Higgyeztek az Ő prófétáinak - augusztus 6 - KEDD - 1 Királyok 7

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 51. fejezet 1485. nap

51. Krisztus hű pásztora

Az Apostolok Cselekedeteinek könyve nem sokat említ Péter apostol későbbi munkálkodásáról. A Szentlélek pünkösdnapi kiárasztása után, lelkipásztori hivatásának mozgalmas évei közben, fáradhatatlanul igyekezett közel férkőzni zsidó testvéreihez, kik az évenkénti ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe.

Mialatt a hívők száma növekedett Jeruzsálemben, úgyszintén a kereszt hírnökei által felkeresett városokban és falvakban, Péter képességei felbecsülhetetlen értéket jelentettek az őskeresztény gyülekezetek számára. A názáreti Jézusról tett bizonyságainak, közel és távolban, nagy befolyása volt. Kettős felelősséget hordozott. Határozott bizonyságot tett a Messiásról a hitetlenek előtt, és komolyan munkálkodott megtérésükön. Egyszersmind szolgálta a hívőket is, amennyiben erősítette őket Krisztusba vetett hitükben.

Péter, miután rájött, hogy minden önbizalma hiábavaló, megtanulta, hogy egyedül csak Isten hatalmában bízzon. Ekkor nyerte megbízatását, hogy Krisztus pásztoraként munkálkodjék. Krisztus, még mielőtt Péter megtagadta volna, így szólt hozzá: "Te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed." (Luk. 22, 32.) Ezek a szavak rámutattak arra a nagy és jelentőségteljes munkára, melyet Péter apostolnak a jövőben a megtérőkért és a megtértekért végeznie kell. Erre a munkára Pétert saját bűne, szenvedése és bűnbánata készítette elő. Mindaddig, amíg be nem látta saját gyengeségét, nem tudta felismerni, hogy a hívő teljesen Krisztustól függ. Csak a kísértés viharában eszmélt fel rá, hogy az ember csak akkor jár biztonságban, ha mit sem bízik saját erejében, hanem teljesen az Üdvözítőre bízza életét.

Krisztus, utolsó találkozásakor tanítványaival, a Genezáret tavánál, Pétert ismét beiktatta a tizenkettő közé. Háromszor kérdezte meg tőle: "Szeretsz-é engem?" (János 21, 1517.) Így tette próbára. Ekkor osztotta ki munkáját, hogy: legeltesse az Úr nyáját. Megtérése után, hogy Krisztus ismét kegyelmébe fogadta, nemcsak a nyájon kívül állók megmentésére kellett törekednie, hanem arra is, hogy a nyáj pásztora legyen.

A szolgálatnak csupán egy feltételét említette Krisztus: "Szeretsz-é engem?" Ez az egyedül lényeges képesítés. Bármilyen más tulajdonságai legyenek is Péternek, a krisztusi szeretet nélkül mégsem lehet hűséges pásztora Isten nyájának. A tudás, az ismeret, a jóakarat, a szónoki képesség, a buzgóság mind-mind fontos az eredményes munkához, de ha az evangélista szívében nem él Krisztus szeretete, akkor munkája hiábavaló.

A krisztusi szeretet nem az elragadtatás fellángoló érzelme, hanem élő, megelevenítő alapelv, melynek ereje állandóan megnyilvánul életünkben. Ha a pásztor jelleme, lelkülete és magatartása szemlélteti azt az igazságot, amelyet hirdet, az Úr tetszésének pecsétjét nyomja munkásságára. Pásztor és nyáj eggyé lesz Krisztusban, mert egyesíti őket a közös remény.

Az Üdvözítő eljárása Péterrel szemben, nagyon tanulságos mind Péter, mind testvérei számára. Noha Péter megtagadta Urát, de az a szeretet, mellyel Krisztus hordozta őt, sohasem ingott meg. Tehát, amikor az apostol megkezdi munkáját, hogy másoknak hirdesse az Igét, neki is türelmes, résztvevő és megbocsátó szeretettel kell közelednie a bűnöshöz. Meg kell emlékeznie saját gyöngeségéről és bukásáról, hogy a reá bízott juhokkal és bárányokkal ugyanolyan gyöngéden bánjon, mint ahogyan Krisztus bánt vele.

Emberek, akik szintén kísértések áldozatai, nagyon hajlamosak arra, hogy a megkísértettel és a tévelygővel ridegen bánjanak. Nem olvasnak társaik szívében és így mit sem tudnak küzdelmeikről, szenvedéseikről. Meg kell tehát tanulniuk a feddést, mely szeretetből fakad, az ütést, mely sebet ejt, hogy gyógyítson, és olyan intést, mely reménységgel tölt el.

Péter, evangéliumi szolgálatának egész ideje alatt, hűen őrizte a reá bízott nyájat. Ezáltal méltónak bizonyult az Üdvözítő által reá bízott kötelességekre és felelősségre. A názáreti Jézust, mint Izráel reménységét és az emberiség Üdvözítőjét állandóan magasztalta, saját életét pedig teljesen a Mester fegyelme alá rendelte. A hívőket minden eszközzel munkatársakká tehát szolgálatra igyekezett nevelni. Istenfélő élete és állandó tevékenysége sok értékes fiatalembert buzdított, hogy életüket teljesen az evangéliumi szolgálatnak szenteljék. Az apostol befolyása mint nevelő és mint vezető, az idők folyamán állandóan növekedett; s mialatt kötelességét - hogy kiváltképpen a zsidók között munkálkodjék - sohasem tévesztette szem elől, mégis más országokban is bizonyságot tett és tömegeket erősített meg az evangéliumi hitben.

Mai Bibliai szakasz: 1 Királyok 7

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kir%C3%A1lyok+7&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kir%C3%A1lyok+7&version=NT-HU

Hét évbe telt Salamonnak, hogy felépíttesse az Úr templomát. Most azonban készen áll az újabb vállalkozásra, egy magánépítkezésre: egy teljes épületegyüttest szeretne építeni, amelyben megtalálható a saját palotája és a fáraó leányának a palotája is. A történészek elfogadják azt a tényt, hogy az építkezés valóban 20 évbe telt, és ez meglehetősen lefoglalta Salamont. Felépítette a saját házát, a „Libanon erdő házát", és egy másikat a feleségének. Minden embernek vágya, hogy egy új otthont építhessen, amit a sajátjának tudhat, és amely az élete részévé válhat. Milyen kellemes újra meg újra hazamenni, és csak mesélni az emlékekről! Nem számít, hogy egy palotába, házba, vagy kunyhóba térünk haza. Első otthonunk emlékei kitörölhetetlenül bevésődnek agyunkba. Azonban dicséretes, hogy Salamon először az Úrnak épített épületet! A saját háza csak azután következett. Csakis az Úré volt ez a kiváltság. Legyen ez a mi tapasztalatunk is: az első helyet a szívünkben mindig Istennek készítsük, neki kell elsőbbséget adnunk.

Minden építtető megpróbálja a legügyesebb és legmegbízhatóbb mesterembereket alkalmazni. Salamon is egy olyan embert kért, aki ügyesen bánik a fémekkel, és Tírusz királya, Hírám elküldte hozzá névrokonát, a rendkívül ügyes, tapasztalt fémművest. Salamon a legjobb remekműveket akarta készíttetni a templom számára. Isten különleges bölcsességgel áldotta meg ezt az embert, és ő volt az egyedüli, aki el tudta készíteni a templom két oszlopát. Az oszlopok neve Jákin és Boáz lett. Ez a két oszlop később igen híressé vált, a héber írók folyamatosan beszéltek róluk. Amikor Nabukodonozor, Babilónia királya elfoglalta Jeruzsálemet, magával vitte ezt a két oszlopot Babilonba. Végezetül a Salamon által készíttetett temérdek edényt, valamint a pusztabeli szent sátor felszerelését – az aranyoltárt, az aranyasztalt, a gyertyatartót, a lámpatartókat stb. – vitték be a templomba. Így Salamon befejezte a templom építését, és mindent, amit még az édesapja erre a célra szentelt, az aranyat, ezüstöt és tálakat az Úr házának kincsei közé helyezte.

Leo Ranzolin

209. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  50-51. fejezeteihez (augusztus 4-10.).

Egy pszichiáter barátnőmmel folytattam beszélgetést, amikor megjegyezte, hogy az elkerülhetetlen fájdalom miatti gyötrődést az emberek gyakran csak fokozzák azzal, hogy saját maguknak okoznak szükségtelen szenvedést. Beszélt nekem a diagnózisáról, amit 16 éves korában kapott, és ami egy életveszélyes krónikus betegség miatt alakult ki. A betegsége miatt többször volt sztrókja, többször kapott kemoterápiát, majdnem elvesztette a veséit és úgy tájékoztatták, nem fogja megérni a 40 vagy 45 éves kort. Ma már 42 éves és egészséges, és a lecke, amit megoszt velünk, a gyógyulásának története mellett arról szól, hogy hogyan lehet a nehézségeket kibírni „szenvedés” nélkül.

Újraolvasván Pál tapasztalatát Néró kezeiben és Péter jellemformálódását a Fazekasmester kezeiben, azt kérdezem magamtól, vajon a nehézségeiket ezeknek az érzéseknek a szemüvegén keresztül értelmezték-e: önvád, szégyen, félelem és kétségbeesés.

Mindketten megtapasztalták a következőket: megfosztottság, elutasítottság, üldöztetés. Vajon pazarolták-e a drága idejüket azon morfondírozva, hogy őket kell-e hibáztatni a helyzetükért, vagy azt gondolva, hogy „Talán sosem fogom jól csinálni?”, „A barátaim elhagytak, ez azt jelenti, hogy semmit sem érek.” vagy „Nézz csak rám, a börtöntöltelékre! Egy kudarc az életem!”

Az orvos barátnőm elmagyarázta nekem, hogy a szenvedést az okozza, hogy „jelentést” társítunk a fájdalmunkhoz. Pál jól megtanulta, hogyan bírja ki a próbákat anélkül, hogy szenvedést okozna magának, hiszen a kijelentése is ezt bizonyítja: „megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.” Péter pedig így írja: „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek.”

A barátnőm egyike a legjókedvűbb és szeretetteljesebb embereknek, akit csak ismerek, és ő ezt annak a jó néhány évnek tulajdonítja, aminek során azt tanulta meg, hogy hogyan gyarapodjon az elkerülhetetlen fájdalom által, szenvedés nélkül.

Jeanne Van Den Hurk

Anderson Hetednapi Adventista Gyülekezet

Anderson, Dél-Karolina, USA

Fordította Gősi Csaba