2019. augusztus 17., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 17 - SZOMBAT - 1 Királyok 18


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 53. fejezet 1496. nap

Más alkalommal, még evangéliumi munkájuk kezdetén, Jakab és János találkoztak egy emberrel, aki anélkül, hogy elfogadott tanítványa lett volna Krisztusnak, ördögöket űzött az Ő nevében. A tanítványok úgy érezték, hogy joguk van megtiltani ezt a tevékenységet. Midőn az ügyet Krisztus elé vitték, rendreutasította őket, mondván: "Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem." (Márk 7, 39.) A tanítványok nem taszíthattak el senkit, aki bármi úton-módon szíves volt Krisztus iránt. Nem lehettek szűkkeblűek, vagy zárkózott lelkületűek, hanem ugyanazt a mélységes részvétet kellett tanúsítaniuk, mint amelyet Mesterüknél tapasztaltak. Jakab és János eleinte azt hitték, hogy Uruk tekintélyét védik, ha ezt a férfit a munkától eltiltják; később azonban belátták tévedésüket és elfogadták a rendreutasítást.

János számára igen értékes volt Krisztusnak az a tanítása, hogy a kegyelemben való növekedéshez és a szolgálatra való készséghez szükséges tulajdonságok: a szelídlelkűség, a türelem és a szeretet. Mindezeket a tanításokat gondosan megszívlelte és életmódjában állandóan arra törekedett, hogy az isteni Mintaképre áthasonuljon. Így jutott el János odáig, hogy felismerte Krisztus dicsőségét - nem a világi pompát és hatalmat, amelyet elérni remélt, hanem "az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (Ján. 1, 14.)

János vonzalmának mélysége és bensősége nem Krisztusnak iránta érzett szeretetéből fakadt, hanem eredménye volt ennek a szeretetnek. János vágyott arra, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének átalakító hatalma szelíddé és alázatossá tette. Elrejtette énjét Jézusban. János jobban, mint tanítványtársai, átengedte lényét e csodálatos élet hatalmának. Így elmondhatta: "Az élet megjelent és láttuk..." "És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért." (1. Ján. 1, 2; Ján, 1, 16.) János tapasztalatból ismerte az Üdvözítőt. Kitörölhetetlenül bevésődtek szívébe Mesterének tanításai, és valahányszor bizonyságot tett a Megváltó kegyelméről, egész lényét betöltő szeretete ékesszólássá varázsolta egyszerű beszédét. Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra serkentette, hogy szorosan haladjon oldala mellett. Igaz, hogy az Üdvözítő szerette mind a tizenkettőt, azonban közülük egyiknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, inkább a gyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal és ez képesítette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait közölje az utókorral.

Jézus szereti azokat, akik életükkel az Atyát képviselik, és János úgy tudott az Atya szeretetéről beszélni, mint senki a tanítványok közül. Kinyilatkoztatta embertársai előtt, amit bensejében érzett, és jellemében szemléltette Isten tulajdonságait. Arcán az Úr dicsősége tükröződött. Az életszentség szépsége, mely életét átalakította, ragyogott vonásairól. Imádatos szeretettel csüggött az Üdvözítőn; egyedüli óhaja volt, hogy Hozzá hasonlítson és Vele közösségben élhessen. Jelleme Krisztus jellemét sugározta.

"Lássátok" - mondotta - "milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!... Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van." (1. Ján. 3, 1. 2.)

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 18

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Ez talán a Biblia egyik legeseménydúsabb fejezete. Illés, továbbra is Isten hangjának vezetése alatt, bátorságáról tanúbizonyságot téve, találkozóra hívja Akhábot, Izrael királyát, és a Biblia azt írja, hogy „Akháb pedig Illés elé ment”, majd „Izrael megrontójának” nevezte őt. Szomorú tény, hogy Akháb neve arra világít rá, hogy szíve változatlan és megbánás nélküli maradt a három és fél év szárazság után is, amely idő alatt Baál semmit sem volt képes tenni Izraelért.
A fejezet talán legkiemelkedőbb pillanata a Kármel-hegyi küzdelem. Illés a néphez intézett sürgető felhívása a mi időnkben is visszhangzik: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baál, akkor őt kövessétek!” Ez az éles kérdés arra emlékeztet minket, hogy nem szolgálhatunk két úrnak. Nincs helye önteltségnek a tanítványságunkban, amiben Jézus Krisztust követjük. Vagy szeretjük Jézust, vagy nem. Sokan túl sokáig éltek abban a hitben, hogy Isten elfogadja a mi részleges alárendelésünket Neki való teljes alárendeltségként. Illés története arra emlékeztet minket, hogy ez nem igaz. Minden szívben csak egyetlen trónnak van helye. Bár mindannyian úgy döntenénk, mint Józsué, aki így szólt: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.”
Milyen csodálatos az a tudat, hogy a mi Istenünk nem olyan, mint Baál! A mi Istenünk él. Ő valódi. Ő sosem túl elfoglalt ahhoz, hogy válaszoljon a mi segítségkérésünkre. „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője” (Zsolt 121:4). Baál négyszázötven prófétájának kántálásával és őrjöngő viselkedésével erős ellentétben áll Illés őszinte, hő és alázatos imájának feljegyzése. Azt pedig tudjuk, hogy Isten elfogadta az imáját – mivel Isten tűzzel válaszolt.
Miután a mennyből tűz jött alá, és megvilágította a hegytetőt, a Biblia arról számol be, hogy Illés esőért imádkozott – nem egyszer vagy kétszer, hanem hétszer. Isten csak a hetedik ima után válaszolt egy emberkéz nagyságú felhővel kelet felől. Miért nem válaszolt Isten Illésnek már az első imája után? Az a gyanúm, Isten emlékezteti akarta Illést, hogy ez nem róla szól. Gondolj bele, hogy kellett hangoznia az imádságának? Minél tovább imádkozott, annál inkább megüresítette magát az énjétől, míg végül így kiáltott: „Uram, ez nem rólam szól! Ez egyedül csak Rólad szól!” Amint eljutott Illés erre a következtetésre, meglátta a felhőt – és a hite az sugallta, hogy ez elég lesz; Isten megválaszolta az imáját. Bárcsak mi is mindig oda tudnánk figyelni arra, hogy az énünk ne álljon az utunkba! Ha szeretjük Jézust, akkor a történet csak róla szól.

Charissa Fong

210. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  52-53. fejezeteihez (augusztus 11-17.).

Mivel a jellem az egyetlen dolog, amit magunkkal viszünk a mennybe, amikor a végső trombitaszó felharsan, időnként aggódunk amiatt, hogy hogyan tökéletesítsük. Amikor azonban a tökéletességre törekszünk, az eredmény nem lesz kézzelfogható, és így egyfajta csalódást élünk át, és olyan érzésünk lesz, hogy messze vagyunk a célunktól. A hiba, amit elkövetünk, az, hogy önhittek vagyunk. Figyelembe kellene vennünk, hogy a jellemünk nem tud változni, hacsak nem Krisztus él bennünk.

Péternek, csak úgy mint Jánosnak, harcolnia kellett a perfekcionizmusa ellen, amíg meg nem értették a kulcsot. Mindketten úgy kezdték Jézussal való járásukat, hogy a tökéletesség felé tartottak, és az útjuk végén a cél megvalósult - Őbenne. Péter, aki egyszer megtagadta Jézust, már nem félt meghalni Őérte a szolgálata végén. János jellemében a nagyravágyás, féltékenység és lobbanékonyság jeleit mutatta, azonban miután tanúja volt a csodáknak, melyeket Jézus tett, az iránta való szeretete megnőtt. A hiúságát elhagyva János úgy döntött, követi Jézust, olyan kockázatnak kitéve az életét, amilyet talán egyik tanítványtársa sem vállalt volna.

A jellem változása nem azonnal következik be, hanem fokozatos. Sokan elindulnak ezen az úton, mégis elbátortalanodnak, mert látszólag nincsen előrehaladás. Sátán kihasználja ezt az érzést, és arra készteti az embereket, hogy adják fel, és hagyják abba a hit versenyét. Ebből az okból kifolyólag tisztában kell lennünk azzal, hogy a tökéletesség felé vezető utat már megmutatták nekünk: emeljük fel tekintetünket Jézusra, nézzük Őt, és értsük meg, hogy a jellem változása úgy lehetséges, hogy megmásszuk Péter létráját, ami nem más, mint Jézus Krisztus.

Samuel Rafael
teológiai szemináriumi hallgató
Perui Unió Egyeteme
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: