosztottam, én vagyok a tékozló lány, aki Krisztustól
eltávolodott, aztán visszatért hozzá. Ezek a fejezetek sokatmondóak számomra a
múltbeli és jelenlegi életemre nézve, éspedig abban az értelemben, hogy
mennyire szoros kapcsolatot kell ápolnom Krisztussal életem során.
Sokan és sokat tudunk
erről beszélni, de járjuk-e azt az utat, amiről beszélünk? Nem csak külső
megjelenésben, hanem legbelül – valóban keresztre feszítjük-e énünket
Krisztusnak? A farizeusok és időnként még a tanítványok is annyira a
külsőségeknek és saját maguknak szentelték magukat, hogy szem elől tévesztették
az előttük lévő küldetést.
Tekinthetünk úgy a
mellettünk élőkre, mint pogányokra, és magunkat különbnek tarthatjuk a
másiknál, de így elmulasztjuk a lehetőséget, hogy Krisztus szeretetét
bemutassuk neki.
Végül azon kaphatjuk
magunkat, hogy prédikálunk nekik, ahelyett, hogy szeretnénk őket. Annyira
kritikusak lehetünk másokkal szemben, hogy hogyan néznek ki, vagy mit tesznek,
hogy végül rosszabbá válunk, mint ők maguk.
Jézus tudatja velünk,
hogy a társadalmi rang és helyzet gyűlöletes számára, hogy mindannyian
egyenlőek vagyunk, és egyetértésben kellene lennünk, nem ítélkezni, hanem
szeretni. A gyülekezetem szeretete és
elfogadása volt az, ami lelki értelemben segített hazatérnem. Ez a szeretet
tette lehetővé számomra aztán, hogy képes legyek szeretet adni azoknak, akik
hozzám hasonló háttérből jöttek.
Jill Simpson Palffy
Westminster adventista
gyülekezet
Dél-Karolina, USA
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése